Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. szeptember) 9. szám

Radó Imre: Visszaadom az életemet…

Szótlanul mentek a város felé. Ács Jánost kétségek zavarták. Helyesen cselekszik-e, hogy barátját elvezeti Csengey Kálmánhoz? Szabad-e kipróbálni a reggeli nagy szavakat, az esti halk, ünnepi megnyilatkozást?… Engedje a gyűlölködő halálos beteghez, aki minden szavával a múltba rángatja vissza?…
– János! – szólalt meg Borz.– Látom a szép házakat. Látom a fasort, érzem a kerítések mögül szálló jázminillatot. Hányszor botorkáltam el e csodálatos változás mellett, és nem vettem észre… Tündéri hely lett Nixbrótból. Gyerekkoromban bozóton, homoktengeren át jutottam hozzátok… Te építetted itt az első kőházat. Érzem, hogy a többi ház, a köves út, minden… a te műved, a te hatásod… Kipusztult innen a nyomorúság, a szenny… Régóta készülődöm ki a piszokból én is, de annyi lelkierőm se volt, hogy egyszer este feküdjem le. Hasztalan kínlódtam tiszta óráimban… Te segítettél a perchez, melybe örökre belehulltam.
– Palim, csendesedj le, találd meg nyugalmad. Én se zavarlak… Nem kívánom, hogy meglátogasd Csengeyt… Te visszavontad életedet, én meg vissza akarlak lökni a múltba…
– Csengey számára se vagyok… Nagybeteghez megyek, kinek szüksége van rám…
– Ma ne menj… Nem ígértelek biztosan mára… Ma este nekem van szükségem rád.
Belekarolt, és visszavezette házába.
*
A kertre nyíló teraszon ültek… Langyos májusi éjszakába hulltak Ács szavai:
– Méltatlan dolog nyúzni nagy szavakat… Mégis idézlek: „Visszavonom az életemet…” Mondd!… egész életedet? Első ifjúságodat is? Ha igen, az én életem egy részét is elhajítod… Csak férfikorban érezzük át gyerekkorunk szépségeit, boldogságát… Sok örömet, szépet, boldogságot kaptam tőled… anyádtól… Diákéveimben egyetlen barátom voltál, nem akadt több férfikoromban sem. Sokszor védekeztem magam előtt: akinek [430] sok barátja van, csak kíváncsiságból gyűjtötte őket. Minél több ember belsejébe akart belenézni… belenyúlni… lelkében kotorászni… Lehet, hogy ez a védekezés gyönge, de bizonyos, hogy te voltál, és vagy az egyetlen ember, akinek lelkébe belenéztem, kotorásztam benne, és… kotorászok most is… Te sose néztél belém, de én megelégedtem azzal is, hogy parasztcsizmámmal együtt elfogadtál… Ma éjszaka szükségem van rá, hogy megmutassam magam, és láss is engem… Kiöntöm szívemet, lásd baráti szeretetem forrását, és tudd meg, hol ered a forrás… Nem ismered mai életemet, de nem ismerted a parasztgyerekét sem, pedig nyolc évig ültél mellettem az iskolapadban, kijártál hozzám a nyomorúság vidékére, a hajdani Nixbrótba… Együtt madarásztunk és építettünk sárból várat… Melletted vidult fel a lelkem, tőled tanultam meg nevetni, és veled nevettem el életem minden nevetését, harsogtam el minden kurjantásom… Te adtad gyermekkorom boldogságát… egyetlen kincsemet… Elhívtál hozzátok is, minden vasárnap vendégetek voltam… Nem ismertem anyámat… és a te anyád, a szép szomorú úriasszony jó volt hozzám, a parasztfiúhoz. Jeles bizonyítványaimat, apámon kívül csak neki mutattam meg. Nem dicséretre, sokkal többre: anyád cirógatására vágytam… Egyszer meg is csókolt… boldog sírásra fakadtam… Emlékszel?…
