Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. július-augusztus) 7-8. szám

Kázmér Ernő: Silvije Strahimir Kranjčević

A kor, amelyben ez a fiatalon elhunyt horvát költő a lázadás és az önmarcangolás keserű dalait énekelte, nem kedvezett a lírának. Kora horvát irodalmát a ki nem élt szárnyalások heve jellemzi. Lelkükkel, vívódásukkal, szegénységük mindennapi bajaival, a költők annyira benne éltek abban a társadalmi és politikai sodrásban, amely a kiegyezés utáni és Starčevič közjogi harcainak kis Horvátországát évtizedeken át nyugtalanította, hogy az élettel és a saját lelkükkel összhangzó megnyugvásuk, békés alkotásra alkalmas esztendőik alig voltak. Békétlen, nyugtalan volt a századvég. Szinte kínálkozott az önmagát véresre tépő, a meghasonlás szenvedélyével küzdő költészetre, arra a lázas kiforratlanságra, amely egyetlen horvát költőnél sem annyira zord, annyira örömtelen és olyan rejtelmesen sötét, mint éppen Kranjčevićnél. Ha kortársainak líráját vizsgáljuk, úgy tetszik, mintha a kor egyetemes életérzése nem is lett volna annyira vigasztalan. Hugo Badalič és Đuro Arnold heineiesen finom dalai, a természettel összeforró lelkük éneklő kedve, az Auguszt Harambasics kisvárosi hangulataiban itt-ott már feltörő szociális elégedetlenség és az esztétikus hajlandóságú Jovan Hranilovič elégikus lírája mutatja, hogy a századvég költői túljutottak elődeiknek: Mazuraničnak eposzi emelkedettségén és a lángoló hevületű délszláv hagyományok mellett is, kora európai líráját éneklő Preradovičnak romanticizmusán. A modern költő azonban Kranjčević. Az ő lázadó pesszimista költészete és világfájdalma nyit új utat a századforduló horvát lírájában a költői realizmusnak, a tájak, meghitt hangulatok, szerelmi lázadások és artisztikusan szép élmények mögött is megbúvó, annak az impassibilitének, amely a tájakat és a dolgokat nem az egyéni szemlélődés pillanatában, hanem a valóság ábrázolásában láttatja. A szubjektum lázadása és a szubjektum tárgyszemlélete, ez a később az impresszionizmusban, majd a szimbolizmusban, napjainkban pedig a formákkal, ritmikus és rímes megkötöttségükkel küzdő, felszabaduló szabad versben lecsapódó líra, a horvát költészetben Kranjčevićnél mutatkozik először.
Pesszimista költő! Világfelfogásának, gondolatainak, érzéseinek ez az alaphangja. Nem hangulat. Valóságos rendszer, amelynek keretei között él, gondolkodik, cselekszik, lázong. Olyan lenyűgöző érzése ez, hogy nem tud előle menekülni. Minél jobban uralja gondolatait, annál inkább beleveti magát. Nem is próbál menekülni. Világképét a jónak pusztulása és a rossznak felülkerekedése tölti be. Az a schopenhaueri végzet, amely szerint élni annyi, mint akarni, és akarni annyi, mint szenvedni. Az élet csupa fájdalom. Ez a schopenhaueri töprengés a hamleti tépelődés rokona. Kranjčevićet lírájának első vizsgálói a horvát Hamletnek [349] nevezték, bár későbbi kritikusai, Matos, majd Krleža kétségbe vonják, hogy pesszimizmusa lélektani és értelmi következtetés eredménye lenne. Ebben a feltevésben Krleža a kranjčevići lírát kemény igazságokkal szedi szét. Hatóerejét patetizmussal, a horvát lélekhez mindig közel érő szónokiassággal magyarázza. Ebben az elemzésben van igazság. A kis népek századvégi lírájában sok a szenvedelmes hangulat, a lendületes érzelem és a dagályosság. A mindennapi élet minden változatát politikumra magyarázó közvéleményben a szónokiasság sokszor fontosabb a stílusnál. Valóságos életforma. Mégis Krleža heves, kegyeletrontó látásaiban tévedés is van. Ha Kranjčević pesszimizmusa nem is az a termő, világirodalmi pesszimizmus, amiből például Verlaine kétségbeesése vagy Ady magyar fájdalma fakad, mégis a maga fájdalmát sírja, azt a tudat alatt is schopenhaueri tételt, hogy az élet csupa fájdalom. Ha ez nem pesszimizmus, akkor termő melankólia. Hangulat, amelynek érzésvilágát borút látó merengés és nehéz férfibánat töltik be. Igaz, a melankólia inkább temperamentum. Egyéni fájdalmak, szenvedések és ellenséges körülmények váltják ki. Menekülés, sokszor vigasz is az üldözések elől. A melankólia magány, amellyel az üldözött elkülönül attól az emberiségtől, amelynek sorsát szereti a magáéhoz hasonlóan sötétnek és reménytelennek látni.
