Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. szeptember) 9. szám

Kázmér Ernő: Mauriac: Mammon

Az a józan kételkedés, ami a francia népi szellemnek évszázadok óta alapja, valóságos világnézete, már évtizedek óta mintha engedne pozitivizmusából. A felvilágosodás új távlatok felé tör. Nyugtalanságában a lét utolsó alapjait kutató, és a metafizika fogalmait vizsgáló lázadás elől tér ki. Visszakanyarodik a katolicizmus tág mezőihez. Mint a pozitivizmus előharcosának, Zolának hű követői: Huysmans, a nagy konvertita és A Tanítvány világnézeti fordulatával, az analitikus regényformáit újra feltámasztó Bourget. A fiataloknak ez a tábora az Anatole France és a Renan életművéből annyira tökéletesen kisugárzó kételkedéstől fordul el. Lelkük anyagába ugyan a kételkedés mestereinek tökéletes és legművészibb irodalmi, lélektani formáit is felveszik, de a létnek a történelmi eszmeanyagnál is mélyebben felevő lelki rétegéből kisugárzó azt a varázst is, ami a mai világfölötti hit tiszta forrásából új művészetet, új életérzést fakaszt. Ennek az irodalmi mozgalomnak úttörői: Paul Claudel, aki Renan csókjával a homlokán lépett az irodalomba, s mégis minden műve a lélek küszködése Istennel és meghódolása Istennek; Jacques Maritain, az integrális katolicizmus filozófusa, és Charles Maurras, a francia klasszicizmus tisztaságának nagy harcosa. A világháború befejezése felé az újkatolikus irány egyre erősbödik, és a regényirodalomban olyan határozott egyéniségek jelentkeznek, akik ezzel az irányzattal, elsősorban az ifjúság körében túl Franciaország határain is nagy hatást gyakorolnak. Ennek az irányzatnak mai legjelentősebb regényírója Francois Mauriac.
Mauriac valóban a fiatalemberek regényírója. Aki tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt írott kis könyvét, a Le Jeune Homme-ot ismeri, az nem is csodálkozik azon, hogy minden újabb regényében feltartózhatatlan kitartással, és az éleslátásnak valami szelíd humánumával, az ezerarcú fiatalságnak mindig hullámzó szenvedélyét vizsgálja. Ez a vizsgálódás messze távolodott attól az ártatlan, szűzi hajlamtól, amely a vallásos írók regényeiben áporodott. Mert ha Mauriac nagysága, eredetisége hatásos katolikus voltában gyökeredzik is, a katolicizmus értelmezésének semmi poétikus jelleget sem ad. Elszántan, életteljesen közeledik a bűnös élethez, a Természet pogányságához és a lélek anarchiáját előidéző ösztönökre kérlelhetetlenül mutat. Ezeket az ösztönöket a freudi léleklátás legnaivabb eszközeivel tapogatja ki. Bebizonyítani kívánja, hogy a lelki valóságok, és a válságok összeütközése nem a mai irodalom lázas formájából fakad. A morális problémák és a sötét bűnök a középkor irodalmát is táplálták. Míg azonban akkor a testi szenvedély a lélek kegyelmét kereste, s a bűnöző szenvedését a bűntudat enyhítette, addig a mai irodalom a lélektan klinikai kutatásainak területén marad. Az Ember keresztény bánatát, a lélek hitteljes [446] forradalmát nem látja. Mauriac jelentősége éppen abban van, hogy a freudi kutatás eredményeit a neokatolicizmusba ojtja, és a francia irodalom halhatatlan bűnözőit, így Baudelaire-t, sőt Rimbaud-t is mestereiül vallja, de kiszorította, és hatástalanná tette azokat a „megfékezhetetlen” katolicizmusukban tobzódó írókat, akik valamennyien a templomokba tódulva, az igazi hit tetszetős külsőségeibe burkolózva, mint valami elkésett arkangyalok, dicsfénnyel a homlokukon elszánt, makacs beszélgetéseket folytattak Istennel. Közben persze az Emberről megfelejtkeztek. Mauriac éppen azért katolikus, mert nem ad vigasztaló irodalmat. Minden írásában küzd a kísértéssel, ami a katolikus lélek egyik legeredendőbb vonása. Első regényei még áradozó, lírikus temperamentuma önéletrajzok, de a Robe Prétexte gyermekhőse már az áldozások tömjénfüstjében töpreng bánatán, és a La Chair et le Sang kispapja a föld és a természet hívására hagyja ott a szemináriumot. A „Le baiser au lépreux” a modern mártírasszony lelki arcképe, aki minden kísértésnek ellenállva ápolja férjét, és halála után is hű marad hozzá. A La Fleuve de Feu-ben és a Le Désert de I’Amour-ban a háború után feltűnt életre, élvezetekre mohó, száz kábulat után vágyódó ifjúember típusait, önzésükkel, bűneikkel, sivár fertőikkel húzza a tiszta és öröknek vélt családi élet szertehulló atomjai felé. Mauriac nem tér ki a mai fiatalember elzüllésének, bűnözésének rajza elől. Nem is igyekszik azonban azt patetikusan túlozni, mintegy megfélemlítésül sötétebbre festeni. Minden regényében tulajdonképpen két síkon mozog: a szenvedély végtelenbe táguló lankáin, és a bűntudat csendes, lelki interiőrjében. A szenvedély az Ördög, a bűntudat a megváltó Angyal. A kettőjük közötti, soha véget nem érő párbaj az Élet. De az Életet sokszor a lélektani csoda ejti meg. Alig van regénye, amelynek hősei vagy hősnői ne próbálnák meg a tisztulást, az oltár elé való omlást várva a kegyelem és a megbocsátás pillanatát, amelyben kisvárosi emlékek, gyermekkori látomások, visszatérő fájdalmak mind elmerülnek, és az imazsámolyról feltápászkodó megkönnyebbülve tér vissza a mindennaphoz. S itt van a nagy Pascal hatása, azé a Pascalé, ki, mint kései követője Mauriac sem, nem ismert tökéletes és tiszta lelket, csak vétkezőt, aki megtisztulásra vágyódik. A megtisztulást a Kegyelem adja. Mauriac minden művében van egy nagy fejezet, van egy-egy felcikázó jelenet, amelyből ez az Égi Kegyelem nem marad ki.
