Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. július-augusztus) 7-8. szám

Herceg János: Műkedvelők

Nem szokás bírálni őket. Mint ahogyan dicsérni kell a család szeme fényének szavalási készségét is, ha a mama a vendégek elé vezeti. Mit lehet várni a gyerektől, enyhítjük csalódásunkat, és így vagyunk a műkedvelőkkel is. Mit lehet várni a műkedvelőtől, aki egész napját munkában tölti el, este pedig fáradtan próbálnia kell, szerepet tanulnia, hogy végre odaálljon a rivaldafénybe a közönség elé. Mit lehet várni a műkedvelőtől, aki sok esetben még kívülről sem látott komoly színházat, művészi színjátszást és irodalmi értékű darabot? Nem illik bírálni őket, mondja az általános vélemény, ami körülbelül annyi, hogy teljesítményüket nem kell komolyan venni.
Viszont a műkedvelést a Vajdaságban sokkal fontosabb szerepre kényszerítenek a körülmények, semhogy elnézőek lehetnénk iránta. Tagadhatatlan, hogy kulturális megnyilatkozásaink legszélesebb terét a műkedvelő színjátszás kapta. Semminek a szükségét a magyar közönség jobban nem igazolta. Főleg az a közönség, [346] amelyhez nem jut el sem könyv, sem folyóirat, újság is csak hébe-hóba.
Míg a magyar társadalom igényesebb rétege tehát „megértően” és vállveregetve beszél a műkedvelésről, addig az alsóbb néposztály, amelynek ünnepet jelent egy-egy színdarab megtekintése, lelkesen tapsol a műkedvelőknek.
Műkedvelő színész és rendező joggal hiheti, hogy teljesítménye kielégítő. Mert, ami a legfontosabb, a sajtó elvetve minden mértéket a legízléstelenebb módon, gyakran gúnynak tetsző jelzőkkel magasztalja a „kiforrott”, „nagyvonalú”, tökéletes művészi alakításokat.” Napisajtónk, mint ahogyan Szegedi Emil írta, versenyez abban, hogy a legutolsó falusi próbálkozásokat is feldicsérje. Nemcsak a magyar ügy támogatásáról van szó ilyen esetben – jól tudja ezt mindenki, –, hanem arról is, hogy a lap népszerűsítse magát. Nekem mind jobban meggyőződésemmé válik, hogy éppen a magyar színjátszás érdekében nem volna szabad ennyire elvetni a sulykot és a komoly bírálat nevelő értékét. Ez a verseny nem tesz különbséget, mert erre jelzőiből sem futná, s éppúgy felmagasztalja a félszegen játszó, lámpalázzal küzdő, tehetetlenül makogó műkedvelőt, mint azt, aki csakugyan „született tehetség” és túlnőtt a műkedvelés keretein.
Várható-e ilyen körülmények mellett a vajdasági magyar színjátszás kialakulása, remélhetjük-e hogy a műkedvelés egyszer valóban eléri a művészi színvonalat, és csakugyan pótolni tudja a hivatásos színészetet? Én nem hiszem! Tapintatos, jóindulatú bírálatra nélkülözhetetlen szükség van, az elfajzott színikritikának okvetlenül és minél előbb vissza kell nyernie komolyságát és hitelét, mert csak így lehet szolgálatára igazán ennek a fontos kisebbségi kultúrmegnyilatkozásnak.
A múltkor valaki elégedetten állapította meg, hogy a műkedvelés falun népszerűbb, mint a városokban. A lap, amelynél dolgozom, majdnem több műkedvelő előadásról számol be, mint sportmérkőzésről. A műkedvelés valóságos mozgalom lett, szellemi sport, és amilyen örvendetes tünet ez egyrészről, olyan káros másrészről. Az előadások rendezői ugyanis főleg szórakoztatásra törekszenek, de követni akarják a divatot is, csak így történhetett meg, hogy a múlt évben közel háromszáz műkedvelő előadás volt a Vajdaságban, és mindössze négy-öt irodalmi értékű színdarab került műsorra. Mindenütt operettet játszanak. Ez kétségbeejtő! Nem tudok elképzelni szánalmasabb látványt, mint egy egyszerű, egészséges, magyar parasztlányt, amint a színpadon tangót táncol a „báróval”. A nemzetközi szennyirodalomnak ezt a hazug romantikáját, ostoba meséjét, a maga naivságában is mélyen erkölcstelen irányzatát a faluval megismertetni és divatossá tenni szörnyű bűn. Akkor már százszor inkább jöjjön vissza a Vén bakancsos, a Falurossza, a kisubickolt népszínmű, mint a vezérigazgató és a bárhölgy szerelme, mert az legalább a külsőségeiben magyar.
Istenem, milyen messze vagyunk Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Németh László vagy Tamási Áron magyarságától, ha kö[347]zönségünk erdélyimihályok, búsfeketék és törökrezsők kávéházban vásárolt viccein veri vörösre tenyerét!
Az egyik színmagyar községben láttam tavaly egy operett-előadást, jóképű parasztlegény játszotta benne a grófot, monokli ült a szemén, és lovaglópálcájával előírásosan verdeste sárga csizmáját. Erős, vállas legény volt, persze kicsit megszeppenve állt a nagy világosságban, riadtan, mint a nyúl, ha veszedelmet sejt, aztán öblös hangján így szólt barátjához, a másik mágnáshoz: Elgyössz majd az orfejumban?
Szégyelltem magam, hogy nevetnem kellett, mert mindenki tisztelettel hallgatta a grófurak társalgását. S másnap az összes lapok hasábokat írtak a „kitűnően sikerült előadásról” és „kiváló alakításokról”. Előadás után beszéltem a rendezővel. Az úgynevezett „intelligenciához” tartozott. Büszkén mondta, hogy „régi színházi ember”, és a Színházi Életnek 10 évfolyama áll bekötve könyvszekrényében. Amikor megemlítettem műkedvelőinek iszonyú beszédét, azt felelte, hogy „nem lehet ezeket a műveletlen parasztgyerekeket úri kiejtésekre szoktatni”.
Megelégedve válaszával, faképnél hagytam a régi színházi embert, mert éreztem, hogy még sincs minden veszve. Ha a paraszt füle nem engedi be a városi beszédet, nem nehéz megértetni vele, hogy az ilyen együgyű színdarabok is legfeljebb a városi közönségnek valók. S biztos vagyok benne, hogy az Énekes madárban, az Úri muriban könnyebben sajátítaná el a helyes kiejtést is. Persze, hogy ilyen és ehhez hasonló színdarabok kerüljenek előadásra, s hogy elzárjuk a falut a város szemetje elől, a tévúton járó intelligenciával is meg kell értetni a falu tisztaságának szükségét, népi kultúrájának felkarolását, mert kisebbségi jövőnknek ez egyik legnagyobb értéke.
Olyan kérdést vetettem fel, amelyhez bizonyára sokan szólnának szívesen hozzá, és minthogy a Kalangya örömmel enged helyet időszerű kérdéseink tárgyalásának, remélem hamarosan sikerül legalább némileg tisztázni a műkedveléssel kapcsolatos olyan hibákat, amelyek nemcsak az igényesebb és kulturális megnyilatkozásokban több magyarságot váró közönséget fojtogatják, de halálos veszedelemmel fenyegetik az itt-ott feltűnő komoly műkedvelői színjátszást is. [348]