Folyóiratok
Kalangya, VIII. évfolyam (1939. július-augusztus) 7-8. szám |
| Radó Imre: Visszavonom az életemet… |
| Borz Pál szerkesztőnek minden vasárnap négy-öt dübörgő cikke jelent meg a Tegnapvári Hírlapban, a Függetlenségi Párt hivatalos lapjában. A négyoldalas hetilapban alig jutott hely más közlemények számára. De az újság így is mindig érdekes volt. A vezető cikk a kormányt, a második a város vezetőségét támadta. Ezeket a vitriolba mártott tollal írt cikkeket még gyilkosabb hangúak követték. A szerkesztő tógát öltött, s mint Savonarola késői utódja ostorozta Tegnapvár panamázó, romlott erkölcsű, istentelen társadalmát. Ő volt Tegnapvár élő lelkiismerete. A helyi, hivatalos nagyságok megvetették, nem fogadták be körükbe, de nem is kívánkozott közéjük. Az egyszerű polgárok bizalmára vágyott, és ez a vágya teljesedett is. Egy napon a legtisztább mandátummal jutott be Tegnapvár szabad királyi város közgyűlési termébe, és első merész felszólalásakor még vezére, a függetlenségi párt elnöke is elfehéredett… Hiába súgta neki: „így nem szabad”, ő lerombolta a pártfegyelmet, és még merészebben folytatta: „…közpénzeket dobálnak ki az ablakon… ki fogom nyomozni, kik szedik fel az ablak alatt”. A fiatalember – 1913-ban mindössze huszonhat éves volt – biztos léptekkel haladt a jövő… az országgyűlési képviselői mandátum felé. Lengyel Zoltán, Pap Zoltán, Nagy György, a magyar ifjúság bálványai, mint ragyogó fáklyák mutatták neki is az utat. Szomorú nap volt az, amelyen Borz Pál reményei örökre letűntek. Pedig ezen a napon is többórás beszédet mondott. Igaz, nem szószékről, nem is a közgyűlési dobogóról, még csak népgyűlési emelvényről sem, hanem a vádlottak padjáról, melyre a délceg, férfias erőtől duzzadó főispáni titkár, az úri fiatalember ültette. A kormánypárti Tegnapvári Közlöny Csipkelődés rovatában megjelent közleményből keletkezett a nagy baj. Ennek a közleménynek persze előzményei voltak… Az épülő villanytelep sztrájkoló munkásai összeverekedtek a sztrájktörőkkel. A veszekedés áldozatainak sebeit a helyszínre siető munkásbarát fiatal orvos, Ács János kötözte be. A Tegnapvári Közlönynek nem tetszett a sztrájk, a Munkásotthonban előadásokat tartó Ács János se tetszett, ezért így glosszálta a fentebb vázolt eseményt: „…A verekedés színhelyén tartózkodó dr. Ács János orvos kötözte be a megszurkált dolgozni akarók sebeit… Ács János, ha nem is mint orvos, mindig kéznél van. Sokszor ő maga a kéz… Akkor is, ha sztrájkot kell megszervezni…” [358] Borz Pál és Ács János gyerekkoruk óta jó barátok voltak, így hát Borz Pálnak teljes éllel kellett válaszolni a Csipkelődésre. A sztrájkjog védelme című cikkben válaszolt, de abban sok mindenről volt szó, csak a sztrájkjog védelméről nem. Meg volt végre a jó alkalom, hogy két embert a kedve szerint helyre állítsa. Ács János: a szegények, a nyomorultak barátja. Éjjelét, nappalát nekik adja. Éppen csak azt nem írta róla, hogy hajnali négytől éjfélig étlen-szomjan szegényeket gyógyít, és rézpénzen kívül más pénzfajtát nem ismer. Viszont: Csengey Kálmán, a főispáni titkár kívánatos szépségű fiatalember. Asszonyok titkos szerelme, lányok epedése, a helyi hatalmasok kegyeltje, dísznövény Tegnapvár úri szalonjaiban… Ez az ember alantas szellemű Csipkelődéseiben vakmerőn Ács Jánost piszkálja. Mire is merészkedik ez a főispáni lakáj? „Ács János mindig kéznél van, sőt ő maga a kéz…” Ezt a mondatot bátorkodik kinyomatni mungó újságjában… Nos, én is megmondom véleményemet Csengey Kálmánról… Csengey Kálmánnak nem a keze, hanem a nyelve a legfontosabb testrésze… Egész valója a nyelve, mely minden munkát elvégez. Ha kell, még hallgatni is tud vele, sőt csomót köt a végére, azonkívül fogai közé szorítja, nehogy diszkrét dolgokról, lopásokról, csalásokról, panamákról vakkantson… De ha szükség van rá, meg is lehet ugattatni… Legutóbb is ezt tette. Holmi csipkelődéssel megtámadta Ácsot és rajta, keresztül a munkás jogát, a sztrájkot támadta… Mit is várhat a polgár ettől a bérenctől? Talán azt írja meg ez az álhírlapíró, hogy a villanytelep-építkezéseknél éhbérért dolgoztatták a munkásokat? Azt írja meg, hogy azért nem telik rendes napszámokra, mert az építkezés mögött csalás, rablás, fosztogatás bújik meg? Cs. K. ezt nem írhatja meg. Kénytelen vagyok én elmondani. Cs. K. mindenről tud, és a rablásoknak ő is élvezője… Ha egy reggel úgy ébredne fel, hogy elfelejtené szerepét, múltját meg a nevét is, jelleme is kihullna belőle… és mint idegen, de becsületes ember támadna fel, és ebben a tiszta új állapotában találná meg íróasztala fiókjában – most már egy idegen asztalfiókban – a villanytelep-építés körüli gazságokra vonatkozó adatokat: végigrohanna az utcákon, tereken, és ordítaná: „Szegény megcsalt nép!… Itt vannak a kezemben a tolvajokat leleplező írások… bizonyítékok…” Lenne itt vad menekülés… Kő-kövön nem maradna.” Még Dombi Andrást, a függetlenségi párt elnökét is felháborította ez a támadás. Maga elé rendelte, és közölte vele: – Pali!… Csengey sajtópert indított ellened. A pör befejezéséig vissza kell vonulnod a szerkesztéstől, a tollat is le kell tenned. – Nem értem… – hebegett a szerkesztő. – Hát értsd meg. Kényes ízlésű ember vagyok. Míg ilyen súlyos becsületsértés és rágalmazás vádja alatt állsz, pártunk hivatalos lapját nem szerkesztheted. Nincs is időd rá, mert bizo[359]nyítékok gyűjtésére kell fordítani minden percedet… és figyelmeztetlek, ha nem tudsz bizonyítani, elveszett ember vagy… Az Isten se segíthet rajtad. – Esküdtbíróság tárgyalja az ügyemet. Nem félek. András bátyám… Tegnapvárnak nincs olyan polgára, aki ne tudná, hogy a villanytelep-építkezés tele van zsiványsággal. És te azt mondod, hogy az Isten se segíthet?… – Én örülök a legjobban, ha valahogy megúszod… és a lapóvadékot se nagyon dézsmálják meg… A kutyafáját!… mennyit kellett szaladgálnom, míg a 10.000 korona óvadékot összeszedtem, éppen csak a te kedvedért… Most fuccs… – András bátyám, úgy beszélsz, mintha olvastad volna már az ítéletet… – Ha nem tudsz bizonyítani, nagyon elítélnek. – Tudok!… Lesznek bizonyítékaim – tanúim… – Lesznek? – nevetett Dombi. – Csak lesznek? – Bízom az esküdtszékben, a tizenkét nyitott szemű, becsületes polgárban. Gondolj András bátyám, a Désy–Lukács-perre… – Ez bátorított így fel? – Igen!… igen!… Manapság a szakbíróságtól se félnék… Désy Zoltán a Saskörben a nagy nyilvánosság előtt jelentette ki, hogy Lukács László Európa legnagyobb panamistája, és mi történt a múlt héten? Nem is esküdtszék, hanem szakbíróság mentette fel Désy Zoltánt a rágalmazás vádja alól… Ez lelkesítő! Nem börtönzik be többé az igazmondókat. Mindenki megírhatja az igazat… és ezentúl meg is írják… Én is megírtam Csengeyről és magas patrónusairól az igazat. – Nagyon rosszul tetted, hogy így megmartad Csengeyt… Már többször figyelmeztettelek, hogy személyi hajszákat nem tűrök. Csak elvi harcokra vagyok hajlandó. A korrupciót ostorozni kell, a szolgalelkűség ellen minden erőmmel küzdők!… Minden politikai csalással szemben – ahogy Apponyi Albert vágta a szabadelvű párt arcába – az Impendimentum publicae honestatis elve alapján állok. Nem! személyi hajszákba nem megyek bele! – szónokolt a helyi függetlenségi vezér egyre dübörgőbb hangon. – Éppen ezért elítélem Csengey ellen intézett minősíthetetlen támadásodat… Azért a csekélységért, hogy megcsipkedte a te cucilista doktorodat… így felnyársalni?… Még keveselltem is a csipkedést… Vedd tudomásul, én sem helyeseltem a sztrájkot… Nem bánom, sztrájkoljanak a munkások bárhol, de a villanytelep-építkezésnél ne! Ez közügy… Hatalmas lépés városunk fejlődésében… Kicsi a munkabér?… Nem lehet nagyobb!… A szomszédokban, Szombatváron, a Nagysebesi villanytelep építkezéseknél fizethetnek, és fizessenek magasabb munkabéreket, mert azokban a városokban belga, hollandi tőkékből csapolnak… Idegen tőkék… melyek kiviszik az országból a hasznot… De a tegnapvári építkezés hazai vállalkozás. – Nagyot ütött az asztalra. – Hazai!… Nehezen, nagyon nehezen összekotort magyar pénz… Én is jegyeztem 1000 koronát… mert ha ilyen nagy ügyről van szó, le kell omlani a pártfalaknak, mindenkinek áldozni kell. Áldozni!… [360] és nem zavart, bajt csinálni… Mi az, már mész?… – szólt rá a szerkesztőre, pedig az mozdulatlanul állt a szónokló emberre meredve… – Már előbb szerettem volna… – és alig köszönt… * A szerkesztőség: hambárszerű helyiség, hegyen-háton makulatúra… Ablakpárkányon üres üvegek, pálinkás poharak… dugóhúzó… A falakon gyűlést hirdető plakátok… ügyetlen, de goromba, torz rajzok… ütött-kopott sánta íróasztal, melyen Borz Pál három éven át írta „fulmináns” vezércikkeit. Innen el kell költöznie… Rágta lelkét vezére megnyilatkozása. Dombi András úgy beszélt, mintha a mungó lap vezércikkét olvasta volna fel. Összecimborált velük, le kell leplezni… Már írta is a leleplező cikket. Főcím: „Dombi András árulása…” Alcím: „Mért hagytam ott a Tegnapvári Hírlapot?” Befejezte a cikket, megelégedetten hajtogatta össze, zsebre vágta, és elindult barátjához, hívéhez: Nemes Henrik nyomdatulajdonoshoz. Nem ijedt meg Dombi jóslataitól. Bizonyos, hogy az esküdtek döntésükkel melléje állnak… Nem aggódott… Tegnapvár polgárságának túlnyomó része az övé. A közvélemény vele van, és ujjongani fog az igazság diadala napján… Nagyon érti Dombi Andrást… Persze, féltékeny rá. Már kétszer bukott meg a képviselőválasztásokon, és most, hogy megnőtt a függetlenségi tábor, melyet ő – Borz Pál – nevelt ily hatalmasra, az ellenzéki mandátum biztos… És ki az egyetlen lehetséges jelölt? Ő… Ezért Dombi András már rég vár az alkalomra, hogy hátulról leszúrja… „Ohó!… majd elintézünk téged is, kedves álellenzéki úr…” Nemes Henrik régóta biztatja Borz Pált, hogy hagyja ott a Tegnapvári Hírlapot, és vele csináljon egy bátor, minden pártnyűgtől független lapot. – Itt a nagyszerű alkalom! – felkiáltással ront be barátjához. – Holnap megindíthatjuk lapunkat. Az első vezércikket már meg is írtam… Nemes Henrik ábrándos szemű fiatalember. Szív alakú, rózsaszínű szakállt visel. Beszéde mézes. A nyomdaüzem gyengén ment. A megyétől, a várostól se kap megrendelést. Borz Pált a jövő emberének látta. Vacsoráztatta, itatta, és lapalapítási tervekkel zaklatta, de a szerkesztő nem akart kötélnek állni. Most is bor van az asztalon. Borz kezében a pohár, de nem iszik, barátja arcán keresi a hatást, melyet a cikk vált ki belőle… Nemes látszólag belemerül a kéziratba, de valójában nem olvassa – inkább azon töri a fejét, hogyan adja be a legédesebb ostyában a visszautasítást. Arról szó se lehet, hogy összeálljon ezzel a felelőtlen emberrel… Éppen most társuljon lapkiadásra vele, mikor készpénznek vehető ígéretet kapott a villanytársulattól arra, hogy minden nyomtatványszállítás az övé lesz? [361] Visszaadta a cikket: – Palikám, remek! – koccintsunk rá. A lapot, persze, megcsináljuk… Nem azonnal, de hamarosan… Nyáron nem indulhatunk… Gondolom, októberben… – Októberben?! – hördült fel Borz. – Holnap is késő lesz. Vérre menő harcaimban sajtó nélkül álljak? – Csak nem hagytad ott a Tegnapvári Hírlapot? – Mi az?