Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. július-augusztus) 7-8. szám

Kázmér Ernő: Nyirő József: Mádéfalvi veszedelem

A nagy erdélyi író titokzatos, meseszerűségre törekvő, balladás kompozíciójú, egyéni természetlátású képzelőereje, amellyel a legújabb magyar elbeszélő irodalom időtálló, monumentális novelláit adta, most a történelem felé fordult. Regényének, a Mádéfalvi veszedelemnek a székely nép évekig tartó borzasztó, keserű és dacos küzdelme az anyaga. Ez a küzdelem Mária Terézia idejében a bécsi udvarnak, az Erdélyben állomásozó Buccownak és más osztrák tábornokoknak a székely határőrség megszervezésével megszűnő kiváltságaikról szóló rendeletei ellen folyt, s a nemzet és a nép között tusakodást, már-már szakadást okozott. A regény tárgya tipikusan történelmi. Több oldalról, szinte premierplánban vetíti [395] a kort, a XVIII. Század beli Erdély széles perspektíváját. A történelem eseményei zuhognak előttünk, de az előtérben, az események forgatagában a népfelkelésbe, majdnem valóságos forradalomba kergetett székely nép sorsszerű kavarodása villan elénk föléje lángolva Buccow tábornok hóhéri és azoknak a kisebb katonai potentátoroknak vérszomjas arcéle, akik a bécsi udvar rendeleteit a székely nép véresen igaz jogainak letiprásával és ellent állásuk borzalmas letörésével próbálják végrehajtani. S amikor mindez mégsem sikerül, egy téli éjszakában az osztrák ármádia a székelyek egyik legnagyobb községét, Mádéfalvát körülfogja, az elcsigázottságukban, szenvedésükben mélyen alvó lakosságot pedig álmában meglepve valósággal kiirtja, a falut romokba dönti.
A történelem mint irodalmi téma Erdélyben mindig aktuális, hiszen Jósika és Kemény Zsigmond valamennyi történelmi regényén Erdély szélzúgása süvít át. A líra szakadékaiból és a novella patakzásából kibontakozó, háború utáni erdélyi irodalom is a történelmi anyagot magában hordozó regényben indul új feladatai felé. (Kós Károly, Makkai Sándor és Tabéry Géza!) Érdekes megfigyelni, hogy Erdély mai regényírói mennyire a történelem tragikus megvilágításában látják a népet és a természetet. A környezet, amelynél ezek a tragikus népi regények időznek, valóban a történelemnek szomorúságukban is fenséges völgyei. Valahogy erdélyi embernek kell lenni az erdélyi szív nosztalgiájával és lelki értelmével, hogy ezeknek a regényeknek fájdalmas viharától felborzolva beleérezhessük magunkat annak a tájnak hegycsúcsai közé, amelyek a történelem bús, sejtelmes árnyainak valóságosan élő kulisszái. A történelmi valóságnak és a természetlátás hűségének ez a kettősége volt Kemény Zsigmond sajátos szövődésű írói világának is a legjellemzőbbje. A Mádéfalvi veszedelem erre a kettőségre emlékeztet. De míg Kemény Zsigmond a modern léleklátásnak valóságos előfutárja és darabos, szaggatott, nehézkes mondanivalója mögött szenvedélyek, nagy ellentétek titkos lelki rugói nyugtalankodtak, addig Nyirő József laza felépítésű, sokszor széteső képeit, jeleneteit, mint valami hatalmas történelmi tablót, élő és élénk színek, az új romanticizmusnak azok a friss, forró éreztetései üdítik, amelyek a mai regény éles, sokszor hideg valóságlátásától messze kerültek. Nyirő nem menekül az érzései elöl, csak itt-ott lefojtja, hogy azután máshol, szinte gáttalanul törjön fel, és mint valami árvíz, sodorjon el mindent, elsősorban a kompozíció szilárdnak vélt anyagát. Mert amíg léleklátásában, alakjainak megelevenítésében fenséges tájképeinek természetlátásában a Mádéfalvi veszedelem valóban sikerült – és ha módunkban lenne a kor feljegyzésein át a történelmi hűséget nyomon követni, bizonyára arról is csak tökéletességét állapíthatnánk meg –, addig a regény felépítése széteső. Mert az író mindig novellát ír. Regényében is novellisztikus erényei tűnnek fel, azok a felejthetetlenül szép epizódok, amelyek mint az Uz Bence vagy a Kopjafák sokáig emlékezetes novellái romantikusság felé hajló képzeletének érdekes sajátosságai. Szertelenkedésre, a mindennap emberéből legenda vagy mítoszanyagot formáló kedvre hajlamos. Ezek a tulajdonságok a történelmi regényíró valóságerejére nincsenek jó befolyással. Tagadhatatlan azonban, hogy ennek az itt-ott kiütköző haj[396]landóságnak való tudatalatti engedelmessége viszi a Mádéfalvi veszedelem meséjét, figuráit abba a Jókaira is emlékeztető meseszerűségbe, amelytől mint novellái, új regénye sem tud elszakadni. Egy falusi pap van a regényben, egy félig paraszt, félig harcos székely pap, aki a népfelkelés minden szálát kezében tartva népének igaz vezetője. Ez a császári generálisok minden számítását keresztülhúzó pap, a képzeletből és a valóságból formált élő figura is Jókai-típus, az elpusztíthatatlan kedélynek és a talpraesettségnek valóságos szimbóluma. A népi erő örök elpusztíthatatlanságát, örök életét igazolja.
Mint minden könyvét, az író a Mádéfalvi veszedelmet is a szíve vérével írta. A téli havasokba menekülő székelyek táborozása, vagy a szomorú, havasi napjaikból kiragyogó esküvő, amikor egy haldokló leánykát, a szebeni gubernium kishivatalnokából székely népe segítőjévé lett vőlegénye feleségül veszi olyan regényrészlet, amelynek epikai emelkedettségét a tiszta költő szenvedése szépíti. Van ugyan a havasokba való kivonulásban valami, ami a Franz Werfel korszakos kisebbségi regényére a Musa Dagh negyven napjára emlékeztet, de ez az édeskevés emlékezés megint csak bizonyíték Nyiró József mellett, aki mint Werfel az élet és a történelem hitelesített okmányán át, a művészetnek ahhoz a komor és ünnepélyes kapujához ért, amelyen át csak kiválasztottak juthatnak előre.