Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. szeptember) 9. szám

Németh László: Papucshős

Személyek:
Éber Lóránt orvos Lonka, a felesége
Erzsike a felesége Gabi, a leánya
Viola, Éber Lóránt húga Mari, mindenes Hollyéknál
Holly Sebestyén városi könyvtárnok Pubi, Gabi udvarlója
Egy részeg
(Folytatás)
Harmadik felvonás
(Éber doktor rendelője. Az első felvonásbeli osztott teremhez képest igen kis szoba, de a biztosító betegeinek ennyi is elég. A két ajtó közül a bal oldali falon levő, az első felvonásbelivel nem azonos előszobába vezet, melyet a falócákon várakozó betegeken kívül a konyhába bejáró szolgáló, fűszeres, stb. használ. A másik ajtó a hátsó fal jobb felén a lakásba visz. Apró tapétaajtó, amíg ki nem nyitják, szinte észrevehetetlen, egyszerre kapcsol, és izolál. Az orvos közvetlen lép rajta a lakásból a rendelőbe: de a rendelő s a benne vetkező szegénység tökéletesen el van választva általa a nagyvilági lakástól. A szobácska bal sarkában, a két ajtó közé eső rész a tulajdonképpeni orvosi műhely, a bal falnál apró íróasztal, rajt néhány kémszer, epruvetta. OTI-vényekkel, statisztikákkal teledobálva, a hátsó falon a mosdó, mellette műszerszekrény, fogók, szondák, üvegcsövek, a szín előterében egy vizsgáló asztal. A lakásba vezető ajtó előtt, a jobb fal mellett egy bőrdívány, előtte egy szék. Amikor a függöny felmegy, a szoba üres, és teljesen sötét. Egy pillanat múlva a hátsó tapétaajtó kinyílik, a világos résen egy kéz nyúlik be, s elkattantja a kapcsolót. A kéz után Erzsike egy frissen húzott paplant s két hajatlan párnabelsőt vonszol át, önmagával együtt az ajtócskán. A friss párnacihákat s a lepedőt Viola hozza utána fél karon. Erzsike az ágyneműt a vizsgálóasztalra csapja, s a lepedő után nyúl. Viola a párnákat kezdi húzni. Miközben a rendelő díványon a fekhely készül.)
Erzsike (anélkül, hogy a sógornőjére nézne): Te, Viola, én meg vagyok rémülve, mit csináltatok.
Viola (háttal neki a párnákat húzva, gúnyosan): Ne félj, holnap már nem te ágyazol rá. Utazik Debrecenbe.
Erzsike: Nem én ágyazok? Én akár egy hónapig elágyazok. De van neked fogalmad arról, milyen könnyű egy orvosnak ártani? Csak egypár sértett táppénzest, idült feljelentőt kell összefogni. S én Lonkát képesnek tartom.
Viola: Te csak ne izgulj, Erzsike… garantálom, hogy befőtted is lesz őszre s cukrod is bele. [409]
Erzsike: Jó-jó, tudom, hogy mi a véleményed rólunk, vidéki asszonyokról. De a más családi életébe mégsem illik beleavatkozni. Ha őt nem szorította, ti is elbírnátok… Kispárnát még nem hoztunk.
Viola (szárazon): Ellesz egy éjszaka kispárna nélkül…
Erzsike (meglepetten): Nagyon jól tudod, hogy én nem a munkát sajnálom.
Viola: Nem, te az asszonyt sajnálod. Az ember azt hinné, egy jó háziasszony legmélyebb érzése egy ficsúrtartó asszony iránt csak az irigység lehet. Úgy látszik a birtokjogi szolidaritás még mélyebb. A férjtulajdon éppolyan szent, mint a ház vagy földtulajdon. (Az ajtón bekukkantó Lóránthoz) Tessék csak jöjjetek. (Lóránt s utána Sebő belépnek.)
Erzsike (mézédesen Sebőhöz): Attól félek, nem lesz olyan helye, mint otthon… Én szívesen átadtam volna Lóránt mellett a magam helyét. Igazán semmi az ágyneműt átrakni… De nem engedték…
Lóránt: Egész jó dívány ez, s te épp azért vagy itt, hogy ne olyan helyed legyen, mint otthon… mi, öreg… No, kifelé asszonyok. Vannak napok, melyeknek nincs sürgősebb tennivalójuk, minthogy véget érjenek.
Viola: Reggel úgy ébred itt, mint akit sikeresen megoperáltak. (a két nő a lakás felé visszahúzódik.)
Sebő (tétován szétnéz, leveti a kabátját, a díványra mutat): Itt fogok aludni?
Lóránt: Hacsak a vizsgáló asztalhoz nincs kedved… (hátba veri) Föl a fejjel komám… Nem tetszik valami?
Sebő: De… sőt… Olyan szórakozott vagyok, a nagyságos asszonynak meg sem köszöntem… Igazán bánt, hogy zaklattuk, hisz végre a szállodában is…
Lóránt: Az kellene még. Sebestyén a Kék Sasban… Reggel a polgármester ébresztene fel. Vagy ha nem ő, a feleséged. A szabadság minden zugot megszentel; még az én ronda kis műhelyem is.
Sebő: Ez a rendelőd?… Sosem voltam még benne.
Lóránt: Nincs is mit dicsekedni vele: kicsiny, rosszul felszerelt, sötét, látszik, hogy ebből élünk (az íróasztalhoz megy, s néhány iratot összekapkod) A cseléd irtózik a kémcsöveimtől; beszórja OTI-receptekkel…
Sebő (a bal oldali ajtóra mutat): És ez az ajtó itt… (elharapja a kérdést)
Lóránt: Itt jönnek be a betegeim. (Kinyitja az ajtót, kimutat a sötét helyiségre, s aztán kulcsra bezárja) Előszoba a konyhához, s várószoba a rendelőhöz. A fűszeres reggelenként tíz-tizenöt bűzt és izzadságot füstölgő vénember, sérült, szoptató, hasmenéses gyerek fölött menti be a konyhába a tejet. Viola eleget szid érte, s eredetileg én sem így gondoltam el. De hát mindenütt így van: harmadik osztály az harmadik osztály.
Sebő: S a jobb betegek?
Lóránt: Azok elsősorban látogatók, s csak azután betegek. [410] Délután jönnek, s a gyomormosás előtt megkávéznak velünk… Na, de megyek már; remélem összebarátkoztattalak a szállásoddal. (A műszerszekrényre mutat.) A szülészeti fogóktól nem kell félned; csak kirakati tárgyak, sosem voltak még használatban. A holnapi programban azt hiszem megállapodtunk…
Sebő: Holnap?… Hogyne, természetesen…
Lóránt (kimenőben): Reggel én magam jelentek beteget a városházán, s a déli gyorssal Debrecenbe utazol… Ha szükséged lesz ránk a berendezkedésnél, én vagy Viola…
Sebő: Ó, igazán köszönöm. Nagyon jók vagytok…
Lóránt: Az ajtót egy kissé nyitva hagyom, ha valami eszedbe jut. A kapcsoló itt van. Magad oltod el, vagy sötétben is le tudsz vetkőzni?
Sebő: Tán jobb, ha most mindjárt… (Lóránt leolt, kimegy, a nyitva hagyott ajtón egy ideig beszivárog a fény, aztán odabenn is elkattan a lámpa. Sebő a fekhelye mellett álló székre ül, két keze a térdén, arca a nézőtér felé.)
