Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. július-augusztus) 7-8. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

Regény
Az átok
Minden rosszra fordult ezután. Mintha a házon valami átok lett volna. Kühler szabó úgy megverte a feleségét, hogy szegény asszonyt kórházba kellett vinni. A furcsa kislány mamája meg összecsomagolt mindent, és otthagyta a félig üres lakást, az urát, a lányát, és elutazott. Az öreg kisasszony, akit a Bach-korszakbeli postamester hagyott a poros városban, véresre sírta a szemét, mert egymás után három kanárija pusztult el. A furcsa embereknél, a kisfiú háza táján is borongós idők jártak. Az apja beugrott egy ügyes budapesti könyvügynöknek, és aláírt valami papírost, amiért aztán egy csomó felesleges könyvet küldtek neki, amit dühösen visszaküldött. Ebből pörösködés lett, egy a sok pörösködés közül, amely a zaklatott életű ember napjaiba új keserűséget vitt. A végén elvesztette a pert, meg kellett fizetnie a díszes kiállítású, rossz könyveket és a perköltséget. Kevesebb volt a keresete, különórái csökkentek, kevés volt a pénz, nőtt az adósság. Hosszas, keserves tanácskozások után végre is úgy határoztak, hogy kiadják az egyik szobát. Három szobájuk volt, az egyik különbejáratú. Az asszony nem szívesen egyezett bele ebbe a megoldásba. Szerette ezt a szobát, ott volt a könyvszekrény, az íróasztal, néhány szép, régi bútor, ami egy idegen, messzi világról beszélt. De a szobának külön bejárata volt, és ezért fel kellett áldozni. Csak a könyvszekrényt mentette ki. Aztán kiakasztotta a cédulát a kapura: „Tiszta szoba kiadó”. A ház kapuján mindig volt néhány ilyen cédula. Hol ebben a lakásban, hol amabban támadt valami, és ahogy lehetett, úgy segítettek. A szobakiadás rendes dolog volt, nem ütközött bele az öreg ház sajátos életének szabályaiba. Még valami keveset emelkedett is az idegen asszony becsülete, hogy így rászánta magát a szobakiadásra. Helyeslően bólogattak az asszonyok, és a kamasz diákok nagyképűen magyarázgatták, hogy nem lehet tovább nyújtózkodni, csak ameddig a takaró ér. A ház még nem felejtette el Posay Erzsi esetét, és a ház csak most kezdett megbocsátani az idegen asszonynak, aki olyan lehetetlen kölyket nevelt, mint a fia.
Albérlő ebben a házban mindig akadt. Ott volt a kiskaszárnya, önkéntesek, kadétok, fegyvergyakorlatra behívott pénzes emberek szívesen vettek ki szobát az öreg házban, amely csak egy [337] ugrás volt a kaszárnyától. A régi szép bútorok közé is egy ilyen kadét került. Furcsa kadét volt, huszársapkás, a bakáéknál huszárkadét. Mikor az asszony kérdő pillantását észrevette, elmagyarázta, hogy most akarja magát aktiváltatni. A huszároknál szolgálta le az önkéntesi évét, és egy ideig a gyalogságnál kell szolgálnia, hogy azt is megtanulja. Németül beszélt, német fiú volt, de tudott jól magyarul is. A névjegyét mindjárt odaszegezte az udvarra nyíló ajtóra. Hosszú neve volt, cifra, német neve. A kisfiú nagy nehezen végigbetűzte. Az egészben az tetszett, hogy „Kadet in k. u. k. Husarregiment No. 8.” Ezt a pár szót órákig motyogta maga elé. Tetszett neki a titulus is, meg a huszár is. Piros sapkája, csörgő sarkantyúi, hosszú, nehéz kardja, amelyet néha megemelgetett. A kadét mosolyogva nézte, eljátszott vele, megtanította cigarettát tölteni, és örült annak, hogy a gyerekkel németül beszélhetett. Sokat volt otthon a kadét. A furcsa ember, aki most megint egy akadémiai pályamunkán dolgozott, egyszer meg is jegyezte:
– Furcsa, hogy ez a kadét soha nem rukkol ki. Ez is alaposan meg fogja tanulni a katonamesterséget, ha egész nap itt hever, és este lumpol.
