Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. szeptember) 9. szám

Kázmér Ernő: Pálffy János emlékezései: Magyarországi és erdélyi urak

Pálffy Jánosnak, a múlt század derekán elhunyt, ősrégi, székely családból származó politikusnak és a negyvennyolcas forradalom egyik erdélyi egyéniségének nevét mind a mai napig csak az ismerte, aki az akkori közélet történelmébe belemélyedt vagy kutatott. Vannak ugyan korszerű feljegyzések és emlékiratok, amelyek a magyar szabadságharcnak erről az epizódalakjáról is megemlékeznek, de éppen a mellékes, szinte lazán odavetett felemlítésből tűnik ki, hogy Pálffy János, Udvarhely-széki népképviselő országgyűlési alelnök, és honvédelmi bizottmányi tag, minden tisztsége ellenére is, kisebb méretű, háttérbe húzódó, de az eseményeket mély hazafias fájdalommal és aggodalommal szemlélő politikus volt. Nyolcvan évvel ezelőtt írott, és eddig az Erdélyi Múzeum levéltárában őrzött Emlékezéseinek mostani kiadását olvasva megértjük, hogy ez az irodalmi tervekkel próbálkozó, dilettánsul induló író miért vonult a háttérbe, s miért volt sokáig leplező ürügye kínzó tüdőbaja, ami erdélyi jelentőségének ellenére is a vezetők mögé szorította. Mert Pálffy János a magyar forradalom első percétől kezdve egész lelkével, erkölcsi értelmével a forradalom ellenzője. Nem volt meg benne az energiának és a cselekvésnek az ösztöne, hogy nyíltan is szembeszállt volna vele. Ezért szerényen visszahúzódott a kulisszák mögé. Figyelte az eseményeket, de különösképpen figyelte a forradalom aktorait. Amidőn minden összeomolva börtönéből is kiszabadul zempléni száműzetésében kétszáznegyvenegy arcképvázlatot vet papírra, amiből százötvenhét most került először nyilvánosságra. (Teljesen érthetetlen, miért kellett az Erdélyi Szépmíves Céhnek az amúgy is csonkán maradt emlékezéseket rövidíteni, és az eredeti kéziratban még előforduló nyolcvannégy jellemzést elhagyni.)
Bámulatos kíméletlensége, szigora, megrögzött igazságkeresése, amint a földi ideálokból kiábrándulva, minden közéleti szereplő cselekedeteivel szembehelyezkedve, el-elfojtottan, de legtöbbször gáttalan keserűséggel kéjeleg abban a sok képmutatásban, emberi gyengeségben, ami a forradalomból és a forradalom szereplőiből kiábrándította. Az Emlékezések nem arra valók, hogy közvetlenül tanuljunk, vagy a negyvennyolcas forradalom tanulságait belőlük merítsük. Aki például a Görgey Artúr, Kemény Zsigmond báró vagy Kossuth Lajos alakját ebből akarná igazán ismerni, az nagyon csalódna. Valóságos antiemersoniáda ez az emlékirat. Míg Emersonnak az em[442]beri szellem képviselőiről írott nagy művében csodálattal látjuk azoknak lelki képeit, akikről beszél, Pálffy János portretizáló művészetének modelljei valóban csak arra alkalmasak, hogy a történelem nagyjait kicsinyeknek és mohó érdekek önzőinek lássuk. A harcot, amiről lemaradt, és ami elől elvonult, emlékezéseiben vívja. Minden emberi részvétünk az övé, az íróé, aki mint valami tragikus, magyar Donkihót papírháborúságot folytat a történelem nagyjaival, hogy belőlük egyelőre elveszettnek látszó nagy történelmi tragédia bukott hőseit formálhassa.
