Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. szeptember) 9. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

Ilka néni
A gyereknek Ilka néni természetesség volt, mint a ház, a galambdúc, az apja, az anyja s az öreg doktor. A gyerek úgy gondolta, hogy nagyon öreg és nagyon szép. Ilka néni azonban nem volt se öreg, se szép. A cseléd kisasszonynak hívta, és ez a címezés bizonyos kételyeket támasztott a kisfiú lelkében. A házban voltak szép számmal kisasszonyok, de egy se olyan, mint Ilka néni. Egyiknek se volt széles karimájú, tollas kalapja, egyik se viselt a csuklója fölött vastag aranykarikát, ami mind hozzájárult a szépségéhez, egyben azonban hangsúlyozta öregségét is. Széles, nagy kalap, aranykarika az öregeknek járt, de szép volt. Így gondolkozott a kisfiú, aki szerette Ilka nénit. A ház nem szerette, és másként vélekedett.
Erről valamit sejtett a kisfiú is. Többször hallotta, amint hol az egyik, hol a másik szomszédasszony magyarázta az anyjának, hogy ez a dolog nincsen rendjén. Különösen haragudott Ilka nénire egy nagyon sovány asszony, akinek hat gyerekkel kellett bajlódnia, és aki, habár csak pár esztendeje lakott az öreg házban, különös erővel érezte a ház szolidaritását. A Bánátból került [438] a poros városba, és éppúgy, mint a kisfiú édesanyja, boldog volt, ha németül beszélhetett. Pusmogó, kicsit selypes hangján órákig tudott sápítozni Ilka néniről, hogy nem jó, ha egy férfi nemcsak munka közben, hanem még otthon is mindig együtt van egy idegen lánnyal. Mert akármilyen csúnya, öreg is, de lány. Minden férfi égetni való gonosz. A kisfiú ilyenkor az anyját nézte. Milyen kedvesen mosolygott, milyen jóízűn nevetett, ha a bánáti asszony svábos beszédjében furcsaságot vett észre. A kisfiú úgy érezte, hogy az egész beszéd az. Ezt meg is mondta édesanyjának, aki megkérdezte, hogy miért szereti olyan nagyon Ilka nénit.
– Csak te szereted apát, meg Ilka néni. Ti ketten szeretitek apát, a többi nem. Miért szeressem őket, csak a Margitot szeretem még.
Margit volt a furcsa lány, akire az egész ház haragudott.
A kisfiú anyja elborulva gondolt arra, hogy fiával valami baj van. Miért fordul ez a gyerek mindig azok felé, akiket a többi kerül. Valami rossz sejtés csapta meg. Eszébe jutott Erzsi, akinek oly szeretettel fogta fia a kezét, mikor a szegény, öreg Posayt elkísérték az utolsó útra. Most meg az Ilka. Furcsa dolog ez az Ilkával. Szegény lány volt. Egész életében csak dolgozott, és mindig csak a családjáért. Az apja arra nevelte, hogy neki, szegénynek kötelessége a családra vigyázni. Az apja nagy úr volt, valami igen nagyrangú hivatalnok. Egyébként özvegy, s három lányát a cselédekre bízta. Maga pedig vadászott, és szépen, urasan elvendégeskedte minden vagyonát. Amikor meghalt, igen jó volt szegény Ilkának tanítónői oklevele.
Ilka már elmúlt harmincéves. Két húga is férjhez ment, de két sógora mindig tőle kér pénzt. Ilka odaadogatta utolsó garasait, s azt a pénzt is, amit csoda kézimunkáiért kapott. Mert a fizetését rég letiltották a váltók miatt, amiket a sógorainak aláírt. Nem csoda, ha ideges volt, barátságtalan. Azt mondták róla, hogy gőgös. A sváb asszony talán azért haragudott rá oly nagyon, mert begubódzott, s belekapaszkodott az idegen asszony urába, aki minden bajában segítette. Ezt nem értették ezek az emberek. Hogy is mondta csak a gyerek? Ilka néni szereti az apját, azért szereti ő is Ilka nénit. Hátha igaza van a gyereknek? Mindig együtt vannak, délelőtt-délután, aztán este itt ülnek a kerek asztal mellett. A lámpa szelíd sárga fénye egybefogja valamennyiüket: őt, az urát, Ilkát, a gyerekeket. Mintha egyetlen család volnának. Aztán tegezik egymást. Egyszer tréfából összetegeződtek valami névnapon, azóta megszokták. Csak a többi ember nem tudja megszokni.
Az egyik estén aztán történt valami.
Olyan békességgel teli este volt. Künn nagy pelyhekben hullott a hó, felcifrázta a galambdúcot, és szép fehérrel fedte be az öreg ház piszkos barna zsindelytetejét. A sok ablakból sárga fények vetődtek ki a nagy udvarra. Az egyik konyhában szerelmes [439] szívű cseléd énekelt, a felső lakásból, ahol gazdag kereskedőnépek laktak, zongora muzsikája szűrődött ki.
