Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. szeptember) 9. szám, 577–648. p.

Siró megkapta az egész világra szóló útlevelét. Most már az asszony után eredhet, csak az új irányt kell megtudnia. Elment a házmesternőhöz, aki tudta már Almássy Erzsébetről, hogy Milánóban van, ahonnan a jövő héten Rómába utazik.

Csodálatos dolog, de nem nagyon örült a hírnek. Lám, most már csak útnak kell erednie és negyvennyolc órán belül valamelyik milánói szállodában rajtaüthet az asszonyon, és megtudhat tőle mindent, amire kíváncsi. Sehogy se tudta megmagyarázni magának, hogy miért nincs kedvére az, hogy ügyének elintézése ennyire leegyszerűsödött. Két nap óta olyan előkészületeket tesz, mintha évekig tartó expedícióra készülne. Birtoka kezelését Kalászra bízza. Stuxhoz készül, előtte akar végrendelkezni. Hosszú időre, messze készül. Olyan messzire, amilyen messze tudja magától az asszonyt. Az öreg Siró tele van romantikával. Elérzékenyülve gondol magára. Most nem az a gondja, hogy megkérdezze Erzsébettől, hogy kié a gyerek? Most e kérdéstől meghökken, ez a kérdés útjában van. Hajlamos arra, hogy e kérdést önmagával intézze el, hogy a kérdést kiirtsa magából. Jó volna hazamenni, néhány napot fiával eltölteni. Még sose voltak együtt. Az őszi határban együtt vadásznának, esténként elboroznának, ismerkednének. Összeszoknak, összefogóznának, és talán együtt indulnának az asszony után. És ha nem is keresnék az asszonyt?… Nem volna elég annyi, hogy lerázná magáról makacsságát, mellyel hamis képzelgéseihez ragaszkodik, és így megtalálná a fiát? Nem elég ez? Az kell, hogy vonatra üljön, és Milánóban az első szállodában megtalálja az asszonyt? No… és mit akar tőle?… [613]

Csak ül, ül és töpreng szállóbeli szobájában. E délutánon elesik a lelke, hamvadóban van benne az a makacs tűz, mely mellett sose melegedett senki.

Hazamegy… Ez a helyes. Addig rendben voltak a tervei, amíg csak arra gondolt, hogy az asszonyhoz egyetlen egy kérdést intézzen. Ő úgy indult el, hogy egy öreg asszonnyal, aki most már bizonyára jó lesz hozzá, öt percet beszélget és tisztázást, nyugalmat kap tőle. Nohát tisztázás és nyugalom helyett egyelőre egy száguldó nőről kapott olyan értesítéseket, amelyek a velejéig, a szívéig megrázták. És most robogjon az asszony után, hogy úgy mint harminc évvel ezelőtt, ismét elbukjék előtte?…

„Nem!” – kiáltott fel. És hogy hallotta a maga erős szavát, attól a tegnapelőtti erejére kapott, indulatosan ugrott fel a pamlagról.

Bőröndjeibe gyűrte holmiját, lehordatta, autóba rakatta.

Vonatja csak este indul, de ő nem vár addig, autóval megy haza, még ma este, a maga ágyában akar aludni.

A portás egy hölggyel és egy fiatal úrral tárgyal. Siró türelmetlen, szeretné számláját rendezni. De a portás és a vendégek közötti tárgyalás túl hosszúra nyúlik. Ellenségesen vizsgálja a nőt és a férfit. A nő lehet vagy ötvenéves. Csupa csont… ékszer… parfüm. A férfi… inkább fiú, nincs tán húszéves sem. Magas. Izmos. Elsőrangú fiú. Neki is sok ékszere van. Kézcsuklóján, zsebeiből jobbra-balra ívelődve, csüngve, nyakkendőjében, ujjain, mindenütt ékszer. Karján egy japán pincsi ül. Akkora, hogy zsebeiben is elférne. Az is ékszer.

A hölgy és a fiú, a portást kikapcsolva, egymás közt vitatkoznak. A fiú fellázad. Lángoló arccal harcol, hogy két szobát béreljenek. Egy éjszakára fel akar szabadulni. Külön akar hálni. Vitájuk kedveskedve indul e1, de aztán, ha a mondatokat udvarias szavakkal is fogalmazzák meg, beszédjük ideges, éles és csattan… Az asszony győz. Átveszi a kulcsot, elindul a lifthez, a fiú lehajtott fővel megy utána.

Siró végighallgatta a jelenetet, és bármennyire is tiltakozott ellene, mégis kénytelen volt megállapítani, hogy ez az asszony annyi idős lehet, mint az ő volt felesége, és hogy az is épp ilyen aljas módon járhat szállodáról-szállodára… Most Milánóban… ott figuráskodik az a zörgő csontú vénasszony… Eh!… Ezt [614] nem lehet így hagyni! Nem lehet hazamenni. El kell menni Milánóba, el kell fogni azt az asszonyt. Bezárt ajtók mögött vallatni, kicsikarni belőle a vallomást, hogy az a gyerek nem az övé. Bármennyire is vágyik a hazug igen után, lemond róla. Addig vallatja, kínozza, míg beismeri… Felteszi erre harmincéves férfiatlan kínlódását…

– Parancsoljon, nagyságos úr! – hajlongott előtte a portás.