A kadét minden este felkötötte a kardját, és frissen borotváltan, kölnivíz illatosan végigcsörtetett a hosszú udvaron észre sem véve, hogy az asszonyok-lányok utána néznek. Kicsit szenzáció volt. Huszár még nem lakott a házban. A névjegyet már mind olvasták, és tisztelettudóan tekintettek a titulusra. Huszárkadét. Képzeletükben pezsgősüvegek ezüstös nyaka tűnt fel, s cigányzenét hallottak. A sarkantyúk halk pengése valami előkelő, finom hangulatot teremtett. Így tartott ez egészen elsejéig. Elsején a kadét könnyedén odaszólt a kisfiú anyjának:
– Igazán sajnálom, nem jött meg pontosan a havi pénzem, majd pár nap múlva fizetek.
Az asszony mosolygott, nem csodálkozott, és nem sürgette a pénzt, pedig az a pár forint nagyon kellett volna, de hát az a kadét olyan fiatal volt, olyan gyerek, és annyit mulatott egész hónapon át. Biztosan elverte a pénzét, hát várni kell. Az ura nem sokat törődött az egész dologgal. Most már ki volt adva a szoba, az már nem volt fontos, hogy fizet-e a lakó, vagy nem. Egyszer majd csak fizet. A második hónapban megint csak nem fizetett a kadét, és ebben a második hónapban néha megesett, hogy nem ment el hazulról. Sőt beült a gazdáihoz esténként, és elbeszélgetett velük. Tél volt már, és az esték hosszúra fordultak. Ez a kis beszélgetés még jól is esett. Az asszony ölébe ejtette a kézimunkát, és az ember félretolta a sok jegyzetet, sok könyvet, ami mind kellett az akadémiai pályadíj elnyeréséhez. A kislány aludt, de a kisfiú ott volt az anyja mögött. Kis széken ülve hallgatta a beszélgetést, különösen a kadétot. Néha sajnálta, nem tudta, hogy [338] miért, de sajnálta. Úgy érezte, hogy az is valamilyen kisfiú, és nincsen anyja. Hallotta, hogy az anyja valahol messze él, egy nagyon furcsa nevű városban, valahol hegyek között, idegenben, és onnan kellene, hogy pénzt küldjön a fiának. Ezt már tudta, és magában azt mondotta, hogy furcsa lehet az az anya, aki nem küld a fiának pénzt, ha annak kell. Az anya azért van, hogy a fiáért megtegyen mindent.
Egyszer el is magyarázta ezt a furcsa lánynak, aki egészen elvadult azóta, hogy az anyja elment. A cselédre maradt, és a cseléd esténkint bevette magához az ágyba. A lány félt egyedül a nagy lakásban, az apja sokat volt úton, és ilyen cselédszobai beszélgetésekből a lány többet tudott meg az életből, mint sok felnőtt ember. Végighallgatta a másik gyereknek a meséjét a huszárról, aki most nagyon szomorú, s esténként otthon marad, mert az anyja valahol az idegenben elfeledkezett róla, és nem küld már neki pénzt. De azután erélyesen leintette a kisfiút.
– Dobjátok ki. Mondd meg anyukádnak, hogy ez egy csirkefogó.
– Hogy mersz ilyent mondani. Olyan rendes, úgy szereti, ha ott vagyok nála. Olyan szép dolgokat tud mesélni lovakról, kutyákról, messzi, idegen városokról. Nagyszerű ember ez, de ezt te nem érted, mert te lány vagy.
– No, ha én ott volnék nálatok, majd megtanítanám azt a szép kis huszárt, hogy nem lehet ingyen lakni.