Lóránt (miközben odaát vetkeződik, állandóan beszél): Remélem, akinek kilukadni készülő vakbele van, elteszi reggelig, vénül az ember, egyre nehezebben bírja ezeket a csatangolásokat… Tudod hol van Olka-puszta, a múltkor odáig kellett kibaktatnom egy esővel bevert lámpa mögött. S milyen lelkiismeretlen némelyik beteg: a gyerek megzabálja magát, s már berregtetik azt az éjjeli csengőt… Igaz, meg ne ijedj, ha a sötétben rád csördít… (Ásít egy nagyot.) Hidd el, testvér, ha a feleségem itt nem feküdne mellettem, azt mondanám, irigyellek ezért a határtalan szabadságért. Hogy hívták azt a németet, akinek a láthatatlanná tevő csuklyája volt? Én egy fényképészkendőt szeretnék abból az anyagból; lekapni Lonka asszonyt, ahogy hazaért, s neked úgy, ahogy kívánta, hűlt helyed találta. Egy Sebestyén, aki eltűnt: ez az, amit én minden zsarnoknak kívánnék… (Nevet.) Te talán alszol már Sebestyén? Vagy csak nem találod olyan mulatságosnak?… Hopp, most jut eszembe, hogy vizet még nem tettem az ágyadhoz. (Kiugrik.) No várj csak, itt van az enyém. (ujra megjelenik, pizsamában a rendelőajtóban egy pohár vízzel, ahogy kinyújt, Sebestyént még mindig azonmód találja a széken.) Hát te?… Irtózol ettől a nyoszolyától: vagy házasságod ravatalánál akarsz virrasztani? (Behúzza maga mögött az ajtót.) Ej, ej, te szegény fölszabadított jobbágy, hát mi bajod? Megbántad?
Sebestyén: Nem, dehogy, igazatok volt, csakugyan tarthatatlan. Az értelmem teljesen egyetért azzal, amit tettem, legföljebb ezek a szorongások… De ez betegség; nem lehet tenni róla.
Lóránt: Szorongasz? Mitől? Csak nem érzed úgy, hogy bűnt követtél el.
Sebő: Nem; azt nem… Azaz, ha így kérded: nem érzem-e… Éppen az, hogy csak érzem anélkül, hogy az eszemmel bűnnek tartanám. Furcsa dolog az ember bűntudata: mintha nem is egy volna belőle, hanem kettő: az egyik magasan ül, mint egy bíró: érvelni, vitázni lehet előtte, s ő belát és ítél. A másik [411] mélyen van: lenn a zsigereinkben, szinte a beleinkben, szeszélyes és kérlelhetetlen, mint egy állat. Ha egy idegszálon valami bőszítő inger leért hozzá, érv, magyarázat többé le nem csillapítja.
Lóránt: S most leért?
Sebő (ráemeli az arcát, de nem felel közvetlen): Te sokkal fesztelenebb ember vagy, semhogy ezt megértenéd. De én már gyermekkorom óta szenvedtem tőle. Ha a latin szövegben egy szót félig értettem, s tovább mentem, vagy az utcán zsebemben volt a koldusnak szánt krajcár s megint csak tovább mentem, igen ilyen semmiségekre már, valahányszor elmulasztottam valamit; egyszerre csak kibírhatatlanul nyomasztó lett a közérzetem, s nem nyughattam meg, amíg csak vissza nem nyomoztam magamban a mulasztásig. Ezeken az apró szorongásokon nőtt fel, s hízott meg (a mellére mutat) a bestia. Elgondolhatod, hogy ekkora ügyben mit művel.
Lóránt: Csakhogy most nem mulasztottál semmit… Vagy igen? Nyomorban hagyod őket?
Sebő: Nyomorban nem. Lonkának megírtam, hogy az egész vagyonom az övék, s a fizetésemből is annyit tartok meg, amennyin egy igénytelen bél és egy ruhákhoz szokott bőr tovább teng.
Lóránt: Szóval kifosztatod magad a nagylelkűségeddel. De hol van hát a mulasztás? Talán lelkiekben voltál dajkája a feleségednek? Elesik a napi mannájától, ha a középkor kereskedelmi útjait s pénznemeit esténként meg nem tárgyalod vele?
Sebő: Igazad van, nem sokat fogadott el tőlem. A jót rosszallnom kellett, csakhogy rábírhassam. S én mégis vacogok, ha arra gondolok, mit csinál most, amikor az, amit semmibe vett, valóban semmivé lett.
Lóránt: Azt hiszed, kétségbe van esve?
Sebő: Tudom, kinevetsz, s befelé azt mondod, szegény papucshős, kell valami abrak az önérzetének. Én azonban tizenhét évet éltem vele, s látatlanban is igen-igen szorongok érte.
Lóránt: Egy zsarnok, aki az alattvalói lázadásán elképed, és dühöng, csak mulattató. Sajnos ritkán és nem soká lehet mulatni rajtuk. Lonkán pláne.
Sebő (ránéz): A vigasztalókra gondolsz? Értem… Te komolynak tartod az ő flörtjeit? Gondolod például, hogy ez a Pubi… hozzá közelebb van?
Lóránt: (komolyan) …Ha őszinte akarok lenni, gondolom. Nézd, Sebő, ha egy idegen férfi közelít egy asszonyhoz, annak az orra fog valami szimatot. És én…
Sebő: Kívánnám, hogy igazad legyen. Szívesen megmártanám valami Aphrodité-forrásba a kis fajankóiért, csakhogy egészen és végképp eligézzék belőle az emlékemet. Sajnos én nem tudom ezeket az ő ügyeit komolyan venni. Tarts őrültnek: én azt hiszem, attól rettegek, hogy én vagyok az ő egyetlen, feladhatatlan ügye.
Lóránt: Gyöngédsége és gondoskodása nem ezt bizonyítja.
Sebő: Nem, tudom. Az íróasztalomhoz nem lehetett leülnöm, s a galléraim hetes zsírkarimával kerültek a mosásba. Nem is szerelemre gondolok én, valami betegségre. Mondd, te, mint orvos, [412] hallottál valaha olyan esetről, hogy egy ember csak egyetlen emberrel szemben legyen elmebeteg, s mindenki mással épeszű.
Lóránt: Nem, ilyet nem hallottam.
Sebő: Pedig ilyen van. Magad mondod, hogy Lonka nemcsak, hogy nem szeret engem, de megcsal, megvet… s amit akarsz még. S én, ahogy itt ülök: mégis mindennél világosabban érzem, hogy soha, soha, semmiféle váltságdíjért le nem mondana rólam. Ha most elutazom Debrecenbe, vagy bárhová, az ő makacs birtokjoga fog várni az állomáson. Nem elmebetegség ez?
Lóránt: Nem. Még ha így is van, komiszság csak.
Sebő (idegesen): Ti nem ismeritek őt eléggé, Lóránt. Te sem, a húgod sem. Csak a torz eredményt látjátok, s elfelejtitek azt a millió természetes emberi mozzanatot, amiből egy ilyen eltorzulás létrejön. Eleinte elkényeztettem. Volt valami fennkölt magas fogalmam a házasságról, s ezt kivetettem magamra, mint valami hadisarcot. Elhittem, hogy a házasságot áldozatokkal kell táplálni, néma áldozatokkal. S Lonka megszokta ezeket az áldozatokat, mint fán a levelet vagy vízvezetékben a vizet. Fiatalon szerettem én is ki-kihúzni magam egy jó ruhában; ő megszokta, hogy a ruha az övé, s hogy Sebő igénytelen. Lemondtam a dohányzásról, az utazásról, lassan a könyvekről. Lonka mindezt elvette, mint fáról a gyümölcsöt. Egy-kétszer mindjárt kezdetben féltékenységet mutatott. Én vigyáztam, hogy ne legyen oka többé zsörtölődni, s belenyugodtam, hogy Sebő nőtársaságban ügyetlen. Nem úgy, mint ő a férfiak közt.
Lóránt: Szóval szent voltál. Mi ez, ha nem szentség?