… Nem tudod?… Hiszen te el se olvastad kézirataimat, melyben minden benne van… – Palikám, elég volt tegnapi cikkedet olvasni, ezt a meggondolatlan, bajt csináló írást… – Elég!… Áruló vagy… Jó üzleteket! – ezt már a küszöbről kiáltotta… * Tovább… tovább!… Júliusi hőségben rohamléptekkel megy Ács doktorhoz. Ács a kültelken lakik, messze odáig az út. A városháza előtt kocsiba ül. Végighajtat a főutcán. Dél van. A hivatalokból jövő emberek megállnak, és a széles kalaplengetéssel köszöngető elveszett ember után bámulnak. Ács doktort déli asztalnál találja… Nyers paradicsomot, káposztatorzsát, barackot ebédel. – Látod, ha te is ilyen koszton élnél, nem írnál olyan vérengző cikket, mint a tegnapi. Engem ugyan az égbe emeltél, de ezért se jár köszönet. – János!… Te is elárultál? – Te is?… – Nem tudom, ki árult el. Én nem. Őrültséget követtél el… Igyekszem segíteni rajtad. Nem ismertem a főispáni titkárt, haragudnom is kellene rá, mert engem támadott meg cikkében, mégis elmentem tegnap délben hozzá, és megkértem, ne indítson ellened pert, és fogadja el elégtételül a nyilvánosság előtt teendő bocsánatkérésedet… Ma délelőtt itt járt nálam… – Úgy?… Te nála voltál… ő nálad volt… – Igen… közölte velem, hogy ha te a Tegnapvári Hírlapban és a Közlönyben közzé teszed, hogy őt és a névtelenül megtámadottakat alaptalanul rágalmaztad meg, és ezért, valamint összes durva sértéseidért bocsánatot kérsz, visszavonja a feljelentést. – Persze, te ezt elfogadtad. – Pali!… Én nem félek tőled. Szemedbe merem mondani rólad való véleményemet. Együtt iskoláztunk… Ismerlek… Rettenetes marha vagy… Otthagytad az egyetemet, és öt esztendeje hiúságok, álmok után lihegsz… Azt hiszed, ha sokat mertél, sokat is nyertél?… Legyen. Ám minden vélt szerzeményed tegnap elpusztult, magad romboltad le. Rajtam kívül mindenki elhagyott, vagy ezután hagy el. Azt kérdezted, hogy elfogadtam-e a főispáni titkár feltételeit? Nem az én dolgom… Én csak tanácsot adhatok neked. Tanácsolom: kérj bocsánatot… aztán szedd össze sátorfádat, és tűnj el a városból… Van hová. Vissza az egyetemre. Tedd le a hátralevő vizsgákat… [362] – Van még mondanivalód? – Nincs… – Hát akkor edd tovább a takarmányt… és ezentúl bőgjél, vagy mekegj… emberi nyelven szólni ne merj… hozzám igazán ne… * Borz Pál gyűjti csalódásait. Tévedett a vezérében, a nyomdászban, egyetlen lelki barátjában, aki meg is alázta. A szocialista párt titkárában és így az egész pártban csalódott. A párttitkár nem volt hajlandó a munkásságot melléje állítani, népgyűlésen napirendre tűzni a villanypanamát. Csalók! Csalók! Mit szól majd a közvélemény, ha megtudja, hogy vezetői titokban az ellenséggel cimborálnak? A közvélemény, melyet ő rázott fel, szervezett meg, felelősségre fogja vonni az árulókat… Az árulók egyre gyűltek. A Polgári Kör, a Kisiparosok Egylete és mindazok az egyletek vezetőségei, amelyekbe ő fújt ellenzéki gőzt, sorra megtagadják azt a kérését, hogy közvacsorát rendezzenek, melyen megismételné vádjait, és kérdőre vonná a becsületes polgárság hűtlen vezetőit. Hasztalan kereste a szónoklás lehetőségét, az archimedesi pontot, melyre felakassza a panamisták mellé az árulókat, a hűtleneket. Nem teljesedett vágyálma, hogy öt-hatszáz terítékes vacsorán lesújtson a tolvajokra… A közvélemény is hűtlen lett hozzá. A nagy csalódások csak öntötték belé a gyűlöletet, fokozták benne a lázat, a harci kedvet, és megnőtt maga előtt, mint naplementekor a fa árnyéka… Erkölcsi hullák közt kell járnia, míg eljő az a nap, amikor leül a vádlottak padjára, hogy onnan vádolóan felemelkedjék… * Égett a nyár… Fülledt estéken sorba járta a kertes kocsmákat. Nem vette észre, hogy minden asztalnál idegenkedve fogadják, és mindenkit zavar szónokló előadásával. Nappali kutatásai egyre több csalót derítettek ki. Súlyos rágalmazási kitételekkel emlegette neveiket. Még a szomszéd asztaloknál is feszengtek az emberek. Lekapták fejüket, vagy lármásan koccintottak, minden ok nélkül harsányan kacagtak… Nem, ők nem hallottak egy szót se, kár őket tanúknak beidézni… Féltek a fülelőktől, mert voltak, akik besúgtak mindent az illetékes helyeken… Az első napokban tucat számra akasztották nyakába a rágalmazási pereket, később rá se hederítettek, és a már megtett feljelentéseket is visszavonták… Szánakoztak, vagy mulattak rajta, kávéházi és kocsmaasztaloknál többé senki se szólt rá: „kérlek, az én jelenlétemben ne…” Asztalukhoz ültették a polgárok, és Borz Pál azelőtt se vetette meg az italt, egyre többet ivott… Sűrűn töltögettek neki, és az asztal alatt bökdösve egymást, nevetésüket visszafojtva hallgatták emelkedő hangulatából hulló „bokszoló”, „hurkoló” és végül „leterítő”… adatait… [363] Egyre vastagodóbb irattáskát hordott hóna alatt. Állításainak bizonyítékait abból rángatta elő… Áramvezetékek, dinamógépek, árammérőórák árjegyzékei, költségvetések, melyek mind olcsóbbak voltak, mint a megvásárolt gépek ára. Adatokat mutogatott, melyek bizonyították, hogy Szombatváron 7 1/2, Nagybecsesen csak 7 fillér az elfogyasztott áram egységára, viszont a tegnapvári koncessziós szerződés 10 fillért engedélyez. „Mért drágább nálunk?… Meg fogom mondani az esküdt-bíráknak, hogy a tegnapvári polgár valahányszor felkattantja a villanyt, mindannyiszor sokszorosan ő fizeti vissza a finom koncessziókról ide-oda-amoda fizetett sápokat.” * Volt, nem volt panama a Tegnapvári áramművek koncessziója körül, nem tudni, csak az bizonyos, hogy a főispán Csengey Kálmánt még a sajtóper főtárgyalási napja előtt a város főkapitányává nevezte ki. A főispáni titkár azonban a Tegnapvári Közlöny hasábjain nyílt levélben jelentette ki, hogy a kinevezést köszönettel elhárítja magától, sőt a sajtóper befejezéséig szabadságolását kérte. A közvélemény tapsolt a szép gesztusnak, alig akadt titkos gondolat, mely elmerengett ezen a szép összjátékon. Augusztusban befejeződött a mű. Tegnapvár megünnepelte az Áramművek felavatását. A díszközgyűlésen megjelent a kereskedelemügyi államtitkár is. A társaság rendes közgyűlésén beválasztották az igazgatóságba Dombi Andrást is. Este – világítási premier – fényárban úszott a belváros, csak a külső városrészeken, a szegénység telepein pislákoltak tovább is messze egymástól a petróleumlámpások. Mindenki boldogan ünnepelt a fényben… Sok szem kutatott a szerkesztő után, szerették volna látni, milyen arccal fogadja a megvalósult vágyálmot. Borz Pál nem mutatkozott… Két héttel a villanyavatás előtt eltűnt. Hívei tüntették el. A szerkesztő megmaradt néhány tucatnyi híve két csoportra oszlott. A nagyobbik csoportba a mindig és mindenben kötekedők, hecceket imádók és a lelkes ifjak tartoztak. Ők azok, akik hajnalban jelszólármával hazakísérték a dülöngélő hőst. A másik csoport: hat közismert úr. Új barátok, kik a nagy harc hevében csatlakoztak Borzhoz, de… titokban. A nyilvánosság előtt nem ölelkeztek, nem is álltak szóba vele, nem is köszöntek neki. Ez megállapodás volt köztük. A hat úr háttérben állt. Szerepük titkos. Főispánnal, polgármesterrel parolázó emberek, kormánypártiak, hatóság-támogatók… de minden tisztségből, jóból kihagyták őket. Borz Pál néhány hónap előtt ezeknek az uraknak is sokszor befütyült cikkeiben, de most szövetségre lépett velük, mert a legkitűnőbb bizonyítási anyagot ők adták… azaz csak megmutatták neki, de maguk őrizték. „Csak a főtárgyalás reggelén adom át, szerkesztő úr… Ezek kényes petárdák, nem lehet idő előtt a kocsmákban felrobbantani…” Ezek a bizonyítékok a szerkesztő táskájában levőknél komolyabbak voltak, de szin[364]tén nem voltak bizonyítékok, csak megyei és városi levéltárakból kilopatott, és lefényképezés után visszalopatott bizalmas iratok, magánlevelek, köztük szerelmes levelek is… Ügyvédi és más nagy tiszteletdíjakról szóló nyugták fényképei, melyeket ha a főtárgyaláson feltárnak, ha nem is hoznak felmentést a vádlott számára, de botrányok kirobbanására kitűnően alkalmasak. A hat úrnak pedig csak ez kell. Ez a hat úr, ezek az alagút-emberek megsokallták Borz Pál részegeskedéseit, éjszakai szájaskodásait, melyek a sajtóper „jövőjét” egyre alábbásták. Ezért egy éjszaka, valamelyik kurtakocsma asztalától elhurcolták, és eltüntették a nyilvánosság elől. Az alkoholtól és a rendetlen élettől pusztuló emberrel két éjszakát átaludhattak, aztán pénzt adtak neki, és elküldték Budapestre, hogy „összeköttetései” segítségével valamelyik ellenzéki újság hasábjain köpjön bele a készülődő villany-ünnepségbe… Borz Pál két hetet töltött Budapesten, és nem mondható, hogy haszontalanul töltötte idejét. Bár a szerkesztőségekben nem mindenütt hallgatták meg, és ahol igen, ott is csak türelmes mosollyal nézegették bizonyítékait, hallgatták kitöréseit, panaszait, hogy ő, az újságíró, ki a becsületes közéletért folytatott harcában kockára tette egzisztenciáját, most a végső küzdelem idején védtelenül, sajtó nélkül áll… Üres szavakkal küldték el. Míg járta a szerkesztőségeket, gyűjtögette az ismeretségeket. Újságíró-kávéházakban rájuk bukkant, asztalukhoz ült, és a Tegnapvári panamabotrányról színes előadásokat tartott. „Kitűnő anyag – mondogatták neki –, csak nem lehet megírni.” – …Van még független, igazmondó újság! – lépett egy hajnalon a magára maradt Borz Pál asztalához egy magas, monoklis, megnyerő modorú férfi. – Tarolai Olivér… a Kancsuka szerkesztője vagyok – mutatkozott be. – A Kancsuka tudja kötelességét, és egy pillanatig se késhet… Kérem a neveket! – Noteszt vett elő. – Semmi előadás, semmi részletezés… Az esetet kívülről tudom… A szomszéd asztalnál két órán át figyeltem, és szorgalmasan jegyeztem… Csak a neveket kérem… Borz Pál diktálta a neveket. – Azoknak az uraknak a neveit is kérem, akik szerkesztő kollégám mellé álltak. – Nem, azokat hagyjuk… Ők a háttérben kívánnak maradni… – Akkor hogy képzeli el a megírandó cikket… Ön újságíró?