Ezt a beszélgetést a kisfiú elmondta az anyjának. Most először panaszolta be a barátnőjét. Az anyja elgondolkozott, aztán kicsit felsóhajtott. Valamit akart mondani, de csak legyintett a kezével. Este mikor a kadét a már megszokott beszélgetés után visszament a szobájába, és a kisfiú már az ágyban volt, hallotta, hogy az anyja, meg az apja sokáig beszélnek a huszárról. Aztán hallotta, hogy az anyja ijedten felkiált:
– Pénzt adtál neki?
– Olyan nagyon kérte, és hát nem lehet semmi baj. Váltót is adott, aláírta a nagybátyja is, tudod az ezredes. Hát egy huszár ezredes csak kifizet egy pár szár koronás váltót. Én nem is akartam a váltót, minek az, de rámtukmálta.
Pár hétig nem történt semmi. A kadét mintha most szolgálatot teljesítene, már kora reggel végigcsörömpölt az udvaron, és csak este jött haza, fáradtan, kimerülten. Néha panaszkodott is, hogy sok a gyakorlatozás, nagyon megtáncoltatják. Azt mondta, hogy nemsokára megjön a kinevezése, átkerül a huszárokhoz, és akkor már nem lesz semmi baj, minden adósságát kifizeti.
Egy vasárnap reggel, amikor a huszár cigarettázva még az ágyban feküdt, átüzent az egyik szomszédasszony, hogy valami nagyon sürgős mondanivalója van. A kisfiú ott ült a konyhában, ott jó meleg volt, a szobákban nappal alig fűtöttek. Az apja is a [339] konyhában volt, ott beretválkozott. Az anyja megkérte, hogy menjen át a szomszédba, mert ő nem ér rá, talán valami komoly dologról van szó. A kisfiú odament az anyjához, mikor az apja már kint volt.
– Anya, meglátod valami nem jó lesz.
Soha nem mondta, hogy rossz, mindig úgy mondta, hogy nem jó. Talán azért, mert sok ideig nem beszélt magyarul, és még mindig nem szívta lelkébe egészen a magyar nyelvet. Az anyja nevetett.
– Valami nem jó, úgy beszélsz, mint egy kis német, és úgy beszélsz, mint egy kis öreg. Mi legyen a nem jó? A Szabó néni biztosan kérni akar valamit, és nem akar átjönni. Apád majd elintézi.
Már jött is vissza az apja. Egészen fehér volt. A szája széle reszketett. Szótlanul magára vette a télikabátot, dühös rántással helyreigazította a nyakvédő kendőt, és már nyúlt a kalapja, meg a botja után.
– Mi az, mi történt? Hova ilyen sietve? Valami baj van Szabóéknál?
Az ember rekedten felelt, alig tudott beszélni.
– Nem. Szabóéknál, nálunk. Ez egy szélhámos, egy csavargó. Szabóné tegnap kint látta a szőlők között – ahol az új gyár van –, ott kalapált a többi munkással. Nem kadét ez, nem huszár, hanem lakatos.
– Hát most mit akarsz? Mit csinálsz?
– Átmegyek a kaszárnyába, ott majd megtudok mindent. Elég buta voltam, biztosan rajtam röhög az egész udvar, hogy ez nem jutott hamarább eszembe.
Már rohant is ki, és egy negyedóra múlva egy hadnaggyal jött vissza. A hadnagy bement a kadét szobájába, és pár perc múlva már indultak is kifelé végig az udvaron. A hadnagy előtt egy fél lépéssel a kadét, akinek az oldalán nem volt kard. Az udvar minden lakója kicsődült az ajtók elé, úgy nézték, ahogy a két ember végigment a hosszú, téli udvaron. A kadét sarkantyúi csörögtek, a hadnagy kardja odavágódott a lábszárához, a barna köpeny és a fekete köpeny a fehér udvaron valami tragikus némasággal vonult át.
