Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. október) 10. szám

Reményi József: San Franciscó-i levél

Kedves Barátom,
az örökségbe kapott magyar szóról akarok írni, s ha levelemet leközlöd, annál jobb, mert hátha mondanivalóm olyan, hogy a bácskai s általában a magyar televényen sem lesz meddő visszhangja. Néhány napja, hogy San Franciscóba érkeztem: életem egyik legelragadóbb élménye. Mintha minden házból, minden utcából, minden sarokból felém ömlene az élet kalandjának tudata. Tömeget látok és csőcseléket; embereket és mozdulatokat; zajt hallok, és megérzem a csendet is; annyi kétségtelen, hogy errefelé az élet nem zsugori a maga megnyilatkozásában. Amikor az itteni világkiállítás legparányibb hazug mosolyán vagy legfenségesebb jelenségein végigjárattam szemem, vagy amikor a nagy területet felölelő kínai negyedben hagyományosan mongolos és amerikanizált arcok közepette kínai rikkancs szájából hallottam a tegnapi gyilkosságok címeinek felsorolását, vagy amikor az „Aranykapu” Gargantua méretű hídjának narancssárgára festett bordáin elképedtem, egyszerre felvillant előttem a magyar végzet eszméinek tragikus életösztöne. Mit értek ezen a kijelentésen? Micsoda áramra akarok utalni, amely engem is érint, amikor a távoli határt itt sejtem, sőt lelki szememmel látom, s az itteni tág határt, amelynek őre a Csendes-óceán, összeegyeztetni próbálom a régi haza poros távlatával? Csak furor scribendiről lenne szó, amikor kifejezem magam? Csak az írás szenvedélyéről?
Dehogyis! Dehogyis! Bizony egyébről! Nem a dicsőség kórsága fűtötte észrevétlenül vágyaimat; nem is az a cél, hogy a szétszórt magyar világ egzotikusnak lásson. Több mint két évtizede élek az amerikai Egyesült Államokban, s ez a fogadott haza nem zsarolt meg, ha nem is tűrte el a tétlenséget, s ha a vaksötétben sokszor másként fogta fel a világosság szerepét, mint jómagam. Ha csupán személyes ügyre utalnék, nem is írnám meg ezt a levelet; elvégre San Franciscónak még sok olyan zuga van, amelyet ma este érdemes volna felfedezni, s én ehelyett ezt a levelet gépelem a magyar alkotó lelkiismeret hangjára felfigyelve. Állítólag André Gide mondotta, hogy írás nélkül nem élhetne, s állítólag Paul Valery azt mondotta, hogyha az írást rákényszerítenék, ebbe belepusztulna. Az írói természetek persze sokfélék; valószínűleg a pondrók között is nagyobbak a különbségek, mint ahogy azt az emberi gőg hajlandó elismerni. Tehát: minek tudható be, hogy az amerikai örvényben a magyar szó segítségével ragaszkodtam a méla s néha mulatságos egyensúlyhoz? Ne feledd el, Barátom, hogy a faji jelszavak korában élünk, s most könnyű lenne azt mondani, hogy alighanem a magyar faji jelleg határozta meg amerikai sorsomat is. Nem akarok a róka ravaszságával olyasmit elhitetni, ami nem felel meg a valóságnak. A magyar faji jelleg nem lehetett amerikai sorsom lelki páncélja, mert, [449] mint sokan mások a magyar glóbuszon, mindenféle vérkeveredésből származom. Magyar, szláv, osztrák–német, dél-tiroli olasz vér kering ereimben; szóval, amikor a magyar múlttal s magyar jelennel komázom, a tiszta faji jelleg nem kutatja céljaim szándékát.