Legújabb munkája, a Mammon, újra a fiatalemberek regénye. Háttere, mint valamennyi regényében, Bordeaux és környéke. A mauriac-i konstrukció: a háttérben és a természet festésében szűkszavú. Szinte egyforma. Az irodalmi regionalizmusnak az a korlátolt formája, ahogy minden regénye mögé szülővárosát festi, unottá is válhatna, ha a háttérnek fontosságot tulajdonítana. De ebben a regényében is, a családok, a fiatalemberek a döntő élmény, a tönkrement Révolou, és a vagyonukat megmentő Costadot család barátságának szétesése, majd a fiatalok közeledése, ami végül is elfonnyad, és elhal. Robert Costadot megint otthagyja Rose-ot, aki bizony többé nem a csinos, kedves, derűs gazdag leányka, hanem egy űzött, csapzott, elhanyagolt külsejű elárusító leány, és Pierre Costadot, a fiatal költő Párizsba, majd az idegenlégióba menekül. Meghatóan szép, és a regénynek [447] valóságos centrális történetét adja, amint Denis Révelou hátat fordít a líceumnak, visszatér a faluba, a gazdaságba, parasztfeleséget vesz, és életének ebben a zsákutcájában kezdi új életét. Rose is indulni készül a régi, düledező udvarházból. Sűrű ködben megy a város felé, lelkében mégis ég az óriási fény, amit oly sokat látott azelőtt sötét hajnalokon”. Boldogtalan, szomorú és zord hangulatú a regény. Komor, mint az ótestamentum beli átok, mintha a Révelou-gyermekeket könnyelmű, tönkrement apjuk bűneiért hetedíziglen akarná büntetni, de elrontottan keserű a Costade-fiúk élete is, akik elidegenülve messze kerültek egymástól. Pierre portréja nemes, és elcsuklóan érzelmes. Sok lehet benne a személyes élményből és az autóbiográfiából. A tizenhét éves költő verseinek egyes szakaszaiból a fiatal Mauriac-ra gondolunk, aki ugyancsak lírai költőül indult, hogy klasszikus álmok és zengő dallamok után érjen be abba az epikába, amelyben még mindig sok a lírai elem és az a keresztényi romantika, ami a Maurice du Guérin költői ritmikus prózájának fájdalmas és szenvedélyes érzelmességével rokon érzelmeket idéz. A Mammonban sok sajátos vonás van előző regényével, a Les Anges noirs-ral is. Irén alakjában van valami Gabriel Gradiére-ből, a házasságával földesúrrá lett szép parasztfiúból. Általában minden regényében fellelhetők hasonló típusok, a vidéki városok szűk társadalma bűnözésének és hívőinek egyhúrúsága, a környezetrajz monotóniája, szinte pasztózus szürkesége és az itt-ott felbukkanó bűnügyi, valóságos detektívi elem is. Ezt azonban a költő Mauriac meglehetősen naivan és az önmaga titkát feltárón konstruálja meg.
Ötvenedik évén túl Mauriac ma is fiatal, kereső és lelkes. Még mindig a fiatalok írója. Valóban soha ki nem apadva, el nem fáradva, ahogy egy tanulmányírója saját szavával jellemzi – immarcescible (el nem hervadón) – a fiatalság színét, hangját, illatát idézi, a bűnre és a szenvedésre kitáruló ifjúság világát. Ezt szolgálva és fáradhatatlanul követve maga is friss, üde és örök fiatal marad. [448]