Siró izgalomtól rekedt hangon kérdezte:

– Mikor indul a vonat Milánóba ?

– Öt húszkor… Harminc perc múlva.

– Utazom. Kérem, szerezze be a jegyeket.

– Nem ajánlom ezt a vonatot. Hálófülkét már nem lehet kapni.

– Ugyan kérem! – legyintett Siró, akit azzal akar visszatartani a portás, hogy nincs hálófülke, pedig ő hirtelenjében úgy elindult, hogy ha másként nem lehetne, akkor gyalog futna Milánóig.

Elfeledte, hogy most Stuxhoz kellene mennie, és hogy még több más ügyet is el akart intézni. Harminc perc múlva elindult vele a vonat Milánó felé…

XVIII.

– Figyeljen rám, Salgó úr!… Leányának megígértem, hogy az ön érdekében megteszek mindent. Lendíteni akarok a sorsán… Magának egzisztenciára van szüksége, de addig nem tud elhelyezkedni, míg a bűnvádi eljárást a bíróság be nem szünteti. Beszéltem az ügyvédjével. Közöltem vele, hogy ön visszaadja a kétezer pengőt a feljelentőnek. A pénzt én előlegezem magának. Ezt vissza kell fizetni. Érti, Salgó úr?…

– Igen… köszönöm, drága ügyvéd uram, nemes jótevőm.

– Kérem, hagyja abba ezt a stílust… ön hívásomra idejött és beléptekor egy szónoklatot vágott ki előttem. Nem akartam nyomban figyelmeztetni arra, hogy nem szeretem, ha valaki, mint az öntözőgép, érzelmeivel, lelkesedésével locsol… Ismerem önt, Salgó úr. Ismerem életének tévedéseit, mulasztásait…

– Bűneim… – rebegte pipogyán a megalázott ember.

Stux folytatta:

– Súlyos bűneit… Ezentúl csak egyetlen bűnt követhet el, éspedig azzal, ha engem kompromittál… [615] Állást szereztem magának. Könnyű munka. A Hitelezők Szövetségénél pénzbeszedői állást kap. Vállalja?

– Ó, kérem, szakmámba vág. Köszönöm… Számomra visszatért a békebeli állapot.

– Vállaltam magáért az anyagi felelősséget. Salgó úr, vigyázzon a becsületére! Előre megmondom, hogy ha csak tíz pengőt csen el, mindent megteszek, hogy ezért magát súlyosan elítéljék.

Salgó a kemény hang miatt szörnyen méltatlankodott magában. Miért beszél vele így ez az ember, aki az elmúlt éjszakát Emmivel töltötte el?… De türtőztette magát. Neki, a sorsüldözött embernek, a szerencsétlen apának meg kell hunyászkodnia. Leánya most ezzel az ügyvéddel szűri össze a levet. Okos ember ő. Látja jól, hogy Emminek megint jó dolga lesz. Lám, ez az ügyvéd az első szóra kifizet utána kétezer pengőt, bizonyára azt is megtenné, hogy odavetne neki havonta két-háromszáz pengőt. Talán négyet is… De nem! Emmi kifundálta, hogy ő táskát akasszon a nyakába, járjon naponta száz emeletet… Csak ne volna holnapután az a tárgyalás. Legalább egy heti ideje volna. Milyen ellenállást fejtene most ki!… De így?… Muszáj megalázkodnia… Legalább megengedné, hogy szavakkal ecsetelje „háláját”. Meg is próbálta. Könnyei omlottak, míg beszélt:

– Ó, drága jó ügyvéd uram! Mélyen megrendítenek engem a megaláztatás percei. Kemény szavai telve vannak bizalmatlansággal…

Stux türelmetlen mozdulatot tett. Salgó dühbe jött, mert látta, hogy az ügyvéd megint el akarja venni szólásjogát. Elszánt pózba vágta magát, és végre győzelmesen ragadta meg a szót.

– Bizony, ügyvéd úr, ha tiltakozik is e megállapításom ellen, mégis igaz, hogy ön nem bízik bennem… Miért méltóztatik csak gondolni is arra, hogy a reám bízott tisztséget nem fogom becsülettel betölteni? Hiszen én most már csak önnek tartozom a becsületemmel! Hiszen ön ad vissza engem a tisztességes társadalomnak! Uram, jól tudom, hogy csak önnek köszönhetem azt, hogy ismét felemelt fejjel járhatok tisztes embertársaim között. Hiszen ez olyan cselekedet, mint amikor a megbénult szívet újra megdobogtatják!… Uram, ön becsületet, kenyeret ad nekem… Uram! Ön módot ad arra, hogy leányomról apai szívem vágya szerint gondoskodhassam. Uram, ön egy szegény leánynak visszaadja az apját!… Önnek köszönhetem, hogy ezentúl két szent [616] ügynek szentelhetem életem. Kenyeret adhatok családomnak, és mélységes szeretettel őrködhetem leányom felett, akihez a napi munka után esténként megtérhetek, és minden lépésére szenvedelmesen vigyázhatok… Ügyvéd uram… ne felejtsük el, hogy elsősorban apa vagyok… Apa!… Ez a szent fogalom motorikus ereje, biztos záloga egy szebb jövőnek, melynek hajnala itt virradt rám…