Azt hiszem, már sejted, hogy milyen központi gondolatra építem ezt a levelet. A nemzeti kultúra erejére, arra a varázsra, amelynek vetülete a kiváló magyar szellemek tiszteletreméltó jelleme; arra a „haza” és „emberiség” fogalomra, amelynek például olyan mély a jelentősége Vörösmarty költészetében: íme, a férfikor nyarában, a szétdúlt emberi önzés idején még mindig ragaszkodom az értékekhez. Neked nem kell magyaráznom érdekmentességemet, mert Te a végtelen térben találkoztál érzékenységemmel. Ha a Montblanc csúcsára másznék, nem az lenne a célom, hogy az ottani havat összekaparjam magamnak; s Amerikában sem volt az a célom, hogy több dollárra tegyek szert, mint amennyi falevelet fúj el ősszel a szél. Igyekeztem megmaradni embernek, s igyekeztem megmaradni olyan értelemben magyarnak, amennyire lelkiismeretemmel és amerikai kötelezettségeimmel összeegyeztethető. A rendes szív hetvenszer dobog egy perc leforgása alatt; az igazi magyar érték jelenlétében szívem hevesebben lüktet. Ennyire megmaradtam magyarnak! Pedig nem élveztem a faji jelleg tisztaságának áldását.
Erre valaki megjegyezhetné, hogy talán a családi összeköttetések magyarázzák meg ragaszkodásomat. Hejh, ha a magyar életben dryadok s egyéb tündérek lennének, azokkal különb rokonságot tarthatnék fenn, mint jelenlegi rokonaimmal. Ugyanis a magyar világban nincsenek rokonaim. Húgaim külföldre kerültek, szüleim, nagyszüleim a pozsonyi Virágvölgy katolikus temetőjében nyugosznak; sem a szűkebb, sem a szélesebb magyar nyelvű világban nincs egyetlenegy rokonom sem. Holmi atyafiságos kapcsolataim vannak még, de azok nem jönnek számításba: s metafizikai kapocsnak nevezhetném, hogy a budai temetőben porladoznak egyik nagyapám csontjai, aki maga 1866-ban a poroszok elleni háborúban, mint főhadnagy megsérült, s három évre rá sebeibe belehalt. Halotti csendben pihenhetne a magyar múlt, ha fel nem zavarnám. A polgári büszkeség osztályöntudata alapján sem lehet ezt a ragaszkodást megmagyarázni, mert családomban nemcsak papok és katonatisztek és gazdatisztek és mérnökök voltak, hanem kereskedők és iparosok is, sőt egyik közeli rokonom fiatalkorában, mint vándorlegény járta be Magyarországot, Ausztriát, Németországot és Svájcot. Hadd egészítsem ki ezt a listát vasutas és tanító rokonaimmal, s akkor kiderül, hogy rám testált lelki alkatomban mindenféle társadalmi állapotok férnek el, s férnek meg egymással, s hogy a „polgári büszkeség” mágnesére hivatkozni oktalanság volna. Előnév nélküli életemen végigvonul a humanizmus árnya; lényegében láthatatlan, s talán azért szívós.
Hátha hiúságomat elégíti ki a magyar szó, a hazai és az amerikai magyar elismerés! Ad astra per aspera… magyarul! Törött ablakon át is lehet szivárványt látni, de ez még nem hiúság jele. Vegyük figyelembe „az amerikai magyar dicsőséget,” s azután rá[450]térek a „hazai dicsőségre”. Tisztelet és becsület a dolgos amerikai magyar munkáskezeknek; tisztelet és becsület mindenkinek, aki nem tűrte, hogy lelkét kivégezze az amerikai iram. Tíz nappal azelőtt Nebraska állam Omaha városának múzeumát látogattam meg. A többi között egy magyar festő adriai plain air festményét láttam a falon mellette azzal a megjegyzéssel, hogy az omahai magyarság ajándéka. Több ez a kép, (amely egyébként közepes) dísztárgynál; magyarul érzett kulturális cselekedet. De a legtöbb esetben az alkotó lélek szempontjából bizony-bizony csikorog az itteni magyarok megértése; nincs réteg, amely elismerhetné a magyar írót magyar nyelvű teremtő működéséért. A lélektani egység esztétikai élménye hiányzik az amerikai magyar életből; a szórványos egyéni megértés olyan kivételes, mint a lerogyott emberben a derű. A közel négyszázezer főnyi