… Az igazságot így keresi? Nem tudja, hogy az igazság-keresés eszközei nem válogatósak?… Igazság és diszkréció összeférhetetlenek… El akarja hallgatni legjobb bizonyítékai szolgáltatóinak neveit? Nem akarja, hogy tanúskodjanak? Hiszen akkor maga elveszett ember!… Döntsön, ahogy akar, de ha én nem kapom meg azoknak az uraknak neveit, akkor, bocsásson meg, kollégám, nem foglalkozhatom az üggyel… A pincér a második dupla konyakot hozta… Borz remegve nyúlt a pohár után, de néhány percre legyőzte magát, nem itta ki. Megbízói nagyon ráparancsoltak, ne merjen inni, és most éppen [365] az ő bőrükről van szó… Viszont a maga bőre súlyosabban forog kockán… Igaza van a főszerkesztőnek: a köz érdekében ki kell állniuk az uraknak. – Szervusz! – koccintott a Kancsuka főszerkesztője, és Borz Pál önfeledten itta ki poharát. – Tehát nem… Ez nagyon sajnálatos… Nem szívesen mondok le arról az áldozatról, hogy melléd álljak… Engedd meg, hogy hangosan gondolkozzam… Nem akarod kiadni a tisztességes embereket, kiket csak dicsőítenék cikkeimben?… Rendben van… Tégy úgy, ahogy akarsz, hiszen a magad ügyéről van szó… Így is hajlandó vagyok megírni, és nevem alatt megjelentetni a cikket, de egy kikötésem van… A neveket és a birtokukban levő adatokat mégis közölnöd kell velem… Kartársi becsületszavamra fogadom, hogy cikkemben, a legkisebb vonatkozásban is kerülni fogom adataik anyagát, és persze nevüket se említem. Kérdezhetnéd, mért kérem neveiket, ha nem foglalkozom velük?… Pajtás!… én is bekapom a sajtópört… szükségem van fedezetre… Akarod így?… Borz Pál felsorolta a neveket, és a saját szemeivel látott írásos bizonyítékok anyagát is… Reggel volt. Az emberek siettek napi munkájukra. Tarolai Olivér, a Kancsuka közismert főszerkesztője munkája nagy részét már befejezte. Megdolgozta Borz Pált, és most elvitte a szerkesztőségbe, és előtte mondta gépbe a hatalmas cikket. Tarolai egy pamlagon heverve diktált a gépírónőnek. Borz Pál egy fotelben megbújva hallgatta az egyre emelkedő ragyogó mondatokat. Felkelt, és szinte lábujjhegyre állt, hogy jobban lássa a magasságba repült embert, aki mondataiból aranyhegyet épít… Ez az újságíró tud… Mondja, amit ő hebeg… A cikk utolsó mondatai pattognak: „Ezt a mocsárt egy bátor újságíró ki akarta szárítani, de elvették és összetörték a tollat… Meggyávult hívei elhagyták. A közvéleményből jól ismert eszközökkel kifogták a szelet… Az újságíró fejébe töviskoszorút nyomtak, és „feszítsd meg” kiáltással bíróság elé állították… De a mocsár lakói tévednek. A bíróság nem fogja vállalni a pribék szerepét… A bíróság 1913. szeptember 20-án igazságos ítéletet fog hirdetni…” Borz Pál könnyezve dadogta: „Köszönöm… köszönöm…” Tarolai nem szerette az érzelmes jeleneteket. Feltápászkodott a pamlagról, átnézte a kéziratot, és a gépírónővel a nyomdába küldte. – No, ez megvan… Add meg a címedet, estefelé elküldöm a kiszedett cikk levonatát… A villany-avatás napját, ugye, szeptember 10-ére tűzték ki?… Lapomat kellő időpontban, 400 példányban küldetem el a legjobb tegnapvári címekre… Tőled tudom, hogy titkos barátaid kívánságára, a villany-ünnepségek napjáig Budapesten maradsz… Küldetésedet már befejezted, remélem nagyon jól… – Hogy köszönjem meg neked?… – Ne érzelegjünk… Mi nagyon komoly kötelességet töltünk [366] be… Menj aludni… Ha pesti napjaidban akad számomra időd, örömest töltök veled egy-két estét… A Kancsuka főszerkesztője Borz Pál távozása után sem tért nyugovóra. A csodálatosan munkabíró ember a visszatérő gépírónőnek sztenogramba diktált. Elővette jegyzeteit és azok, meg a képzelőereje segítségével átfogó képet adott a Tegnapvári társadalomról, annak legfőbb bűnözőiről. Itt-ott kényes célzásokat helyezett el. „Bankbetéteket”, „Keresd az asszonyt” tálalt… Adott szava ellenére kiszolgáltatta Borz Pál titkos segítőit, akik mindent tudnak, és a „mindent” idézőjelben úgy adja elő a cikk, mintha a hat úr külön-külön személyesen adták volna elő a tudomásukra jutott szennyes dolgokat. Ez a cikk is kész. És ez a jó cikk… Ez vár megjelenésre, nem az első… Most már csak telefonálni kell… „Halló!… Kedves, Sukoroy úr, azonnal látogasson meg… Nagyon kitűnő üzlet… Holnap reggel el kell utaznia…” „Új rendszer, hozzávaló ragyogó emberrel” – mosolygott maga elé Tarolai… * Sukorói Sukoróy Győző Viktor… Senki se kételkedhetik a teljes név valódiságában, ha az előkelő tartású, sebforradásos és különben is érdekes arcú, monoklis fehérkamásnis középkorú urat szemügyre veszi. Tegnapvár megye és Tegnapvár sz. kir. város főispánja, Kövesdy Mihály mégis tamáskodva hasonlítja össze az előtte álló Sukoróyt névjegyével. – Mondja, kérem – szólal meg a főispán –, a sukorói család melyik ágából való? – A szatmári ágból, méltóságos uram… A főispán ajkán finom mosoly játszott: – Nagyon szép, hogy a magyar könyv terjesztésének nemes misszióját vállalta… – Méltóságos uram, töredelmesen bevallom, hogy én a „szatmári ág” elkoldusodott sarja, közönséges könyvügynök vagyok. Ha ez misszió is, mégis nagy megpróbáltatás számomra. Munkám után minden este önmagam előtt szégyenkezve rogyok ágyamra. Bevallom, kínos volna ez a pillanat is számomra, ha nem méltóztatna ilyen kegyesen fogadni… – No, nem olyan rettenetes a dolog… Üljön le barátom… Majd csinálunk valamit… Elvégre egyik legnagyobb élő írónk összes műveiért néhány emberünknek le kell szurkolni azt a 360 koronát… – Tíz koronás havi részletekben, méltóságos uram… – Igen… Ezt az ajánló sorokat tartalmazó sokszorítványt, melyet ezúttal az én nevemre szóló és igen kitűnő irodalmi ember írt alá, nyomban láttamozom… – és rájegyezte: „Láttam… Kövesdy főispán”… Így. Tessék… Most behívatom az írnokomat, ő majd a kezére jár… megnevezi azt a tíz-tizenkét urat, akiknél reménnyel kopogtathat… [367] – Köszönöm, méltóságos uram… de kérem, ne csengesse be írnokát, legyen kegyes kihallgatásomra még néhány percet szánni. Van még egy ügy, valóban fontos ügy, melyben meghallgattatásomat kérem… Beszélhetek? – Tessék… – Bocsásson meg, méltóságod, de egy nagyon kínos közügy vitt rá, hogy könyvügynöki praktikával magas személye elé tolakodtam. Olyan ügy, amelyben módom volt szolgálatot tenni a vármegyének, különösen Tegnapvárnak, illetve tiszteletre méltó vezetőinek… Most, hogy méltóztatott kijelenteni, hogy legnagyobb nemzeti írónk harminc kötetes sorozata terjesztésében minden erejével támogatni fog… – No, nem egészen ezt ígértem… – Így értettem… bocsánatot kérek… Mégis, méltóságos uram jóvoltából, olyan helyzet teremtődött, hogy kegyessége spontán és nem hozható kapcsolatba azzal a jó szolgálattal, amelyet a megye és a város, illetve a köztisztesség megvédésére tettem. – Kérem… térjen mondanivalójára… persze röviden. – Iparkodom… Éppen ezért elhagyom annak elmondását, hogy szereztem tudomást a készülő botrányról… Egy megjelenésre váró háromoldalnyi cikkről van szó, mely Borz Pál sajtópere anyagát tárgyalja. Ennek a cikknek levonatát alkalmam volt elolvasni. Felháborító, hogy a megye és a város tisztes vezetőiről és minden számottevő polgáráról milyen hangon merészel a cikk megemlékezni. A cikk szerint ezen a tájon csak Borz Pál, a nagy purifikátor és néhány barátja tisztességes ember… – Biztosan valami szennylap készülődik… – Úgy van, méltóságos uram… Szennylap!… Melyik tisztességes ember fél egy tisztességes újságtól?… De egy szennylaptól?… Igen! – És mért mondja el ezt nekem? Azt hiszi, érdekel?… – Már nem is kell, hogy érdekelje méltóságodat, mert ez a cikk nem fog megjelenni… Mégis azt hiszem… azt hittem, hogy tudomást kell szereznie róla… Ez a hitem biztatott fel, hogy mindent megtegyek, amivel megakadályozhatom a cikk megjelenését… Ez sikerült… A cikk, mondom, nem jelenik meg… Miért avatkoztam bele ebbe az ügybe, melyhez semmi közöm?… Miért akarja megvédeni a közérdeket egy könyv-vigéc? Mondhatnám a legszebbet magamról, de csúnyán hazudnék… Érdekből tettem… Komiszan kiterveztem, hogy eljövök Tegnapvárra, és méltóságod elé teszem a nyilvánosság elől már elvont cikk levonatait. Zsakettje hátsó zsebéből elővette a cikk levonatait, és az asztalra tette. „Itt van a robbantani akaró pamflet” – így terveztem mondanivalómat, és reméltem, hogy viszontszolgálatul jelentékeny erkölcsi, hangsúlyozom, erkölcsi támogatást kérek… „Pihá” – szóltam rá magamra… Ezt így mégse szabad… – Bizony nem! – szólt közbe a főispán. – Úgy volt „szép”, ahogy megcsinálta… Most pedig egy szót se többet… Szeretem a csendet, ha olvasok… [368] Szenvtelenül olvasott, csak akkor vonta fel a szemöldökét, amikor ahhoz a fejezethez jutott el, amely Borz Pál titkos barátainak, a hat úrnak idézőjelbe rakott nyilatkozatait közölte. Ezt a részt háromszor is elolvasta… Először csendes felháborodással, másodszor csodálkozva, harmadszor mosolyogva… Amikor letette a levonatokat, felkelt, és a könyvügynökhöz lépett. Megveregette a vállát… – Maga derék ember… Valóban nagy szolgálatot tett nekem… Ezért nem csukatom le… sőt rendelkezésére állok… Látom, mégis nemes ember az úr, és így nem gondolok arra, hogy a cikket maga írta… – De méltóságos uram… méltatlankodott könyörögve Sukoróy… – Nagyon ügyes trükk volna, mi?… No, mindegy, maga könyveket akar eladni… Meddig akar itt működni… – Nyolc-tíz napig… – Az sok… Ha én segítek, egy nap is elegendő… Magának egyetlen látogatást sem kell tenni… Majd én akvirálok… Hagyjon itt aláírási íveket… Hat darab elég lesz… Holnap megkapja az aláírt íveket… Hatvan aláírást kap. Nem lesz több, de kevesebb se… És most beszélgessünk másról… Tud maga sakkozni? – Nem tudok, sajnos… – Nem nagy baj… Remélem, kártyázni tud… Valami kettős játékot… Talán tartlit?… – Ó!… méltóságos uram! Dardliban nagyon erős vagyok… – Csak ne bízza el magát… Olyan partnerrel hozom össze, akit nehéz lesz legyűrnie… Csengetésére az ajtónálló hajdú jelentkezett. – Pista! – adta ki az utasítást a főispán. – Küldj le valakit a Centrálba Schückért… Sukoróy hüledezve várta, mi lesz?… Schück, a minden hájjal megkent varrógépügynök, választásokon főkortes örökösen a Centrálban tanyázott. Néhány perc múlva megjelent. – Sukoróy úr… – mutatta be egymásnak a főispán a partnereket… – Schück úr! Ön mindig áldozatkész emberem volt. Most is számítok magára… Egy holnap délig tartó tartli csatáról van szó, Sukoróy urat nyomban elkíséri szállodai lakására, és holnap délig kártyázhatnak… Addig minden percét megosztja Sukoróy úrral… A szállodából persze nem mozdulhatnak ki. Maga vigyáz!… Érti?