Pál szemében könny égett… Nem felelt…
– Nekem, anyátlannak csak a gyerekkorom, első ifjúságom volt szép… De hiszen e rettenetes emberöltő minden koros emberének csak ifjúságában telhetett öröme, boldogsága… E szerencsétlen emberöltő öregjei alázatosan lehajtott fővel vonhatják vissza munkás életüket… Le kellene rombolniuk harminc esztendő minden művét, hogy tiszta szívvel menthessék meg ínyenckedve emlegetett ifjúságukat, és megvédjék gyermekeiket, visszaadják nekik azokat az édes játékokat, amelyek valamikor az övék voltak… A mienk… A tiéd… Mondd, Pali… ezt is visszavonod?…
– Én mindent elherdáltam… Emlékezni sincs jogom… Ne kísérts!… És mégiscsak beszélj… Szólj magadról… Neked nincs mit visszavonnod…
– Tévedsz… Senki se ismer engem… Én is csak három esztendeje ismerkedem magammal… Útban Csengeyhez lelkesen dicsérted Nixbrótot, és az én dicsőségemet láttad a nagyszerű változásban… Tudd meg: Nixbrót nem változott meg, csak elkergették innen… Hódítók élnek itt… Nixbrót őslakói közül csak én maradtam itt… Áruló vagyok… Tudnod kell árulásomról:
– Messzire kell visszamennem, de a dolgok olyan erősek, hogy kevés szó kell hozzájuk… Nagyapám kezdte a nagyzolást… [431] Kiküldte a fiát a nyomorúságos Nixbrótból, hogy sose térjen vissza. Beadta a városba suszterinasnak… Apám kedves eszű, jó ember volt. Bizonyos, hogy ügyes mesterember vált volna belőle, de nagyapám meghalt… itt volt a viskó, a kétholdas kert… Apámat visszaszívta Nixbrót… Megházasodott… Egy évig tartott a boldogsága… Anyám ráment a születésemre. Haláláig bánkódott anyám után… Ha rám nézett, mindig gondolta, sokszor ki is mondta: „ki ebből a boldogtalan Nixbrótból, ahol rosszabbul él az ember, mint az állat…” Beíratott a gimnáziumba… Naiv egére felfestette fia jövendőjét… Tavasztól őszig kertjét művelte, télen a nixbrótiak csizmáit foltozta… Értem dolgozott. Nagydiák voltam már, amikor a búbos kemencének támaszkodva anyám haláláról beszélt. Belém égett minden szava: „Amikor a világra jöttél, anyád meghalt… Most sincs, akkor se volt Nixbrótban bába… Szomszédasszonyok sírták körül vérét hullató anyádat… Én a téli éjszakán vacogva nyargaltam be a városba. Csengettem az orvosok kapuin, vertem ablakukat… Bőgtem, ordítottam… A rendőr be akart kísérni… Menekültem, szaladtam haza… Anyádat holtan találtam. A Nixbrót ölte meg! Tanulj, gyerekem… Menekülj ki ebből a halálvilágból…” Fájdalmas mesélő szava az égből egy csillagot lenyújtva oltotta szívembe anyám emlékét. Elhatároztam: orvos leszek, és visszajövök a Nixbrótba szegény, elhagyott embereket gyógyítani, virrasztani napszámos asszonyok szülőágya mellett…
