Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. szeptember) 9. szám

Kázmér Ernő: Knut Hamsun – nyolcvanéves

1890 őszén a kisvárosi hangulatot árasztó Christiania (ma Oslo) könyvkereskedéseinek kirakatában egy szegényes nyomdai eszközökkel kiállított könyvecske szerénykedett. Sult (Éhség) volt a címe, és írója: Knut Hamsun. A könyvecske lassan utat tört az elismerés felé. A kritika nem tudta, mit kezdjen ezzel a fiziológiai témát a legfinomabb lélekanalízissel egybeforrasztó mondanivalóval, amely anélkül, hogy az éhezés szociális oldalát érintette volna, a régi történetből egy kezdő, fiatal újságíró teremtő nyomorúságáról olyan művet írt, hogy aki elolvasta, a nélkülözésnek minden fizikai fájdalmát szinte gyomra falaiban érezte. De voltak olyanok is, akik a könyvet gyors egymásutánban többször elolvasták. Társaságban és vendéglői asztaloknál emlegették. Megérezték, hogy az író az Éhséget a való életből írta. Saját élete nyomorúságának azzal a csodálatos, szinte misztikus átérzésével, amire a világirodalomban Dosztojevszkij óta nem volt példa. S a norvég főváros érdeklődni kezdett az író után. Csakhamar kitudódott, hogy papok, kézművesek, falusi nemesek ivadéka. A hegyekből jött a társadalmi élet kezdődő formáit öltögető fővárocskába, az ibsenizmus komor hatása alatt fuldokló, és az önálló tehetségeket csak lassan felismerő, abba az új norvég irodalomba, amelytől Jonas Lie idealizált alakjai szürkeségén, Arne Garborg vizionáriusságán és Gunnar Heiberg élő személyeket támadó, a persziflázst erősen súroló drámáin túl valami újat vártak. Az új naturalizmus kezdő kora volt az idő. A németországi Freie Bühne manifesztumának, Arno Holz és Johannes Schlaf Neue Gleisejének úttörő korszaka, a gyakorlati életben jelentkező szociális összeütközéseknek, a művészetekben pedig az impresszionizmus maradéktalan kiteljesedésének évei, amelyektől vérbeli, modern író, napjainak hűséges krónikása elszakadni nem tudott. S a hegyekből, a nordlandi havasokról jött író, aki szüleit korain elvesztve, négyéves korától rokonánál, egy rideg falusi papnál nevelkedett, majd cipészinasnak ment, hogy utána minden mesterségtől megundorodva, esztendőkön át csavarogva legyen kereskedősegéd, házitanító, útkaparó, kőfejtő, gyufagyári munkás, egy amerikai hajón inas, az új világban pedig farmer, bálnavadász, New York-i omnibuszkalauz, teljesen elkallódott naiv regénye, a Björger és egy amerikai útijegyzeteket adó, heves mondanivalójú könyvecskéje után megírta az Éhséget.
A világirodalomnak ezt a szinte magában álló remekét a századvégi esztétika abba a tipikus naturalista-bohém miliőjű regénykorszakba sorolta, amelynek fő jellemvonása a hangulat volt. Sokan megütköztek realisztikus, fiziológikus leírásain, az éhség különböző stádiumának hűséges, szinte naplószerű feljegyzésein, amint egy cikkeket elhelyezni akaró fiatal újságíró önmagát mint valami éhező médiumot, figyeli. Ha ezekkel a tiszteletreméltó kritikai meg[401]jegyzésekkel az olvasók nagy része nem is törődött, kétségtelen, hogy a századvég felé közeledő északi irodalom, a megértő és minden új tehetségre felfigyelő Brandes fivéreken túl az Éhséget felismerte. Az akkori társadalom a maga korszakának regényeit várta. Helyette a kis Norvégia fiatalsága egy a társadalomtól elszakadt, szinte a társadalmon kívüli szegény legény sorsos regényéről az éhezésnek azzal a valóságos ritmikus művészetéről beszélt, mely a teljesen legyengülő test lázas képzelgésében és szenvedélyesen érzelmes lelki extrémitásában teljesen antinaturalisztikusan hatott. Az író akkor már az irodalmi kávéházak asztalai körül ődöngött. Olvasókörökben, könyvtárakban, ifjúsági összejöveteleken a norvég nagyságokat, a társadalmi regényeket és a típusokat felsorakoztató irányirodalmat támadta. Ez a hórihorgas, szemüveges, rosszul öltözött, modortalan irodalmi fenegyerek már tudatában volt külön útjainak és a minden tendencia nélküli, eljövő regényeinek, amelyek a norvégeket, ezeket az elegáns, gazdag, sok ízléssel és nagyszerű energiával élő nagypolgárokat gondolkodásra késztetve felébresztette bennük azt a démoni, pusztító erejű, erőszakos, de sokszor szomorú második énüket, ami a norvégekben, ezekben a legészakibb germánokban úgy él, mint a János-éjjelek viking tüzeinél táncoló démonokban.