Sebő: Nem, Lóránt, ez gőg. Én betartom a szerződést, meglátjuk, te betartod-e. Sokkal becsületesebb lett volna éppoly mohón, gyermekin küzdeni a magam igényeiért, mint ő. Talán szétmarcangoltuk volna egymást, talán megalkudtunk volna, de sehogy sem ülepedett volna belém évről évre ennyi keserűség. Mindent megtettem, de egyre elégedetlenebbül. S Lonka, aki az áldozatot sosem vette észre, az elégületlenséget egyszer mégiscsak észrevette. Amikor az az elégületlenség már kész volt némaságra szoktatva egy évtizedes csönd figyelmében, de annál makacsabbul. Egy nő: aki tíz évig dúskált egy férfi munkájában, gondolataiban, zsigereiben, mint az első ember a paradicsomban; egyszer csak fölfedezi, hogy az egész gondtalan éden lassan gyűlő, makacs ellenállással valóságos gandis rezisztenciával tele.
Loránt: Ez lehetett volna a jel a jóvátételre.
Sebő: De nem az éden gyermekének. Ő csak a csalást érezte. Az igénytelen, szerelmes, jó bolond Sebőből egyik napról a másikra egy mártír vedlett ki. Nem vetted észre, hogy mindig ezt a mártírt emlegeti, szidja. Mintha az egész őrültségével ezt akarná megtörni bennem. Az egész viselkedése, az udvarlói is ezt bosszulják. Semmivel sem lehet úgy felbőszíteni őt, mintha szánalmat gyanít valahol irántam. A húgodat is ezért gyűlölte meg első pillanatra.
Lóránt: Ha a lényeg ilyen nyakatekert, én a látszatnál maradok. Kizsákmányol, jobbágyságban tart, elállja a lélegzeted, nevetségessé tesz, s te egy lelkiismeretes csacsi vagy, aki ma[413]gyarázatokat koholsz önmagad elítélésére s az ő igazolására. Pedig csak most kell egy két héten át keményen tartanod magad.
Sebő (tétován): Azt hiszed? Komolyan hiszed, hogy ilyen olcsón… Én ahogy itt ülök, mindenfelől bekerítettnek érzem magam. Egy szökött rab, az apai ház pajtapadlásán nem érezheti így a sompolyogva szorító gyűrűt maga körül az éjszakában. Mindent hajlandó volnék hátrahagyni, Lóránt, csak egyszer még tiszta lelkiismerettel, mint a magam elvitathatatlan birtokát szívhatnám egy elhagyatott rengeteg közepén a levegőt. De meglátod, nem így lesz, meglátod, egész másképp lesz. Az én reménységem már át sem mer pihegni ezen a páncélon.
Lóránt: Mitől félsz?
Sebő: Mitől? (A beteg bejáró felől megszólal a csengő; Sebő halottsápadtan felugrik.) Hallod ezt? Ez ő… őt érte valami.
Lóránt: (a másik ijedelmétől maga is megdermed, aztán haragosan ráripakodik, és lenyomja.) Meg vagy bolondulva? Ezerkétszáz biztosítóbeli családom van, s azonkívül a cseléd is kimenős. (Kilép az előszobába vezető ajtón; hallani lehet, amint az előszobaajtó ablakát kinyitja.) Maga az? Várjon, elszórták a kulcsot. (Visszajön, s a rendelő ajtaját beteszi maga mögött. Sebő egy percig némán, legyökerezetten áll a rendelő közepén, és hallgatózik. Kinn újra csapódik az ajtó, Lóránt belép, komoran Sebőre néz, aztán elkapja a tekintetét, s a pizsamája övét vetve a hálószoba felé igyekszik. Sebő útját állja.)
Sebő: Ugye Lonkával van baj?… Látom az arcodon.
Lóránt (Mogorván, de elfoglalva is.) Hazudik az arcom. Egyáltalán nincs Lonkával baj… (Bemegy, odabenn is felgyullad a villany.) Viola… Erzsike menj be Violához, és keltsd fel. Kérem, dobjon ruhát magára, üljön be a barátomhoz diskurálni… Nekem beteghez kell menni. Valami vérző nő, ezek a szerencsétlen nők már a Bibliában sem tudtak mást csinálni. Fönn is vagy, Viola? Dolgoztál? Sebőnek dajkára van szüksége, amíg odaleszek. (Odabenn most csendes tanácskozás érződik inkább, mint hallik.)
Sebő (Aki egy ideig Lórántra figyelt a csöndtől megbokrosodva az előszobába ugrik, körülnéz, s visszaront): – Lóránt!
Lóránt: Igen.
Sebő: Az előszobában nincs senki…
Lóránt (a mellényét és kabátját kapkodva magára, kilép): Hát ki legyen?
Sebő: Aki érted jött.
Lóránt: Előre küldtem; a Salétrom utcába magam is odatalálok.
Sebő (megfogja Lóránt karját): Lóránt, nem mitőlünk?
Lóránt: Ugyan, hagyj ezzel a csacsisággal (A műszerszekrényhez megy; két csövet, egy öblítő hengert vesz ki, s gyömöszöl az íróasztal alatt álló sebésztáskába.)
Sebő: Az előbb, ahogy bejöttél, egészen úgy néztél rám.
Lóránt: Képzelődés, az esőre néztem úgy, amely azonnal verni fog. [414]
Sebő (a műtőtáskához ugrik): Lóránt, ez gyomormosó cső… S ez az edény… Lóránt, az igazat akarom.
Lóránt (ráförmed): No ne mókázz már! Ha egy hébert hoznék be, azt is gyomormosó szerszámnak néznéd… Nyugodj bele, hogy az embernek több szerve is van, mit ki lehet öblíteni. És főképp más ember is van, akit ki lehet… Viola, bezársz utánam?
Viola (fehér köpenyben, kendővel hátralökött fejjel megy át a szobán, kikíséri bátyját az előszobába, odakinn váltanak még néhány szót, aztán kattan az ajtó, a fehér köpönyeg visszajön, leül Sebő székére, s komoran figyeli őt)
Sebő (A díványon gubbasztva): Röstellem, hogy elrontom az éjszakájukat. Ha legalább véreznék, mint a Lóránt betege… Bár nem hiszem, hogy aki a maga vérét veszti, ilyen rettenetesen érezhesse magát. Előbb, amikor az a csengő megberrent fölöttünk…
Viola (rápillant): Ki vele; mire gondolt?
Sebő: Olyan rettenetes ebben a csöndben kimondani. Nem gondolt még arra, hogy a szavak megidézik a dolgot. S amellett nevetséges is: egy papucshős, aki attól retteg, hogy miatta… Az embert nem buktathatják meg olyan mélyen a komikumba, hogy el ne szégyenkezzék magán… Különösen maga mellett, aki legjobb óráinkban úgy ül fölöttünk, mint a tragédiabeli hatalmas nővérek egy-egy nemükhöz méltatlan öcs fölött… Nézze a kezemet, reszket. De mi a kezem reszketése a lelkeméhez.
Viola: Arra gondolt, hogy a felesége megmérgezte magát?
Sebő (felugrik, s megfogja a karját): Mért mondja ezt ilyen határozottan. Honnan szedi, hogy éppen méregre gondoltam. Maga csak azt hallotta, hogy a csöngőtől megrettentem… Viola…
Viola (lenyomja): Sebő, kérem.
