Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. július-augusztus) 7-8. szám

Kázmér Ernő: Roger Martin du Gard: Egy lélek története

Roger Martin du Gard-nak, a Nobel-díjas francia regényírónak első nagy regénye, a Jean Barois, fenti címmel most magyarul is megjelent. Jóval a Thibauld sorozat és a Vieille France után, amelyekről a múlt év őszén itt részletesen írtunk. Du Gard jelentőségéről, a mai francia irodalomnak erről a legteljesebb elbeszélőjéről ezúttal nem is kívánunk újat mondani. A maga egyéni szemléletéből és a maga sajátos mondanivalójából modellált alakjai az [398] utóbbi évek alatt a világ érdeklődésébe értek. Az élő francia irodalomban Franciaország politikai és szellemi történetéről, a valóság és a történelem viszonyáról, a vallás hősiessége és a modern korszellem hatalma közötti harcról, a századvégi francia társadalom nagy lelki válságáról – Romain Rolland és a hatalmas regénytömbjének huszadik kötete felé tartó Jules Romainsen kívül – senki sem írt erőteljesebben, tisztábban, autentikusabban. Mint a hatalmas Thibault-sorozat, ezt a korképet az Egy lélek története is világosan és élesen mutatja. Mert Du Gard írói nagysága, éppen egyszerű, keresetlen, szinte eszköztelen realizmusa, az a minden egyénieskedés nélküli stílusbeli puritanizmus, aminek egyetlen törekvése megértésre és veleérzésre találni. Ez a törekvés nem mindig ér el céljához. Hiszem, hogy legkevésbé éppen a Jean Baroisban. Már a Vén Európa (a Vieille France magyar címe!) falureliefjével szemben is voltak ellenvetéseink, de Jean Barois példás élete, a századvégnek ez a szellemi típust jelentő, a hagyományok mély tisztelete után a korláttalan szabadságot és az igazságot áhítozó, testileg megrokkant, de lélekben a megtéveszthetetlen belső hang után induló hitetlen-hívő jelleme, az a legjellegzetesebb irodalmi figura, akinek élete kinyúlik a halálon túlra, belenő a szellem világába, a szellemi létnek abba az örök mozgalmasságába, amely nélkül nem volt, nincs, és nem is lenne Franciaország!
A lélek, akinek történetén át a századvégi francia válságot mutatja, Istent kereső. Amíg kiforratlan, környezetének hatása után igazodik, de nyugodt, szívós akaratával, megátalkodottan kemény küzdelemmel a maga életformájáig ér. Elszakad a hittől. Kételyek kínozzák. Egy egyszerű vidéki pap tiszteletreméltó pátosza és egy külföldi pap intellektualizmusa között a hitetlenség meredélyéig jut. A természettudományok tételein megtörő hagyományok romjain át kora anyagelvűsége a szabadgondolkodás felé sodorja. Feledve fiatalkora vallásos emlékeit, a kisváros áhítatos nyugalmát, ifjúkori szerelmét, fiatal feleségét, szinte fejestugrik abba a harcba, amely akkor a Dreyfus-ügy körül fellángol. Ebben a küzdelemben, a képzelt Jean Barois a legtisztább franciának, Charles Péguynek, a „Cahiers de la Quinzaine” köré tömörült szabadgondolkodók vezérének alakjába olvad, aki a regényben a „Magvető” gárda szellemi vezetője. S mint Charles Péguy, Du Gardnak Jean Barois-ja is először a szocializmusba kóstol, amit a nagy kortárs, Jaurés a társadalmi munka egészséges és jogos szervezésének gazdasági rendszeréül vél. A Dreyfus-ügy már messzebb sodorja. Valami sajátos történelmi-természettudományos filozófiával ismeri fel benne a századvég metsző miszticizmusának delelőjét, zsidók, keresztények és franciák egymásra ható találkozását, az abszolút szabadságnak, az abszolút igazságnak és az abszolút jogosságnak azt a mély szellemi rendjét, amit az École Normale padjairól, a