Egy óra múlva megint otthon volt a kadét. Nagyon mereven és nagyon sápadtan állott az asszony előtt. Németül beszélt.
– Nagyságos asszony, hála az Istennek, nincs itthon az ura, neki nem magyarázhatok meg semmit, nagyon haragszik. A katonaságnál minden rendben van, megnézték az iratokat. Higgye el, igazán kadét vagyok, csak éppen nem aktiváltak, tartalékban vagyok, jogom van viselni ezt a ruhát, a katonasággal nem lesz semmi baj, de a rendőrséggel. Várjanak egy pár napot. Ez a had[340]nagy jó fiú, adott annyi pénzt, hogy sürgönyözhettem a nagybátyámnak, az majd megjön, kifizet mindent. Ne tegyenek tönkre.
Az asszony sírt, nem tudott mit mondani, az ura már elment a rendőrségre. Aztán jöttek. Egy nagybajuszú, kövér ember és még egy. Azt mondták a kadétnak, hogy öltözzék civilbe. Nem volt civil ruhája, és nem is akart átöltözni. Dühös volt, kiabált, nekiment a két embernek, szidta őket, a nagybátyját emlegette, az ezredest, aki holnap majd megjön, és kifizet mindent. A nagybajuszú nevetett.
– Nekem ne akarjon imponálni. Játszotta a tiszturat, csalt. Majd még kiderül, hogy lopott is. Gyerünk, mert megkötöztetem.
A kisfiú ott állott az ajtóban, és valami ijesztő fényt látott fellobbanni a bajba került ember szemében. Egyszer egy kutyát látott, ezt a kutyát az utcagyerekek végighajszolták az egész utcán, és a beteg, fáradt jószágot beszorították egy kapu alá. Ott kövekkel dobálták. Ahányszor egy kő érte a szerencsétlen állat testét, szemében mindig fellobbant ez az ijesztő fény. A tehetetlen dühnek, a kiszolgáltatottságnak, az őrjöngésnek vak tüze.
A kadét is meglátta a gyereket, és odafordult felé.
– Az apád börtönbe juttatott. Ha van Isten, akkor te is a börtönbe fogsz jutni. Olyan legyél, mint én, olyan szerencsétlen, olyan nyomorult. Olyan legyél, mint én.
A kövér detektív valósággal ráfeküdt a vézna emberre, úgy hurcolták ki a szobából, ahol csak a kétségbeesetten síró asszony és a rémült gyerek maradt. Az asszony akkor is sírt, mikor az ura hazajött. Az átok szíven ütötte. A fiát féltette, a fiát, akinek egy hajszolt ember a maga életének nyomorúságát kívánta.
Soha még így nem látta a kisfia az anyját. Máskor szelíden beszélt, alig emelkedett a hangja, most sikoltozott, kiabált, mellen ragadta az apját, és úgy ráncigálta. Azt követelte, hogy azonnal menjen a rendőrségre. Nem törődött azzal, hogy már késő este van. Nem hallgatta végig a magyarázgatásokat, hogy nincs is hivatal, csak ügyeletes van, akinek nincs joga senkit elereszteni. Állandóan azt hajtogatta, hogy annak az embernek nem szabad egy éjszakát a börtönben töltenie, mert akkor az ő fia is odakerül. Hiába volt minden kérés, magyarázás, az asszony hajthatatlan maradt. Azonnal, ebben az órában ki kell szabadulnia annak az embernek. Hiába próbálta az apja megnyugtatni, hogy az nem is börtön, az csak őrizetes cella, és nem lesz semmi baja a könnyelmű fráternek, ha egy éjszakát a kemény priccsen tölt. Az asszony végül azzal fenyegetőzött, hogy maga megy el, és ha nincs senki a rendőrség hivatalában, elmegy a főkapitányhoz, és kikönyörgi azt az embert. Végül az apja morogva, mérgesen fejébe csapta a kalapját, magára kapta a nehéz, néhol már kissé kopott télikabátot, és nekivágott a kellemetlen feladatnak. Csak éjfél felé került haza. Kissé boros volt, és rekedten dicsekedett: [341]
– Hát sikerült. A rendőrbiztos jó pajtásom, derék fiú, de utána egy kicsit inni kellett vele.