Sebő (a fejét a tenyerébe temeti): Szánalmas vagyok ezekkel a riadozásaimmal. Nincs három órája még, hogy eljöttem hazulról, s már be vagyok kerítve rémlátásokkal; a tulajdon félelmeim fognak hazaverni… Éreztem, hogy valaminek történnie kell; mindenben jelet látok. Már az is, hogy egy orvosi rendelőben fektettek le. Csak legalább azt az asszonyt láttam volna, aki Lórántért jött: most nem tudom, csak Mari szolgálónknak látni. Egész világos: Lóránt kinyitja az előszoba ajtót, megismeri. Maga az… kérdi megdöbbenten, de a Marit már nem mondja ki, hanem a szájára teszi az ujját, visszajön, beteszi a rendelő ajtót. Ott susognak a lábtörlőn. A nagyságos asszony bevett valamit, mondja Mari az eső ellen fejére borított nagykendő alól, s Lóránt gyorsan hazatuszkolja: menjen csak előre, utolérem… Az érzékeim tele lesznek ilyen hallucinációkkal. Én vagyok felelős mindenért, s higgye el, nincs nagyobb kiszolgáltatottság, mint egy másik emberért felelősséget érezni.
Viola: Épp ezért ne ;rezzen felelősséget. Az is erő: felelőtlennek lenni. Maga megszerezte a jogot rá.
Sebő: Mint grenadinruhás lányt öleltem el az anyjától. Megférhetnék egy testben a gondolattal, hogy halálához, hacsak egy hibás lépéssel is…? [415]
Viola: De nem járult hozzá. (Komolyan.) Én a maga helyében meg tudnék férni azzal a gondolattal.
Sebő: Hogy mondhat ilyet? Vannak nők, akikért éppúgy felelősséggel tartoznak a velük lakók, mint a gyermekekért. Hiába kell a szeszélyeik rabságában szinte alulról gyámkodnunk rajtuk, a lelkük, ítéletük, reagálásuk, zsarnokoskodásuk egy gyermeké, s ha tönkremennek mellettünk, éppoly jogon vádolhatjuk magunkat emberöléssel, mintha egy gyermekünk a borszeszlángon lobot fog, és elég. Maga…
Viola: Én? Én egyáltalán nem hiszem, hogy a maga felesége, még ha magára rántja is a borszeszt, valóban elégjen. Sokkal jobban szereti a kosztümjét s a szíve fölött az ibolyacsokrot. De ha mégis: akkor sem tudom sajnálni, vagy legföljebb éppen csak sajnálni. Minden ép lelkiismeretnek van egy követel oldala is: s a vásott gyermekkel szemben áll, akit ez a vásottság tart gúzsban. A halál csak ezt a méltatlan gúzst metszené fel.
Sebő: Milyen iszonyúkat mond. Az angyalok tudják az embert legborzalmasabban megkísérteni.
Viola: Egy férfinak ki kell bírnia a haszontalanok halálát.
Sebő: Akkor én nem vagyok férfi… Ó rég, rég leszámoltam én ezekkel a gondolatokkal… Tíz-tizenkét éve, amikor frissebb volt a boldogtalanságom egy nyári délután együtt úsztunk Lonkával a folyóban. Négy-ötszáz méter előnyt szoktam adni neki, s így rendesen egy időben értünk be a strandra. Aznap egy kicsit a szokottnál is föllebb ballagtam a parti füzesben, s beljebb és mohóbban szeltem a vizet, hogy gyorsabban vigyen. De lenn jártam már a strandnál, s még mindig nem láttam magam előtt a kisárgult haját. Kiugrok a partra: kérdezősködöm; senki sem látta. Tudja, hol volt a régi strand: a sziget alatt, ahol minden nyáron elvitt két-három embert az örvény. Kiáltozom, futkosom: sehol. S ahogy ott egyre kétségbeesettebben futkosom, kiáltozom: egész külön az állapotomból, mint egy viharból a napfény színeiben kiemelkedő szirén: egyre hangosabban kezdett énekelni bennem a reménység, hogy… Lonka persze meglett: egy ismerős kajak vette fel, de én néhány napon át sokat vitatkoztam evvel a váratlan, őrült reménységgel. Voltak gondolataim mellette, voltak ellene, de végül is letaposódott az érzéssel együtt az egész férfias filozófia. S ma csak szégyellni tudom magamat érte.
Viola: Szégyellheti is. A sorstól ajándékba kívánt egy halált, pedig csak önmagának kellett volna követelnie a szabadságot. Ha mindjárt egy emberhalál kockázatával jár is. Bizonyos esetekben nem lehet nagyobb kötelessége az embernek, minthogy önmagáért a szabadságharcot fölvegye. Magának már rég kellett volna…
Sebő: Igen, talán amikor még friss volt az egész… Ó mit adnék Viola, ha az egészen egy fél évvel túl lehetnék s boldogan és megnyugodtan láthatnám őt szürke kosztümjében az utcán végigúszni. De lehetetlen: nem fog belenyugodni.
Viola: Színjátékokat csinál, s megnyugszik.
Sebő: Nem, nem ismerik. Először talán csak színjátékokat, de ha kell igazi drámát is. Lehet, hogy azonnal drámát. Iszonyú az [416] őrültség ereje, Viola. Nézze meg a diktátorokat: nem az őrültségükkel terrorizálják a világot? Rá merik dobni az üszköt mindnyájunk háztájára, és engednek nekik. Lonka is… (a lakás felől halk csöngetés, Sebő felugrik) Mi az, csakugyan csöngettek?
Viola: Csöngettek volna?… Igen, talán Lóránt jött be a hall felöl…
Sebő (hallgatózik, aztán megint magába rogy): Ha legalább azt éreztethetném vele, hogy igazán csak a pőre életem mentem, s nem várok semmit a békén kívül, még egy nemes nő, vagy részvevő barát szánalmát sem. A középkorban erre lehettek jók a kolostorok; aki otthona és sírja közt néhány elmélkedő pillanatot kívánt magának: a cella megvédte őt az utána pillantók gyanakvásától.
Viola: Kivívná a szabadságát, s a felét mindjárt visszaadná, csakhogy nyugodtabbnak hihesse… Ennyire szerelmes belé?
Sebő: Szerelmes. Gyermeki szó az ilyen végzetes összekapaszkodásra… Ha valaki úgy simíthatná végig a homlokát, hogy az egész múltját elfeledné, én bizonyára szeretettel téblábnék körülötte csendesebb tébolyában. Vagy ha csak egy kicsit is türelmesebb lehetne. De ez lehetetlen: a múlt mérge jár bennünk. Az zár ebbe a halálos, lebonthatatlan ölelésbe. (A szobaajtó felé veti a fejét.) Itt zokog valaki… Nem hallja, most susognak is.
Viola (maga is hallja, indulatosan lép az ajtó felé): Képzelődik.
(Ebben a pillanatban koppantanak az ajtón, és Erzsike dugja be borzas, megszeppent fejét.)
Erzsike: Viola egy pillanatra.
Viola (Sebő és Erzsike közé áll, erélyesen): Megyek.
Erzsike (odalép hozzá, és súgni akar valamit)
Viola: Ne súgj. Nem mondtam, hogy megyek?
Sebő (aggodalmasan Erzsike karja után kap): Valami baj van?
Erzsike (mégiscsak odasúg valamit a húzódó Violának)
Viola (indulatosan): Hát legyen… Nem megmondtam, hogy ne merészelj.
Sebő (izgatottan): Ki van itt? Könyörgöm: Mintha sírt volna valaki.
Erzsike (Violához szokatlan bátorsággal): Hiába villámlasz, Viola, Lóránt is nekem eshet… nekem igenis az a véleményem.
Viola: Nem vagyunk kíváncsiak rá.
Erzsike (emelt hangon): De Sebestyén kíváncsi. Kötelessége, hogy kíváncsi legyen, s én nem törődöm veletek.
Viola (az ajtó felé szorítja): Menj aludni, riadt tyúk.
Sebő (ordítva): Tudni akarom, ki van itt?
(Ebben a pillanatban fölpattan a tapétaajtó, s átázottan, kócos hajjal, zokogástól kipirultan Gabi áll a küszöbön)
Sebő: Gabi… így… Hogy kerülsz ide… (a görcsös félelemtől megáll, s nem mer tovább kérdezni.)