Bergson tanításából és a Romain Rollanddal való barátságából Charles Péguy is élete programjául tűzött ki. Hősét a Dreyfus-ügy legválságosabb napjaiban baleset éri. A párizsi késő délutáni utca sűrű forgalmában fiákere és egy száguldó villamos összeütközik. A tehetetlenség másodpercnyi látomásában a kikerülhetetlen szerencsétlenség bizonyosságaiban, az ateista Jean Barois azt da[399]dogja: „Üdvözlégy Mária, Istennek szent anyja”. Előző napokban még egy hatalmas népgyűlésen, a Trocadéróban „a halálra ítélt dogmatikus katolicizmusról” szónokolt, és látnoki mosollyal arcán, a jövő vallástalanságát emlegette, a szívek egyesülésének és a társadalmi szolidaritásnak azt az erkölcsi törvényszerűségét, amely az önzetlen ösztön teljes kifejlődését hozza majd magával, s íme, élete döntő pillanatában törés éri. A természettudományok emberének ajkára, a halál érzésében egy kiáltás tódult: „Üdvözlégy Mária”. Felgyógyul, és megismerkedik hitében, lelkesedésében apácának készülő tizennyolc éves leányával. Szeretet után sóvárog, és amikor gyermekkorának első, nagy élménye, az öreg Joziers abbé meglátogatja, hogy az Egyházzal szembeni kételkedéséhez a nagy szabadgondolkodótól kapjon lelki alátámasztást, Barois megtorpan, tekintete a padlóra mered, keze megremeg, és a kisváros jámbor, öreg papocskája lélekben, hitben megerősödve hagyja ott azt a dolgozószobát, ahol éppen akkor Jean Barois megrendítően emberi vallomása, végrendelete íródott. A regénynek ezen legszebb, legigazabb jelenete után jön a megbékülés. Leánya visszavezeti feleségéhez, vissza a valláshoz és a haláltusájában feléje nyújtott feszületet csókolja. Halála után megtalálják végrendeletét, az egyetemes determinizmus mellett rendületlenül kitartó hatalmas vallomását, és amikor azt felesége a kandallóba dobja, tekintete a halottra mered, aki ez ellen már amúgy sem tud védekezni.
Ebben a vázlatosan elmondott lélekvívódásban és Jean Barois harcos, szomorú élete mögött, amelyet az író párbeszédben írt meg, a századvég francia szellemének harca, az abszolút igazságkeresés a kapocs, ami az Egy lélek történetét a francia lélek történetével egybeforrasztja. Mint a Péguy Cahiersje körül, Barois Magvetőjénél is, a francia szellem nagyszerűségének erős egyéniségei csoportosulnak. S ahogy Du Gard a Magvető külső környezetét rajzolja, akaratlanul is Arnaudnak a Nouvelle Revue Francaiseben megjelent nagyszerű tanulmányát idézzük, ahol különben a Jean Barois is, mint Du Gard valamennyi műve megjelent. Péguy, az ember és az író a francia irodalomban még ma is probléma. A tudós, a látó, az akaró, a cselekvő ember nagy problémája, aki kritikai és politikus szemléletében maga az élő kortörténet s kortörténeti, szimbólum lett halála is, amikor 1914 szeptemberében a Marne-csatában elesett. Amíg élt, a való életre és munkára szólított, a valóság akaratára, amit nagy barátja, a leghívőbb keresztény költő, Paul Claudel így énekel meg:
„Mi, tegnap magvetői, az áprilisi
reggelen nekünk örülni jó,
Munkás jelen, te nehéz feladatot
hozó,
Minél szűkebb jövőt hagysz,
s minél kegyetlenebb a tegnap:
Annál nagyobb bennünk keserű
édessége minden dolognak.”
Úgy érezzük, hogy Jean Barois regényének fedőlapját behajtva Du Gard írásművészetét és felelősségérzetét a legméltóbban Claudel örök soraival tisztelhetjük.
A nagy regényt Hevesi András fordította magyarra. Kitűnő fordítása büszke tanúságtétel a magyar nyelv kifejezőereje mellett, amely a francia nyelv kristályos tisztaságával annyira rokon. [400]