Az asszony boldog volt, és odament a fia ágyához, rátette a kezét az alvó gyerek fejére, mintha egy mozdulattal el tudná törölni a homlokáról az átkot.
A kadét nem jött vissza, nem látta többé senki. Pár hét múlva egy ezredes jelent meg a hosszú udvar minden lakójának nagy csodálkozására. A kadét nagybátyja, az a bizonyos nagybácsi, akiről mesélt, és akinek létezésében senki sem hitt. Csendes, halk szavú ember volt, kezet csókolt a kisfiú anyjának, és azt mondta, hogy van egy szegény öregasszony, aki soha nem fogja elfelejteni, amit a fiáért tett. Az ezredes kifizetett mindent, az elmaradt házbért, az adósságot, és sokáig szorongatta az ember kezét, aki csendes szóval magyarázgatta, hogy hát ők szegények, nekik nagy dolog volt az a pénz, meg bántotta őket a félrevezetés, ezért ment a rendőrségre.
Az ezredes csak bólogatott, néha végigsimított az aranygalléron, mintha idegesítené, szorítaná.
– Nem is olyan nagyon bűnös az a gyerek. Furcsa história ez. Az öcsém katonatiszt volt, aztán megszeretett egy lányt, de nem volt kauciójuk. Postás lett belőle, de sohasem tudta elfelejteni az uniformist. A fiát katonának nevelte, és elhitette vele, hogy nincs más élet, csak az az egy. Talán én is hibás voltam. Keveset törődtem vele, mikor az öcsém meghalt. Amikor pedig kidobták a kadétiskolából, mérgemben lakatosinasnak adtam. Kitanulta a lakatosmesterséget, aztán mégis leérettségizett. Huszár önkéntes lett, kadét, tiszt akart lenni. Ez már nem ment. A gyerek belebolondult abba a gondolatba, hogy belőle soha sem lehet más, csak lakatos. Így csinálta ezt a bolondságot. Éjszaka a huszárkadétot játszotta, nappal egy városvégi lakatosműhelyben nehéz munkával kereste meg a pénzt, amit este elköltött. Soha nem lesz ebből a gyerekből ember, mindig két világ között fog vergődni.
Az ezredes aztán megveregette a kisfiú arcát, sokáig nézett a szemébe, majd nagyon keményen rászólt:
– Ember legyél. Ha ember leszel, s mindig egészen csinálod azt, amit csinálsz, akkor nem lesz soha semmi bajod.
Az asszony csendesen sírni kezdett. Az ezredes, mikor búcsúzóul megint ráhajolt a kezére, mentegetőzve, szinte szégyenlősen suttogta:
– Átok: bolondság, üres szó, levegő, nem kell tőle félni. Én láttam ennek a gyereknek a szemén, hogy rajta nem fog az átok.
Ahogy végighaladt az udvaron, halkan pengett a sarkantyúja, diszkréten csörrent ezüstös fényű kardja. Úgy, ahogy a kadétnak a sarkantyúja, a kardja muzsikált azelőtt a hosszú udvaron. A lakók – a sok kicsi lakás sok kicsi embere – félig nyi[342]tott ajtón, ablakon keresztül lesett utána. Nagy elégtétel volt számukra ez a látogatás. Napokig beszéltek arról, hogy milyen nagy úr egy ezredes. A gyerekek faggatták a kisfiút, és irigyelték, mert egy ezredessel beszélt. A kisfiú mindebből nem sokat tudott megérteni, neki kedvesebb volt a kadét, mint az ezredes. Sehogy sem tudta belátni, hogy miért szabad egy öreg, ősz hajú embernek kardosan, sarkantyúsan járni, és miért nem szabad egy szép fiatalnak. Valami kis igazságtalanságot érzett mindebben.
