Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. szeptember) 9. szám

Berényi János: Hintómat még egyszer elküldöm

Köröttem már mind rendre kidőltek a csatarajból,
halottak napján akár mécset is gyújthatnék valamennyinek,
kik nemrég még egybefonódva
körbeülték velem
a hitnek és a mesének esti tábortüzét,
az édes varázs valahol hirtelen erejét vesztette,
s az egyik utazó lett,
a másik kalandor lett,
a harmadik már házat is örökölt,
a negyedik a pénz csillagának révbe ért tengerésze,
sok semmi-emléküket el is adogatták,
mint ócska limlomot az Idő-ószeresnek.
A régi füttyel hiába is hívnám őket a kapuban,
nem ismerik a lázat, nem ismerik a vágyat,
elfelejtették a nekünk szépülő arcokat,
és a szívük szemüveget hord, és sétabottal jár.
Ó én még mindig a régi vagyok,
se szolgám, se uram, se szeretőm,
a temetők sok sírja is még mindig csupa poézis nekem,
az ajtómat soha be nem zárom,
a csillagomat még mindig várom, [407]
az utamat lüktető lábbal járom,
a kezemet ezerszer kitárom,
s vallom, hogy nekem van igazam,
s még sok meddő, üres este lesz addig,
amikor a reménységem párnázott piros hintaját
izgalommal menesztem azért,
akiről hinni kezdem, hogy úgy sem jön el soha.