Gabi: Én hogy kerülök ide?… És te… Nem szégyelled magad, elbújni? (zokogásba tör ki) Ha már öregember létedre ilyet [417] követsz el, legalább menj oda, s merd megnézni, mit csináltál. Énnekem kell érted jönni.
Sebő (bűnösen reszketve): Mit beszélsz? Én semmit sem tudok. Nekem semmit sem mondtak.
Gabi: Még hazudsz is. Itt voltál, amikor a lányt Lóránt bácsiért küldtem. Mari hallotta is a hangod.
Sebő: Anyáddal?… Esküszöm, én előttem…
Gabi: Még esküszöl is? Elkövetted, s a más szoknyája mögé bújsz. (új zokogásrohamban) Hát ha nem tudod, igenis megmérgezte magát.
Sebő (holtra váltan): És…
Gabi: Nem tudom; az öklendezéseit hallottam. Lóránt bácsi kikergetett. S én futottam az esőben, hogy kötelességedre… Ezóta…
Sebő: Ó, én gyilkos… Viola…
Viola: Nincs semmi, szcéna az egész… Lórántnak meghagytam, ha komoly, értesítsen. (Gabihoz) Szerencsétlen lány: az apjától csak a rossz idegeit örökölte; a felelősségérzetet nem. Van szíve: ezt az embert, nem az apját, az embert, akinek a mindennapi kálváriájánál tanú volt ilyen női komédiákhoz odahurcolni.
Gabi: Maga beszél? Maga mindennek az oka. Mit avatkozik bele a mások életébe. Apa mindent elbír; ő ilyen, de anya semmit sem. Egy ilyen öreg férfira volt szüksége, maga vénlány.
Sebő (zavartan): Iszonyú! Itt tartottak fogva, beszéltettek a haláláról, s ő eddig talán… (kiugrik az előszobába; s idegesen rázza az előszobazárat) Adják ide a kulcsot! (Közben maga is megtalálja, az ajtót kivágva elrohan.)
Erzsike (utána fut): Sebestyén, egy ernyő legalább.
Viola (Gabi elé áll) Magának most nem felelek… Menjen be, a sógornőm majd ad magára egy pongyolát, s megszárítja. Végülis csak anyja marad egészséges hármójuk közül.
Erzsike (Átöleli): Gyere kedvesem, neked otthon most semmi hasznodat sem látják.
Gabi (gyengén ellenkezve): Nem, nem, haza kell mennem… (kitör, s Erzsikére borul) Borzasztó, hogy az embernek ilyen szülei vannak… Azt tetszik hinni, én nem tudom, mit beszélnek anyáról és Pubiról a hátunk mögött? De semmit sem bánnék, csak legalább ilyesmi… Ennek az apának igazán… (Erzsike maga is elzokogja magát, miközben betuszkolja.)
Erzsike: Pszt, pszt, le kell feküdnöd egy kicsit, kedvesem. Az ember a párnák közé temeti a fejét, s amikorra a könnyből meg a gőzből újra kiemeli, minden elmúlt (Eltűnnek a tapétaajtóban.)
Viola (a szín közepén áll konokul, s fehéren, aztán ledobja a köpenyét, s a sógornője után kiált): Erzsike!
Erzsike (megszeppenve visszajön) Igen?
Viola: Hol van az az esernyő, amit Hollynak ajánltál?
Erzsike: Az esernyő? Mit akarsz az esernyővel?
Viola: Szárazon tartani a haragom. (Indul a kijárat felé, a sógornője utána.)
(Függöny) [418]
Negyedik felvonás.
(Fogadószoba Hollyéknál. A szoba nem széltében, hanem hosszában fordul a nézőtérrel szembe; a szín mélyebb, mint amilyen tágas; szinte alagútszerűen fut hátra a hátsó fal közepét elfoglaló szárnyas ajtó felé. Ez a szárnyas ajtó, mely a felvonás elején félig nyitva áll, a hálószobába nyílik, s a figyelmet azzal is magára hívja, hogy míg a színteret a kora szürkületben csak a félrehúzott függönyű ablak világítja meg, onnan egy piros ernyős, talán még kendővel is virrasztóra takart villanylámpa fénye szivárog ki. Ha az ajtót jobban kitárják, a nézőre egy kihányt ágyneművel elborított ágyvég mered, azon túl a piros homályban bizonytalan párnák, csipkék, vagy kárpitok. A szín bal oldalán a két régi szabású ablakot egyetlen sokfodrú, kispolgár asszonyok „budoir”-fogalmait megvalósító függöny vonja közös felületté; ennek a függönynek az elülső részét kissé visszaráncigálták úgy, hogy a színtér üres első része valamivel világosabb, mint a hátsó, ahol a szereplők mozognak, s a szabaddá vált felső ablakfelület a csillagok lehatványodását is megjátszhatja a tavaszi reggelben. A jobb falon az előszobába nyílik egy szárnyas ajtó; a Sebő szobájába vezető, melyet a második felvonásból ismerünk, a nézőtér felé eső kidobott falon volt. A bútorok geológiai hűséggel őrzik a szoba régibb és újabb történetét: a régi sárgára festett ajtók, az ellenzővel elállított cserépkályha, a ház őskorát; a dagályos selyembevonatú szalongarnitúra, a festett spanyolfalszerű ellenző, a „kínai vázában” az üde almaágak: Lonka miden napjait; az asztalon a félretolt szendvicsek, likőröspoharak: a délutáni murit; egy női köpönyeg a dívány háttámláján, a nők hazajövetelét; Lóránt táskája s a kendőre kirakott műszerek a félretolt szendvicsek mellett: az éjszakai eseményeket. A bútorok helyrajza: dívány a hálóajtó és az ablak között; a kissé előreráncigált s a nézőtérről is jól látható asztal körül egy-két szétdobált, elhullott szék és puff, az előtérben az ablaknál egy félig kifelé fordult karosszék; a kályha és előtte az ellenző: a két ajtó közt, a jobb sarokban. A „kínai váza” egy magas állványon az előszobaajtó előtt, egész az előtérben nyújtja fel mindenből kiragyogó virágait. Amikor a függöny felmegy, Lóránt a kis asztal előtt áll, a kendőre kitett műszerek közt babrál, egy gumicsövet dob vissza a táskába. Mari az öblítő hengerrel s egy lavórral jön a hálószobából, az egyik ajtószárny, ahogy a lábával berúgja, kissé nyitva marad utána.)
Lóránt (a hengerre néz, de megváratja, amíg mindent berámol) Elmosta, fiam?
Mari: Igen, a fürdőszobában…
Lóránt: Nagyszerű, mintha minden hajnalban ezt csinálná… Jól megfonták az idegeit. Nem gondolt még rá, hogy ápolónő legyen? A flegmája megvan hozzá.
Mari: Ne tessék azt hinni: megette az én vőm az én flegmám. A bélem is reszket, ha kimenőnap az utcájukba érek.
Lóránt (nevet): De ha a nagyságák belét mossák, nem reszket. Úgy tartotta azt az üveget, mintha bronzból öntötték volna. [419]
Mari: Cirkusz ez kérem. Jól járna a szegény ember, ha az ilyesmin megindulna. Elég nekem a lányomért riadozni. Ha az egyszer kiissza a lúgot, ahogy a minap éjjel is megálmodtam, abból ki nem mossa a doktor úr. Vagy ha igen, holtáig rághatom még az ételt is helyette… Kell még ez a vödör?
Lóránt: Nem, vigye csak. (A hengert is benyomja a táskába, s bekattintja. Miközben Mari kikászál.) Mi ez itt, szendvics? Persze még a délutánról. (Két ujjheggyel bekap egyet.) Az uborka a legjobb rajta. (Bentről egy-két vékony sírásszerű nyöszörgés hallatszik; a háló ajtajához megy, és beszól.) Fönn van, Lonka? (Valaki feldobja magát az ágyon, de nem felel.) Csak pihenjen nyugodtan.