Tegnap este, vacsora közben állapodott meg Emmi Stuxszal abban, hogy apját ideküldi. Figyelmeztette Stuxot, hogy apját ne engedje közel magához. Legyen szigorú, kimért. Ha nem tud neki ellenállni, úgy ünnepélyes szónoklatokkal hálálkodik, keblére öleli, vagy letérdel előtte. Nincs erre szükség. Apja erkölcsileg súlyos beteg. Meg kell fegyelmezni. Stux is jól ismerte Salgót. A múltban nem egy görbe lépéséről szerzett tudomást. Nem kellettek Emmi tanácsai, úgyis idegenkedett Salgótól… Most mosolyogva hallgatta áradozásait. Salgó már messze járt a felvett témától. Beszéde anyagába bevonta a világ nyomorúságos helyzetét, a közmorál hanyatlását. Fájdalmasan panaszkodott, hogy a közállapotok sokkal aljasabbak, mint a legelvetemültebb egyén, hogy magánbecstelenség nincs és nem is lehetséges ma, és valahogy arra a következtetésre lyukadt ki, hogy Európa annyira lezüllött, hogy pénzbeszedői munkát se lehetne rábízni…

Stux mosolygott, mulattatta az öreg Salgó, akin kéjes boldogság ömlött el, mert beszélhetett, és így magasra szállhatott. Már a magasból nézett le Stuxra, kinek derűs arcából a nagyszerű hatást olvasta le… És amikor már tőle sem tellett több szó, megveregette az ügyvéd vállát, és így fejezte be szavait: „Bizony, ügyvéd uram-barátom… így vagyunk!” Aztán elővette szivartárcáját, mely azonban üres volt.

– Sajnálom, Salgó úr, nem kínálhatom meg – válaszolt Stux az üres tárca mutatására.

– Ó, köszönöm… Lemondok arra a kis időre, amíg itt vagyok… Remélem, a világ sorjáról egy véleményen vagyunk – mondta Salgó, aki már elfelejtette, hogy beszédét hálálkodással, fogadkozásokkal kezdte… Ő már úgy érezte, hogy csak együtt politizálnak, együtt méregetik a világ bajait.

De Stux nem válaszolt a kérdésre. Salgó erőszakolta a választ.

– Nem hinném, hogy az ügyvéd úrnak ellenkező véleménye volna a világról. [617]

– Az én véleményem?… Nézze… nem mondhatom meg… De egyszer… ha maga megjavul, én is ilyen közvetlen leszek magával. Ezt nagyon, nagyon szeretném. Menjen dolgozni. Legyen az, amire a sorsa, képességei rendelték. És igenis… legyen méltó a leányához… kinek a kedvéért törődöm a maga sorsával… Legyen egyszerű zsidó ember, mert csak úgy javulhat meg, ha azt a csalást, hogy otthagyta a hitét, jóváteszi. Nem lehet becstelen életet megtetézve otthagyni a zsidóságot, és elmenni kétfelé is kártevően új hitet lopni. Borzasztó, nagyon meggyaláz bennünket, ha akad egy zsidó, aki válogatás nélküli eszközökkel vagyont gyűjt, és aztán zsidóságát mint homokzsákot dobja ki, a vélt magasságból, mert még „magasabbra” akar repülni… Salgó úr letört, mindent visszaadott, csak a szerzett kereszténysége maradt meg… A maga speciális kereszténysége… A maga különálló, független, nem a lelkére szabott kereszténysége… De azt sem hiszem, hogy volt valaha a lelkére szabott zsidósága… Nézzen bele az életébe…Rendüljön meg!

– Kérem, én már beszélgettem erről a feleségemmel. Visszatérünk…

– Nix visszatérni!… Várjon és vállaljon előbb néhány derekas hónapot. Nem ez az első dolga. Viselkedjék odaát is egy kis ideig rendesen!… Nix visszatérni! Maga nem tért oda… Maga nem volt ott sem, ahonnan formailag elment. Magának nem visszatérni, hanem megtérni kell… Nem akartam mindezt ma megmondani. Később… Máskor… igen… törődnöm kell a sorsával. Tudom, hogy ezt félreérti. Nem baj… És mára elég volt. Öt óra elmúlt. Dolgom van… Jó napot, Salgó úr!

*

Stux Mózes kiállta ezt a félórát is. Az elmúlt éjszaka lelki viharai sokat zabáltak fel idegeiből. Autós csavargás közben töredelmesen vallott a leánynak, akinek végzetesen odaadta magát. „Rá fogok menni. Hamarosan befejezem életemet” – mondta maga elé déli ébredéskor… Szédülten kísérletezett a munkával, halaszthatatlan ügyeket intézgetett. Két órakor fontos értekezlete volt. Arról tárgyaltak, hogyan lehetne egy vidéki nagy pénzintézetet a csődtől megmenteni. Vállalta, hogy nyolc napon belül elkészíti a tervezetet. Ebbe mindenki örömmel beleegyezett. Így rázta le magáról az értekezletet… Egyedül akart maradni. Egyedül akart maradni fájó fejével, tompaságával, a nagy köddel, mely körülvette… És [618] készülődött Salgó Miksa fogadására, aki négy órakor jön el, és várakozott Siró Zoltánra, aki öt órakor látogatja meg.

