Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. július-augusztus) 7-8. szám

Kázmér Ernő: Németh László: Alsóvárosi búcsú

Évtizedes kritikai munkásság után, Németh László évről évre írja új regényeit. Az olvasó és a kritikus érzi, hogy ezeket más indulatok és más elszántságok teremtik, mint azokat az élet és a lélek távlataira nyitó új, sokszor divatos olvasmányokká váló regényeket, amelyek az utóbbi évek magyar könyvtermésében eléggé gyakoriak. Mégis Németh László regényei nem tudnak népszerűséghez jutni, s nem tudnak átütő hatást elérni, ameddig pedig annyi magyar regény elér. Miért van ez? Mert elszántan, nagyot akaróan komoly író. Az önkritikának azzal a büszkén tájékozódni akaró, nyugtalanul kereső izgalmával, amire elengedhetetlenül szüksége van a társadalomkutató, a laboratóriumok elvont tudósa küldetését vállaló regényírónak, de semmi esetre sem az írás sikátoraiba tévedt azoknak az elbeszélőknek, akik a mai magyar olvasóközönség nagyobbik átlagának kedvencei és a budapesti pajtáskritika dédelgetettjei. Hogy Németh László regényírói képességével és nagyvonalúságával szemben ez az arcvonal – amiről az író megannyi írásában sokszor keserű keményen maga is beszámol – kialakulhatott, és szinte leküzdhetetlen akadállyá erősödhetett, annak egyetlen oka, hogy több mint író! Az a ritka jelenség, aki a művelődésnek európai [391] közösségéből és egységes irányba fejlődő rendszeréből kilépve, a szellem forradalma felé tart. Az alkotó forradalom felé, amelyről nagy mintaképe: Szabó Dezső azért maradt le, mert gondolatait hazája válságos napjainak lázához mérte, anélkül, hogy népének Közép-Európa szélére csúszott helyzetéből adódó külön feladatait látta volna. A Nagy Nevelőtől a pamfletistáig szédült Szabó Dezső ellobogása után jött Németh László, a szellemnek ez a szenvedélyes, lelkes vándora, aki a nagy összefüggések és a tudományos rendszerek varázsába szédülten, mámoros lett a nemzetfeladattól. Hiszi, hogy az írás erkölcsi magatartás, rendíthetetlen állásfoglalás, és magyarul írni legalább annyi, mint hősi szerepet vállalni abban a Közép-Európában, amely közben megszűnt magasabb szellemi egység lenni. Az írásnak ez az erkölcsi magatartása nem kétség többé. Julien Benda is, Babits Mihály is, az „írástudók árulásáról” írott vitairataikban félreérthetetlenül mutattak arra a magatartásra, ami az írót a Ma lázában kötelezi, és Thomas Mann-nak – aki pedig inkább reprezentálásra, mint vértanúnak született – sem sikerült harcosnak nem lenni. A Németh László körüli népszerűtlenségben nem az a baj, hogy amint az író önmagáról mondja valahol, munkássága meghívó egy önmagával folytatott tanácskozásra (emlékezetből idézem, lehet, hogy nem elég pontosan!), hanem hogy ennek a tanácskozásnak nemzetmentő jelentőséget tulajdonít, és mindazt az ismeretet, gondolatot, tervezgetést, ötletet, amit rajta kívül, azt hiszem, felelőssége tudatában más szellemi munkás is magában görget – több salakkal, mint Németh László –, ő regényanyaggá gyúrja. Vagyis: irodalmon túli feladatokat és szempontokat sző regényei szövetébe, az archeológiától a természettudományokig, a filológia merész képzettársításaitól a népi demokráciáig, a szellemi és termelési munkamegosztástól a törpebirtokig, ez új magyar szellemvilágban is ritka felkészültséggel, érzékenységgel, írásművészettel. Ha soha nem volt nagyobb szükség arra, hogy minden írásműbe – legyen az tanulmány vagy regény – döntően szóljon bele a korszerűség, az a bátor magatartás, ami a ma íróját a mai szellem harcosává avatja, a harcos, a kritikai szellem első vonalbelisége mégis csak a tanulmányra tartozik. A regényben a korszerűség lehet központi probléma, de sohasem uralkodó cél.