(Az előszobaajtóban Sebő jelenik meg fehéren kalap és lélegzet nélkül csatakosan. Lóránt meglepetten fordul vissza, s gyorsan behúzza a hálóajtót.)
Lóránt (félig tréfásan, félig bosszúsan): Hát te?… Nem tudtál elaludni a díványomon?
Sebő (mint aki ítéletét várja): Lóránt, miért csukod be az ajtót?
Lóránt: Eltakarom az áldozatot… Na, ne sápadj, nem őt, téged… Már egy szójátékot sem bírsz ki?
Sebő: Rettenetes idő szójátékra… Méreg?
Lóránt: Ahogy vesszük… tizenöt gramm aszpirin. Kimostam.
Sebő: Borzasztó.
Lóránt: Nem mondom, kellemetlen is lehetett volna. A lányától szerencsére olyan sokat sejttetően búcsúzott el, hogy azt a szorongás időben bevitte hozzá. A papirosok persze most is ott hevernek az éjjeliszekrényen.
Sebő: Sosem tudom megbocsátani magamnak… Gondolod, hogy semmi súlyos következménye…
Lóránt: Hogy gondoljam, mikor téged itt látlak.
Sebő (ránéz): Irigyellek a humorodért… Hogy tudsz ilyenkor mókázni? Különben mókázz csak, ha valami jóvátehetetlen… nem tudnál.
Lóránt: Ettől az aspirintől akár én szerkeszthetném a Borsszem Jankót. Csak te ne tégy semmi jóvátehetetlent.
Sebő: Te azt hiszed, hogy az egészet nem komolyan… (Hogy Lóránt a vállát vonja.) Lóránt, te nem ismered őt. Soha, soha nem nyugodna bele. Magam sem értem, hogy mi hályogosította el az este az eszem. Talán, hogy azok a tacskók a húgod előtt. A rendelőben már minden világos volt. Mint amikor egy őrült, aki embert öl, lassan kijózanodik. Lonka ebbe nem nyugodhatott bele. S az ösztöne most az egyszer, amint mondod, talán még védte a szándéka ellen: azt vette be, ami kéznél volt, s öntudatlanul is gyanút keltett, hogy felfedezzék… De föltéve, hogy így is volt, ez szerencse, melyért térdre kell esni. Hidd el, ez másodszor nem ismétlődhet…
Lóránt: Ha te erőt mutatsz, nem… De ha odarogysz elé, a régi jármod fölé egy új aspirin-igát fogsz akasztani… Bízd [420] rám, én rábeszélem a válásra. Olyan sima lesz, mint egy vajas kenyér, csak utazz el Debrecenbe.
Sebő: Gyerek vagy Lóránt. Ráteszed a tenyeredet egy vulkánra, és garantálod, hogy nem tör ki… Mi ő neked? Egy figura, akinek csak a körvonalait ismered. Én őt magát. (Lonka felveti magát az ágyon.) Hallod, hogy nyög?… S mindezt az én meggondolatlanságom… Mért nyög: fájdalmai vannak?… Lóránt, én be akarok menni hozzá.
Lóránt (elállja az útját) Nem mégy be… Itt most én parancsolok… (Álnokul.) Neki is ártana. Alvásra van szüksége, fölzaklatnád.
Sebő (tétován) Gondolod? Én azt hiszem, hogy neki énrám van szüksége, hogy ott térdeljek az ágya mellett. Az ágya vagy a koporsója előtt. Ez az, amit a méreggel megidézett.
Lóránt: Nem… (átöleli) Semmi értelme ennek a laikus érzelmességnek. Az ő szívének koffein kell és nyugalom. A tiednek meg csak nyugalom, de több… Azonnal hazamégy.
Sebő: Én itthon vagyok… (ránéz), és itthon is maradok. (A gyengék indulatával.) Értsd meg, öregem, ti nagyon jó barátaim vagytok, s ezt a szöktetést, igazán meg vagyok győződve, a legszebben gondoltátok… de vakon a tények közt (Lonka az előbbinél is hevesebben fölveti magát.) Hallod?… Szavadra, mint orvos, s nem, mint barát mondod, hogy a szívének ártana, ha
Lóránt (ingerülten): Mint orvos, mint professzor, mint Szent Lukács.
Lonka (elváltozott hangon): Lóránt… Lóránt, kérem.
(A két férfi a hangra valóságos mimikribe mered; Lóránt nem felel.)
Lonka: Lóránt, kérem.
Sebő: Milyen fakó lett a hangja… Felelj már neki.
Lóránt (az ajtóhoz megy, félig kinyitja) Parancsol, Lonka?
Lonka: Ki van itt? Mintha vitatkoztak volna? Vagy a fejem zúg csak?
Lóránt: Bizonyára csak a feje. Nincs itt senki.
Sebő (hátulról suttogva lökdösi): Mért tagadsz le? Látod, hogy vár.
Lóránt (megpróbálja hárítani): Ssz.
Lonka: Igazán nincs itt senki? Megesküdnék.
Sebő (Lóránttal küszködve): Én vagyok, kedves. (A hálóba rohan, onnét hallatszik a homályból kiáltozása, majd sírásba fúló gügyögése.) A gonosz Sebő jött vissza. Ó, hogy tehettél ilyet… Én is megőrülhettem egyszer életemben… Mért siettél annyira a büntetéssel? Tudhattad, hogy reggelre úgyis itt találsz, ha nem is követed el ezt az iszonyúságot. (Néhány pillanatig csak a síró tördelt szavai hallatszanak: majd egy kopogtatás a külső előszobaajtón. Néhány pillanat múlva karcsú köpenyében, fehéren és keményen, Viola.)
Lóránt (meghökkenten): Csak te hiányoztál a menazsériához.
Viola (a szoba közepén): Sebő? [421]
Lóránt (a hálóra mutat, melyből az árnyék időnként még fel-felcsuklik.) Hallhatod.
Viola (megvetőn): Mint a karikacsapás. A színésznő vastapsot érdemel.
Lóránt (Viola és a háló közt helyezkedik el, s hátával a szabad ajtószárnyakat benyomja): Egyelőre csak könnytapsot kap…
Viola: Mért engedted be hozzá?
Lóránt: Ki állhatna meg egy asszony nyögései és egy papucshős ijedelme közt.
Viola: A komédiásnő. Még nyög is… Persze semmi oka a nyögésre?
Lóránt: A nyögés nincs ok nélkül. Az egyiket kólikája nyögeti, a másikat a szeretője, a harmadikat az akarata. Lonka nyögései: idéznek, vádolnak és kötnek: Úgy nyög, ahogy egy javas igéz, vagy ráolvas…
Viola: Hideg ésszel megvetett kelepce, ez volt az egész öngyilkosság.
Lóránt: Azt nem mondom. A nők hajnali lények, az agyuk és a vérük össze van keverve, mint szürkületben nap, hegy és tenger. Az olyan nő, mint te, akiben az ész a delelőn ül, s alatta minden dolognak pontos határa s árnyéka van: nem is lehet igazságos egy ilyenfajta öngyilkoshoz. Én Sebőnek adok igazat: Lonka elvégzett itt egy szertartást, Sebőt őneki az ágy elé kellett szorítani. Ha ez a szertartás kevés lett volna még egyet, kettőt, tizet tekintet nélkül arra, hogy magában mekkora kárt tett, amint ennél az elsőnél sem méricskélte ki, mekkorát tehet.