Salgó itt volt. Salgó elment. És ez az ember csak fokozta fáradtságát. Bedőlt ennek az embernek. Vitába szállt vele. Kiteregette előtte a lelke hitágazatait. Olyan volt, mint a példázó mese. Válójában csak önmagával beszélgetett, saját kérdéseivel viaskodott, közben megrugdalta az apát, kinek alkotása a nagyszerű mű: Emmi!

Gyerünk tovább, bántsuk tovább rossz életünket. Salgó elment. Csengessünk kettőt, egy rövidet, egy hosszút… Jöjjön be, Szirány úr. Mondja el, Szirány úr, hogy ki, mi vár reánk odakünn…

XIX.

„Drága Emmi! Negyedik napja vagyok távol tőled. Én hazatértem, de apám elutazott. Anyám után ment. De előbb megrendítő órákat éltünk át. Mindent tudok. Mindennek anyám az oka. Nagyon szomorú vagyok. Még az sem derít fel, hogy megtaláltam az apám. Ha volna lelkierőm, elbeszélném neked apám sorsát. De te eleget tudsz abból is, hogy anyám másfél évi házasság után apámat szívtelenül otthagyta. Apám harminc éve várja vissza és én e temérdek idő alatt csak egy folyton égő kérdés vagyok számára… Vajon a fia, vagyok-e? A kérdés most már bennem is ég… Nagyon szerencsétlen vagyok. Nem hiszem, hogy valaha tisztázódjék e kérdés. Apám elindult, hogy megkeresse anyámat, akiről csak azt tudja, hogy Európa-szerte utazgat. Ha megtalálja, és ha kérdésére jót felel… mit ér az nekem? Rajtam még az sem segíthetne, ha apám többet kapna anyámtól, mint megnyugtatást… Mert, tudom, többet remél. Harminc éven át várta vissza. Szereti. Ezt én nem tudom megérteni. Tiltakozom ellene. Tudod, hogy milyen nagyon tiltakozott apám a mi viszonyunk ellen. Azt hiszem, hogy nekem inkább van jogom az ő rettenetes viszonya ellen tiltakozni… Az én anyám!… Hideg fut rajtam keresztül, ha rágondolok. Gyűlölöm. Ha rátalálnék; szíven szúrnám. Mit csinált az az asszony apámból… belőlem?! És ez a kor még segített a rontásban. Nem csodálkozom már magamon, hogy öt éven át nem tudtalak és nem is akartalak megismerni. Úgy jöttem a világra, mint az útszéli paraj, nem vállalja senki, nem vállal senkit, csak nő bele ebbe a bolond világba… Egy napon át boldog voltam. Szerettelek, Emmi! [619] Ez adott erőt arra, hogy szembeszálljak apámmal. A tőled kapott erő oly nagy volt, hogy szólásra tudtam kényszeríteni apámat… A tőled kapott tűz most belekapott apámba, már benne lángol, felrúgta eddigi életét, és belerobogott a világba. Én most itthon ülök, és mindent megértek. Minden pillanatban folyvást megértek valamit… Emmi!… Nem tudod, hogy milyen szomorú az, hogy most kénytelen vagyok mindent megtudni, meglátni, ami velem eddig történt, ami mellett elmentem. Rettenetesen érzéklem a múltamat, különösen téged tudlak a legjobban. Ez egy csöppet sem vigasztaló!… Emmi!… Nagyon-nagyon búsulok… Megígértem neked, hogy nem közeledem hozzád, csak akkor, ha életemben fontos esemény következik be. Hát ez alaposan bekövetkezett. Látod, mégsem sietek hozzád… És miért ez a levél is? Mondd, miért írok neked? Segíthetsz rajtam? Nem hiszem. Most nem… Szeretnék hinni a jövőmben… jövőnkben… Nem tudok hinni. Nincsen ideálom, nincsen célom. Talán mégis van: szeretném látni apámat melegen, lélekből mosolyogni. Csak apámon keresztül találhatom meg magam. Fáj ezt olvasnod?… Nem féltelek. Te mindent meg tudsz tenni magadért. Erős vagy. Csodállak. Ha felületes lélek volnál, tudnék hazudni neked. Felajánlanám így magam. Tudom, hogy mindent észrevennél. Tudom, hogy szeretsz, és ezért cserében szolgálnálak téged, ha egy csipetnyi erőm volna ahhoz, hogy eltakarjam előtted nagy lelki nyomorúságomat… Ma meg kell vonnom téged magamtól… Ma… Búcsúzom Emmi… Mindig eszemben és szívemben leszel… Isten veled… Zoltán”.

