Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. július-augusztus) 7-8. szám

Kázmér Ernő: Cs. Szabó László: Magyar néző

Latin Európa
(Apolló különnyomat)
A legújabb magyar irodalom utolsó öt évének legeseményesebb írója. Olvastuk párizsi útikalauzát, társadalmi és városképeit, nemzetanalíziseit, a messzi nyugatról hazahozott novelláit, irodalmi és történetpolitikai tanulmányait. Igaz, hogy a műfajok közötti falat sokszor lebontva, egyikből a másikba téved – éppen novelláiban, amelyekben az események anyagát intellektuális hozzászólásokkal színesíti –, mégis minden írásában páratlanul gazdag és legszélesebb körű gondolatainak változatossága az, amivel olvasóit a vele gondolkodásra készteti. Mert ez a harminc éven alig túlhaladt fiatal író szinte Gondolattá érett egyéniség. Bármiről is, bármihez szól is hoz[393]zá, minden megjegyzését a gondolat uralja. Mint kivételes képességű publicista, a mai magyar szellemi életben talán ő az egyetlen, akinek minden írása az enciklopédikus műveltségnek nagyszerű kincsesházából merített tudásának kiapadhatatlan forrásából fakad. Ez annál inkább érték, mert sajnos, a mi nemzedékünk fiatal íróit rosszul megemésztett, felületes tudás jellemzi. Valóban kevesek azok, akiket műveltnek nevezhetünk. Pedig az elmúlt pár év a magyar esszéirodalomnak gazdagon termő kora. Péterfy Jenő finom esztétikai és lélektani tanulmányai, Babitsnak a tiszta művészetnek erkölcsi súlyát tanulmányozó, nyugtalan klasszicizmusú nagy esszéi világítanak az új magyar esszéizmus előtt. Mégis milyen más vitalitás, lázas exaltáció, új esszéanyag és műfajbontó kísérlet. Illyés Gyula Magyarokjából, Halász Gábor Az értelem kereséséből, Gyergyai Albert A mai francia regényéből és megannyi más tanulmánykötetből tudnánk hirtelenében arra mutatni, hogy a kor dokumentálására az esszé a legalkalmasabb. Hogy ez így van, annak valóságos iskolapéldái azok a halaszthatatlan mondanivaló hevületében rövid lélegzetű lejegyzések, gondolatdarabkák, melyek Cs. Szabó László legújabb könyvének, a Magyar nézőnek anyagát adják.
A feljegyzési kényszer rögtönzéséből fakadt írásművészetről Illyés Gyula Magyarokjával kapcsolatban már beszéltem. (Lásd Kalangya ez évi 2. számában.) Most sem tudok újat mondani. Nem is szükséges, mert kevés változtatással Cs. Szabó László új könyvét is a feljegyzési kényszer jellemzi. A magyar irodalomban már van erre példa. Báró Eötvös Józsefről tudjuk, hogy apró noteszébe még séta közben is jegyezgetett, sőt parlamenti ülések, miniszteri audenciák alatt papírszeletkék hevertek előtte telve azokkal a mindent megérteni akarás vágyában született aforizmákkal, hatalmas gondolatainak pár sorba sűrített kivonatával, amelyeket azután a Gondolatok című könyvében gyűjtött össze. Cs. Szabó László gondolatai az első olvasásra játékoknak, egy nagyon szellemes és mindenhez hozzászólni akaró, ízig-vérig modern tudós elmésségeinek tűnhetnek fel. Mindaddig, amíg a Nyugat őrjárat rovatában találtam, nem is gondoltam, hogy valaha könyvben nemcsak olvasom és tanulmányozom, de a magam gondolatainak hozzáfűzésével kísérem. Ez az, ami ezt a minden excentrikussága mellett is nagyon mély könyvet állandó, visszatérő olvasmányunkká fogja tenni, valóságos Nachschlagswerkké, amelyből, ha fellapozzuk, korunk zűrzavarának lázképét kapjuk. Alig van ma valaki is az új magyar irodalomban, aki ennyire benne él a korban, a mában, a pillanatban. Ha ezt a kor pillanatainak lázával való együttszökdelést annak is tulajdonítanánk, hogy napjait az eseményeiket kísérő rádióval való legszorosabb kapcsolatai töltik ki, akkor is csodáljuk frissességét, mondanivalóinak epigrammatikus rövidségéből kiszínesedő nagyszerű, sokszor csattanó gondolatláncait, amelyek éppen annyira jellemzőek az emberre, akivel kezet fogott, a könyvre, amihez fűzi, a városra, amelyet bebarangolt, a tájra, amelyen átutazott, mint a maga villámgyorsan teremtő, fordulatos ötletére, amely nemcsak szellemes, nemcsak derűs, de mély és aggodalmas, mint napjaink, amelyekben félelem és derű között nézünk a nagy bizony[394]talanság, a holnap elé… A nagy általánosságok mellett is szeretnék a könyv néhány darabjára rámutatni, így a Rokon népekre, amelyben a költészet lényegét Adyval állapítja meg: Ember az embertelenségben; A Szibériai garnizonra, amelyben a szellem névtelen hőseinek mártírsorsára mutat; a Lángészre, akire az idegen a Szinyei Majálisa évszámából jön rá, és végül az Aquae Salubresre, erre a kis párizsi éjféli jegyzetre, amikor az író ricsajtól, füsttől ittasan áll meg a könyvesbolt előtt, ahol éjjel ingujjra vetkőzve dolgoznak a segédek. Harminc sor az egész. Mégis soha jellemzőbb, okosabb, líraibb párizsi hangulatot nem olvastam, s a franciák világáról, amit okosabban, kritikusabban és alaposabban nála senki sem ismerhet, soha ilyen találó képpel nem találkoztam. A könyvet a Magyar ősz című naplójegyzet vezeti be. A múlt év szeptember–november magyar történelmi eseményeit kíséri benne az író, napokon és rádióharcokon keresztül. Ez a munka lázas izgalmában, a gondolatok és a viták éles harcában, íróasztal és mikrofon között fogant feljegyzés – nagyszerű, izgalmas, szinte fotomontázsként ható írásfajta.
A külön megjelent Latin Európa című nagyobb tanulmánya az európai kultúra dús vegetációjára világít, és a római hagyományból a mai latin népek műveltségi légkörét építi fel. Ami sok elmélet és hatalmas tudás ebben a tanulmányban van, az lágyan, szinte észrevétlenül olvad be abba a szívbéli vallomásba, ami az írót a latin kultúra szerelmesévé avatja. Szeszélyes indukciói – villámgyors feljegyzéseire emlékeztetnek – minden csinált módszerességnél tisztábban és világosabban tárják fel az európai kultúra különböző rétegeződéseit, a tudományoknak és az ismereteknek asszociatív közösségét, azokat a lelki folyamatokat, amelyek a magasabb szellemi kapcsolatokat a képzettársítás segítségével próbálják megközelíteni. Az írónak ebben a módszerességében ugyan inkább John Stuart Mill és Herbert Spencer iskolájára ismerünk, ami azonban tanulmányának sem célkitűzéseit, sem nagy erejű és világos stílusát nem befolyásolja.
Mindkét könyve magával ragadó, egyéni és szellemes. A műveltségnek és a tudásnak az az atmoszférája veszi körül, amelyben sem az író, sem az olvasó nem pihenhet. A ki nem elégítés és az örökké tudni akarás viszi őket tovább. A legközelebbi találkozásig.