amerikai magyarságnak vannak napi- és hetilapjai, egyházi kiadványai, ám nincs irodalmi folyóirata. Nincs magyar fórum, amelyen az esztétikai szépség mécsese világíthatna. Tudomásom szerint más nemzetiségek bevándorló tömegei hasonlók művészi viszonylatban. Szegény amerikai magyar, még ha boldogul is, sínyli a terhét ennek az új életnek, s a tolongó könyökök arénájában az életösztön önzésének izmaival kell törődnie, nem pedig érzékenységével. A második nemzedéket felszívja az amerikai élet, s a felnőtt korban kivándorolt értelmiség a kenyérkereseti technika terén vagy beleolvad az amerikai színbe és színtelenségbe, vagy pedig, ha meg is marad magyarnak, legfeljebb kurjongató hátralépést ismer, s nem esztétikai ritmusú visszatekintést. Ezek után micsoda „dicsőség” a gúny csökönyös veszedelme nélkül megmaradni magyar írónak?… Ha nem tudnám kenyeremet megkeresni angol nyelven, a honfitársak egy része kétségkívül tehetetlenséget és élhetetlenséget magyarázna magyar írói szerepembe. Elhiszed, hogy amikor szerepet mondok, nem pózra gondolok.
Már most milyen a „hazai dicsőség”? Érts meg: nem fintoros szándékkal írom, hogy húsz esztendős korom óta ez a „dicsőség” nem izgatott. Amikor Juhász Gyula angyali szavai (messze, messze, szakolcai otthonában, helyesebben cellájában) körülröpdösték fiatalkorom írott álmait, akkor körülbelül úgy érezhettem magam, mint a süldőlány, akit a bálon észrevesznek. S nem tagadom, azóta is jól esett, ha sejtelmeim útján találkoztam hazai visszhanggal. Kosztolányi Dezső boldogtalanságával együtt sétáltam a budai Tábor utcán s a keskeny mellékutcákon; Babits Mihály alkotó nagyságának lelki fénye a napsugárnál melegebben érintett esztergomi nyári otthonában; Kuncz Aladár megértő kritikájában Amerikában leírt magyar betűim megszűntek a sors ákombákom torzai lenni. S ha szertenézek a magyar élet lelki tájain, szememet nem kell kitágítanom, hogy a fentieken kívül másokat is meglássak, akik megértették, hogy miért nem lehettem a magyar teremtő szó hitszegője az angol nyelvű világban sem. Ugyanakkor azonban megismétlem: a hazai „dicsőség” nem igen izgatott. S épp azért elviselhettem, bár olykor ingerültség kíséretében, a közönyt is, az ízlésbeli durvaságot, az ígéretszegést, a [451] fölényeskedést, amelynek bárgyún és szemérmetlen kiáltó szavát áthozták az Atlanti-óceán szeszélyes és irodalmilag érzéketlen hullámai Amerikába is. Az amerikai frontier életben, a kaliforniai és alaszkai aranyásók szókincsében több tapintat volt, mint némelyik hazai tollforgató tudatlanságot mentegető lármás frázisaiban. Jellemző egyébként, hogy Jó Hinni, Emberek, ne sírjatok s Élni kell című trilógiámnak ma sem akadt olyan kiadója, aki a regény európai és amerikai magyar odüsszeiáját megértve egységes kiadásban vinné a közönség elé. Az is jellemző, hogy amikor Idegenben című verses füzetem Budapesten megjelent (csakis verses krónikának szántam, históriás éneknek, semmi másnak), a rosszul tördelt füzetben zavaró, ennélfogva félreértést okozó oldalkicserélések voltak, s a versekben magukban hegyen-hátán a helytelenül tördelt sorok. S ez a füzet így ment ki a világba, visongó, sikoltó, összevissza dögönyözött világba; nem csoda, hogy azok sem ítélték meg helyesen, akik tudnak olvasni. Sok más példát sorolhatnék fel, de nem akarok az argumentum ad hominem gyanús medrébe esni, mert hiszen, amint megjegyeztem, ennek a levélnek voltaképpeni oka nem „személyes ügy”. Remélni akarom, hogy állításom igazsága a végén kiderül. Nyugodtan tekintek a vád elé, hogy a „hazai dicsőség” tartotta bennem a magyar alkotólélek felelősségének tudatát; ez a „dicsőség” inkább próbára tette magyar nyelvű hűségemet, mintsem hogy igazolta volna.