… – Nem értem, méltóságos úr… de minden parancs szerint lesz… – Nem muszáj folyton kártyázni… de ahogy én kettőjüket ismerem… Cehüket írassák fel, én fizetem… Holnap délben… Sukoróy úr megkapja írásait, és Schück úr kikíséri a gyorshoz… Sukoróy úrnak sürgősen el kell utaznia… Nem tartóztatom tovább az urakat… [369] A vármegyeház lépcsőjén lehaladva Schück megkérdezte furcsán szerzett partnerától: – Négy kilencessel játssza a dardlit, Schück úr? – Sukoróy!… Ipszilonnal!! – Ha maga Sukoróy… akkor én Süköröi vagyok. A könyvügynök hatalmas nevetésre fakadt. Ettől a pillanattól kezdve megértették egymást… * A főispán délután ötre fontos közügyben meghívta a hat urat. Egymásután érkeztek meg, és meglepődve bámultak egymásra, zavartan mosolyogtak vissza a főispánra, aki szivarral, cigarettával kínálta meg őket, kedvesen tréfálkozott velük. Baráti hangon kérte számon, mért vonultak vissza a közügyektől… Most is csak félve reméli, hogy szívesen fogadták meghívását… Végre rátért a tárgyra. – Az ügyet, melyben idefárasztottam önöket, diszkréciójuk oltalmába helyezem. Uraim! figyeljenek… egy fővárosi lap az Áram-művek felavatási napján ezt a cikket akarja megjelentetni… – felmutatta a kinyomatott cikket. – Egy jótékony kéz juttatta el hozzám. Épületes írásmű… Felolvasom… A főispán felolvasás közben néha felkukkantott, és megelégedett mosollyal pislantott vendégeire, akik még nem tudták, hogy kelepcébe kerültek. Csodálkozva bámultak egymásra, mért olvassa fel nekik ezt a cikket, melyet ők rendeltek meg, ha szabad szájú is, szívükből szólt. Kár, hogy halva született, mert hogy ez a leleplező cikk nem jelenik meg, arra mérget mernének venni… Ám következett a cikk leglényegesebb része… A főispán nem emelte fel a hangját, amikor olvasta: „Van mégis Tegnapváron néhány olyan tisztességes ember, akik bátran Borz Pál mellé álltak, és nem engedik a tisztogató kéz letörését. Minden megjegyzés nélkül sorra közöljük azokat a nyilatkozatokat, melyeket Borz Pál előtt tettek meg, és adataikat, melyeket a főtárgyalás napján rendelkezésre is bocsátanak… Babos János építészi vállalkozó nyilatkozata: „Minden erőmmel rajta leszek, hogy Borz Pál igaza kiderüljön…” – Bocsánatot kérek, méltóságos főispán úr – ugrott fel Babos. – Ez becstelen rágalom… Nem lojális ezt előttem felolvasni… – Kérem, Babos úr… majd megbeszéljük. Azért vagyunk együtt… – és folytatta a felolvasást… Persze sorra kerültek mind a hatan. Mintha egymás után húzatták volna fogaikat… Egyik felszisszent, a másik ordított… kinek milyenek voltak az idegei… – Uraim! – fordult a főispán a felolvasás végeztével hallgatóihoz. – Ha elhinném, hogy önök valóban megtették ebben a cikkben szájukba adott nyilatkozatokat, nem lennénk most együtt… Mégis csodálom, hogy a cikk első részét, melyben engem és a villanyvilágítás megteremtőit a legútszélibb hangú rágalmak érnek, szó nélkül hallgatták meg. Azon is csodálkozhatnám, hogy a cikk másik felét, mely dicsfénybe vonja önöket, felháborodással utasították vissza… [370] – Méltóságos főispán uram! – bátorodott szólásra az egyik úr. – Hatunk közül egyedül én vagyok ellenzéki, de a várospolitikai ügyekben egyetértek az itt megjelent barátaimmal. Mi elleneztük azt a módot, azokat az elveket, amelyek alapján megvalósították a villanyvilágítást, de hogy mi a közgyűlési teremben elhangzott „nem” szavazatunkon kívül egy kukkal is megzavartuk volna a többség akaratát – ezt mind a hatunk nevében ünnepélyesen kijelentem. Ami pedig a felolvasott cikkben személyünkre vonatkozik, az betűről betűre aljas kitalálás… Az a szemét Borz Pál szeretne magával rántani bennünket is. – Úgy van!… Úgy van! Piszok!… Aljas… Ilyen embert agyon kell ütni… – kiáltották a tetemre hívott urak… – Köszönöm, uraim!… Mindenben egyetértünk… Ezek után meg kell állapodnunk, mi legyen?… Hagyjuk megjelenni a cikket, és indítsunk sajtópert? – Méltóságodnak messze ér a keze… Ne engedje megjelenni… – Sajnos nincs hatalmamban… Ellenzéki újság… – Minden eszközt igénybe kell venni… – Sajnos… pénzzel se lehet… Itt csak egy nagy gesztus segíthet, az is pénzáldozatba kerül… A főszerkesztő kerülő úton tudomásomra adta, hogy hajlandó eltekinteni a cikk közlésétől, ha Író István, nagyszerű írónk harminc kötetből álló műveiből bizonyos számú sorozatot megvásárolunk. Nem nagy áldozat, azon felül szép cselekedet is… A sorozat ára 360 korona, és 10 koronás havi részletekben is fizethető. 120 sorozatot kell vállalni… Úgy gondolom, hogy önök a felét veszik át… 60 sorozatot… fejenként 10-et… – Tíz sorozat!… Tízszer ugyanaz a harminc könyv!… – méltatlankodik mindnyájuk nevében Streit Jenő, kinek szerelési üzeme, és azért gyűlölködik az áram-művek ellen, mert monopolizálta a villanyszerelési munkálatokat. – Ó! Nem kell megtartani mind a tíz sorozatot. Itt vannak a rokonok, barátok, bizalmas hívek… Csak egy kis meggyőzés… finom lelki-ügynökösködés kell… Uraim, a magyar könyvet így terjesztik. Senki se vesz könyvsorozatot azért, mert olvasni akar… Mindig valami okból, az olvasási vágytól független célból vesznek emberek könyveket. Hagy jöjjön egyszer Tegnapvárra is egy fél vagon könyv… Hallatlan teljesítmény… Nagyobb, mint a villanyvilágítás… Büszke lennék rá… Tessék, uraim, itt vannak az aláírási felhívások… Vagy ha nem akarják… És volt nagy fogcsikorgatás… de rendre aláírták az ívet, fejenként tíz sorozat erejéig. – Egy pohár konyakot, uraim! Nagyon szépen megköszönték, de nem kértek a főispán konyakjából… Búskomoran távoztak el… A főispán jóízűen mosolygott. „Ezt a Sukoróyt elengedhetném, de csak hagy tartlizzanak holnap délig.” Ő is kártyázni ment. Lent a kertben várta már a behűtött tarokk-párti… Leült bizalmas barátai közé… Ő osztotta az első játszmát… Keverte… keverte a lapokat… de nem került kiosztásra sor. Derültsége, melyet eddig magába [371] kellett fojtani, most kirobbant… Hahotázva nevetett, a kártya kihullott a kezéből. Ráborult az asztalra, könnyezve, prüszkölve nevetett… Felkelt az asztaltól, és a kerti utakon dülöngélve kacagott… Szinte aggasztó volt… – Mi jón mulatsz ilyen hatalmasan, méltóságos uram – kérdezték meghitt barátai… – Nem mondhatom el még nektek se… A drága Mikszáth Kálmán, ha élne, neki talán elmondanám… * Borz Pál, mióta Tarolaival megismerkedett, vígan töltötte pesti napjait… azaz csak az első három napot. Tarolai és barátai körében ivott a budai korcsmákban. Mindahányan megígérték, hogy eljönnek sajtópöre tárgyalására. Tarolai biztatgatta, hogy sajtópere után nagy fiú lesz, bizonyos, hogy meghívják valamelyik pesti laphoz. Negyednap – Sukoróy tegnapvári nagy sikere után – eltűnt Tarolai, és vele a barátok is. Hiába kereste Tarolait a szerkesztőségben, budai kocsmákban is hasztalanul kutatott utána… Hét nap telt el Tarolai nélkül, és nem is látta többé soha… A villanyavató ünnepséget követő napon szomorúan szánta rá magát a hazautazásra. Kétségek közt élt… Tarolai azt ígérte, hogy a Kancsuka a felavatási ünnep előtti napon Tegnapváron lesz… Az ünnepség elmúlt, a mai pesti lapok szép cikkeket írnak róla… és a Kancsuka még itt, Pesten sem jelent meg… Már az indulásra váró vonat ablakánál áll, amikor az újság kocsiállványán meglátja a Kancsuka legújabb számát. Megvásárol egy példányt… Forgatja a lapot, keresi a cikket, tízszer átnéz minden címet, míg végre a szerkesztői üzenetek között olvassa a neki szóló tudósítást: „B… P… Tegnapvár. Ellenőriztük adatait és nem bizonyultak valóknak. A cikket nem közöljük.” …A harmadik osztályú kocsi sarkában kuporgott. A Kancsuka a padlóra csúszott… A szemben ülő utas udvarias – feladta neki… Intett: „nem kell”… Keze a levegőben maradt… Rábámult gyűrűs ujjára, melyről hiányzott a gyűrű. Legnagyobb nyomorúságában se vált meg tőle. Hogy a Tarolaival való kocsmázásokra teljék, eladta apjától örökölt gyűrűjét… Eszébe jutott, hogy tegnap este még mindig reménykedve Tarolai után érdeklődött, a főpincér mosolyogva válaszolt: „Zsarolai úr napok óta nem volt itt”… „Kérem, én Tarolai urat keresem…” A pincér bizalmasan súgta: „Tarolai?… én úgy tudom: Zsarolai a neve… Vagy tán egy másik urat tetszik keresni?…” A vonat zakatolta: „Zsa-ro-la-i…” Megcsalt!… Elárult!… Csaló!… Zsarolai… Összetörten szállt ki a vonatból. Bőröndjét cepelve vánszorgott be a városba. A Centrál elé ért. A teraszon Babos nagy társaságban sörözött. Ő volt Borz Pál budapesti útjának főfinanszírozója… Meglátta a hazatérő szerkesztőt, vérbe borult az arca. Elébe ugrott, és két pofont mért rá, aztán belerúgott. Borz a terasz vaskorlátjára zuhant, fejét elöntötte a vér. A kórházban megállapították, hogy eltört a karja. [372] Tíz nap múlva sínbe rakott, felkötött karral ült le a vádlottak padjára. * A zsúfolt főtárgyalási teremben révetegen néz körül. Egyetlenegy barátságos, biztató mosoly se üzen neki. Nincs védője, maga védekezik. A főügyész mellett ül zsakettben a főmagánvádló: Csengey Kálmán főispáni titkár, gomblyukában virág… A tárgyalás elnöke – új ember Tegnapváron – cédulára ír néhány szót, az altisztjével Csengeyhez küldi. Csengey elolvassa a cédulát, aztán zavartan tépi le kabátjáról a virágot… A vádlott ezt látja, a piros szegfűt leparancsoló elnökre tekint… szánalmat olvas ki belőle. Nagyon szomorú ember Borz Pál… Három hónapon át ivott, kótyagosan várta ezt a napot, a diadalt hozó tárgyalást… Hitte, hogy nevét szárnyra kapja a hír, az egész országban ismert ember lesz… az a legkevesebb, hogy felmentik… Ebben még mindig bízik, de érzi, hogy az esküdtbíróság döntése már csak az ő magánügye, a közvéleményt nem érdekli… Folyik az eljárás. Negyvenkét tanút jelentett be, közülük csak hét jelent meg… Szürke kis emberek. Mindegy!… az esküdtbírák lelkébe markoló védőbeszéde lesz a döntő… Már olvassák a vádiratot. Gyötrelmesen hosszú, száraz… Végre felállítja az elnök. Halkan felel a kérdésekre. Igen… igen… Fenntart mindent, amit cikkében megírt. Beterjeszti bizonyítékait. A melléje rendelt irodatiszt szedi elő a táskából az írásokat, melyeket ő bizonyítékoknak szánt. Költségvetések, kalkulációk… A főispán hintója, négy lipicai lova… Az eladósodott polgármester 20 000 koronás betétkönyve… A ezt… B azt tudja… Hosszú a lajstrom… Dél van, mire befejezi… Következnek a tanúk… „Nem!…” „Nem emlékszem”… „Nem tudok róla.” „De hiszen ön mondta el nekem! Százszor is a fülembe súgta!… Ön követelte tőlem, hogy idéztessem be tanúnak!” – kiált a tanúra a vádlott… „Nem igaz!