Viola: Értem. Az örök női. Ez a hajnalin összekavart agy, vér és zsiger: benned is jó lucskos meleget áraszt. Mi lehet nőiesebb egy nőnél, aki ahelyett, hogy becsületesen végiggondolná az ügyeit, hisztériásan földobja magát, s önmagán néhányat karmolva másokon ejt az életet szívó vámpírsebet… Csakhogy én gyűlölöm ezeket a hajnali lényeket. Aki kölyök, mars a gyerekszobába.
Lóránt: A te gyűlöleted nem sokat számít itt, Viola. Nem is értem, mit lázongsz, amikor Sebő zokog, és megnyugszik.
Viola: Mit lázongok? Hát azt hiszed, ezért a Sebőért lázongok, vagy ez ellen a Lonka ellen lázongok? Engem ez a kiszolgáltatottság lázít fel. Mért kell két ember viszonyában mindig és mindig a különbnek alul maradni. Miféle értéke van a teremtésben mindannak, amit mi emberek nagyobbnak s szebbnek kiáltottunk ki, figyelem, lelkiismeret, önfeláldozás, hűség, ha a mérleg másik tányérjában a nagyobb és súlyosabb önzés pehelyként nyomja le? Az ember annyit nyom, amilyen önző, s két összeakasztott sorsban mindig a méltánytalanabb vezet. Nem és nem tudom föladni ezt a mérkőzést. Azt hiszed, ezért a Sebőért rohantam ide az esőn át? Ezzel az ős emberi, vagy ha tetszik, hát isteni méltánytalansággal akarok megütközni.
Lóránt: Reménytelen. Sebő alig várja, hogy ez a méltánytalanság ismét rúgni méltóztassa.
Viola: Az éjjel után hajnal jön, a hajnal után reggel. Ha az [422] ijedelem kinyögdelte magát, a belátással megint beszédbe lehet ereszkedni.
Lóránt: Nem látom értelmét, hogy itt maradj.
Viola: Nem ismered a makacsságomat.
Lóránt: Az emberek nem makacsságnak tartanák.
Viola: Nem törődöm az emberekkel.
Lóránt: De nekem is kényelmetlen. Végre is lány vagy, a húgom.
Viola: S föllázítom a más férjét, hogy a magam vénülő csontjai mellé találjak hálótársat.
Lóránt: Én tudom, hogy nem így van, de…
Viola: A lányuktól már megkaptam: prüszkölt a kis macska, minden nyálcseppje egy „vénlányt” kiáltott.
Lóránt: No látod. Megéri ez, ha a férfi, mint mondod, nem fontos?
Viola: A férfi? Amit ti férfiak mondtok nem, az nem. Legfeljebb az ember.
Lóránt: A pletyka nem fogja szétválasztani.
Viola: Elég, ha én. Váltsa meg magát, tudjam Debrecenben, s rá sem gondolok többé.
Lóránt: Mint egy angyal, aki kirugdalja az embereket sorsukból, s aztán sorsukra hagyja. Szól általam az Úr: menj, Sebő, Debrecenbe. És Sebő nem mene.
Viola: Én mindenesetre átadom neki az Úr üzenetét.
Lóránt: Itt?
Viola: Itt.
Lóránt: Abból botrány lesz.
Viola: Hívd ki, és nem lesz.
Lóránt: Ő most a tápláló zsarnokságot szopja.
Viola: Kiböjtölöm, vagy bemegyek érte.
Lóránt: Gondold meg, Viola, egy püspöki városban.
Viola: Gondold meg, Lóránt, attól még felebarátok is lehetünk.
Sebő (elázott arccal, a könyörgéstől gyűrötten botorkál ki a hálóból. Lóránthoz): Nem akar megbocsátani. Mit fogok szorongani, amíg megcsiggad… (Észreveszi Violát, dermedten.) Maga is itt van, Viola?
Viola: Becses ijedelmére.
Sebő: …Bevallom… Túl készületlenül találja ezt a házat. Nemcsak ágyaink vetetlenek, mi magunk is kifordított gyengeségeinkkel állunk itt. Csupa pállott gyomor és lélekszag az egész ház. Az ember megijed a maga érzékeny orrától.
Viola: Örülök az ijedelmének. Így legalább van egy kis reményem, hogy a lelkiismerete helyett furdalhatom.
Sebő: Az embernek annyiféle lelkiismerete van. Viola. Amint ebben az egybeszabott esőköpenyben, mint egy tragédiabeli nővér elém áll, természetes, maga is meg tudja kínozni a lelkiismeretemet. Hivatás, szabadság, férfimagány: ezt hozza be kintről, s a világ minden tisztító szele, éles hegyi kilátása, bátor gondolata magán át fordul és büntet. De ez csak az egyik lelkiismeretem, s ebben [423] a pillanatban a legkevésbé félelmes. Az, hogy Lonka odaát… (Elhallgat, s zavartan, könyörgőn néz Violára.)
Viola: Értem. Az, hogy ő meghallhatja a hangom, s felizgathatja magát…
Sebő: Ez is felelősség. Ebben a pillanatban nem ismerek nagyobbat.
Loránt (vállára ver): Igazad is van, aki kereszténynek született, legyen keresztény… Viola, rád is rád fér egy kis kereszténység; legalább amennyi hazavisz innen.
Viola: Nincs érzékem az ily köpenyeg-kereszténység iránt. Aki gyáva, az lapuljon, hisz Szent Péterrel is eldobatták a szablyát. Egy mindenéből kiforgatott balek sugárzó arccal viselheti igáját és szarvait, hisz ő Jézus szavaival csak a másik arcát tartotta. Nem, kedves Sebő, minden vallás és kereszténység ott kezdődik, hogy az ember magában becsülje meg az Istent.
Sebő: Nem vitatkozom, Viola, sem erőm, sem nyugalmam hozzá. Minden ember máshol érzi magában az Istent: én a könyörületben. Nem, ne vágjon közbe: nem kívánom, hogy erénynek tartsa, ami a maga szemében csak poltronság lehet. Igaza van: elemésztett akaratú ember vagyok, akinek az idegeit egy idegen akarat ráncigálja. Kihasznál, ha engedelmes vagyok; összekavar, ha engedetlen. Mindezt szívesen elismerem.
Viola: Csak békénhagyjam.
Lóránt: Úgy-úgy. Gyerünk, Viola!
Viola: De békén szabad-e hagynom, amíg nyugtalanítani tudom?
Sebő (kitör): Békén kell hagynia… (Meggondolja magát.) Nézzen rám: nem érdemes. Én érzem, első pillanattól éreztem a maga nemességét. Tudtam, hogy egész önzetlenül, minden orv gondolat nélkül – salaktalan felháborodásból… Azért, ami jó, vagy amit annak vélt bennem. De hallotta előbb a zokogásomat: ez az igazság. A maga lényében van valami a gyémántvágó késből. De ahhoz üveg kell. A sárban csak turkálni lehet vele.
Viola: Nem tudom annyira sárnak tartani, hogy ebbe belenyugodhassam. Megfosztva lelke táplálékától, alacsony igények húzó-vonó barma, azon, akiért mindent áldoz, suhancokkal osztozkodó.
Lóránt: Viola, ennek nincs értelme.
Viola (makacsul): Kámpóló suhancokkal, a lánya legénykéivel.
Sebő (hevesen): Azt maga nem tudhatja. Senkinek sincs bizonyítéka rá… (Szelídebben.) S még ha úgy is van. Értse meg, én vállalom. Itt a kötelességem.
Viola: Akkor inkább haljon meg itt rögtön, mint ilyen kötelességet… Nem lehet nyilvánosan rohadni: különösen egy ilyen embernek. Ez köztisztasági kérdés: takarítsa el magát minél előbb, ha minden értéket le akar járatni a bomlásával.
(A hevessé váló vita közben kinyílik a hálószobaajtó, s a küszöbön ott áll Lonka. Hálóinge fölött egy kék alapú, sárgavirágos [424] pongyola, a meztelen lábán papucs. Szétesett, kócos haj, mely így kibontva vöröses; halvány arc, a szem s a hang is szokatlan fakó.)