Emmi elolvasta a levelet. Félig nyitott ajakkal, fáradt lélekkel a kietlen délutáni szobába bámult. Gondolatai kapkodva járnak a Stuxszal töltött éjszakán, Zoltán levelén. Élete összekeverődik, és csak kuszálja életecskéjét, amikor az elmúlt bizarr emlékezés közben Zoltán leveléből szed ki innen-onnan egy mondatot. Az éjszaka az egyik férfi lázas félrebeszélésében mutatkozott be, e levélben a másik férfi búcsúzik. Búcsúzik… igen… elment… „Meg kell vonnom téged magamtól”… Zoltán beömlött a családjába. Apjáért remeg. Anyját akarja szíven szúrni. Zoltán nem látszik ki családja tragédiájából. Ő lökte bele. Számára elmerült. Öt évig élt vele, és abból az utolsó tizenkét óra közös volt. Ebben a múltat kitakarító tizenkét órában Zoltán bámult, és megdöbbenten szolgáltatott elégtételt neki, leborult előtte, megalázkodott, szót fogadott és elment, visszatért a med[620]rébe… A fiú lelkét megfogta az apa. A fiú az apjáé, és nem az övé. Stux az övé. Stux azt mondja, hogy ők ketten, kettesben szintén térjenek vissza a medrükbe…

„Mit tegyek?”

Milyen furcsa, hogy ezt kérdi magától. Milyen furcsa, hogy nem fáj a szíve Zoltán után. Nagyon fáradt ma. A tegnapi délután és az éjszaka rettenetes volt. Stux Mózes más dimenzióban él, onnan üzeni emésztő életét: „Én meghalok maga után…”

Mindenki megmondta a magáét. Zoltán tragédiában él, apja boldogsága után vágyik, anyját szeretné szíven szúrni. Emmi kiesett életéből… Stux zsidó asszonynak hívja maga mellé…

De mit mond ő?… Mi van vele?… Miben él?… Mi a programja?… Aha!… Programja!… Hát az is van… Vagy csak volt?… Öt évig folyvást véletlen alkalomból valakinek a babája volt… aztán megszületett a nagy elhatározás… Ötéves terv. Meg kell tisztulnia… Furcsa! Négy nappal ezelőtt csak azért kínlódott, hogy megtartsa magának Zoltánt, és e küzdelme közben már arról is fantáziál, hogy meg kell tisztulnia, és hogy a tisztulás teljes legyen, családjának is meg kell térni. Közéjük megy, velük marad… Vajon ez-e a valódi célja, hogy megbékélve igazi talaján telepedjék meg? Vajon megtalálta-e a problémáját, mely az, hogy tiszta emberiségre törekszik, hogy örökre kimenekedjék a prostitúcióból?

El is indult ezen az úton. De mit ér a megtett út? Elég az, hogy az öreg Siró Zoltán előtt eljátszotta Gautier Margit szerepét? Mit ér ez, ha az első lépésnél Stux Mózes ötezer pengőt ajánl föl, és ő nyomban kétezret el is fogadott? És elfogadta, hogy apjának állást szerez és Edusról is gondoskodni fog. Eddig Lián gondoskodott a családjáról. Ezt a szerepet érette Stux veszi át… Mindent meg kell újra vizsgálni… Most apja Stuxnál van. Oda kellene rohanni és megmondani Stuxnak, hogy abba kell hagyni az ő bőrére folyó alkut. Ne szerezzen állást az apjának, ne fizesse ki az elsikkasztott pénzt. Apja menjen a börtönbe. Edus, ha nem tud magáért cselekedni, pusztuljon el. Mindenki álljon helyt magáért, vagy viselje sorsát. Ő nem adja el magát, nem folytat tovább prostitúciós életet senkiért sem. Mert így mindenki megjavulhat, fenntartott fejjel járhat az emberek közt, csak neki kell odaadni magát, neki kell lenn maradni… Ez a Stux Mózes hol pénzt, hol halálos szerelmet dobál felé, hol meg a legrosszabbat: falusi [621] zsidólakodalmon keresztül beteg, szomorú viszonyt… Ezt akarja ő?… Így fordulhat vissza a szüzességért, melyet oly sok tartalommal akart visszaszerezni?… Rátámad egy emlék… Amikor Zoltán elküldte. Ő hazament, és otthon egy kegyetlen tablóban meglátta családja züllöttségét. Akkor az volt az első érzése, hogy mennyire különb azoknál, mert bár ő is laza erkölcsök között élt eddig, de az ő szíve tiszta. És erre épített mindent… De hol van azóta az ő szíve?… Az imént egy levelet kapott, melytől össze kellett volna omlania…

Az anyja lépett be a szobába. Most jött meg valahonnan. Kalapját, kabátját izgatottan rángatta le magáról és dobálta széjjel. Libegett a rohanva megjárt lépcsőktől, arcán rémület ült. Izgatottan kezdte:

– Hol van apád?

– Elment… Mi baja van anyám?

– Nekem?… Még nem tudod?… Apád sem szólt semmit? Nem beszéltél apáddal?

– Beszéltem…

– És nem mondta meg?… Nem mondta meg?…

– Mit?… Mit nem mondott meg?

Az asszony leányára borult, és keservesen zokogva beszélt:

Edus eltűnt… Edus nem aludt itthon az éjjel… Most öt óra van. Még mindig nincs itthon… Egy fillérje sem volt szegénykémnek… Istenem, mi van vele? Reggel óta keresem. Reméltem, hogy visszatért Liánhoz. Először nála kerestem. Aztán szegény Lián is velem együtt kereste. Lián sírva kutatja minden felé. Szegény Lián, öt napja nem láttam, olyan, mint egy nyúzott macska. Képzeld, hallani sem akar a válásról… De mit ér ez most… Jaj, csak élve találná meg Edusomat… Mit tettél Emmi?… Mit tettél velünk?