A csonkán kiadott arcképvázlat gyűjteményből is kiteljesedő történelmi tragédia valóban teljes. Fellépnek benne árulók, hóhérok, álvezérek, az önző és zsebelő siserehadnak az a szinte véget érni nem akaró légiója, amit tulajdonképpen minden népi mozgalom és mindem, forradalmi megmozdulás kivet magából, és szembeállít az ideálokkal. De Pálffy János nem azért vívja meddő harcát, hogy harci eszközeiben válogatós legyen, és csak azt vegye célba, amit a maga teremtette passzivitásában hazaellenesnek vagy a hazának ártó cselekedetnek vél. Megírja modelljeiről, hogy a forradalomból hazasietve császári állásokért tülekednek, és a népet tovább szipolyozzák. Pénzéhesek, hozományvadászok, szívesen hagyják magukat megvesztegetni, és akikre még ez sem elég jellemző, sem az a sok, vaskos gorombaság, amivel emberi gyengéiket kiteregeti, ott a hálószobák redőnyeinek felhúzásától sem riad vissza. S a főnemesi írócska, aki valami életképszerű, soha el nem készülő regényen kínlódik, ebben a kegyetlen, mindent és mindenkit leleplező, a mai pamfletek hangjára ráhibázó arcképgyűjteményében halála után nyolcvan évvel ér el az írói sikerhez, realista megfigyeléseinek és szókimondó bátorságának ahhoz a nem lekicsinyelhető őszinteségéhez, ami a múlt század memoire-irodalmából valóban hiányzott. A forradalmi kormány hibáiért, balfogásaiért például Deákot is okolja. Görgeyt eleven halottnak, a nemzet sírásójának tartja. Báró Eötvös József még a forradalom előtt menekül az országból, mert fél, hogy a „vadállatok minden mérsékelt embert megölnek”. Kemény Zsigmondot oláhnak, tehetségtelennek, iszákosnak tudja, közben pedig, ahogy a nagy regényíró szenvedélyét jellemzi, olyan mélyen emberi karaktert rajzol belőle, amire kevés irodalmi példa van. Mindez azonban Pálffy János most felfedezett írói jelentőségét semmivel sem kisebbíti. Lélektanilag mindenesetre érthető, hogy a tuberkulotikus politikus író, mint azt kitűnő életrajzírójának és emlékezései sajtó alá rendezőjének, Szabó T. Attilának feljegyzéseiből tudjuk, nemcsak a politikai, de a családi életnek és a szerelemnek is önkéntes száműzöttje volt, kifosztott, az élet kincseitől megrabolt tragikus áldozatnak képzelte magát. Így mindenkire, akinek ezekből az „elrabolt” kincsekből valami is jutott, haragudott. Ismétlem, lélektanilag érthető tehát kifakadása, káromkodása, műveltségének és nagyszerű intelligenciájának az a sajátságos mellékhajtása, amely legbensőbb lényegében a ki nem élt aktivitásból és az otthagyott közéletnek abból a hiányérzetéből fakadt, ami nélkül nem tudván élni emlékezéseiből formált olyan közéletet, amelynek purifikátorául, tüzes ostorául önmagát tette meg.
Nagy veszteség, hogy ez a túlzott, elfogultságában is nagyszerű [443] szuggesztivitású munka csonkán maradt. Ki is hagytak belőle, és az ábécé-sorrendben sorra vett modelljei során csak a K. betű végéig jutott el. Szerencse, hogy Kossuth Lajos képét még megfesthette. Ez a nagyszerűen megírt terjedelmes portré minden előítélete ellenére is a Kossuth-irodalom legjellegzetesebb írása. Nyomait látjuk ebben annak a komoly kísérletnek, hogy az erkölcsi magatartás nemességével és a polgártárs tiszta szándékával közelítse meg a Kormányzó alakját, akit és akinek cselekedeteit ennek ellenére is a legkeményebben bírálja. Nem lehet eléggé hangsúlyozni az Emlékezések kiadásának fontosságát, és nem lehet eléggé rámutatni arra a példás, gondos munkára, amit a kézirat kiadásával Szabó T. Attila, a Kolozsvári Erdélyi Múzeum fő levéltárosa végzett. A szegényes magyar mémoire-irodalmat a legsajátságosabb művel gazdagította. Ösztönzést adott tudósainknak hasonló munkák felkutatására. Az Emlékezések körüli vita és kritika azonban még sokáig nem fog lezárulni. Történelmi helyét, jelentőségét, kivételes értékét az új magyar történelmi kutatás jelöli majd ki.