Az Éhség után jött a többi regény. Először a Misztériumok. (Mysterier). Ez az összefüggéstelenségében, szaggatottságában excentrikus mű már Dosztojevszkij hatásában fogant. Hősének, Nilsen Nagel titokzatos sugártörésű lelkének rajzában sok van Nietzsche szelleméből is, abból az emberfeletti emberből, aki a mindennapi tömegemberrel szemben az Örök Vándor és a Művész különállóságát szimbolizálja. A misztikus, sárga ruhás Nagel – az Éhség hősének még valóságos ikertestvére – felbukkan egy kis norvég városkában. Ez a csodálatos idegen, miután rövid idő alatt leplezetlenül megmutatja, hogy az egész élet és az emberek tele csalással, hiábavalósággal, egyszerre csak elérkezettnek látja az időt, hogy méreggel telt kis üvegcséjét elővegye. Halálos szerelemmel a szívében ez a kis Nagel az örök embertípus maradéktalan objektivációja. Egy abból a típusból, aki jó kereskedő, jó hivatalnok, szép felesége és derék gyermekei vannak, de egy éjszaka felül az ágyában, gyorsan pakol, csókot lehel a hajnali pírtól érett asszonya homlokára ismeretlen városkába utazik, magányos vendégfogadókban száll meg, alkonyi órákban hosszú sétát tesz a fjordok felé, vacsorára egy pohár tejet iszik, s amikor egy távoli hegedűszó siráma is elcsendesedik, a lefüggönyözött, sötét hotelszoba mélyén agyonlövi magát. S ez Hamsun különállósága. Minden északi emberben kettős lélek lakik. Egy derék, józanul számító kereskedő, és egy delíriumosan könnyelmű, az élet terhétől megmérgezett csavargó. A Hamsun előtti északi írók csak a polgári jólét puha interiőrjében élő jóllakottakkal foglalkoztak, akik ha itt-ott ki is törtek a mindennapból, bűnbánóan, arcukon valami kielégülten borús tekintettel tértek vissza otthonaikba feleségükhöz, üzleteikhez. A hamsuni ember rejtély! Mindegyike a hegyekből jött, és a jeges fjordok vihara felé tart, a vihar felé, [402] amelyekben az Embert ködök, titkok veszik körül, és az a néma, nagy csend, amelyben a mindennap kicsinyességei leperegnek. S a Misztériumok, ez a legtipikusabb Hamsun-regény, mintha külső formájában, stílustalan stílusával is követné hősét. A legkülönbözőbb lelki melódiákból, keserű afroizmákból, sok, sok szívbemarkoló lírából és naplójegyzetekből, és a mindennek, mindenkinek nekilendülő elkeseredésből keverődött regénnyé. Azzá a valóban misztériumos irodalmi formává, ami később pontosan negyven év múlva egy újabb regényében, az Augustban megismétlődik. A Pan című regényében hazatér szűkebb hazájába, Északnorvégiába, oda, ahol „a nap megáll az égen, és az éjszaka hangosan világít”. Ennek a természet csodálatos leírásában igaz, nagy művészi alkotássá nemesedett könyvnek hőse Glahn hadnagy, a magányos vadász, akit a természet szépsége rabul ejt. A nyári csendben és az ősz varázsába fulladt erdő himnuszának bensősége a világirodalomnak valóban a legszebb prózája és az erdő panteisztikus nyugalmában vadászgató hadnagy napjait zavaró szerelmek néhány csodálatosan tiszta női alakján át az író már azt a kimondhatatlanul érdekes portrétizáló hatalmát és az emberi lélek új arcáról adott lélekrajzát érezteti, amely az Éhség és a Misztériumok hősein át Glahn hadnagyban a legtisztább. A Pan világsiker lett. A fák, az ég, a tenger összecsendülésében az északi világ legcsodálatosabb hangulatú festője: Liljefors és a népzene elemeit impresszionisztikus hangulatokban, a hegedű alakú, ősi norvég hardangerfidula rezonáns húrjainak szépségében visszaadó Grieg érték csak el ezt a valóban páni hatást. Mert ebben a hadnagy naplójegyzeteiből kiformálódott regényben a Természet nem keret. Nem bravúros összetartója tájnak, embernek, állatnak, növénynek. Maga is szereplő. A történés legaktívabb része. Él. Él a kövekben, a fák leveleiben, a halott tél fehér pompájában és abban a zöld madártollacskában, amit Glahn hadnagy ajándékozott a leánynak. Az Assisi tudta csak ily végtelen áradású himnusszal köszönteni a Természetet, és Goethének wertheri sirámai értek fel így a Természethez, mint a menekülő, a csavargó, a világnézetekkel soha sem törődő Hamsun, aki úgy áll Európa legészakibb irodalmi csúcsán, a germán szellemi vonal körén, mint valami Néma Vándor a ködben, aki csak nézi, nézi az embereket, a világot, és ha hozzászólni akar, csak az önmaga lelkébe tekint.