Az élet: választás. Kiszemelése a lényegnek. Az intellektuális lelkesedés nem elegendő; az ösztön megszüntetett anarchiája túl gyakran statikus állapotra vezet. Ha valahol, Amerikában érezni a cselekvés fontosságát, amit Herder „szerves” és „éghajlati” képzeletnek nevez, (különös, hogy Herder miért nem értette meg a magyarokat, amikor pedig annyira tudatában volt a népköltészet szépségének), arra engem az amerikai élet megérkezésem első percétől fogva figyelmeztetett. Alkotó énem „szerves” mivolta s képzeletem „éghajlata” különböző vérkeveredéseim ellenére a magyar végzeté. Az a tény, hogy családomban más nyelveket is beszéltek a magyar nyelven kívül, nem változtat ennek a megállapításnak lélektani helyességén. A Plotinustól hangoztatott fény, a titkok titka, amely forróbb a kráterből kilökött lávánál, a lélek tüze, amely nem engedte meg, hegy a bennem élő lényeg idegenné váljék, szinte magától értetődően arra kötelezett, hogy lényem továbbá is eggyé forrjon a magyar sorssal. Tisztában vagyok a környezethatás elméletével és tapasztalati igazságával. Ismerem Montesqieu, Madame de Stael, Taine s mások véleményét arról, hogy az emberi jellegzetességek kialakulására miként hat megszokott vagy új környezetük. Magamon megfigyeltem, hogy a pattogó vagy mélázó magyar nyelv valósággal harcot folytat az angol nyelvvel, amelyet mindennap használok. „Száraz ágon, hallgató ajakkal”… hejh, hajh, ez lehetett volna a sorsa a magyar nyelvnek amerikai ösvényemen; s hogy nem némult el, hogy a szaxofonok recsegésében is a maga erejével és jó szándékával szolgálja az élet álmát, ez hidd el, Barátom, olyan tünet, amelyért érdemes ezt a levelet megírni. Potrohos fölényeskedőknek vagy tüdővészes lázú mű[452]kedvelőknek ez a jelképes valóság keveset jelent. De az élet tűrővé tett azokkal szemben, akik csak cselekszenek, s azokkal szemben is, akik a cselekvés korlátoltságát félremagyarázzák.
Fentebb azt írtam, hogy az élet választás. Észszerű ezt a megjegyzést azzal a kérdéssel folytatni, hogyha az, akkor miért is nem lehettem angolul író bevándorló? Belesüllyedhettem volna az amerikai füstbe, s angolul tiltakozhatnék. Miért teszem magyarul? Hogyne írnék angolul; amint említettem, az angol nyelv segítségével keresem meg kenyeremet. Az angol nyelv gyakorlati támasza nélkül aligha írhatnám ezt a levelet San Franciscóban; háromezer ötszáz mérföldnyire esik Cleveland városától, amelynek egyetemén (persze angol nyelven) az összehasonlító irodalmat tanítom. Hogyne írnék angol nyelven cikkeket, tanulmányokat, amelyeket amerikai napilapok, folyóiratok, évkönyvek közölnek. Jellemző, hogy angolul írott anyagom jó része magyar vonatkozású. Jellemző, hogy New Orleansban karácsonykor értekezést olvasok fel Ady Endréről, mégpedig az amerikai egyetemek irodalomtanárainak jelenlétében. Adyról s nem Byronról vagy Cervantesről; magyar költőről. S jóllehet pedagógiai tevékenységem a humanizmus tárgyilagos láthatárát követeli, a lélek igazgyöngyei elsősorban magyar vonatkozásban érdekelnek. Miért nem lettem angolul teremtő regényíró? Mert álmaim anyanyelve magyar. Tegnapelőtt Kalifornia egyik legérdekesebb városában, Montereyben abban a székben ültem, amelynek valamikor Robert Louis Stevenson, a kiváló angol író tulajdonosa volt. Láttam azt a