Salgóné egy székre rogyott.

Reggel óta Liánnal együtt futkosott. Felkeresték Edus összes barátait. Azokat is mozgósították. Menjenek, nyomozzanak ők is Edus után… Délig minden nyomot lejártak és délben sorra telefonáltak Lián lakására, hogy Edust nemcsak, hogy nem találták meg, de semmi hírt sem tudtak meg felőle. Délután Lián rászánta magát, hogy Edus női ismerőseit járja sorra. Edus így sem került elő. Eltűnt.

Emmi vigasztalta anyját, és magát is megnyugtatta:

– Ne essél kétségbe anyus. Edus, meglátod, estére itthon lesz. És ha estére nem jönne meg, azért sem szabad aggódni. Holnap haza fog jönni. Edust napok óta [622] figyelem. Nagy változáson ment át. Elkomolyodott. Igaz, furcsa, hogy így szó nélkül ment el. De anyus, bizonyos vagyok abban, hogy Edus csak azért ment el szó nélkül, mert az utolsó percben határozott így… Vagy talán nem tudta, hogy ilyen hosszú időre van szüksége míg ügyeit elintézi… Bizonyos, hogy egy nőhöz ment. Ha valaki nagy elhatározások előtt áll, ha új utakra készül, mindig elmegy ahhoz, aki hozzá a legközelebb áll. Edus is elment valakihez, akit mi nem ismerünk, akiről mi nem tudunk.

– Csak beszélj, csak vigasztalj! Csak gyanúsítsd meg, hogy nőnél jár… Mennyire nem ismered Edust! Lián volt szegénykémnek egyetlen boldogsága. Edus tiszta férfi volt!… Tönkretetted azt a fiút. Most arról mesélsz, hogy nőnél jár… Edus nem olyan, mint te! Ő nem jár új utakon… Te?… Igen. Te elmentél Stuxhoz. Parádéba vágtad magad tegnap este, elmentél Stuxszal, és egész éjjel vele voltál… Te angyal!… Téged elhagyott a barátod, hazajöttél, és tehetetlen dühödben szétmartad Edust és Liánt… Könnyű neked. Megint jól elhelyezkedtél. Rád semmi gondom nincs. De hol van Edus?… Add elő Edust!… Várj, mit fogsz te még kapni Liántól.

Megint elfogta a sírás. A szék támlájára borulva indulatosan, kegyetlenül, vádlón zokogott.

Emmi félretette anyja durva támadását. Az anyát látta benne, aki fiáért retteg. És ő is tele volt aggodalommal. Hova tűnt a bátyja? Nem követett-e el súlyos hibát, hogy beavatkozott a sorsába? Milyen könnyedén intézkedett sorsa felett. Szabad volt ez? Szabad-e mások sorsához nyúlni, ha a magunkét sem tudjuk vezetni? Ahány eset, ahány véletlen, annyiszor válnak lépteink bizonytalanná, és csak akkor vagyunk bátrak, erősek, amikor senki sincs jelen, amikor légüres térben mozgunk.

Szerette volna anyját megnyugtatni, sírását elállítani, de nem talált még csak üres szavakat sem, melyekkel anyjához közeledhetett volna.

Jó, hogy megérkezett az apja… Salgó jókedvű volt. Stuxtól hazajövet sok minden jót kitalált. Majd ő megtréfálja az ügyvédet… Ilyen hangulatban jelent meg a szomorúság színhelyén.

– No, borulj le megint leányod nagysága előtt! – támadta meg férjét az asszony. – Te nem törődsz a fiaddal. Mit bánod te, hogy a fiad nem tölti itthon az éjszakát, elég neked az, hogy a lányod hajnalba hazajött. [623] Ezzel a te boldogságod teljes volt. Azzal sem törődtél, hogy én rágom a párnát, egészen oda vagyok, mert Edus nincs itthon… Reggel láttad, hogy elrohantam a fiamat keresni… Miksa! Kinevettél, amikor hívtalak, hogy menjünk együtt Edus után. Te csak Emmi ajtajánál leselkedtél, mikor ébred? Mondtam neked, gyere, őnagysága ötkor jött haza, délig, vagy tovább is alszik… könyörögtem, gyere velem, menjünk a fiú után, de te csak nevettél… Most is nevetsz!

– Okom van rá… Nina… Okom van rá! Edus miatt nem fáj a fejem… És egyébként sem fáj a fejem… Jobban vagyok!… Nina!… Nem gondoltál arra, hogy engem holnapután becsuknak?… Nem rettegsz ettől a szégyentől?… Rettegned kellene, mert még nem tudod, hogy a veszély elmúlt. Egy jó ügyvédre találtam… Engem a bíróság fel fog menteni. Stux kijelentette előttem… nála jártam ma délután, hogyha a bíróság arra vetemednék, hogy engem, ártatlan embert elítél, úgy hajlandó a büntetést ő leülni. Annyira bizonyos ártatlanságomban. Hiába, ha az ember beteg, menjen tanárhoz, ha pöre van menjen egy híres ügyvédhez.