A Pán után a Vándor megtért. Visszamegy az északi hazába, fel Nörnholmba, a terméketlen, sziklás röggel harcolók földjére, ahol ha az éjszaka csendjében megírt lapokat félretette, maga is kiment a földekre, vagy puskát dobva vállára, mint Glahn hadnagy ment a vad után. Itt északon, távol a városoktól és az emberektől valóban távol a kultúra zajától, a csökkenő hallású, közben teljesen megsiketült Hamsun – Beethoven teremtő süketsége ez – új korszaka kezdődött. Valamikor innen vitte magával a Viktoriát, ezt a jajkiáltásos pesszimizmusba fojtott és az ifjúkori szerelmek érzelgősségéből, a szív keserűségéből megírt kis történetet, a modern világirodalomnak ezt az utolérhetetlenül [403] finom kis szerelmi regényét, amelynek sok irreális gesztusa a lélek titokzatos mélységéből, a tudatalatti Én szövődéséből tört fel. S ide jött vissza, a bohémvilág etikai széthullására, a „nagy” írók lelkének elsekélyedésére mutató Új Földje (A „Ny Jord”) után is, mintha csak itt fent, a jeges fjordok között érezné jól magát menekülve a várostól, hogy a bohémból, a művészből a föld gyermeke, az a nagy Magvető legyen, aki az igazi értelmezésű Heimatliteratur legérettebb, legnemesebb alkotását adja.
Egy miniatűr tanulmányában Thomas Mann, Hamsun oeuvre-jét két korszakra osztja. Az első: a dekadencia és a nyugtalansággal telített lelki atmoszféra kora, a második: a valóságvilágra, a földre mint örök irodalmi forrásra való rátalálás. Ami e kettő között volt: a színdarabok, a versek és a kezdő lírikus-romantikus évekre visszanéző, a szociálkritikai periódusba meg-megtérő több regénye (így az Őszi csillagok, Benoni stb.) ez az átmenet a nagyvonalú epika felé, amelyhez az út a Segelfoss-cikluson át a monumentális Az anyaföld áldásához vezetett. Thomas Mann valóban tisztán látta a hamsuni fejlődést, amely egészen különösen, éppen olyan típusa az Ibsen, mint valamennyi északi író fejlődésének. Az ibseni fejlődés fő stádiumai: az epigon-romantika, a szociálkritika és a realisztikus, miszticizmussal teli, új erőre éledt tragikus romantika (Borkmann.) Ibsen a fausti kultúra tipikus emberének legmélyebb és legbölcsebb pesszimizmusáig jutott. Ezzel szemben a huszadik század Hamsuna, a negatívumok világából az immanens, pozitív létbe, abba a nagyszerű életigenlésbe ér, amely a Mysteriere Nagelétől elfordulva, az evangélium végleges erejével kerül ki a pesszimizmusból. Hogy az optimizmus-e az, ami az új Hamsun életigenlését táplálja, arra a Segelfoss-ciklus (a Segelfoss városa és a Korunk gyermekei) még nem ad tiszta feleletet. A Segelfoss-ciklusnak ködbe olvadó, szótlan távírótisztje, aki drámákat írt, színésznőt szeretett, s most, ott a fjord melletti kis városkában, a parti öböl rőt fényében vár és vár, még a régi Hamsun. Glahnnak, Nagelnek és társainak lelki testvére éppen úgy, mint írói alkonyát bevilágító csillagának az Augustnak és a neuraszténia lejtőjére jutott európai civilizáció félelmetes képét idéző. Az utolsó fejezetnek (Éppen Thomas Mann szanatóriumregényének, a Zauberbergnek rokon regénye ez. Mégis mennyire más!) alakjai, akik mint fájdalmas, tragikus és legtöbbször nevetséges ifjúkori emlékek, az élet behavazott útjára ért író muzsikáló lírája, a Brahms kompozícióihoz hasonló az a hangulatvilág, amelynek befejezése annyira nyugtalanító.