ranch-ot is (hatalmas farm), ahol Robert Louis Stevenson 1879-ben néhány hónapot töltött egészségét visszanyerendő, s ahol belefogott The strange case of Dr. Jekyll and Mr. Hyde című világhírű művének írásába. Előbb lomhán, majd elvenen megcsapott a pártütő szellem, s ezt kérdezte: miért nem alkotsz angolul? Mért írsz csupán? S én így válaszoltam: könnyebben foszlik el bennem a bánat a magyar szó varázsával. S a pártütő szellem elhallgatott, ámbár a válasz nem volt teljesen meggyőző. A végső választ majd ennek a levélnek végén adom meg; addig várjunk kissé. Közben Joseph Conradra emlékeztem; eredetileg Korniakovskinak hívták, s angol író lett. Igaz, igaz, ám tizenhat éves korától távol volt szülőhazájától, s tizenkilenc éves korában angol teherhajón alkalmazták, s ezentúl véletlenül sem volt párja lengyel anyanyelvének. Knut Hamsun miért nem maradt Amerikában?… A természet székesegyháza mindenütt egyforma, s benne Knut Hamsun módján Wyomingban éppúgy lehet imádkozni, mint a norvég vadonban. Mégis hazament. Én nem mentem haza, csakis több ízben látogatóba, viszont a magyar nyelvben él a szülőháza, a rónák és hegyek emléke, a legjobb borok és a legrosszabb lőrék íze. Életem nem szűkült meg, mert megmaradtam magyar írónak Amerikában; Amerikával szemben nem lettem hűtlen, mert a sors Janus-arcának árnyait magyarul igyekszem megérteni és megértetni. Végeredményében nem az a mérvadó, hogy jambusokban, trocheusokban vagy a szabad vers szélesen hullámzó soraiban, esetleg hexameterekben vagy a próza fegyelmezett tisztaságában jelent[453]keznek-e az érzés szomorú és víg indulatai s az értelem lobogó vagy pislákoló lángjai, hanem maga az a tény, hogy az érzés és az értelem élő valóság. Márpedig hivalkodás nélkül mondhatom, hogy a sors akkor ringatódzik bennem, s a bánat s öröm akkor játszik bennem a végzet szelével, amikor magyarul, úgyszólván pazar könnyelműséggel érzem az életet. Mint magyar írónak sohsem lesz látható szüretem, de a szőlő ízét mégis érezni fogom.
A Lebensraum politikai és gazdasági eszmekörének korában van-e értelme az effajta vallomásnak? Ha az amerikai újságok európai híreit készpénznek veszem, akkor ezt a levelemet nem is közölheti a Kalangya, mert közben a háború agyonlövi a lantosokat és a gyermekeket, és minden tenyér ököllé züllik. A mezők fűszálai a vérontásban is megmaradnak. Az emberen senki más nem segíthet, mint ő maga; akár kaland az élet, akár fegyelem, akár a kétségbeesés torzrajza, akár pedig torzrajz kétségbeesése, egy bizonyos: a választás feladata megmarad, a lényeg kiismerése nem szűnik meg magasztosan tragikus és magasztosan komikus élmény lenni. A deterministának is az a lidércfénye, hogy álmában találkozik a szabad akarattal; a szabad akarat híve is megbotlik a determinizmus árnyán. Ha akkor éltem volna, amikor a világ még fiatal volt, mondjuk a görög mitológia idején, alighanem olyik kérdés zűrzavarában éppúgy kellett volna tájékozódást keresnem, mint később Szókratésznek, vagy manap minden félig-meddig gondolkodó embernek. Szóval a Lebensraum kora sem változtat a hegyi patak költészetén és a lélek megindító mozdulatain. Amikor a politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok kiábrándítók, csakis a belső élet gazdasága segíthet rajtunk. Hogy is írja Browning?