A vaskályha tetején almák sültek, s illatuk betöltötte a szobát. A kisfiú néha mélyen beszívta a levegőt, előre élvezte a sült almát. Apja az újságból magyarázott valamit. A gyerek fülét furcsa, idegen szavak ütötték meg. Papakoszta, milliók, Wertheim-kassza. Izgalmas, lúdbőröztető história volt, amit az apja az újságból olvasott. Szebb, furcsább még szegény Posay bácsi hajdanvaló, csendbiztos rablótörténeteinél is. A két asszony – mert Ilka néni is jelen volt, ott ült az anyja mellett – figyelemmel hallgatta, hogy a görög szélhámos: Papakoszta hány világvárost fosztott ki, amíg eljutott a poros faluvárosba, ahol egy gazdag zsidó Wertheim-kasszáját benne a milliókkal ellopta. Ez lett a veszte. A gyerek hallgatta az új rablóhistóriát, aztán elálmosodott, de nem kelt föl. Akkor már nagy fiú volt, csak akkor kellett lefeküdnie, ha az apja már küldte. Ez jussa volt, ebből nem engedett. A szavak összefolytak a fejében, és a szemei előtt is valami furcsa kavarodás táncolt. Mintha a rablót látta volna. Parasztszekéren ült, előtte egy nagy láda, s benne a milliók. Aztán a rendőrkapitányt látta, ahogy faggatja a rablót. A kapitánynak kardja volt, szép ezüstgallérja és olyan a hangja, mint a Posay bácsinak. Az apja letette maga elé az újságot, és ráfektette fehér, hosszú ujjú kezét. Ehhez a kézhez egy pillanatra, egy szemvillanásnyira odasimult egy másik kéz. Két reszkető, finom művű fehér ujj siklott el édes, kereső és fájdalmas simogatásban az erős férfikéz fölött. A kisfiú, mintha valahonnan hirtelen hideg vizet locsoltak volna az arcába, kiegyenesedett ültében, s szembenézett Ilka nénivel. A két szempár összetalálkozott. Mindkettőben riadtság, rémület. Senki nem látott meg semmit, csak ők ketten érezték, hogy valami történt. Ilka néni aztán hirtelen, élesen felnevetett.
– Nézzétek, milyen furcsa ez a gyerek. Adjátok oda az almáját, szeretne már lefeküdni.
A gyerek máskor megsértődött volna a lefekvés idő előtti és nem jogszerű emlegetésén. Csak apának volt joga a lefekvésről beszélni, de most engedelmesen lekászálódott a székről, és befelé indult. Az anyja utána szólt:
– Várd meg az almát. Ráérsz még.
Nem válaszolt. Kifelé botorkált. Tudta, hogy köszönni kellene, de valami gombóc volt a torkában. Ha egy szót szól, kitör belőle a sírás. Az apja rákiáltott. Nem is értette, hogy mit mond, csak a hangját hallotta. Ismerte ezt a hangot. Tudta, hogy az apja haragszik. És már érezte vékony, sovány testén a féktelen haragnak tombolását. Az anyja különös, fojtott hangon mondott valamit. Ezt már nem értette. Azután Ilka néni beszélt valamit. Tudta, hogy érte szállt síkra, és mégis haragudott rá. Forró haraghullám öntötte el, és az ujjai annyira összeszorultak, hogy fájt minden ujjhegye. [440]
Az apja felugrott az asztal mellől. A kisfiú tudta, hogy most mi következik, és szembefordult vele. A ház szörnyű nevelési szabálya az volt, hogy a gyereknek nem szabad a verés, a megérdemelt, a kijáró büntetés elől elbújnia. Ez gyávaság lett volna, és egyben lázadás. Várta a verést. Valami ködön keresztül látta az anyja fájdalmas, elkínzott arcát, és látta, hogy az anyja finom, szelíd szája széle hangtalan remegéssel küszködik. Az apja már ott volt mellette, a karja már a levegőbe lendült, fehér, kerek kézelőjében finoman csörögtek a széles aranygombok.
Ekkor, mint valami fehér, imbolygó árnyék, Ilka néni állott kettőjük közé. A keze könyörgésre kulcsoltan reszketett a férfi felé.
– Ne üsd meg! Meg ne üsd. Engem verj meg. Én vagyok a hibás.
A gyerek csak azt hallotta, hogy az anyja felsikoltott. Olyan volt ez a sikoltás, mint egy megsebzett madárnak a jajveszékelése. Könyörgő és panaszos. A gyerek tudta, Ilka néni is tudta, hogy nem a fiáért sikolt, hanem magáért, magát siratja. Az apa egy percig ránézett a két asszonyra, mintha a gyereket el is felejtette volna. Azután tétován végigsimított a homlokán, mintha valamit el akart volna törülni.
– Nem tudom, mi bajotok van! A kölyök lehetetlen viselkedéséért megérdemelte volna a verést – aztán már megenyhülten hozzátette. – Így soha se lehet belőle embert faragni.
Megrázta a gyerek vállát. Már nem haraggal, inkább csak úgy illendőségből.
– Most kotródj. Eredj aludni. És máskor viselkedj rendesen.
A gyerek valahogy kijutott az ajtón. Ostobán, árván és a szomorúságtól szinte megforrázottan ácsorgott, topogott az ajtó előtt. Ekkor Ilka néni hozzájött. Egy sült almát nyomott a kezébe, és hirtelen, forrón, szenvedélyesen megcsókolta, majd ellökte magától.
A kisfiú maga se tudta hogyan, kinn volt az udvaron. Nem érezte a hideget, észre se vette, hogy a homlokán, az arcán megolvadnak a hócseppek. Lassan peregni kezdtek a könnyei, egybeolvadt az arcán a hideg hólé és a forró könny. Mindenkit sajnált, az anyját, Ilka nénit, az apját. És mindent megértett. Keserves grimaszban torzult el a szája. Arra gondolt, hogy az iskolában sehogyan nem tudta ma megérteni a számtani feladatot, és most látja világosan, mintha órákig magyarázták volna, hogy mi történt benn a szobában.
(Folytatása következik) [441]