S mint a vándor, aki csudálatosan tiszta síkságokon, zöldes lankák napsütötte emelkedésein át egyszerre csak szemben találja magát az örök hóval, vakító, fenséges hegyóriással, úgy érünk el Hamsun életének főművéhöz, Az anyaföld áldásához, ehhez a legcsodálatosabb regényhez, amelyet valaha is az egész északi irodalom adott. Egy dacos északi, egy kemény norvég Robinson regénye ez, a telepes Izsáké, aki lakatlan, terméketlen területen gazdálkodva, arca verejtékével és dolgos keze munkájával diadalmasan hajtja igájába a zord természetet. Az erő és az akarat fenséges prózai himnusza ez a regény. Olyan himnusz, ami csak egy [404] viking lelkében foganhatott, aki a tengerbe nyúló komor sziklák és a felhőkbe érő csúcsok között építette kunyhóját, hogy élete társával, Ingerrel együtt teremtse meg azt az életalapot, amit mint sziklaszilárdat adhat majd tovább nemzedékről nemzedékre. A természet, ami ezt a kis családot körülfogja, olyan egyszerű és olyan eszköztelenül megírott, mint maguk az emberek, akik ebben az irdatlan, ősi rengetegben találtak hajlékot s ahová, mint a paradicsomi kígyó, mégis elér Geissler, a nyughatatlan vándor.
Amikor hetvenéves lett, Hamsun kijelentette, hogy befejezte. Nem ír többé. S azóta mégis jött néhány nagy regénye, a Csavargó és az August, a hamsuni témának, a vándoréletnek ezek az egyre kristályosabb változatai, amelyekben a norvég élet szimbóluma: Peer Gynt még mindig kísért. Edevart és August is típusai ennek a vándorlásnak, de míg a csendes, passzív Edevart mint talaját vesztett, merül a vándorlást követő nyomorúsága ingoványába, addig August a könyörtelennek, a szívtelennek, a nyugtalannak és a társtalannak megtestesítőjeként áll előttünk, holott ő az igazi, a vérző, a társaiért magát elemésztő, fájdalmasan emberi ember. Talán éppen maga az író!?
Most nyolcvanéves. Mit is jelenthetnek hátralevő évei a világirodalomnak? Van-e még mondanivalója a világ vándorának, van-e még dala a halk húrokat pengető ősz csavargónak, vagy hosszú estéken kályháját friss fenyőhasábbal tömi, és olvas. Regényeket és újságot olvas. De a régi emberek nem olvastak. Vándoroltak a sötét éjszakában, és lantjaikat pengették. S most itt ül az Ember a tépett akác alatt, látjuk, halljuk őt dalolni – milyen ország is ez? Mikor egy barbár fejedelem európaizálódott, a Kaukázust a száműzöttek földjévé tette. Odakergette a költőket”.
Ő is a száműzetés költője. De az önkéntes száműzetésé, azé, amely a süket titán Beethovent a heiligenstadti apró házak közé és Hamsunt a nörnholmi fjordokhoz űzte. Már-már mítosz veszi körül. A világirodalom nagy magányosainak kijáró az a mítosz, amit az alázatos lelkű olvasó sző köréjük formai nagyszerűségeikért, ábrázoló hatalmukért és az irodalomtörténetnek készült stílusukért. Mert Hamsunról kritikát írni vagy tanulmánnyal felmérni valóban mosolyfakasztó, tehetetlen kísérlet. [405]