– De Miksa!… gyermekünkről van szó. Edussal nem törődsz? – ordított Salgóné.

Salgó diadalmasan mosolygott. Mindjárt megnyugtatja ő az asszonyt.

– Nina!… Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy tíz perccel ezelőtt láttam Edust.

– Istenem! Miért nem szólsz? Láttad? Miksa!… Láttad?

– Hát, látni nem láttam… de ha akartam volna?

– Tudod, hol van Edus?

– Pontosan, nem mondhatom meg… de az bizonyos, hogy megvan… Légy nyugodt, él…

– Mondj meg mindent… Nyugtass meg. Miksa!…

Éppen azt akarom… No, figyelj ide… De először is nyisd ki Edus szekrényét… No, kinyitottad? Mit látsz?… Illetve mit nem látsz?

Az asszony belebámult a szekrénybe.

– Hát nem veszed észre az üres fogast? Nincs rajta a szmoking.

A szmoking nem is lóghatott a szekrényben, mert Salgó tegnap délután elosont vele a zálogházba. Kapott rá tíz pengőt, az Elevátorban el is vesztette mind a tízet ramslin. De most kitűnő alkalom Edus eltűnése, mert a szmoking körüli csínytevést, ha ideiglenesen is, Edére lehet kenni. [624]

– Persze, te loholsz Edus után, ahelyett, hogy itthon néznél körül. Nina, hiába olvastál el ezer detektívregényt, mégsem tanultad meg belőlük, hogy ha egy rejtéllyel állunk szemben, először a tett… a rejtély kiindulási pontján tartunk szemlét. Látod, én azonnal megtaláltam a helyes nyomot. Edus tegnap felvette szmokingját. Emlékszel, mi már az ágyban voltunk. A fiú hazajött, ebben a szobában motoszkált. Mikor elment, vidáman köszönt be hozzánk.

– Nem köszönt be. Itthon sem volt – szólt közbe szipákoló hangon Salgóné.

– Igenis, itthon volt. És köszönt. Aludtál, vagy nem emlékszel rá. Persze, hogy aludtál. Engem a holnaputáni tárgyalás nem hagyott aludni. Igenis köszönt. Még fülembe cseng a hangja: „Jó éjszakát anyus, apus”. Meglátjátok, negyedórán belül itthon lesz Edus. Most hét óra van, közeleg a vacsoraidő. Edus velünk fog vacsorázni… Emmikém, mit kapunk vacsorára? Szép volna, ha szabadulásom örömére elvinnél bennünket vacsorázni. Kettős ünnepet ülnénk: Edus előkerült és az sem csekélység, hogy az igazság győzött, mert a királyi ügyészség holnapután elejti az ellenem emelt hamis vádat… Gyerekek, ma teljes családi körben serpenyős rostélyost akarok vacsorázni. Utána ementáli sajtot kérek, legalább három pohár sört, feketekávét, trabukkót… Legyetek nyugodtak… teljes családi körben.

Kívülről recsegés, csörömpölés hallatszott be. Mintha a szél vágta volna ki az előszobaajtót… Egy pillanat, s mintha hatalmasat rúgtak volna a szobaajtón is, kivágódott, falhoz repült és leütötte a falat.

A küszöbön Lián állt. Ijesztő látvány volt… Ez a szegény nő napjának nagyobbik felét azzal töltötte el, hogy a kozmetika segítségével annyira összeszedje magát, hogy bármily megalázó feltételek árán is, érvényesüljön a férfiaknál. A mai napra is felkészült.

Nem voltak ráncai, kipirította magát, finoman ívelődtek szénnel prolongált szemöldjei, mogyorónyi volt a szája. A negyvenéves Lián, mindent megtett, szinte élve boncolta magát, hogy valahogy negyvenévesnek lássék. De ezt a csodálatos hatású külsőségeket elpusztította ez a rettenetes nap. Lián hatvan évesnek látszott. Csupa ránc, égő veres szemek, megnyúlt orr, nagy száj, melyet ordító jajgatások téptek szélesebbre. Ilyen volt Lián. Ijesztő látvány volt. Állt némán a küszöbön, kezét magasra emelte fel, és egy túltömött retikült lógatott alá. [625] Megkövülten bámultak rá.

Salgóné hozzá vánszorgott.

– …Lányom… nem merem kérdezni… Milyen állapotban vagy Liánom?… Nem merem kérdezni… félek…

Lián megmozdult. Elment a reszkető asszony mellett. Megállt a szoba közepén, mindenkivel szemben. Beszélni akart. Tátogatta a száját. Rekedten köhögött. És végre kimondta Edus nevét, utána sivalkodó sírásra fakadt. Kezéből kiesett a retikül, az asztalra omlott. Fél testével elterülve jajgatott ott tovább, és sírásának volt már szövege is: „Rettenetes!… Ebbe belepusztulok!”

Salgóék dermedten álltak körülötte. Azt érezték, hogy Edus már nem él.

Emmi Lián fölé hajolt. Suttogva kérdezte:

– Mi történt Edussal?