– Megtartottam anyámnak tett fogadásom. Nem bántott, hogy „tízkrajcáros orvosnak” gúnyoltak városi kartársaim, és „cucilista doktor” csúfnevet kaptam a társadalomtól… Ki voltam? Nem több, mint az apám… Én is a kertemet műveltem, és ha a csizmán felül is, én is csak foltozgattam a nixbrótiakat… Ez szép volt. Szerettem abban az időben magamat… Anyám hivatást adott nekem, és én teljesítettem… A valóság az volt, hogy engem is visszaszívott a Nixbrót… De hol van már a Nixbrót?… A múlt évtized elején Tegnapvár errefelé kezdett fejlődni… Jött a nagy fellendülés. Harisnyagyárat, műselyemgyárat alapítottak. A homokba szőlőt telepítettek. Téglából épült házak mentén utcák keletkeztek, és minden sarkon bolt nyílt… Templomot, iskolát emeltek… Ezt a vidéket ma Kertvárosnak nevezik… Nixbrót megvan, csak hátrább lökődött, oda, ahol a nagy gazdasági válság miatt megakadt a parcellázás…
– A munkásbiztosító – három éve annak – orvost küldött ide. „Felháborító! – méltatlankodtam magamban – huszonöt éve vagyok itt a nép orvosa, és nem gondoltak rám”. Belém fészkelődött az elismerésért és jutalomért esengő hiúság… Életem [432] kezdett hasonlítani az önkéntes tűzoltóhoz, aki önzetlenül csővezetősködik, de várja a huszonöt éves jubileumot, amikor tiszteletére bankettet rendeznek, és megkapja az érdemkeresztet… Mi lett volna a kötelességem?… Követni a nixbrótiakat… Nem így cselekedtem, és így megszegtem a fogadalmamat… Mégse merem bevallani, hogy visszavontam…
Éles csilingelés ölte meg a mondat végét…
– Ki az? – kiáltott ki Ács az utcára.
– Édesanyám rosszul van… – panaszkodott be egy cérnahang.
– Te vagy az, Máté Örzsi?
– Én…
– Fuss haza… Nyugtasd meg anyádat. Mindjárt jövök…
Bement a rendelőbe, orvosi táskájával tért vissza.
– Feküdj le, Pali. Aludj jól… Ebédnél találkozunk…
– Elkísérlek…
Kiléptek a kapun… Végigmentek a kertváros főutcáján… egyre sötétebb vidékre jutottak… Egy villanylámpa őrt álló fénye mögött magas épület sziluettje rajzolódott ki. „Ez a harisnyagyár” – dörmögte Ács… Harmatos füvet tapostak: „Itt már parcelláztak…” szólt bele a sötétségbe… Homokba süppedt lábuk… Ács nem magyarázott… Kézi villanylámpájával kereste az utat. Friss tapasztású viskók között jártak. Egy ablak világos volt, abba a házba ment be az orvos.
Borz leült a falhoz tapasztott padkára… Belebámult a derengésbe…
– Te vagy, Máté Örzsi? – szólt az elébe settenkedő lánykához.
– Én vagyok.
– Hogy hívják ezt a falut?
– Új Nixbrót…
Borz Pál boldogan mosolygott… Az égen felragyogott a nap… Ács kilépett a házból…
Megelégedett szívvel indult el barátja oldalán… Ács a rajtacsípett ember zavarával nézett a messzeségbe, hol az ingoványok fölötti ködöt még nem kergette el az égaljról felkapaszkodó nap…
– János! – szólalt meg Borz. – Tudom, elfogadsz,… de csak árnyékod lehetek…
– Alku nélkül maradj velem… Nem akarlak feltámasztani… de van valaki, aki új életet szánt neked… Tegnap este még parancsszóval küldtelek Csengeyhez… Most nem tudom, mit tanácsoljak? Tégy akaratod szerint. Ha elmész hozzá – figyelmeztet[433]lek –, meg fog kísérteni… Vissza akar rántani a múltba… Hatalmas ereje van a haldoklónak…
– Elmegyek hozzá…
*
Széles bőrpamlag Csengey Kálmán betegágya. A felére fogyott ember körülpárnázva ül, és szorongatja Borz Pál kezét…
– Főjegyző úr kéretett…