Kranjčević melankóliáját életének külső körülményei okozták. 1865-ben született, a Velebit-hegység alatti felső-adriai kis városkában, Senjben, amelynek minden köve, minden talpalatnyi röge a török–velencei háborúságról és az uszkokokról beszél. Itt élt a legelső horvát nyomdász Grgur Senjanin, a tengermelléki régi népdalok, hősi krónikák hősei: a törökverő Ivo Senjanin és a velencei dózsék szolgálatában állott Stojan Jankovič. A horvát kiegyezést követő időkben Senj elvesztette jelentőségét, de a horvát szellemi életnek nem egy nagysága került ki ebből az apró, magába süppedt püspöki városkából. Így a horvát realista és szociális tendenciájú regények úttörője: Vjenceslav Novak (1859–1905), századunk legsikeresebb horvát drámaírója: Milan Ogrizovič (1877–1923) és Milutin Nehajev (1880–1931), aki erőteljes történelmi regényével, a Vuči-val és nagyobb világirodalmi, politikai tanulmányaival tűnt fel. Az uszkokok rendíthetetlen harci kedve, és Senjnek, a horvát történelemben és kultúrában betöltött jelentősége, a fiatal Kranjčevićből lázadót formáltak. A szülőföldje dicső múltját követő szegénység, a harcos uszkokoknak halászatból és a kopár hegylánc alatt meghúzódó krumpli- és kukoricaföldecskék sovány terméséből tengődő ivadékainak nyomora már kora ifjúságától nehéz gondokkal kínozzák. Apja Rómába küldi, a pápai szemináriumba. Pár hónap múlva hazatér. Nem bírja a fegyelmet, a dogmák tömjénes, gyertyás légkörét. A hajdani pogány Róma büszke nagyságának, dicső romjainak emlékképeivel a tanítói hivatásba menekül, ahol keserű üldöztetés, intrika és sok megaláztatás éri. Tanítósága első decenniumában nemzeti érzésével, szókimondásával, harcias szabadelvűségével az akkori Boszniát adminisztráló hatóságokkal állandó összeütközésbe kerül. Livno, Mostar, Bjelina… ezek az apró, kihalt városkák a termőhe[350] lyei a kranjčevići lírának, amely akkor ér be és mélyül el, mikor a költőt Sarajevóba helyezik, ahol azután meghasonlottan, testben, lélekben összetörve negyvenhárom éves korában meghal. Tulajdonképpen kora fiatalságától nélkülözött. A szó legszorosabb értelmében mindig koldusszegény. Túlérzékeny lelkét emberi kicsinyességek, hivatalok adminisztrációs tűszúrásai kínozták. Egzisztenciája, szűkös kenyere mindig problematikus. Nem tudott tért hódítani. Irodalmi sikerei késtek. Nincsenek hívei, akik küzdöttek volna érte. Inkább ellenzői voltak, akik erejét, lázadását művészi fogyatékossága leplezésének, temperamentumát pedig a művészi képzelet hiányának látták. A harcot is megunta. Beletörődött a változhatatlanba. Elcsendesedett. Ekkor fogadja el az annyira gyűlölt boszniai uralom ajánlatát, és egy „hivatalos” irodalmi folyóiratot szerkeszt. A harcos megtört. Kapva kapott az ajánlaton. Hitte, most jön el az ő ideje, a lázas irodalmi munka, az alkotás lendülete. Alig fogott hozzá, lírájának féktelen halálvágya beteljesedett.
