Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. július-augusztus) 7-8. szám

Kázmér Ernő: Áprily Lajos: A láthatatlan írás

Áprily Lajos költészetének alaphangja az elmélyedő magány áhítata, ami nyilván a költő emberi alkatából adódik. Olyan korszakban élünk ugyanis, amelyben a világnézetválságot ízlésválság kíséri, és napjaink anyagiasságában, technicizmusában, rohanó életlendületében elpusztulóban van sok minden, amit a költészet képzetének tudtunk. Az Én túltengése, a formák széthúzása és a költőietlen elemeket kereső költészet már túl van a kísérleten. Megérett. Sőt túlérett. A korból menekülő költőnek nincs más útja, mint visszatérni ahhoz az ihletformához, amit, ahogy a primitív népdalnak, úgy a legértelmibb lírának is egyedül a romantikus látás adhat. Az erdélyi Áprily Lajos, aki évek óta Budapesten él, ettől a romantikus látástól soha sem távolodik. Hangulatainak, érzésvilágának alapeleme a romantikus költészet. A helycsere sem hozott ebben mélyrehatóbb változást. A költő tudja, hogy új környezetében sok a költőietlen elem, a forma túlzó szabadossága, az érzések zűrzavara és a túl heves gesztus. Ezért egyre inkább magába mélyed. Lelke a titokzatos virághoz hasonló, mely minden érintésre, enyhe szellő fúvására fájón becsukódik. Az ilyen költőtípus éppen úgy, mint a becsukódó virág, önmagából merít. Lelke belső, gazdag érzelmeinek mélységéből. Abból a mélységből, amelynek drága kincsei kiapadhatatlanok.
Sok versében szinte külön-külön érezhetjük a magányra vágyódást. Úgy, mint megannyi erdélyi írótársának, különösen a balladás erudíciójú elbeszélőknek költői ihletű természetleírásaiban, ami Áprily Lajos költészetének is legjellegzetesebbje. Az erdélyi író különben is a magányosság írója, azé a magányé, amely sohasem menekülés. Inkább felelősségteljes, tiszta őrt állás. Gazdagító csönd a viharban, ami úgy tombol körülöttünk, mint a székely havasok havat hordó, késő őszi szélvésze. Ebben az áhítatos csöndben, a költészet és az írás ünnep. Ihletett órák termő gyümölcse, klasszikus érett érzelmek kiteljesedése. Míg erdélyi lírikus kortársai, így Tompa László a dacos öntudatnak, Reményik Sándor a való életnek és az átfogó gondolatnak költője, addig Áprily Lajos termő romanticizmusában már klasszikus értékek csillognak, a tiszta formáknak az az ihletett kultusza, ami a nemes hagyományokon nyugvó erdélyi magyar szellemi életet évszázadokon megőrizte. Versei: Erdély. Erdély hegyei, erdői, falvai, erdélyi emlékei, az erdélyi világ, amely a szelíd csöndtől a vihar harsogásáig a hangoknak azt a gazdag, sokszínű változatait zengi, ami a megfogott lelkekben tovább muzsikál, és mély érzelmekre, érzelmes szépségekre nyitja a szíveket:
„Veletek esztenák körül
fenyőágyat vetek,
tüzet vigyázok, s csillagot
veletek, veletek.” [390]
Vannak költők, akiknek a hangulat mágneses sodrásában, az ütemek önfeledt játékában a tartalom másodrendűvé válik, és a versekből áradó közvetlenségükkel, forró lendületükkel, önmagukat és az olvasókat elhódítják. Áprily Lajos megvesztegetően biztos verstechnikájában, lenyűgöző lendületében a tartalom, a versgondolat nem halványodik. Nincs a klasszikus vagy a modern európai lírának az a mértéksémája, amelyben verseinek gondolata elszíntelednék. Megőrzi őt ettől bölcselete, nyugalma, harmóniát kereső vágyakozása, az a lehiggadt, férfias hangja, amely felesleges, tétovázó kísérletekbe soha sem ereszkedik. Ezért költői skálája nem végtelen. Nem is túl változatos. Inkább klasszikus. A témából mindig azt hozza ki, és azt formálja költői látomássá, ami a legközvetlenebbül, a legtisztábban hat. Ilyen verse a „Valaki jön” őszi hangulata:
„Két lankadó vállad köré
ma bú-köpenyt keríts,
a rétre menj, rum-lánggal ég
az őszi kikerics.”
Mintegy negyven verséhez Ts’ai Yen kínai költőnő tizennyolc, drámai erejével és sirámaival lírai dalának fordítását adja. Ezek a harci kürtök szólamára írott dalok, a Krisztus utáni második században, a kínai nagy fal környékén táborozó hunok betörése alatt keletkeztek. Áprily Lajos bensőséges erejű műgondjával, megrázóan mély lírai élményül hatnak.
A láthatatlan írás az utóbbi éveknek azon verseskötetei közül való, amely a nagy átélésekben szegény új magyar lírai termésben egy érett, beteljesedett költőt idéz. A költőt, aki kora lírai lázától, a Nyugat első, lírikus gárdájával titkos rokonságától függetlenül, fiatalsága színeit, romantikus emlékeit hűen megőrizve a tiszta költészet mélységéhez és klasszicizmusához ért.