– Ne ilyen hidegen… Mi harminc év előtt barátsággal kezdtük… folytassuk ott… Ülj már le… Ne oda… ide a… „bíbornoki székbe” – és a magas támlájú bordóvörös plüss karosszékre mutatott… Pergamen arcát mintha messziről világították volna meg: mosolygott…
– A jó Ács doktortól téged is megkaptalak… Ő adminisztrálja halálomig betegségemet… Végre találtam egy rendes embert. Előbbi orvosaimat mind kiutáltam… Kávéházi asztalnál, estélyeken, kártyázás közben betegségemről kotyogtak… Nekem azt mondták, hogy a vesémet operálták meg… az egész város tudta, hogy rákom van… Múltkor egy újságból kivágott cikket hozott a posta… Címe: „A rák gyógyítható.” Ki küldhette ezt az aljasan vigasztaló cikket?… Mért kínoz ismeretlen „jóakaróm”? Kihez voltam olyan komisz, hogy ezt érdemeljem tőle?… Csak tőled járhatna ki büntetés… Ne haragudj… nem gyanúsítottalak meg… Mindenkire gyanakodtam, csak rád nem… Pali!… Én két morfiumbódulat közt csak utálkozom… Mindenkit utálok, aki hozzám tartozott… Mégis, amikor te jutottál eszembe, és melléd gondoltam Ács Jánost, nem élt bennem harag, csak bánat, alázat… Akkor határoztam el, hogy elhivatom Ács doktort… Hivathattam, hiszen orvos, de nem csak az orvos kellett nekem… Tudok én emlékezni a szépre is, ha nem csúfult meg… Nagyon régen volt, amikor Ács eljött hozzám, és könyörögve beszélt szívemre: ne tegyelek tönkre téged… Meghatott engem, mégse iparkodtam barátságát megszerezni… Nem tudtam igaz ember lenni. Így kellett volna szólni hozzád: „Borz Pál!… Ács doktor szavára hallgatok. Nem akasztok pert a nyakadba, mert ha nem is tudsz bizonyítani, tudom, igazad van…” Ott kellett volna hagynom a főispáni titkári állást… a kilencedik fizetési osztályt és összekötni életemet Ács Jánossal, veled… és nem azokkal… De én szolgájuk maradtam és milyen szolgájuk?!… A főispán öreg feleségének táncba vivője, hivatali piszkok őrzője, férfi és asszonytitkok lerakodóhelye, csúnya, diszkrét ügyek elintézője, csütörtököt mondó pisztolyok megtöltője… Ha élesen kellett vágni, én voltam a kardjuk… Velem vágattak le téged is… Borz Pál!… Én téged [434] ártatlanul lecsukattalak… a züllés útjára űztelek… Bocsáss meg nekem…
– Nincs mit megbocsátanom… Kérlek, ne beszélj eltemetett dolgokról… Téged izgatnak, engem pedig zavarnak, mert emlékezni kényszerítesz…
– Úgy?… Azt hiszed soha többé nem akarsz emlékezni? – emelte fel hangját Csengey. – Hallom, megtisztálkodtál… örökre letetted a poharat… pillanatok alatt nagy erőt gyűjtöttél… Ez nagyon jó, mert szükségem van rád, erődre… és jön óra, amikor én is kellek neked… Még itt vagyok… sose jő vissza ez az óra… Engedj beszélni…
– Beszélj…
– Ők gyalázatosan elhagytak… és döglődésemben még kínoznak is… Te gyújthatod rájuk régi fertelmeiket és friss gazságaikat, melyekkel most bontanak el engem… Uralomváltozás után nekik változatlanul jól ment a dolguk… Én elmerültem… Koronás nyugdíjamból tengődni se tudtam… Mauthernál hozomra kosztoltam… „Barátaim! Urak!… segítsetek rajtam!”… Kiáltásaimra tízen aláírtak egy harmincezer dináros váltót… Ez a váltó tíz esztendős… Minden negyedévben – tíz év alatt negyvenszer – sorba jártam tíz urat, tíz régi kebelbarátot, és tisztelegtem aláírásaikért… Három hónap óta, mert tudják, hogy életem utolsó csücskét rágja a rák, a bank egyre sürget: fizessek, vagy adjak biztosítékot… Tenné ezt a bank, ha a kezesek nem piszkálnák? A bank is aljas!