Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. szeptember) 9. szám

Kázmér Ernő: Kolozsvári Grandpierre Emil: Alvajárók

Az Erdélyből Pestre költözött fiatal regényíró évről évre szorgalmasan írja új regényeit, de népszerű aligha lesz. Bevallom, nekem bizonyos gátlásaim vannak regényírói képességeivel szemben, és ha eddigi írásaiból kibontakozó tehetségét észre is veszem, alakjai téveszméinek és tévedésekbe torkolló cselekedeteiknek bonyolult összefonódását sokszor képtelen vagyok követni. Írójuk lelkében valami megmagyarázhatatlan folyamat megy keresztül, a lélektani vizsgálódásból fakadó az a túlrajzolt, sokszor már groteszkségbe hajló képzettársítás, ami nehéz, áthatolhatatlan ködként ereszkedik a mesére, és az olvasót elfárasztja. Van így az ember más íróval is. Ha a világirodalomra gondolunk, elsősorban Dosztojevszkij az, akinek groteszkre rajzolt alakjai, mint valami komor drámák félszeg hősei, tárják nagy regényeinek kanyargó, súlyos atmoszférájú útjait. Kétségtelen, hogy Kolozsvári Grandpierre Emil ismeri, és sokra becsüli Dosztojevszkij tragédiás humorát. Azok a kisebb regények, inkább nagyobb terjedelmű elbeszélések, így például, A nagybácsi álma, amely ceuvre-jének ebbe a fajtájába tartozik, visszatérő olvasmánya lehet. Ezért a fiatal írónak nem megrovás, hanem őszinte elismerés járna. De mintha túlságosan belesüppedt ebbe az ingoványba, amelyen pedig csak az olyan biztosan lépkedő író tud áthatolni, mint Dosztojevszkij, akinek epilepsziás önkívülete csodálatos bátorságot és alakjainak bonyolult lelki mechanizmusához pedig elképesztően rendkívüli látomást adott.
Itt van most előttünk, ha jól emlékszem, harmadik és legújabb regénye, az Alvajárók. Amint végigolvastam, jócskán visszalapozok első regényére, a Dr. Csibráky szerelmeire is. Valóban nem nehéz megállapítani, hogy Csibráky és az új regény Berecz aligazgatója egy és ugyanazon forrásból, a szürke hivatalnoki életből és az ak[444]táktól porosodó, sokszor abból a nevetséges adminisztrációs légkörből fakadtak, amellyel különben is reménytelen olyan pepecselően, annyira túlrealizált elaprózódottsággal bíbelődni, mint azt a mi írónk regényről regényre teszi. Megpróbál ugyan különbséget tenni a két figura között, és szinte hallom a panaszát: „mit is akar tőlem ez a kritikus, hiszen az egyik a megrögzött agglegény típusa, a másik pedig az évtizedes házasságban eláporodott férj”. De aminthogy nem is ez a különbség választja el őket egymástól, éppen úgy nem is ez a különbség az, amivel egymást kiegészítik. Mindketten éppen szerelmi dolgokban a legnaivabbak, szinte esetlenek, az Anti-Don Juan típusnak abból a fajtájából, akik egy erőltetett mosolyra máris a Nő lábai elé borulnak, és lelkiismereti, erkölcsi aggályaikat azonnal feladják. Hogy az „Alvajárók” hőse tulajdonképpen nem is Berecz, az bizonyos. De a főhős, a Diákotthon hivatalnoka végül is az a fanyar, később szomorú, és valóban „alvajáró” figura lesz, amivé Berecz úr és környezete formálják. Barátja, Guszti, a tébolyda orvosa természetesen nem normális. Andrejev Leonidnak van egy ilyenfajta alakja, de míg az az orosz író nemes és poétikus pesszimizmusából fakad, a mi fiatal írónk tulajdonképpen nem is kísérli megmagyarázni, miért kell ennek a bizonyára jól nevelt fiatalembernek menyasszonya csendes családi körében ordítani, és minden látogatásából valóságos cirkuszi mutatványt rendezni? Lélektanilag ez a viselkedés nem oldható meg, mert hiszen alig tételezhető fel, hogy az idegorvosok rendes, polgári környezetben azzal szórakoztatnák önmagukat, hogy ápoltjaik szerepét átvegyék, és barátjukat a megőrülés közeli veszélyével izgatnák. Maga a főhős, aki tulajdonképpen az egész regényt én-stílusban elbeszéli csüggeteg és passzív lélek. Ebben a csüggedtségben ér el Karolához, orvos barátja menyasszonyához, akit végül is feleségül vesz. Finom ez a megoldás. Valóságos kiút a reménytelen káoszból. Valami dekadens, mély lírára emlékeztet az az éjszakai séta is, amikor a nászuk elől menekülő alig pár órás házaspár a város ködös hajnalában összeölelkezve, dalolva barangolnak a Duna partján. Általában a nagy északiaknak és az oroszoknak vannak ilyen tépelődő, zengően esztelen hangulataik. Kolozsvári Grandpierre Emil bármennyire is a mai magyar polgári világ elbeszélője akar lenni, alig van fiatal írónk, akiben az északi (Bang, Jacobsen, sőt a fiatal Hamsun) és a már említett orosz hatás ennyire intenzív lenne.
Írásművészetében, különben is sok a megrendítő, finom ecsettel megvont kép, és amint lélektani vizsgálódását is túlhajszolja, visszatér rá, folytonos ismétlődésbe esik. Vannak képei – igaz, hogy mélyen látott látomások –, amelyeket nem un meg, újra, meg újra idézni. A tó tiszta emlékére gondolok itt, a hegyi tóra, ami „mély völgykatlanban fekszik, köröskörül fák övezik, a vize zöldes kék, olyan színű, mint a Karola szeme”. S ha most, megjegyzéseim végére érvén, megpróbálnám megállapítani, hogy a tragikus elem vagy a groteszk elrajzoltság-e az, ami végül is megmarad bennünk, zavarba jönnék. Nem tudnám a regényt sem az egyik, sem a másik kategóriába sorozni. Érzem, úgy fogok rá visszagondolni, mint az egykori cirkusz porondján ágáló, lisztes pofájú, röhögő bohócra, aki valami szívet és lelket elállító, véresen tragikus mesébe fogott, s tanácstalanul me[445]redtem magam elé. Nem tudtam, illik-e nevetni, és zavartan nyúltam zsebkendőm után. Hogy fegyelmezetlenül csorduló könnyeim záporát elállítsam.