… Kikérem magamnak!” Van olyan tanú is, ki megvetően hátat fordít neki. A bizonyítás összeomlott… Már a főügyész beszél… „Pörölycsapás volt minden szava” Írta másnap a kormánypárti közlöny… Végre a vádlottat illeti meg a szó… Délután kettőkor ejtette ki az első szót, és délután ötkor még mindig beszélt. Jól indult… Három hónappal ezelőtt fogott védőbeszéde szövegezéséhez, és azóta… folyton írta… De napjai egyre zavarosabbak lettek… az éjszakákat átitta, és így napról napra hígvelejűbbek lettek mondatai. Többször elakadt… de újra felcsattant, és teregette tovább Tegnapvár szennyesét. Nem látta az esküdtbírák hideg tekintetét, a közönség gúnyos mosolyát… A közönség egyszer mégis teli rokonszenvvel fordult a vádlott felé… Ah, most következik a szenzáció… A vádlott a főispáni titkár házas asszony szeretőjéről beszél… Egy pillanat csak… és már ki is mondja a nevét… „Nem engedem meg!” kiált rá az elnök… „Semmiségi panaszt jelentek be…” „Más mondanivalója nincs?” kérdi [373] az elhallgató vádlottól… „Csak annyi” – szólalt meg végre – hogy az utóbbi semmiségi panaszt visszavonom… és még külön bocsánatot is kérek nagyságos elnök úrtól…” Leült, és mintha a semmibe hullott volna… Az ügyész beszélt még. Borz is élt az utolsó szó jogával… Elhaló hangon mondta az itt gyerekesen ható szavakat. „Én tudom, amit tudok… de nem hisznek nekem.” A fogházőr kivezette. A vádlottak szobájában csak ketten látogatták meg. Ács doktor… Könyörögve mondta neki: „Palikám, két esztendőt jósolnak… Ha bevezetnek, kérj szót… vonjad vissza cikkedet, kérj bocsánatot… Ha nem is ment meg, de segít… Borz Pál csak egy legyintéssel válaszolt… „Eredj már innen!” – szólt rá a még mindig előtte álló barátjára… Ifjú híveiből egyetlenegy merészkedett be hozzá. Azt szívesen is fogadta. Fülébe súgta: „…egy fröccsöt!” Az ifjú hozott is neki egyet… aztán még egyet… szóda nélkül… Bent véget ért az esküdtek tanácskozása. Borz Pált visszavezették a tárgyalóterembe. A két nagy pohár bor áthangolta, felemelt fejjel, vidáman ült le a padra. Az esküdtek főnöke megtette jelentését. Az összes kérdésekre „igen” volt az esküdtek felelete. – Ne mondja… – gúnyolódott a vádlott. Az ítéletre összegyűlt közönség harsány kacagásra fakadt. Csengey is nevetett. Az ügyész ajkába harapott… Az elnök megintette a közönséget, a vádlottra rákiáltott: „Álljon fel!… az esküdtbíróság megsértéséért háromnapi sötét zárkára ítélem”… Borz leült, és tovább is mosolygott… Mintha kicserélték volna. Vidáman nézett szét a közönség között, mintha keresné köztük a régi arcokat, hogy társaságába hívja őket, és borozgatva meséljen nekik a pusztuló erkölcsökről. A bíróság visszatért a terembe. Az elnök kihirdette az ítéletet: „Egy évi és hat hónapi fogház…” Következett az ítélet indokolása, és utána a kérdés: „Fenntartja-e semmiségi panaszait?” – Nem én, kérem… Visszavonom… – A háromnapi sötét zárkát elengedem… – Köszönöm nagyságos elnök úr. Valaki elkiáltotta: „Éljen az elnök!” * Borz Pál bevonult a fogházba… Künn az emberek tovább éltek… A nagy villanyszámlákra felszisszentek. Voltak nagyobb bajok is. Halkan panamákról, szinekúrákról beszéltek. Csengey Kálmánból nem lett főkapitány, a megyei főjegyzői állást töltötték be vele… Erről… arról lehetett sugdolózni, de a szamár Borz Palit mindenki elfelejtette… Egy napon nagy csizmásan belépett a háború, és ömlött a vér… Tegnapvárra mint mindenhova angyali szárnyakon beszállt a „Treuga Dei”. Az emberek, a pártok békét kötöttek… A függetlenségi párt elnöke, Dombi András megkapta az áram-művek ügyészi stallumát. Csengey, a vármegye aranypennájú főjegyzője az úri[374]hölgyekkel karöltve vezette a háborús jótékonysági mozgalmakat… Minden, minden kivirágzott, pompázott itt is a lövészárkoktól messzeségben. Búzakenyeret ettek, és az eljövendő végső győzelemre nagy áldomásokat ittak. Ebbe a világba lépett vissza Borz Pál 1915 tavaszán. Letöltötte a másfél évét, nem küldték ki harctérre. Babos Pál eltörte bal karját, és a csont rosszul forradt össze. Nem volt katonának való. A fogházban eleinte sebet mart lelkében az a hite, hogy vele szörnyű igazságtalanság történt. Neki igaza volt, de mindenki megcsalta, elhagyta. Őt nem a bíróság, hanem a társadalom dobta a börtönbe. El kell pusztulni annak, aki egyedül marad az igazsággal. Ez a viszony áldatlan, gyümölcsöt nem hoz, veszélyes, mérgező hatású. El kell választani a magára maradt embert az igazságtól. Az embert be kell csukni, a megfoghatatlan igazság pedig menjen, amerre neki tetszik, lehetőleg szálljon fel a magasságba, úgyis odavaló illetőségű. Javít-e a börtön? Nagy a vita erről, de az bizonyos, hogy a becsukott emberben vihar támad: elvesztett jogai után ordít. Nem a szabadsága elvesztése legfájdalmasabb szenvedése. Gyarlóságai, szenvedélyei gyújtogatnak benne. A jó étel, az ital, dohányzás utáni vágy tiltakozik a brutális elvonás ellen… Ezért van az, hogy csak a szenvedélymentes lelkek tudnak a börtönben is magukba vonulni. A hatalmas többségből alakul ki a rabok társadalma élen vezetőkkel, kik mozgalmat szerveznek, melynek célja: jobb koszt, szeszesital és dohány. Borz Pál is csak kevés napokig tűrte szomjúságát… Be kellett lépnie a börtöntársadalomba, melyben a kölcsönös segítség éppen olyan marakodások miatt bukna meg, mint a „szabad” társadalomban, ha a sors itt se volna közös… A börtönlakók lelki és anyagi egzisztenciája között alig van eltolódás, és így a közös balsorsban őszintén társulnak, segítik egymást… Az újoncnak megmondják, hol van a zárt ajtókon a rés, melyen át beszöktethető az ital, a dohány. Borz Pál is hozzájutott az alkoholhoz, ha nem is dúskálhatott benne, minden este megtalálta a rejtekhelyen két deci pálinkáját, melyet egyre jobbnak tartott. Amikor lesoványodott testén fityegő ruhában kilépett a fogházból, nem rohant neki a gonosz társadalomnak, nem gyújtotta fel a várost, hanem körülnézett, kereste, hol van az az ember, akitől egy pohár pálinkát és cigarettát kaphat… Nyomban jelentkezett is egy ember, de attól mindent, csak pálinkát nem remélt… Ács János, az orvos várt rá a fogház előtt. Borz alig ismerte meg kitagadott barátját, aki meghízott, és katonaruhát viselt. A bródi katonakórházban mint segédorvos teljesített szolgálatot. Egy napra szabadságot kért, hogy beszélhessen szabaduló barátjával. – Mért állsz előttem szótlanul?… Talán nyújtanád a kezed! – szólt rá. – A régi barátsággal várok itt rád. Egy napig maradok itthon, és erre a napra letartóztatlak. Eljössz hozzám, rendbe szedlek, és megbeszéljük, mi történjék veled. [375] Borz szemlesütve mondott köszönetet. Szótlanul haladtak Ács lakása felé, de otthon alig ültek le, Borz megkapta az első támadó kérdést: – Mért nem válaszoltál levelemre? – Ó!… Nagyon örültem levelednek… Mégse tudtam válaszolni… Te másfajta ember vagy… Nem vagyunk egymáshoz valók. Mért is ragaszkodsz barátságunkhoz? Te jó vagy hozzám, és mégse tudok őszinte lenni hozzád… – Rettenetes marha vagy! – Mindig ezt mondtad… Az iskolapadokban is… Egymás mellett ültünk nyolc osztályon át… Emlékszel-e, amikor a nyolcadikban a Fóthi dalról írtunk dolgozatot? – Emlékszem… Dolgozatodban visszautasítottad Vörösmartynak azt az állítását, hogy „a legelső magyar ember a király”. A legelső magyar embernek illik magyarul tudni… és még ennél súlyosabb dolgokat is írtál… – Te könyörögtél értem, és megmentettél a kicsapástól… A főispáni titkárhoz is elmentél könyörögni értem… Látod, ez nem sikerült, én hiúsítottam meg… Most újra meg akarsz menteni? – Pali!… Az úton majd megfagytál?… Hol a télikabátod? – Eladtam… Mit bámulsz?… Eladtam… Eladtam mindent az utolsó ingig… Eladtam az öreg bútorokat, a leander fákat hordóstól, anyámtól rám hagyott utolsó emlékeket is… Mikor adtam el? Míg a kuksiban ültem… Mért adtam el? Kellett a pénz! Mért nézel rám faggató szemmel?… Ne kínozz!… Inkább adnál egy pohár pálinkát… – Kapsz!… Két pohárral is kapsz… Látom, másképp nem lehet veled józanul beszélni… – Te is iszol velem… Másfél éve nem koccintottam… Ács a rendelőből konyakot hozott. Magának is töltött… – No, most ide figyelj, Pali… Én most katonaruhát viselek, meg is híztam, te meg lefogytál… Elláthatlak ruhával… Palikám, kérlek, embereld meg magad. Dolgoznod kell… Ma annyi gazdátlan munkahely van… – Fizikai munkára képtelen vagyok. Bal karom rossz… Szellemi munkát kapok én? – Igen… Ma reggel szereztem számodra állást… A Mauthner étteremben felíró leszel. A konyhában ülsz, és jegyzed a kihordott ételeket… Kosztot és havi 50 korona fizetést kapsz… Ez egyelőre… átmenetileg jó lesz. – Nagyon jó… A konyhában ülök. Senki se lát… Ez különösen jó… Iparkodni fogok… Vigyázok magamra… Istenem, huszonnyolc éves vagyok… Nem!… Nem fogok elrohadni… Ember leszek. Szabad időmben tanulok… Két alapvizsgám van… a többit is lerakom… Doktorálok… Leteszem az ügyvédi vizsgát… Egyelőre gyerünk a konyhába jegyezni: bécsi szelet… pörkölt… hosszúlépés, és én… én nem iszom többé! – Úgy… úgy, Palikám… Tanulj!… Ma könnyű vizsgázni. Háború van… Az itthon maradt szívek jók… Most pedig gyere… öltözködj át, aztán ebédelünk… [376] – Nagyon jó!… Itt nálad… Nyers kosztot eszünk! Ezentúl húsételhez nem nyúlok… Csak felírni: egy disznókaraj 90 fillér… – Rettenetes marha vagy! – nevetett Ács. – Egy disznókaraj 90 fillér?… Két korona!… A háború felhajtotta az árát… Nézd csak, itt van két öltözet, bújj az egyikbe bele… Borz szinte újba öltözött… Átmeneti kabátot is kapott. Mintha ráöntötték volna… – Gyerünk!… A Centrálban ebédelünk… Ács katonatiszti ruhában végigsétált a korzón Borz Pállal, ki ma szabadult ki a rabságból… * Borz Pál hőskorát éli… Már két hete ül a konyhában, előtte hordják be az ételeket, fűszeres gőzök, paprikás-hagymás ízek csiklandozzák orrát… ital után eped. Mauthner, az étterem gazdája dicsekszik Borzzal, kit ő adott vissza a társadalomnak… „Nézzenek be urak a konyhába, ott ül a felíró asztalnál…” Bizony ott ül egyre szívén szúrottabban… „Csengey főjegyző úrnak egy bécsi szeletet!… szép legyen!” Látnia kell a protekciós adagot ötféle körítéssel, melegágyban tenyésztett zölddel díszítve… Maga elé képzeli a volt főispáni titkárt. Látja peckesen ülni asztalánál. Gomblyukában virág. Vékony, hosszú ujjával leheletszerűen érinti a kést, villát… és ahogy eszik: álom… ahogy issza borát: beteljesülés… Valaha tetszett neki ez az ember… Egyszer együtt alapvizsgáztak, – nyolc éve már annak együtt is vacsoráztak, nagyokat ittak, összetegeződtek… Ha nem kötné fogadalma, és két pohár lenne benne, most felkelne a felíró asztaltól, bemenne az étterembe, és könnyes szemmel nyújtana kezet annak, aki összetörte életét… De nincs benne ital… Mégis az éttermet elválasztó plüss függöny mögül beles, és látja Csengey Kálmánt… Furcsa, milyen fáradt a tekintete… Éppen eltolja maga elől az ételt, és tétovázva nyúl az ital után. Nem iszik, csak szorongatja a poharat… és nincs virág a gomblyukában… Visszasettenkedik helyére… „Nincs virága… Persze, az elnök letiltotta…” „Borjú pörkölt!