… Jobb időkben az intézet felügyelőbizottsági tagja voltam… Minden közgyűlésen én szavaztattam bizalmat, elismerést az igazgatóságnak… A tíz kezes?… Egy se látogatott meg… A tíz barát a haldokló Csengeyből ki akarja szorítani a fejenkénti háromezer dinárt… Tudják, hogy értékesebb holmijaimat eladogatom… félnek, üres lakásban halok meg… De erről nem is nehéz beszélnem, hiszen káromkodhatok, gyalázhatom áruló barátaimat… Aki a szívemet szúrja, és mégse enged meghalni: asszony… Utolsó percig ágyam szélén kellene ülni, és fogni a kezemet… Húsz éven át hűségesen az övé voltam… Miatta nem házasodtam meg, nincsenek gyerekeim… Egy éve nem láttam… A múlt héten itt volt… Mért jött el?… Szidni orvosomat, és rámtukmálni egy fiatal orvost, a mai társasélet kedvencét… Fél délután nyaggatott, és távozásakor egy simogató szót, egy utolsó szép pillanatot se tudott adni nekem… Nagyobbat is vétett… Húsz éves szolgám a cselédem… Évek óta ingyen szolgál. Megtakarított pénzéből költ is rám… Sok levelet hordott az asszonynak, és hozott is tőle… Az asszony az előszobában így szólt hűséges cselédemhez: „Ha meghal a gaz[435]dája, jöjjön hozzám… Jobb helye lesz nálam… A beteg melletti nagy strapa után ráfér magára a pihenés és azt nálam megtalálja…” Hát ebbe beletörik az ő bicskája is!
Hangja erőre kapott, testi ereje is megnőtt… felkelt, és íróasztalához lépett… Sorra nyitogatta a fiókokat, és iratcsomókat, levélkötegeket dobált az asztalra…
– Hogy is írtad 1913-ban, Borz Pál?… Ha én egyszer úgy kelnék fel reggel, hogy elfelejteném, ki vagyok, és hónom alá kapnám a bizonyítékokat… Igazad volt! A bizonyítékokból, a bizalmas írásokból éppen elég rekedt nálam… Itt vannak!… Itt vannak az asszony levelei is… Neked adom… Mind elégtétel számodra… Fenyítsd meg velük őket… Az asszonyt is…
Ekkor Borz Pál a beteghez lépett… Átkarolta, és visszafektette a pamlagra.
– Hallgass meg engem… Néhány bátor szavam van csak… Nem tudok visszalopózni lezárt életembe, hogy kedved szerint megnyugtathassalak… A titkok, melyeket elém dobáltál, elsősorban a te életedet mondják el… Akiket volt barátaidnak tartasz, csak szövetségeseid voltak… Velük éltél, együtt dolgoztatok… Mondd, ha szövetségeseid nem hűtlenkednek el tőled, és körülülnék betegágyadat, akkor is elhívtál volna? Elém szórnád titkaidat?… Nem… Velük tárgyalnál, vagy megkérdezésük nélkül égetnéd el a bizonyítékokat… Így is ezt kell tenned… Égesd el az írásokat… Csak a magad múltját semmisíted meg. Megbánó szívvel tedd!… Ha hallgatsz rám, megenyhül a szíved… megmenekülsz… Egy elmúlt rossz világ cselekvői, tanúi voltunk mi ketten is… Már jön a gonoszabb… Fájdalmas visszatekinteni, és magunkat is látni… irtózatos előre nézni… Ne nézzünk se hátra, se előre… hunyjuk le szemünket… Érzem, megértjük egymást… szorítsunk hát kezet…
Csengey Kálmán elfogadta a felé nyújtott kezet.
Laskó, 1939. július. [436]