O, God where do they tend… these struggling aims?…
Csakugyan: hova is mennek ezek a küszködő célok? A lélek árnyai? Az idegek nyugtalanságai? Rokonvilágot keresnek a halandók között? És ha a halandók erre nem adnak nekik alkalmat, ki állítja meg őket képzeletük határánál? Nem ismernek megállást; néha az illedelem rovására vakmerőek. Ragaszkodnak az értékekhez az érdek és a vér kanyargó útján is. Nem hódolnak be a korszerűnek; stílusosan korszerűtlenek. Mostanában magyar földön sok szó esik a visszanémetesedésről. Mintha már a méhek is a fajelmélet kérdését döngicsélnék! Csak az magyar, akivel az „Ős Kaján” Ady módján birkózik? Hát aki kevésbé magyar hangzású névvel versenyt fut az esztendőkkel, annak nincs köze a magyar élet lelki rögéhez? Az élő s a halálra fáradt fejen meg kell számolni a magyar, a német, a szlovák, stb. nemzetiségű hajszálakat, hogy a lélek lényegében, hovatartozandóságában tájékozódhassunk? Hogy is van az, hogy én megmaradtam magyar alkotónak (töredéknek, amit kritikusaimnál jobban tudok), pedig, amint említettem, mindenféle vérkeveredés élettani és lélektani egyvelege vagyok, s az amerikai élet valóban módot adott arra, hogy a múlttal szakítsak? Amerika nagylelkű; sem a sziklától, sem a cserfától, sem az embertől nem kérdezi, hogy miként álmodik, amíg ezek az álmok egyetemesek. Amerika közönyös is: nem ismer irgalmat a magánnyal szemben, tehát a magánytól elvárja, [454] hogy önmagán segítsen. S az én magányom magyarul segített emésztő és szárnyaló végzetén. Hangsúlyozom: magyarul. S ha ez így van, s amikor minden érdekszempont azt kívánta volna tőlem, hogy Amerikában ne kóstolgassam a magyar élet szegénységét, kérdem: mi az értelme a beteges fajelméletnek? Mennyiben igazságos? Mennyiben hű a valósághoz? Nem igazabb-e a nemzeti kultúra ereje a faj erejénél? Azé a szellemé, amelyben a seb és az öröm sokkal inkább a közösség vetülete, mint a fajelmélet keretében? Akiknek én magyarul dalolgatok, azokkal a legritkább esetben találkozom, s mégis magyarul nyírom le a formátlanságot a tapasztalat és az elképzelés fájáról. Ezért nem jár elismerés, még kézszorítás sem; ámde olyan tény ez, amelyről alkalmasint a rémek egymás között fejcsóválva mesélgetnek. Amerika, a gazdag, az észbontóan krőzusi Amerika nem tudta legyőzni bennem a nemzeti hagyomány, az európai alkatú irodalmi humanizmus s az anyanyelv teremtő felelősségének erkölcsét. Éppúgy födetlen lélekkel állok meg az amerikai alkotó érték előtt, mint a magyar alkotó érték előtt. Nem vagyok bujdosó magyar, noha bennem bujdosik a magyar, s olykor megtalálja szabad helyét a magyarul kifejezett végzetrögön.