…” „Hat leves” „Csirkesült!” – kiáltják az előtte elvonuló pincérek, de nem hallja… nem jegyez… Mauthner ordítását már hallja: – Sült csirke!! Borz úr! Sült csirke!!! Hat leves!!! Egy perc alatt tíz korona kár! Összejátszani? Mi? Mi?? Rémülten néz Mauthner gyilkoló tekintetébe. Nem bírja el. Felkel az asztaltól. Kabátja után nyúl… „A kabátját nem viszi el!… Egy perc alatt tíz koronám rabolta el.” Mauthner ordítása bezúg az étterembe. Egy pincér kedveskedni akar Csengeynek. „A főnök úr most dobja ki Borzot, összejátszott a főúrral…” Nem megy el az asztalomtól?! – kergeti el Csengey. Borz felső kabát nélkül belép az étterembe. Sompolyogva megy a kijárat felé. – Pali!… Borz Pali!… – szólítgatja Csengey, és mikor ez nem elég, utána megy, elébe kerül… Az étteremben megállnak a [377] kések, villák, félbe marad a korty. Csengey kezet nyújt, és Borz Pál zavartan fogadja el. – Megkérlek, ülj az asztalomhoz – és már vezeti is oda. – Igyál velem egy pohár bort. Borz felhajtja a bort… Könnybe lábad a szeme. Szólni akar, de sírásba fúl első szava. Asztalra borul, keservesen zokog. A vendégek megrendülve néznek tányérjukra… Suttogva fizetnek… feleslegesnek tartják jelenlétüket… és mielőbb a kávéházi törzsasztaluknál kell ülni, hogy hírül adják a nagy eseményt… Elmenőben még látják, hogy Mauthnerné behozza Borz kabátját, és lopva akasztja fel a Borz háta mögötti fogasra… Borz már nem sírt, sőt felhajtott még egy pohár bort, és már italosan – oly kevés kellett neki – feledve a Mauthner-affért, megilletődve hallgatta Csengeyt: – …tudod, a megyén, a városházán már lányokkal dolgoztatunk, nincs elég férfierő itthon. Holnap meglátogatsz a hivatalomban… majd nézek a számodra egy íróasztalt… Egyelőre csak díjnoki fizetséget kaphatsz… Rendben van, Pali? Az asztalon álló ibolyás vázából kivett néhány szálat és betűzte Csengey gomblyukába. – Nagyon szépen bánsz velem, Kálmán… Én is felmentelek téged. Visszahelyezem jogaidba a virágot, melyet… akkor… a tárgyalási elnök leszedetett rólad… Csengey mosolyogva koccintott, de nem ivott, csak nézte az italt mohón nyelő Borzot… – Mennem kell… Háború van. Az itthonmaradtaknak kétszer annyit kell dolgozniuk, mint békében, sajnos, tízszer annyi a munka… Nincs hivatalos óra… A megyénél rengeteg munkát ad a hadisegély-szolgáltatást ellenőrző munka… Pali!… te mindig a szegény embereket védted… Beduglak a hadisegély akták közé… – Búcsúzott. – Holnap látlak? Egyedül maradt az étteremben. Gondolatait rózsaszínűre festette a mámor. Újra buggyant a forrás – három pohár bort ivott meg –, rohanva folyt a kiszáradt mederben. Csengey?… Éljen!… Beülteti a vármegyéhez… Hajnaltól estig dolgozni fog… Háború van. Nincs hivatalos óra… Szegény hadiárvák, özvegyek… Majd ő mindent jól intéz el. Másfél évet ült? Nem azért mert rabló, gazember… Csak azt hitte, hogy igaza volt… ő becsületes ember… Mauthner csalással gyanúsította meg, de Csengey melléje állt… Ács ezzel a Mauthnerrel… ezzel a… vörös disznóval akarta visszaadatni őt a társadalomnak… Csengey? Gavallér!… „Gyere, komám, a vármegyéhez!…” Ez már igen!… A kövér Mauthnerné gurul asztalához. Egy fröccs a kezében. – Parancsoljon, szerkesztő úr!… és ne tessék haragudni az uramra… Ő olyan esofált volt… és itt van kérem a felmondási időre is a fizetés – egy száz koronát tett az asztalra –, mert tudjuk, hogy szerkesztő úr nem marad nálunk… Egy úrnak ilyen munkát végezni mégse lehet… – Úgy van… A vármegyét fogom szolgálni… Ide se teszem be többé a lábam… [378] Felugrott az asztaltól. Majdnem otthagyta a pénzt és a fröccsöt. Utóbbit különösen sajnálta volna… Állva itta meg a fröccsöt. – Leó, fizetek!… Egy fröccsöm volt… – De, szerkesztő úr, így nem mehet el tőlünk… Félreértés történt… A függöny mögül kilép Mauthner. Vidám arcot vág, és mintha mi sem történt volna, megragadja Borz kezét: – No, szerkesztő úr, mit szól hozzá?… Ezt mi ketten jól megcsináltuk. Gratulálok… Mert mi az, hogy hat levest, két borjúkarajt, egy csirkesültet elfelejtett felírni?… Fene egye meg azt a büdös pénzt! Mit jelent nekem az a pár korona? Szerkesztő úrnak is meg van a maga baja… és elmerengett… Ha nekem bajom van, én kiabálok… tegnap éjjel az Istenhez kiabáltam… Nekem két fiam volt Przemislibe… és kirohantak a biztos várból azzal a Tamássy kegyelmes úrral… és semmi hír a két gyerekről… Lina, ne bőgj!… A szerkesztő úr nem kíváncsi a mi tragédiánkra… Csak kérem, lássa be, nem csoda, ha olyan esofáltan viselkedtem… Ugye nem baj szerkesztő úr?… Régi zsidó mondás: „minden jóra vezet”. Maga most már egy gemachter Mensch!… Beül a vármegyéhez, csinálja a rendeleteket a korai zárórákról és más ilyen jó dolgokról… – ömlött a szó Mauthnerből, és csak akkor hallgatott el, amikor intésére a pincér két fröccsöt tett az asztalra, és poharát koccintásra nyújtotta… Borz megbékülten távozott el. A bortól és az eseményektől félrecsapott ésszel, vidámságra bolygatott szívvel igyekezett a Central kávéház felé boldog múltját visszakérni, leülni a nagy asztalnál ügyvédek, orvosok körében feketézni… Három felé járt az idő, a nagy asztal tagjai már hazaszállingóztak. Találkozott velük… Tegnap még elfordították a fejüket, ha látták, ma barátságosan köszöntek neki. Volt, aki meg is állította: „Szervusz, Pali, gratulálok…” A kávéházi asztalnál már csak az újságírókat találta. A háború napilapot is termelt ki Tegnapváron. A Híradó teljes szerkesztősége, három katonának egyelőre alkalmatlan fiatalember boldogan csapott le Borz Pálra. Jól ismerték, sajtópere idején lobogó hívei voltak… – Pszt!… Pszt!… Sajtó előtt nem nyilatkozom… Adjon Isten, Zsiga! – és kezet fogott a főpincérrel. – Hozzon nekem feketét és hozzá békebeli konyakot… – Haragszunk Pali bátyánkra – indította meg a beszélgetést az egyik szemüveges fiatalember. – Első útjának a szerkesztőségünkbe kellett volna vezetnie, de úgy látszik, a fogházban megokosodott… – Míg a Tegnapvári Hírlap szerkesztője ült, azt hittük, hogy az igazságot verték láncra. Most attól tartunk, hogy a láncot fogságából magával hozta – szólt a második fiatalember. – …és viselni akarja… Divatos viselet – gúnyolódott a harmadik. [379] Borz huncutul mosolyogva szürcsölte feketéjét. Belemerült a fekete édességébe, mint kisgyerek a finom falatot, izgatottan leste Zsiga kezéből a szivart, ki szertartásosan vágta le a trabukko végét, és mikor átnyújtotta, megjegyzést is fűzött hozzá. – Szerkesztő úr! Ma tüneményszerű a szivar… Borz egy kétkoronás bankjeggyel válaszolt. – Viszont a kétkoronás papíros nem tüneményszerű jelenség – tolta vissza a pénzt Zsiga. Engedje meg, hogy ezzel a békebeli szivarral megajándékozzam… Borz szívta már a szivart… kitűnően szelelt… Ma minden sikerül, minden jó… A konyak is jó… „Zsiga!… friss töltést!”… Csengey bocsánatot kért… Holnap beülök a vármegyéhez… Új életet kezdek… – Finom a szivar, Pali bátyám? – piszkálja a szemüveges szerkesztő. – Tudja-e hogy az a szivar: panama? Zsiga feláron összevásárolja a trafikokban a szivarokat, és a szegény polgárnak nem jut egy szippantás se… Csúnya világ van itt a front mögött… Panamisták, csaló hadseregszállítók garázdálkodnak, ássák alá a frontot… Pali bátyám meg kijön a börtönből, mi hiába várjuk, hogy közénk jöjjön, és vállalja a frontbontók elleni harcot… Nem ezt teszi… dehogyis ezt teszi… Az, hogy elment majdnem tányérmosónak, nem tagadom, bátor gesztus volt… De halljuk, hogy ma leborult Csengey előtt… halljuk: felvirágozta… Borz már a harmadik konyakot itta. Ha oszladozóban is volt benne a mai nap derűs harmóniája, még mindig mosolygott, de már magában zsörtölődött: „Ezek a kölykök leckéztetnek… Ez a Rona Ernő a fűszeres fia, mért macerál engem?… Nem megyek bele a heccbe… holnap Csengeyhez megyek…” A negyedik konyak után mégis bekapta a horgot: – Mennyit karattyoltok! – szólt rájuk. – Zöldfülűeknek nem jár ki ennyi… Ne tanítsátok apátokat… Mikor csücsültem, akkor is tudtam mindenről. Újságokat is olvastam, még a ti vacak lapotokat is, mely annak a piszok Nemes Henriknek a tulajdona. Az a szemtelen szívszakállú Nemes eladott engem egy félpénzért… Ő ugattat benneteket. Pedig most nem szabad ugatni. Tilos az ugatás!… Nem leszek Nemes Henrik vérebe… Én holnap a vármegye szolgálatába állok… Átveszem a hadisegélyezési ügyeket. Magasztos hivatás… – Magasztos? – kacagott a legifjabb hírlapíró. Nagyon fennkölt misszió Babos, Streit, Gyurkovics által is megszavazott rendeleteket, határozatokat lekörmölni. Ezek az urak, akiket ön koronatanúknak jelentett be, de becstelenül elárulták, benne vannak a bizottságban… Bizony, lekörmöli, amit ők mondanak ki öt korona napibérért… Tudja, mibe kerül egy dupla konyak? Egy korona ötvenbe… Napi 3 duplakonyakért fog körmölni. Mondhatom magasztos hivatás Babossal, Streittel, Gyurkoviccsal együtt dolgozni. – Azokat kidobatom… Velük nem dolgozom… Ne vigyorogjatok!… Engem Csengey a hadbavonult szegények itthon ma[380]radt feleségeinek, az elesettek özvegyeinek, árváinak tutorává tesz meg… Kiírom az ajtómra: „Gyertek elő – monda – gyertek, Négy apátlan árva gyermek: Hadd szelek most a kenyérből. Nem puhából, nem fehérből: Csak az árvai szegényből…” Ismeritek ezt a verset?… No! tartsa fel az ujját, aki tudja. Hármuk közül a legfiatalabb, a költőújságíró jelentkezett. – Hogyne ismernők… Arany János versének egy másik szakaszával, ha egy kissé korszerűen átalakítva is válaszolok a szerkesztő úr által jeligéül választott versszakaszra: „Cserna vizén zúg a közmalom Sokan veszik a vámot azon, Másoknak zöldell a domb hátja, Másoknak a völgy selyem ágya – .. .. .. .. .. .. .. .. .. .. .. .. .. .. .. .. ..” Bizony, bizony, szerkesztő uram… Az embereket húscafatokká őrlő közmalmon… sokan szedik a becstelen vámot… – Sokan? – hördült fel a részeg Borz… Öcsém!… vannak bizonyítékaid? Az újságírók harsány kacajra fakadtak. – Mit röhögtök? – Mert bizonyítékokat követel, szerkesztő úr… éppen ön… kit bizonyítékok hiányában tudott elítéltetni Csengey Kálmán?