Életének adatai betekintést nyújtanak Kranjčević költészetébe. Aki a modern lélektan módszereivel vizsgálná verseit, kétségen kívül közelebb érne a csökönyösen lázadó, a maga melankóliájába és világfájdalmas pesszimizmusába burkolódzó költőhöz. Micsoda erjedés, micsoda nyugtalanság, milyen befelé lobogás égette ezt a zsenit összetörtségében is, aki, ahogy a korai tavaszi bórától felkorbácsolt Adria mindent elárasztani készülő zuhogással önti el szülővárosa kis kikötője mólóit, úgy áradozik eszmékkel, szavakkal, az érzéseknek azzal a minden húron egyszerre zengő, felsikoltó diszharmóniájával, ami minden, csak nem eszményi költészet. Pedig vannak ideáljai, az emberiség legnagyobb, legszentebb eszményképei, amelyekhez a himnuszok áradásával szól. Ezeknek a himnuszoknak azonban semmi közük a vallásos ódának ahhoz az ősrégi, lelki emelkedettségéhez, ami az egyiptomi vagy a görög himnuszokat fűti. Negatív himnuszok. A soha meg nem elégedés makacs hevülete és a belső válsággal forrongó költő himnuszai, aki szónokias szóhalmozások, költői képek torlódásában, lelke siralmában a regényes pátosz túlhajtottságával büszkélkedik. Pedig már nem romantikus. Inkább valóságlátó, a szociális hazugságoknak és a társadalmi tagozódásoknak felismerője, mint a szerb líra első, nagy lázadója: Đura Jakšić. Mélyen látó az a párhuzam, amit alapos szerb ismerője, a költő Sima Pandurovič, a S. S. Kranjčević válogatott költeményeinek legújabb szerb kiadása1) elé írt. Pandurovič szerint is, a két költő pesszimista. Kranjčević borúlátását reménytelenebbnek, elkeseredettebbnek, reálisabbnak látja, míg Jakšićnak voltak pillanatai és versei, amelyekben boldognak, szerencsésnek, szerelmesnek tudja magát. Hazafias lelkesedésén, a Nő iránti hódolatán, a Természettel szembeni alázatán a hála és a köszönet mély megindultsága tör át. Kranjčevićnek nincsenek boldog pillanatai. [351] Szerelmi lírájában is inkább a gondolat az élmény, mint az érzelem. Természeti képeiből is az értelem és a gondolkozás beszél, és hangulatainak melegségét, közvetlenségét a miért? örök szenvedélyessége hűsíti.