Az Alsóvárosi búcsú – Németh Lászlónak tulajdonképpen ötödik regénye. Tagadhatatlanul a legjobbak közé tartozik. Őszinte, mély regényélmény, meséje sokszor áttüzesedik, itt-ott izgalmassá is válik, s ha a magyar kisváros életéről, a tudásra szomjas diákocska lelki fejlődéséről írott regényeket idézem, akaratlanul is Móricz Zsigmond Nyilas Misijére példázhatnék, akinek a kis Joó Péter testvére lehetne. A búcsújáró hely kormos faszobrához odarogyó nénikék; az udvarlakók külön kis társadalma, amelyben Péterke, a vénkisasszony emlékeit Jókai regényeken át szövi tovább: a „Három Griff” söntésének hangulatai: Imre bátyja véget érni nem akaró sétáinak műkedvelői archeológizálása, amelyből a kis diák az egyetemi tanárok megbízhatatlanságáról mintha túl korán kapna alapos leckét: egy fiatal, piarista papnak, Jób Arzénnek alakja… mind csak azért van, és azért válik önálló regényepizóddá, mert az író a maga primer elemző és elmélkedő törekvésében mesélő kedve induktív módszerével, szinte [392] gyakorlati regényelemekkel próbálja a maga szellemvilágának elképzeléseit megeleveníteni. S amint a regény fonala halad, és a jogszigorló Lőwi Andor – a regény legéletesebb alakja – a maga építette pillérrendszerével a Darwin, Marx és Freud társadalmi rendjét vázolja a kisdiák elé, aki később felcseperedve, a kamaszkor első nemi vívódásaival küzdve, egy Dosztojevskijt és Erdős Renéet kommentáló kaszírnő díványán Ady-verseket szaval… oldalról oldalra érezzük, hogy ez a lelkes, kisdiák a maga fanatikus, kálvinista lobogásával valóságos élő ürügy. Hogy az író ennek a diáksorsnak minden apró szakaszában a maga intellektusát, a maga megannyiszor kihangsúlyozott, legapróbb részleteiben is átgondolt és átmagyarázott középosztály-elméletét felfejtse, a parasztok és az urak között évszázadokon át táguló mélyedést betöltse, kálvinistákat és katolikusokat kibékítse, munkásokat és kapitalistákat egy célba tömörítve egy jobb, egy egészségesebb, egy egységesebb magyar élet képét idézze annak a háborús kisvárosnak tükrében, amely az őszirózsás forradalom és a lobogó vörös zászló csődületében ér el ahhoz a Magyarországhoz, amelynek a most még bokrok alján gyári munkáslányokkal hentergő Jóo Péter egyik építője lesz. A majdnem ötszáz oldalas könyv, mint Németh László két másik regénye is tulajdonképpen befejezetlen. Része annak a társadalmi, elméleti, ismeretterjesztői nyersanyagot regénybe gyúró nagy műnek, ami felé duzzadó mondanivalóiban az író halad.
Ma, amikor a fiatal írói nemzedéket az enciklopédikus műveltség fogyatékossága jellemzi, Németh László műveltsége, szellemvilága az új magyar szellemiség figyelemreméltó értéke. Ez a szellemvilág napjaink legjobb magyar értékeié, akik abból a megmételyezett légkörből, amibe a kis nemzeteket a parancsuralmak ködös mítoszai és fajelméletei egyre nagyobb szuggesztivitással terelik, a népi demokrácia alkotóerejére mutatnak. Az „Alsóvárosi búcsú” ifjú hőse ezt a népi demokráciát készül vállalni, és mert eljövő, küzdelmes éveinek vándorútjára Németh László szellemi alkatának kitevőit viszi tarisznyájában, úgy érezzük, elér a célhoz. Ahogy írója is elér ahhoz a népszerűséghez, amihez talán jelentősebb és maradandóbb későbben érkezni. A jól harcolt harcok lázával és a tiszteletreméltó okossággal, bátorsággal megírt könyvek időtálló értékeivel.