… – Éljen Csengey Kálmán… – kiáltotta válaszul Borz. Négy felé járt az idő, kevesen voltak a kávéházban. A távoli sarokban négy katonatiszt kártyázott, egyikük se tudott magyarul… Egy közeli asztalnál vén nyugdíjasok gyülekeztek tarokk-partijukra. Közülük egy felkelt, feketéje reszkető kezében…: „Éljen!… Éljen!… Rokonom…”, és feketés poharával koccintóan intett Borz felé… Az újságírók érezték, hogy túlfeszítették a húrt. Megszöktek az asztaltól… – Drága szerkesztő úr, megártott a délutáni konyak – szólt hozzá Zsiga, a főúr. – Meg a fröccsök… – Csak a friss levegő segít, szerkesztő úr. Belekarolt, és feltűnés nélkül kivezette az utcára. Részegségén is átködlött, hogy kidobták a Centrálból, de átbotlott ezen az érzésen, és ment tovább a részegember útján… Hideg böjti szél fújt… Ment, ment cikcakozva, befordulva, mellékutcába és… gondolkozott… A kóválygó agy, mint malom zakatolt, és potyogott ajkáról az őrlemény: „…Azok a kölykök… szemtelenek, no! Öt korona napidíj… Ezért vállaljam a missziót?… Gyertek elő… monda gyertek… négy apátlan… [381] De az is jó, hogy Cserna vizén zúg a… hogy is mondta az a huncut kölyök?… Aha!… Tudom már… No, megállj Csillay!… Most rájöttem… Rájöttem… Megint tussolni? Félsz ugye, mert kiszabadultam… Cserna vizén zúg a… Tussolni! Mi?… Engem akarsz megvenni öt korona napidíjért… engem?… Rájöttem… Forgott vele a világ. Nekidűlt egy falnak. Szemben egy kocsmából automata zene szólt ki. Átment a csatakos kocsiúton, és bement a kocsmába. Borz Pál ezen az estén hattól tizenegy óráig sok kocsmában adta elő életét és a mai nap fordulatait. Különböző rendű, rangú hallgatók másnap közhírré tették: Csengey Kálmán főjegyző állással akarja betömni Borz Pál híres száját, de ő ezt nem fogadja el. * Másnap délben egy megyei hajdú rázta fel fekete álmából, és egy levelet nyomott a kezébe. Borz a levelet markába szorítva falnak fordult, visszaesett álmába. Délután ébredt fel. A levél a padlón összegyűrve hevert. Lehajolt érte nyomorúságos vackáról. A levél így szólt: Csengey Kálmán üzeni Borz Pálnak, hogy a tegnap tett ajánlatát a maga részéről is tárgytalannak tekinti. Olvasta volna az üzenetet, de nagyon ugráltak a betűk… Visszafeküdt, aludni kell még… Harmadnap reggel olvasta el a levelet… Mi történt?… Nagyon kevéskére emlékezett, sok mindent sejtett, mi minden történhetett… Egy automata verklire emlékezett a „Fel, fel vitézek a csatára” öreg, de megújhodott indulót játszotta. Bedugta a fejét a vederbe. A jéghideg víz sem segített, csak kibökkentette vele: „Rettenetes marha vagyok!”… Eszébe jutott Ács János… Most nem bánná, ha elmenne Csengeyhez könyörögni. De mért nem könyörög ő?… Ezt kell tennie! Papirost kerített elő, és már írta is: „Visszaüzenek, kedves Kálmán… Ezen a világon csak téged becsüllek…” Írt… írt… egy oldal megtelt… „Nem jó!” Újra kezdte: „Édes Kálmán! Drága Barátom!… Nyomorult féreg vagyok…” Eldobta… Újabb levél kezdés: „Nagyra becsült, mélyen szeretett jótevő barátom!…” Leírni leírta ezt a megszólítást… de utána földhöz vágta a tollat… „Semmiféle levelezés!… Semmi levél!… Úgy van jól, ahogy van. Berúgtam, és jól gondolkoztam… Az újságíróknak igazuk van. Ártatlanul másfél évre leültetni? És utána öt koronás napidíjas állással kiengesztelni? Ó!… Mennyire lesüllyedtem, milyen szemét vagyok, hogy ezért leborultam előtte… Én most megparancsolom magamnak, hogy utat vágok a rendes élet felé… mától kezdve minden nap magamba nézek, és megvizsgálom hány lépést tettem előre…” Megmosakodott, inget váltott, gondosan öltözködött. Hova készülődött, sose tudódott ki, mert amikor a főutcára befordult, a sarkon elcsípte a tegnapelőtti ivások egyik résztvevője, és „no, szerkesztő úr, a Csurics kocsmában alaposan megmondta”… a tizedik [382] lépésnél egy másik cimborától újabb részleteket tudott meg… és így a semmire sem emlékező Borz Pállal, mire a főutca túlsó végére ért, sorsdöntő éjszakájának minden részletét megismertették. Csengey Kálmánnak ugyancsak elhúzta a nótáját. Keserű szájízzel hallgatta az éjszakai barátokat, el is unta őket, de nem volt ereje lerázni magáról a belécsimpaszkodókat… Míg végigment a főutcán vagy tíz ember gyűlt köréje… Közönségével bevonult abba a kocsmába, ahol a legjobb sört mérik, és kitűnő a gábli… Egy másik kocsmában a bor kitűnő, a harmadikban vidám tambura szól… A csimpaszkodók nem eresztették el Borzot… másnap, harmadnap, és évtizedeken át ő kapaszkodott beléjük. Nem volt számára visszatérés… Meredeken zuhant alá, a mélyben ténferegte át ifjúságát, férfikorát… Tisztes cigánybandának is vannak lecsúszó tagjai… Eleinte csak iszik, a munkahelyről el-elmarad… és ha részt is vesz az együttesben, hamisat fog gyakran… Eljön az az este is, amikor hegedűje nélkül tántorog közéjük. Akkor nincs kegyelem, kirúgják a zenekarból, csak bőgőhordozónak maradhat meg… A bőgőhordozónak minden szabad. Semmi szükség sincs a józanságára, szájaskodhat, piszkos szavakat mondhat, semmiért se felelős, de visszaadják neki a banda tagjai sokszorosan, amit nekik kell az élettől és az ízléstelen lumpoktól eltürniök. Borz Pálból a tegnapvári társadalom bőgőhordozója lett. Joga volt minden kocsmaasztalhoz odaülni, inni az ivókkal, belekotyogni a beszélgetésekbe, külön szólásjoga volt, ha mulatságos esetekről pletykált, de tűrnie kellett a nyárspolgári inzultusokat, inni mások örömére, sokszor borra sört, sörre pálinkát, és ha többet nyelt le, mint amennyit elbírt, megkapta a magáét a vendéglátó asztal is, kipellengérezte a jelenlevőket, sértegette őket. Ezt is eltűrték a bőgőhordozótól… Csak akkor kiáltották: „coki!” ha túlságosan vakmerősködött… Így rugdosódott egyik kocsmából a másikba… egyre részegebben… Mindenütt teli poharat tettek elébe… és rövid szereplés után megkapta a „cokit”… sokszor a pofont is… Záróra után végigordította az utcákat: „Lopnak!”… „Csalnak”… „Cserna vizén zúg a közmalom”… Ezt dalolva fújta… Maga szerezte a zenét. A rendőrök eleinte bevitték, éjszakára sötétre tették, de utasítást kaptak, hagyják a féleszűt. Azóta csak rászólnak: „Eredj haza bolond szerkesztő!” Nem ment haza. Tudta, hol vannak a zárórát átlépő titkos mulatóhelyek. Bekopogtatott az elsötétített ablakon, és addig vinnyogott, míg végre be nem eresztették. Voltak tiszta percei is. Késő délutáni ébredéskor olykor megmosdott, és magába is nézett. Voltak felvillanásai, tompuló agya morajlott is. Ilyenkor koradélután, elment a kávéházba, olvasgatta az újságokat, szörnyülködött a háborún. Elment a szerkesztőségbe, tintát, papirost kért. „Fiúk, olyan cikket írok, hogy…” Írt is néhány sort, de elaludt, és hortyogása felverte a szerkesztőségi szobát. Az újságírók szívükből szánták… A maguk szegénységéből sokszor juttattak neki nadrágot, cipőt… „Fiúk!” – mondta egyszer a szerkesztő –, ha Borz Pál meghal, a mi halottunk lesz… [383] Újságíró volt egykor… Szegény, szamár újságíró, aki gyufaszál fényével kereste az igazságot… Boldogtalan Borz Pálnak csak a halálát menthetjük meg…” Már hálóhelye se volt. Az újságírók a szerkesztőségi lomtár egyik sarkában makulatúrából hevenyésztek ágyat neki… * Bekövetkezett a nagy összeomlás és nyomában az októberi forradalom. Tegnapvár megye kormánybiztosává Dombi Andrást, a függetlenségi párt elnökét nevezték ki. Ez a kinevezés felháborította Borz Pált. Nagy volt a szólásszabadság, hiszen mindenki a forradalmat éltette. Minden második ember dobogóról dörgött. Borz is felállt a kávéházi- és kocsmaasztalokra és hirdette, hogy Dombi nem a nép akaratából került a megye élére, és a forradalom méltóságát sérti, meggyalázza egy ilyen megalkuvó, üzletes egyén kinevezése. A forradalom a legérzékenyebb instrumentum. – Borz Pált becsukták. Két hét múlva már a szerb foglár nyitotta ki cellája ajtaját, és szélnek akarta ereszteni. Borz, ha nem is túlságosan, akkor is italos állapotban volt… Elcsodálkozva bámult az új uniformisra, aztán furcsán mosolyogva válaszolt a felszabadító szóra: „Az eresszen ki, aki becsukott.” Mégis ki kellett hurcolkodnia a fogházból, és belépni egy új világba… Az étet új medret ásva folyt tovább. A forradalom helyébe új uralom, dermedés, de pezsdülés is lépett. A megszálló szerb katonák és átvonuló franciák és színesek dinárral, frankkal fizettek. A kirakatok ablakaiban még ott voltak a „Nemzeti tanács védelme alatt” című plakátok, benn a pultok előtt hatalmas vásárló kedvvel tolongtak a győztesek katonái… De az éjszaka meghalt… Este nyolckor nemcsak a katonáknak, hanem a polgárságnak is takarodót fújtak. Borz Pál életét kifosztották. Este nyolcig is hasztalan járta be kedves helyeit, az asztalok üresek voltak. A legelvetemedettebb cimborák is otthon töltötték estéiket. A hivatalok éléről levonult urak, ha volt birtokuk, szállásukra vonultak vissza, esküt nem tett tisztviselők csomagoltak, készülődtek a demarkációs vonalon túlra… Az újságírókból könyvelő vagy… vajdasági író lett. A kiadó cirill betűket rendelt… A Híradó volt szerkesztőségi helyiségeiben megnyílt a Valuta bank… Borz elvesztette makulatúra ágyát is… Ács János – három évet töltött a fronton – leszerelt, hazajött, és megnyitotta rendelőjét. Csengey se tűnt el. Letette az esküt. Borz Pált nem érdekelte ez a két ember, még a nevüket se ejtette ki az a feledésbe ment nap óta, amikor egyszerre bukott meg, mint éttermi felíró és megyei díjnok-jelölt… Azokat az embereket, azt a társadalmat kereste, amelynek bőgőhordozója volt, de az a világ eltűnt… elbújt… Nem nyugodott bele, elindult felkutatásukra. Műhelyekbe, irodákba kukkantott be, mindenütt komor, fásult arcok fogadták, itt-ott egy pohár borral kínálták meg, aprópénzt is nyomtak a markába. Az italt elfogadta, a pénzt visszautasította. Elunta ezeket a látogatásokat is, felkerekedett, kiment a városból [384] és szállásról szállásra csatangolt. Voltak gazdák, akik kutyát uszítottak rá, de a többség befogadta. Egy hétig etették-itatták, bolondoztak vele, aztán szélnek eresztették. * Az élet parancsol… Tegnapvár is, amint az egész világ, belezökkent az új kerékvágásba. A háború utáni nagy gazdasági lendület, az új arculatú erkölcs, az új világnézetek betörtek Tegnapvárra is. Az élet feltételeinek átformált tényezői hangosak, rikítók, felelőtlenek voltak. És hova való, ami hangos, rikító, felelőtlen? A kávéházba, a kocsmába. Ez a kocsma ilyen, az a kocsma olyan párti. Ebbe a kávéházba a síberek járnak, abba a kávéházba a lánckereskedők, de mindegyikben állt a bál, zúgó, zengő volt valahány… A