Ha a világirodalomban keresünk hozzá mérhető költőt, akkor Shelleyre gondolunk. Kranjčević még a világon sem volt, amikor ez a legszélsőségesebb, legforradalmibb angol költő már halott. Biztosra vehető, ha csak kezdetleges, itt-ott felbukkanó német fordításban nem, hogy soha sem olvasta. Mi az mégis, ami az európai költészet különböző pólusain élt két költő között annyira hasonló, s mi az, amiért a kis horvát nép feledésbe merülő, a világirodalomba soha be nem érő, kihunyó csillagát a világirodalom nagy üstököséhez mérjük? Mindkettő forradalmi költő. Míg Shelley az örök forradalom kedvéért az, hogy a forradalom eszméin át szolgálja százada nagy ideálját: a Szabadságot, addig a kis horvát nép századvégi lírikusa csapongó, lázadozó kispolgár, aki magába mélyedő, elvonulni akaró lelki alkatával, a külső világ erőszakos érintésére fájdalommal válaszol. Shelley felkeresi a természetet. Rajong mindenért, amit tőle kap, és ezekben a szépségekben láttatja érzéseit, indulatait. Kranjčević elsősorban az érzések és az indulatok költője. Nála a természet csak alárendelt kép. Hasonlat. Lelke indulatainak rezonánsa. Emlékezzünk római verseire, a katakombákról írott nagy versére vagy a Noć na Foru (Éjjel a Fórumon) melankóliájára, erre az éjszakai hangulat minden sötétségével átszőtt gondolati költeményre, amelyben az idegen költő mint évszázadok rabszolgái és császárai hajtja meg fejét a dicső romok előtt. A maga érzéseit, a maga indulatait viszi az éjszakai fórumra. Az élmény nem a fórum, nem a régi Róma megrázkódtatása, ráeszmélése, hogy szabadság nélkül nincs élet:
„Il možda zato, što mi mozgom munu
Pregorka spomen materinskih jada,
Kad vidih, koli sjajne krune trunu,
I na što narod bez slobode pada.”
A szabadság eszméje éltető eleme. Éppen úgy, mint Shelleynek. De míg Shelley szabadságeszméje ideális és derűs, addig a horvát költő a szabadságot élete külső bajainak és belső szenvedéseinek azzal az allegóriába burkolódzó, szimbólumokat kereső, sokszor féktelen nyugtalanságával énekli, ami az összeütközések kikerüléséből fakad. Ezért a kranjčevići líra nem tiszta líra. Túlleng a problémától és az eszmei állásponttól. Sok benne az alkalomszerűség, a politikai aktualitás – ebben Zmajra is emlékeztet –, kora nacionalizmusának azok a költői gyökerei, amelyek az üde lírai inspirációkat zavarják, és tiszta lírai virágokat alig termelnek. Kranjčević erre nem is törekedett. Népének helyzete, a politikai élet zavarai, az új századba ért társadalom hazugságai, a gondolati szabadságot veszélyeztető túlzó klerikalizmus, a mindennappal jelentkező igazságtalanság, ezek azok a tűszú[352]rások, amelyek költőnk érzékenységére hatottak és neuraszténiás lelki alkatát a melankólia felé hajlították. Költészete politikai vonatkozásaiért meg is bűnhődött. Ide-oda dobálták, gyökértelenné, szegénnyé, beteggé tették. A gondolat szabadságáért vívott harcáért ateistának bélyegezték. Az üldöztetéseknek az a végtelen sorozata éri, mint Shelleyt, akit ateizmusáért az egyetemről is kizártak. Ezekből az üldöztetésekből, megaláztatásokból fakadtak Kranjčević legszebb versei, a horvát gondolati líra kincsei. A Mramor na Venu (A márvány Vénusz) egyik legismertebb verse. Benne a minden embert lenyűgöző szenvedélyről beszél, arról, ami még a fájdalom árán is öröme az emberiségnek. A Posljedni Adam (Az utolsó Ádám) Istennel szállt harcba, és a lét értelmetlenségét, az önámítás örömét sírja. Ennek a nagy filozófiai költeménynek pesszimizmusában nem látja az élet értékét. Depresszív hangulatát ugyanaz a keserűség tölti be, mint Madách Az ember tragédiája sötétségét, ami a londoni jelenetben annyira nyomasztó. Kétségtelen, hogy a Zmajfordította Tragédiát Kranjčević ismerte. Költészetére nagy hatással volt, mint Petőfi Az őrültje is, amire a Lucida intervalla annyira emlékeztet.
„Što je to? – Pa to je nihalo lijeno,
Te mi nad glavom šeta – –
Kroz staklo vidim gdje vodovod bliješti,
Il’ svijeću mi valjda pale.