Sebő (veszi észre először, s hozzáugrik): Lonka! (De az asszony elhárítja, és Viola felé lép.)
Lonka: Jó reggelt, kisasszony. Beteget jött látogatni?
Viola (pillanatnyi meghökkenéséből harcosan kigázolva): Beteget? Halottat. Akármilyen optimista vagyok öngyilkosokkal szemben, nem reméltem, hogy önt lábon találjam.
Lonka (egyik széktámlának dőlve, valóban roskadozón): Lábon? Az túlzás: könyéken esetleg térden. S egyáltalán nem talált. A hangja keltett fel.
Viola: Örülök, hogy ilyen evangéliumi hangom van. Igaz, hogy maga is jobb karban van, mint Jairus leánya.
Lóránt: Most hagyd el ezt, Viola… Magának most vissza kell feküdnie, Lonka. Mi is kotródunk már.
Sebő (megpróbálja átkarolni, s gyöngéden visszavezeti): Feküdnöd kell, kedves… a szíved… Lóránt is mondta az elébb.
Lonka (kifejti magát a karolásból): Mi közötök nektek a szívemhez? (Violára mutat) Talán ezt a hölgyet is azért hoztátok ide, hogy a szívemet kíméljétek?
Viola (a férfiakhoz): Hagyjátok. Egy kis egészséges düh csak használ a szívének. Kitágítja az ereket benne… No látja, hogy kiegyenesedett; már roskadozni is elfelejt, az én jelenlétem a térdeit is földelejezi… Ahogy nézem, egész elpusztíthatatlan. Mit vett be? Szódabikarbónát? Esküszöm, hogy önt egy deka arzén sem ölné meg. Mindenki elpusztulhat maga mellől…
Lonka: Egyelőre elég, ha a kisasszony elpusztul… Legalábbis a házamból…
Lóránt: Lonka, kérem, türtőztesse magát. Ameddigre az ágyába visszatér, mi az utcán vagyunk.
Viola: Mit félted a tigrist egy kis bömböléstől. A düh, látod, még szellemessé is teszi… Fogadok, hogy egész életében nem sütött el különb szójátékot…
Sebő: Viola, nyomatékosan kérem…
Lonka: Mit kéred, ha idehoztátok… Igaza van, kisasszony, ha nem akar az őszinteségem elől gyáván elvonulni. Meg kell mondanom, hogy ha olyan magas szempontjaim volnának, mint a férjemnek vagy magának, s párhuzamot kellene vonnom egy két pengős szajha közt, aki férjeinknek a kapu alól éjjel utánanyúl, vagy egy fennkölt vénlány közt, aki női részvétével nyúl a házasok paplana alá, én …
Lóránt: Lonka, ne feledje el, hogy a húgommal beszél.
Viola: De csak feledje, kedvesem. Akik a maga életviszonyait ismerik, természetesnek fogják találni, hogy ilyenféle párhuzamban a kapualji nők pártjára áll.
Lóránt (a táskáját veszi): Mire jó ez a feleselés… Gyerünk már, Viola.
Lonka: Sose siessen. Maga is segített az uramat megszöktetni. Elébb kipróbálta, mit ér el nálam: aztán megszánta, akit előbb meglopni készült. Szégyelljék magukat, kerítők. [425]
Sebő: Lonka, édes…
Lonka: Pusztuljatok innen. (ellöki Sebőt) Vigyétek őt is, itt a rongybaba…
Sebő (elébe borul): Jól tudod, hogy én a te rongyod vagyok.
Lonka: Akkor miért tűröd, hogy gyalázzanak. Miért nem dobod ki őket?
Sebő: Lóránt most hozott vissza a halálból.
Lonka: S ezt még megköszönjem? Dobd ki, vagy menj te is.
Viola: Dobjon ki, Sebő. (Lóránthoz, aki az ajtó felé rángatja.) Nem, ezt még megvárom. Szeretem a jelképes tetteket: egy ember, aki a lelke jobb felét kidobja.
Sebő: Kérnem kell, kisasszony, hogy távozzék.
Lonka: Ez kidobás? Ez könyörgés.
Viola (odalép elé, félig gúnyosan, félig meghatottan): Hallja, Sebő? Ismételje meg hangosabban.
Sebő (hangosan): Kérem, távozzék.
Viola (farkasszemet néz vele, közben egyre szelídebb lesz az arckifejezése): Ha valami Dosztojevszkij-hős lennék, most leborulnék magában az emberiség szenvedései előtt. Így csak arra kérem, hogy lapozgassa néha Werner Sombartot, legalább benn a hivatalban. (Kifelé indul.)
Lóránt (szabad kezét Sebő felé nyúltja): No Isten veled, pajtás.
Sebő (Lóránt kezére, aztán Lonkára néz.)
Lonka: El ne merd fogadni. (Sebő elfordul.)
Lóránt (visszavonja a kezét kimenőben): Úgy is jó. Azért nem párbajozunk.
(Kinn az előszobaajtó csapódása hallatszik. A kinyúlt Lonka erejét vesztve a szín előterében álló karosszékbe hanyatlik. Sebő egy párnát présel a feje alá, s a támla mellett aggodalmasan fél térdre ereszkedik.)
Lonka: Milyen aljasok. Az ember sosem tudja, miben lopja meg, akit a házába ereszt. Ezt az Éber doktort én aféle jókedvű férficimborának néztem, akinek a kezét leinti az ember, s a humorán elszórakozik. És kerítő, közönséges kerítő… Úgy akarták eloldani tőlem a férjem, mint vásári betyárok egy lovat.
Sebő: Ne törődj velük: kinn vannak.
Lonka: De te itt vagy. S éppúgy nem tudok hinni neked, mint egy lopáson kapott cselédnek. Hogy tudtál elmenni ilyen emberekkel?
Sebő: Mindenkinek vannak rossz pillanatai, s én még szerencsétlen is voltam: a rossz perceim szárnyat kaptak.
Lonka: Mindig erre kell gondolnom ezentúl.
Sebő: Próbálj megbocsátani. A jövő beíratlan papír.
Lonka: Hol van a mi jövőnk? Ha egy új kesztyűt veszek, az ebédhez öt percet kések, vagy egy csokor gyümölcsvirággal jövök haza: azt gondolod eztán, miért nem mentél el Violával.
Sebő: Ma sem tettem mást, egész éjszaka csak hazajöttem.
Lonka: Nem tudok bízni benned. [426]
Sebő: Bízz hát abban a felemben, amely a lányunkban közös a tieddel.
Lonka: Vele is meg fogtok gyűlöltetni.
Sebő: Soha… Az éjszaka is ő vert haza a lábaid elé… Szegény kislány, hogy fel volt zaklatva. Olyan gyertyaszínű mostanában: tengerre kellene mennetek a nyáron.
Lonka: Hol van minekünk pénzünk arra. Amióta a feleséged vagyok, hol a Lidóra, hol Riminibe készülünk nyárra, s még Abbáziába sem jutunk el.
Sebő: Idén a szavamat adom. Elvállalok egy-két csődgondnokságot, idáig fáztam az ilyesmitől.
Lonka: Én már nem várok semmi jót.
Sebő: Előtte vagy utána egy kis utazást is tehettek. Azt szeretném, ha Gabi megismerné Firenzét, Nápolyt… Már június elején mehettek; majd beszélek az igazgatóval a líceumban.
Lonka: Június nem jó; Pubi július közepén veszi ki a szabadságát. Úgy is utazni készül az idén, strapálja magát csak velünk. Férfi nélkül én nem mernék utazni.
Sebő (gyöngéden): Ahogy gondolod. Legyen hát július, kedvesem.
(Függöny)