Ugye, kedves Barátom, most már tudod, hogy miért írtam meg ezt a San Franciscó-i levelet? Tudatosan foglya vagyok a magyar sorsnak, s mégsem érzem magam rabnak. Ismerem az emberi aljasság minden formáját. Könnytől sós ízű az én életem is. Fáradalmaimat sokszor a derűvel vigasztaltam, s vigasztalom. Magányomban nem egyszer irigyeltem a hullócsillagot. Amerika csodálatos ország; kincstára az emberi önzésnek, vágynak és teljesítménynek. Most is, ezen a nyugati utamon, szüntelenül azt éreztem, hogy mi mindennel áldta meg a Gondviselés ezt az országot, amely már nemzetté fejlődött. A Rocky-hegysor gránitsziklái között, a Yellowstone Park roppant sűrűjében, Salt Lake Cityben, a mormonok tabernaculumában, San Franciscóban, amelyet valamikor a földrengés majdnem elpusztított, s ma nyolcszázezer főnyi lakosságával a világ egyik fantasztikusan érdekes és építően értékes városa, a mexikói, a spanyol, a kora-kaliforniai emlékek levegőjében folytonosan az volt az érzésem, mintha a földet, aszfaltot vagy padlót érintő lábaim is arra intenének, hogy Istennek hálát adjak, amiért mindezt láthatom, s amiért a szellem munkájával beleilleszkedhettem Amerika életébe. S amikor a Csendes-óceán napfénytől besugárzott ködös szintjén elmerengtem, lelkem kergette azokat az álmokat, amelyek azért szépek, mert megmagyarázhatatlanok. Higgyed el, kedves Barátom, hogy a magyar múlt s a magyar jelen gyötrelmei nélkül sokkal vidámabb zene lenne az én amerikai életem, mint amilyen. Az amerikai önzés is elviselhetőbb annál a bánatnál, amelynek a sötétségétől megijed a hajnalcsillag.
Nyilvánvaló, hogy nem kizáróan „személyes ügy” ez a levél, noha az is? Közügy annyiban, mert boldog-boldogtalannak tudtára adja, hogy nem a faj határozza meg egy ember lelki földrajzát, hanem a nemzeti kultúra, s az a nyelv, amely álmai lényegének kifejezőeszköze. Sohasem voltam dáridózó magyar, s nem is „jávorfából [455] furulyácska” lélek; ha az lettem volna, Amerika keresztültaposott volna rajtam. S ma is, mint a múltban, az emberi egyetemesség csillaga virraszt felettem. De a „föl-földobott kő” akkor is hullhat a kicsi ország földjére, ha fia nem megy haza többé; az alkotó nyelv megteszi azt, amit sem vonat, sem hajó, sem repülőgép nem tud megtenni.
Hadd fejezzem be levelemet egy tegnapi esettel. A San Franciscó-i akváriumban jártam, s a mindenféle halak és szörnyetegek társaságában két sajátságos színű halcsoportra esett a szemem. Ott úszkáltak a sötétkék színű apró halak s a valamivel nagyobb kanárisárga színű halak a vízben, s a szakértők tropikus légkörről is gondoskodtak részükre. Ezek a halak Samoából kerültek a San Franciscó-i akváriumba. Mintha úszó lepkék lettek volna, urai a víznek, s amellett fényt sugárzó csodák. Nem tudtam betelni velük. Gyönyörűek, koronái a természet teremtő képzeletének. Mellettem egy férfi állt, s kíváncsiságomat látva hozzáértéssel magyarázni kezdett. Kissé idegen kiejtéssel beszélt angolul, akárcsak én, bár más hangsúlyozással; arcán mindenféle fajok emlékei találkoztak. Néger és indián és kínai és fehér emberi arcvonások közölték velem, hogy kusza újság a faji tisztaság még samoai vonatkozásban is. Mert közben megtudtam, hogy ez a fiatalember egyetemi hallgató, s Samoába való. De amikor a halakról lelkendezett (én így lelkendezhetnék a rigókról), akkor a bennszülött lelki egysége jelentkezett benne, s immár samoai ritmusú szavaival úgy úszott a vízben, akár a halak… a közös múlt testvérei. (Ha én így versenyezhetnék a rigóval!)
Kár volna ezt a levelet a szerkezet törvényei szerint kerekdeden befejezni. Elrontanám a fenti történet értelmét. Áldjon meg az Isten, kedves Barátom, a közös magyar sors tudatában.
San Francisco, Kalifornia, 1939. augusztus havában. [456]