záróra meghalt, száz dinárért meg lehetett váltani a hajnalig mulatást. Borz Pál feltámadt… Kikeltek sírjukból a régi asztalok, újak is keletkeztek… A régiek derülten fogadták Borzot, az újak szívesen ismerkedtek vele. 1923-ban nem volt emberállás kenyér nélkül. Még Borz Pál is foglalkozáshoz jutott. Egy vak magyar úr felolvasója lett. Délután öttőlnyolcig kellett felolvasnia, kosztot és egy tágas szobát kapott érte… Néha jutott a vak ember ruhatárából is… Egy régi frakk, az elmúlt idők parádés kocsisainak sújtásos télikabátja. Borz levágta a frakk szárnyait, szövete örökké tartó – két évtizeden át viselte. A vak úrnak nagy könyvtára volt – fenn a padláson… Kézi könyvtárában csak a magyar országgyűlés naplóinak évfolyamai voltak meg. Azokat, csak azokat olvasta fel Borz kihagyás nélkül… A vak ember szélsőséges függetlenségi párti volt. 1909-ben vakult meg. Ennél az évfolyamnál kezdte meg működését a felolvasó. Tetszett neki ez a munka. Mint szenzációs regényt, úgy olvasott magának is. A hallgató és felolvasó időgépre ültek, és naponta öttől nyolcig a múltban éltek. Szidták Tiszát, Andrássyt, rajongtak Just Gyuláért, Károlyi Mihályért és a többi intranzigensért. A felolvasó sokszor megpihent, de csak azért, hogy együtt szidják a koalíciót, a munkapártot… éltessék az obstrukciót… vagy maga Borz Pál rögtönözzön egy beszédet, melyben ostorozza a napirenden levő javaslatot… Este nyolckor felkelt a felolvasóasztaltól, és megkezdte a másik életét. Hajnalban hazatántorgott a tegnapvári éjszaka pojácája… Így folyt Borz Pál élete napról napra, évről évre… tizenhat éven át. Felolvasott a vak embernek, és éjszakáit, mint a társadalom rendíthetetlen bőgőhordozója, átkocsmázta… Mégse volt egészen így… Egyre kevesebbet ivott… de a huszonöt év óta magába szítt alkoholból bőven tellett mulattató, bolond beszédekre… Voltak estéi, mikor otthon maradt. Merengve feküdt az ágyon, vagy bolyongott teremszerű üres szobájában. Meg-megállt a tükör előtt, és beleköpött… Nem segített az önmardosás, éjfélkor átmászott a bezárt kapun… Ács János is eszébe jutott… Noszogatta magát, hogy elmegy hozzá… Egy reggelen, mint oly sokszor megverték, a feje vérzett – elment Ács Jánoshoz. Álmából verte fel. [385] – János, adj bizonyítványt, bepörölöm a gyilkosokat… Részeg volt… Ács feleslegesnek tartotta, hogy ezzel az emberrel, kivel tizenkét esztendeje nem beszélt, és csak távolról lemondóan nézte pusztulását, most beszéljen. Kimosta a sebét, beragasztotta. – Megírom a bizonyítványt is… Itt van 20 dinár, hozzál okmánybélyeget rá. Borz elment, és nem jött vissza. Ezentúl sűrűn megjelent a hajnali órákban orvosi bizonyítványért… Leült a ház előtti padra, és megvárta, míg Ács megkezdte a rendelését… De nem kellett arra se várnia. Ács koránkelő volt. Első dolga volt kinézni az ablakon, nem ül-e a padon Pali. Ha nem volt ott, aggódott érte. Ha ott volt, kinyújtotta az ablakon az orvosi bizonyítványra ragasztandó öt dinárt. Borz ragaszkodott az öt dinárra való leszállításhoz az új „illetéktörvény” szerint. Az öt dinárral a legközelebbi kocsmába tért be és kettőért egy fityóka „okmánybélyeget” rendelt… * 1939 egyik tavaszi hajnalán bebotorkált a Centrálba. Otthonról jött. Józan volt. Lenyesett szárnyú, zöldre fakult, szennyes frakkjában, hatalmas bakancsain túlérő nadrágjában megállt a kávéház ajtajában. A hirtelen kapott fénytől pislákolva nézett szét. A kávéház üres volt, csak egy asztalnál vigadott nyolc úr. Majd felverték a kávéházat. Névnapi vacsoráról már hangulatosan tértek be egy „feketére.” Mind túl voltak az ötvenen, Borzzal egykorúak. Valamikor az élet néhány ütemét együtt tették meg, aztán Borz ellenük fordult… Ott van köztük az Áram-művek volt igazgatója, főmérnöke, és mások is, akikkel egykor sokat viaskodott. A múltat azonban befedte majdnem három évtized és Borz Pál elvetélt élete. Ha részeg volna, minden hívás nélkül asztalukhoz ülne, de most rosszkedvűen fordult el asztaluktól, és tőlük távol ült le. Reménytelenül küldte kérő tekintetét a megőszült Zsiga felé, míg az végre megszánta, és odakiáltotta: „Mindjárt, szerkesztő úr!” A mulatozók asztalánál egyszerre nagy nevetés robbant ki. Amikor a nevetés elült, a társaság egyik tagja átkiáltott Borzhoz: – Pali! Mért nem ülsz át hozzánk? – Nem érek rá, sürgős dolgom van – kiáltotta vissza, és tenyerébe hajtotta fejét így is mutatva, hogy sürgős dolgát éppen most végzi. – Ne bolondozz, Pali!… Nekünk is sürgős megbeszélni valónk van veled. Ketten asztalához mentek, felráncigálták, és karonfogva cipelték asztalukhoz. Visszautasította az elébe tolt konyakot, de lassan megpuhították a kedveskedések, hízelgések… Már a harmadik konyakot itta, és ez annyira sok volt neki, hogy utolérte a társaság hangulatát. Szerepelt is. Közkívánatra elénekelte a „Cserna vizén zúg a közmalom” híres dalát… – Most pedig figyelj ide, Pali – emelkedett szólásra a társaság egyik tagja. – Egy kérést terjesztünk eléd… Palikám, mi [386] harminc éve tegeződünk veled… Azt hisszük, elég volt belőle… Igyuk vissza a pertut! A társaság nagyon várta ez a jelenetet, hiszen ezért a heccért csalták asztalukhoz Borzot. – Zsiga! – kiáltottak a főúrnak. – Tizenhat konyakot kérünk… Palikám, nyolc a tied… Borz röhécselve válaszolt: – Nyolc pohár konyak… remélem dupla… és egymásután… Jó trükk… höhöhö… Zsiga tálcán felszolgálta a tizenhat konyakot. – Tegnap – folytatta Borz – egy törött szájú üvegből itattak velem. Ittam… Kiszoptam az egészet, pedig egy kis petróleum is volt benne… höhöhö… a számat se vágtam meg… De veletek nem iszom tovább… Nem iszom vissza a pertut… Mért innám vissza?… Kik vagytok ti? Régi svihákok vagytok… Jankó!… milyen téglából építetted a házad? A gimnázium építkezési anyagából… Sanyi? Az 1200 dináros nyugdíjadból teleltél a Riviérán?… Mind, mindahányan utolsók voltatok, vagytok… – Coki! Takarodj innen!… Kuss!… – zúgtak feléje, de Borz nem ment el, sőt egy lendülettel az asztalon termett, és szétrúgtatva a tizenhat pohár konyak közt magasra emelte a hangját: „Kukuriku!… Hajnalodik! Jön az új világ! Urak! elbújni a hajnal elől, mert elpusztít benneteket a napfény. Kukuriku-u-u… Minden napfényre kerül. 1939!… Kukuriku-u-u…” Egy öles úr lekapta az asztalról, meglengette, földhöz vágta… A többiek kórusban kiáltották: „Kidobni!…” „Kirúgni!” Zsiga felemelte, karon csípte, és kidobta az ajtón… Szörnyen fájlalta hátát… elindult Ács Jánoshoz. * Ács János a kertben dolgozott, gyomláló kapával irtotta a gazt. Jó reggelt! – jelentkezett nyöszörögve Borz. Ács szánakozva mérte végig a szomorú figurát. – Pali!… nem állnál be a kertembe madárijesztőnek?… Csúfság vagy ebben a szárnytalan frakkban, ebben a lompos, szennyes bugyogóban… Térdig beásnálak, hogy fel ne bukjál… No, ne pislogj olyan mérgesen… „Orvosi bizonyítványért” jöttél. – Nagyon fáj a hátam… Ne bánts… – Gyere, megvizsgállak… – Bevezette a rendelőbe. – Vetkőzz le!… Szomorú vetkezés… A piszkos, rongyos felső alatt szennyes ing, alsónadrág nincs… És maga a meztelen ember?… Csontok bőrbe kötve… Ács kirugdalta rendelőjéből a rongyokat, utasította cselédjét, hogy hajigálja tűzre… Borz gyerekesen mosolygott. Tudta, új ruhát kap. – Gyere, megfürdetlek. Szó szerint cselekszik. Bedugja a kádba… „Add a kezed” – és szappanozza. – „Most a lábad”… Ülj fel! – Nyakát, hátát, mellét szappanozza, súrolja… – Állj fel! – és megnyitja a zuhanyt… [387] Száz vízsugárt szór rá a szűrő, és Borz Pál szeméből is csorog a könny… Már meleg takaró alatt hever a széles padon… Ácsra néz… Tekintete tele van kérdéssel, de csak egy szót szól: – Miért?… Ács felel: – Nem azért, hogy segítsek rajtad… Orvos vagyok, és a gyógyíthatatlan beteget is kezelnem kell… Másik életet nem adhatok neked. Mindent ki lehet javítani. A tál, ha tíz darabra törik… össze lehet drótozni… Brody Sándornak egyik novellájára kell most gondolnom… A nagyon, nagyon szegény ember a szemétdombon keresgél, és talál egy pár sarut. Rongyos, lukas. Koldus dobhatta el. A szegény embernek semmilyen lábbelije sincs. Elviszi a két vacakot a foltozó vargához, aki az újrateremtés akaratával megtalpalja a semmit… foltoz, foltoz… és megalkotja művét… Ez lehet!… De embert, akit nem is vetettek szemétdombra… ő maga bújt bele… Borz Pál felugrott… – János!… Én visszavonom az életemet… Visszavonom a fogantatásom pillanatát is… Nem történt semmi… Én nem vagyok! Ács mélyen megindulva bámult Borz Pálra… aztán karjaira emelte, és mint az anya megfürdetett gyermekét, bevitte szobájába, ágyba fektette… Már aludt. Hunyt szeméből könny szivárgott… Mi lesz, ha felébred?… Emlékezik-e majd? * Emlékezett… Este nyolckor ébredt fel. János mellette ült. – Add ide a kezedet, János… Az odanyújtott kezet nem engedte el… Beszélt: – Te megfürdettél engem, mint anya a csecsemőjét… Ha a szopós gyerek érezné a boldogságot, mikor teknőcskéjében fürdeti az anyja… De akad a világon olyan barát, akinek szíve melegebben takar, mint az anyai szív… Megbocsátóbb, türelmesebb, szentebb… Visszavonom az életemet… Csak most érzem igazán az értelmét… Megfürdetted a csecsemőt, és beszélni tanítottad – sírt. – János!… higgyél bennem… Szükségem van bennem való hitedre… Higgyél nekem… – Hiszek benned. – Köszönöm… Több gondod nem lesz velem… Elmegyek ebből a városból… – Itt maradsz, Pali… – Nem maradhatok… Csak két út áll előttem: az önkéntes halál, vagy elmenni messze kolostorba krumplit hajazni, vizet hordani… – Vagy kórházba menni, egy kis egészséget összeszedni… de mindenek előtt vissza kell menni a múltba… Csengey Kálmánt kell meglátogatnod… Ne tiltakozz! El kell hozzá menned… [388] Szükséged van erre a próbatételre. Csengey nagyon-nagyon beteg… Orvosa vagyok… Hetek óta követeli tőlem látogatásodat. Elleneztem… Nem engedhettem hozzá a… tegnapi Borz Pált… Ma reggel csoda történt, és én… hiszek benned. Pali… ezért ma délután megígértem neki, hogy meglátogatod még ma este… – Elmegyek hozzá… – Kelj fel… Várt már rá az új alsó, felső ruha, cipő… Úgy összement Borz Pál, hogy Ács a magáéból nem adhatott. Mindenből a legkisebb számot vásárolta össze, még azok is lötyögtek rajta. Az ebédlőben terített asztal várta Borzot. Eleinte csipegetett csak, de belejött… Mint aki elfelejtett terített asztalnál étkezni, a hideg ételekhez össze-vissza nyúlt, de evett… És amikor kezébe vette a vízzel töltött poharat, halkan köszöntötte Jánost: „Áldjon meg az Isten…” (Befejező rész a következő számban.) |
Fejlesztette: GAS Softwares