Lián felkapta a fejét. Gyűlölettől égő szemmel nézett Emmire.

– Te kérdezed?… Te?… Te fogod akasztófára vinni Edust!

– Hát él?… – sikoltott fel Salgóné.

– Él!… Él! – sziszegett dühösen Lián, és döbbent csodálkozással nézte a családot, a három embert, akik felderültek, szinte nevető szemekkel integettek egymás felé.

– Él!… A főkapitányság egyik cellájában él… Na, látom, elment a jókedvetek… Na! Ha tudni akarjátok: Edus kommunista! Egy összeesküvésben van benne!… Tíz év a minimum!

Lián szinte megkönnyebbült, hogy ezt megmondta nekik. Megenyhült, néhány ránc el is tűnt arcáról. Megmondta nekik. Nem osztotta meg velük a baját, csak az őket illető részt átadta. Félretette most magát. E pillanatban elmerült a fájdalma. Gyönyörködve nézte a remegő ajkú Emmit. Csak őt nézte. Erősen bámult rá.

Pedig Emmit csak a rejtély kínozta. Hogyan történhetett meg ez a tévedés? Bizonyos, hogy Edusnak semmi köze ahhoz az ügyhöz, melybe belekeverődött. Fájdalmas mosoly jelent meg arcán. Most mehet Stuxhoz. Megkérheti, hogy szabadítsa ki a bátyját.

Salgóné a földrehullva, elhaló hangon motyogta: tíz év… hogy egy anya szíve mit bír el…

Emmi felemelte anyját, de az visszahullott és tovább suttogta: „Hogy nem reped meg a szívem…” [626]

Salgó mereven állt. A plafonra bámult. Sápadt volt. Szenvedett.

– …Gyalázat!… Kommunista!…Ott dögöljön meg, ahol van… számomra már nem él… gazember!… kommunista!… Ezt a szégyent nem élem túl…

Lehorgasztotta fejét, és szeméből igaz könnyeket törölt ki. És kezdte mellényét kigombolni… el is indult, hogy lefeküdjék. Érezte, hogy e szégyent nem tudja talpon elviselni. De útjában megállt… Megállt és remegett… Jobbját magasra emelte… mondani akart valamit… Beszélni akart, de csodálatos dolog: Salgó szájára nem jött szó. Nagy indulatok rázták. Csak egy pár pillanat… és ha nem jut szóhoz… vége, leüti a guta… Már szederjes az ajka. Szeme zavaros… Most… most… összedűl… életének első tragédiája halálra szorítja… keze a magasba int, nagyon nagyot szeretne mondani… szózatot… pokoli átkot… küzd, harcol a szóért. Meghal vagy beszél.

Beszél… kimondja:

– Edus meghalt számomra!… Átkozott legyen a neve!… Edus meggyalázta a hazát, összeesküdött a haza ellen…

Salgó nagy hazafi volt. Zavartalanul hazafi volt akkor is, amikor kenyér, zsír, cukor és tejjegyeket sikkasztott, vagy később, amikor a hivatalos árfolyamnál ötvenszer olcsóbban adta el a koronát idegen valutáért. Hazafi, lánglelkű honfitárs volt mindig. Mondhatták neki, hogy gazember, tolvaj, hamiskártyás, rablógyilkos… nagyon mérgelődött e kihívó gorombaságért, de merték volna azt mondani neki, hogy nem jó hazafi!… És most saját vére, egyetlen fia bemocskolja a nevét. Nem, ezt nem lehet túlélni. A hazafiság volt mindig a lelki kenyere. Hány felköszöntőt fejezett így be: „Addig éljen, míg a honnak él”! Amikor a háború kiütött jegygyűrűjét vasra cserélte ki. Aranyat vasért!… A haza oltárára… Éléskamrája hiába volt tele cukorral, liszttel, zsírral, mit ér az, ha Przemyslt fel kell adni. Sírt, amikor az orosz Kassa előtt állt. Békekötéskor gyászszalagot húzott a karjára… Ne, nem, soha!… Hazafi volt mindig. Tiltakozó jelvényeket viselt… Nehéz pénzeket áldozott egykor, hogy támogassa azokat a szervezeteket, melyek a cselekedetek gondolatát szolgálták. Most hogy álljon az emberek elé?… A fia kommunista…

– Kommunista! – hörögte és sírt. Összeomlott lelkéből zokogott. [627]

– Az! Kommunista!… – rikácsolt Lián. – Bizonyos, hogy az! Emmi nevelte ki. Elég volt ahhoz ez a pár nap. Tudok mindent! Várjatok csak… holnap kihallgatják Edust.

Emmi Lián elé lépett.

Mondd, Lián, mi közöd neked Edushoz?

Lián hökkenten nézett Emmire… aztán felcsattanva mondta:

– Az uram!

– Ő megírta neked, hogy elválik tőled. Magad is úgy akartad.

– Szeretem!… Rajta kívül nincs senkim…

Emmi magára kapta kabátját, kalapját.

– Hová mész, Emmi? – nyöszörgött Sagóné.

– Megyek kiszabadítani Edust.

Emmi már az ajtónál volt… Lián követte.

(Folytatása következik)