Ah, mrem –
A glava ko komad leda
U bezdan ni nekud tone – –”
Az utolsó ember sorsának gondolatával és a halál titkával állandóan foglalkozik. Ezekben a versekben panteista, de nem az a valóságos ismeretelméleti panteizmus, amely a mindenség egységét megdönthetetlenül határozza meg, hanem az idealisztikus, a mindenség egységét szellemnek, akaratnak tekintő az a szemlélődés, ami a fichtei és a schopenhaueri filozófiának alaptétele. Kranjčević is elér a Mindenség egységéig, a Mindenség gondolatáig, de nem azért, hogy annak titkát megfejtse. Inkább a tehetetlenséget érzi. A mikrokozmoszt a makrokozmoszban. Filozofáló hajlama ebből a tehetetlenségérzetből fakad. Ebben az értelmezésben Kranjčević a horvát líra legvilágibb költője is, akinek értékéből mit sem von le az, hogy ő írta a legmélyebb, a legfájdalmasabb hazafias költeményeket is. Érdekesek ezek a versek. Vegyünk néhányat sorra. Például a Hrvatskojt vagy Jadnicima moga narodat. Sötét, kétségbeesett a hangja. Népe sorsát vigasztalannak, reménytelennek látja. A kiegyezés utáni Horvátország egyre erősbödő politikai összecsapásai, a pártoskodóknak az a széthúzása, ami a horvát társadalmi életben annyira elfajult a pusztulás érzetét kelti benne. A nemzeti életnek azon a végein, ahová mint tanító került, kétségbeeséseit a maga keserű tapasztalatai is fokozhatták. Ebben a vonatkozásban Sima Pandurovič érdekes párhuzamot von Kranjčević és Jakšić között. Jakšić [353] hazafias verseit erő, önbizalom és a fegyverrel való kiállás bátorsága fűti. Kranjčevićnél a tagadás és a passzív rezisztencia az uralkodó motívum. Visszatérő költői képe az akasztófa, az elnyomottság ellen lázadók halálszimbóluma. Ha a két költő lelkialkatát vizsgáljuk, ez a párhuzam megdől. Jakšić pesszimizmusa ellenére is bátor költő, aki vihart, átkot, égő gyűlöletet vet, és tüzes szavai mögött fellengzősen romantikus festői képek lobognak. Szemben vele, Kranjčević a gyenge, a tépelődő, a beteg költő – egyik kötetét Trzajinak (Vonaglások) nevezi –, akiben a kétségbeesés más premisszákból és más gondolatkörből fakadt. Szenvedélyességében népét és magát ostorozza. Csak romlást, destrukciót lát maga körül. Jakšić átkozódó haragjából a szilajság és a támadás heve csap ki. Így találkoznak egy érzésben, hogy csakhamar az a temperamentumbeli különbözőség válassza el őket, amely a világirodalomban olyan gyakran ismétlődik. (Gondoljunk Petőfi és Ady hazafias költészetének nagy ellentéteire!)
Kranjčević verseinek formája is a gondolati líra tükörképe. Alig van rövid, tiszta, lírai indulatú dala, puha érzelmekkel küzdő árnyai vagy színes felhői, a finom rezzenéseknek azok a kifejezései, amelyek Preradovičtól Domjaničig a horvát költészetnek maradandó értékei. Igaz, hogy a dalhoz, az érzelmi lírához, zenei és festői titokzatossághoz könnyű, enyelgő játék és lázas elragadtatás szükséges. Mindaz, ami a kranjčevići lírából hiányzik. Majdnem minden verse legalább száz sor, sokszor annál is több. Az az erkölcsi, társadalmi, lélektani vagy vallási tétel, aminek lírai szétfejtését maga elé tűzte, nem fér könnyű, lenge strófákba. A ritmus zenéjét sem tűri. Igaz, hogy ez a tételes, mély kérdéseket megoldani akaró líra nem nélkülözi a hangulatot, és nem torpan meg a mélyebb érzelem előtt sem. De a zenei, a festői hatás virtuóz eszközeire nincs is szüksége. Elég egy szó, elég egy gondolat, hogy átfogja azt a sort, ami, mint valami örök Leitmotiv jelképessé teszi azt, amit hangsúlyozni akar. Gondolatait természetesen félreértették. Az apró boszniai-hercegovinai városkák, a századforduló tarka Sarajevója, az osztrák expanziónak ebben a végvárában élt kevert nemzetek és a felekezetek kaleidoszkópja, nem kedvező talaj a költőnek, akit heveskedő, de lelkébe soha be nem látó alkalmi kritikusai anarchistának, istentagadónak bélyegeztek. Miért lett volna istentagadó? Van-e még horvát költő, ki a Golgota Krisztusát mélyebb alázattal és a humánumba vetett igazságossággal jelenítette volna meg, mint az Eli! Eli! Lama Azabtaniban, vagy abban a nagy oratóriumában, amelyben a Sátánnal küzdő Génius megváltja az embert? Inkább a szó evangéliumi értelmezésében vallásos költő, és amikor egy másik nagy versében, a barikádokon szabadságukért küzdő harcosok sorában ott van Jézus is, akaratlanul a Sagesse és a De proiundis költőire gondolunk, akik mint Kranjčević messziről jöttek Krisztus elé. Vallásosságában sok van a szláv lélek gyötrődéséből is, annak a Dosztojevskijnek tépelődéséből, akinek Karamazovja az akkori horvát szellemi életre, mint az Oroszországon kívül élt minden szláv gondolkodóra, eltéphetetlen hatást [354] gyakorolt. Kranjčević közel állt Dosztojevskijhez. A rossz kedvnek és a kétségbeesésig ingerlékenységnek regényírójában, akinek minden alakja és minden gondolata a lelki önmérgezés folyamatából fakadt, azt a szenvedő testvért látta, akinek epilepsziás rohamaiból az önkívület ködfoltjai izgalmas lelki jelenségeket vallottak ki. A kiegyezés Horvátországában született, papnövendéknek készült, és boszniai városkák bolygó tanítója, a beteg Kranjčević sokszor jutott közel a megőrüléshez, amitől a kiseljaki fürdőhelyecskén ért korai halála váltotta meg. Kevés választotta el őt attól, hogy ugyanaz a sors érje, mint költő társait: Palmovičot és Vidricet, a tébolydák lakóit.
S. S. Kranjčević igaz költő. Szomorú élete hű tükre költészetének. Eszmék és gondolatok fűtötték melankóliáját, de szenvedélyessége dinamizmusát pesszimizmusa sem tudta megtörni. Mindig a halhatatlan hőskölteményre készült, és a költemény élete, amely hősi, mert tragikus. Magányos költő maradt mindaddig, amíg a horvát irodalom utolsó ötven évének kritikusai rá nem jöttek arra, hogy tulajdonképpen a modern horvát líra elindítója. Revízió alá vették.2) Magyarázták, szétteregették, és agyonboncolták. A revízió eredményes volt. Élesen és mélyen mutatkozott meg benne a Költő, aki túl a horvát irodalom szűk határán, tizenöt-húsz maradandó értékű versével csendesen és feltűnés nélkül ért be abba a világlírába, amely még mindig nem vett tudomást róla. [355]
1) Odabrane strane jugoslovenskih pisaca. (Državna Štamparija, Beograd, 1939.)
2) Jakša Čedomil, Milan Marjanovič, Vladimir Dvornikovič, Antun Barač és Branimir Livadić írtak jelentősebb Kranjčević tanulmányokat. Verseinek legtökéletesebb kritikai, magyarázó és szöveg-összehasonlító kiadását négy kötetben Branimir Livadić adta ki. (Djela Silvija Strahimira Kranjčevića. – Zagreb, Minerva 1933.)