A kis szabó meg a felesége
A hosszú udvar legvégén egy nagyon szomorú és nedves lakásban élt a szabómester, felesége meg hat gyereke. Olyan volt, mintha figuráját valamilyen élclapból vágták volna ki. Kis, kopasz, sovány emberke, csupa szürkeség. Szürke volt a ruhája, a szeme, az arca, és szürke a kis kecskeszakálla, amely mindig úgy táncolt, mintha a kis szabó mulattatni akarta volna az embereket. Ez a szürke kis kecskeszakáll pedig azért ugrált, mozgott, táncolt, mert a kis szabó akár otthon dolgozott, akár az utcán járt, folyton magában beszélt. De a szavát csak akkor lehetett hallani, ha részeg volt, ami sokszor megesett. Ilyenkor csodálatos hősnek, nagynak, erősnek hitte magát. A kocsmában, az utcán belekötött az emberekbe, a hosszú udvaron mindenkivel összeveszett, és hősiessége, ereje bizonyításául elverte a feleségét. Ez átlagban egy héten kétszer történt meg. Vasárnap délután, úgy hatóra tájban, szinte a ház programjához tartozott, a kis szabó, ahogy hangosan kiabálva végigdülöngélt az udvaron, hogy utána kirángatva az asszonyt a lakásból és valami csodálatos szertartáshoz ragaszkodva előbb össze-vissza pofozza, azután ledobja a földre, és ott üsse, verje, rúgja. Amíg az öreg Posay bácsi élt, ez a mulatság nem ment egészen simán. Az öreg egyszer nyakon ragadta a dühöngőt, és addig verte a fejét a falhoz, amíg össze nem esett. Ez a radikális kúra pár hétig használt, azután a szabó újra elkezdte. Maga az asszony könyörgött az öregnek, hogy ne avatkozzék be kettejük dolgába, mert az ura akkor a gyerekeit veri el. Márpedig, ha valakit verni kell, akkor itt van ő.
A kisfiú nem szerette a szabó gyerekeit. Hangos, kötekedő, erőszakos kölykek voltak. Beverték a szomszéd utcában az ablakokat, galambot loptak, aztán eladták a nagytemplom háta mögött, és titokban már cigarettáztak is, pálinkát ittak. A szabó néha erkölcsi rohamokat kapott, ilyenkor kiforgatta a gyerekei zsebeit, amelyiknél pénzt talált, azt felpofozta, s a pénzt megtartotta. A kisfiú egyszer végignézett egy ilyen bűntető eljárást, és azzal a kérdéssel lepte meg a szabót, hogy talán oda kellene adni ezt a [343] pénzt azoknak az embereknek, akiktől a fiai a galambokat ellopták. A szabót ez a kérdés annyira dühbe hozta, hogy megragadta a kisfiú egyik fülét, és addig ráncigálta, amíg kiserkedt a vére. A gyerek nem szólt semmit, a szabó éles körmeinek rángatását szisszenés nélkül tűrte, és odahaza sem említette ezt a furcsa históriát, amelyből csak azt látta, hogy nem szabad idegen emberek dolgába beavatkozni. Az apja azonban ebédnél észrevette a sebet, és kifaggatta. Mikor a gyerek elmondta, hogy mi történt vele, apjának arcába szökött a vére, szó nélkül átrohant a szabóhoz, akit az udvar népe alig vett emberszámba. Mindenki boldog örvendezéssel várta, hogy most valami szörnyűség történik. De ehelyett a kisfiú apja, akiről már régen tudták, hogy furcsa ember, leült a szabó mellé, és azt magyarázgatta neki, hogy nem szabad egy gyengébbet bántani, nem szabad egy gyereknek igazságérzését megsérteni. A szabó csak bámult rá, borgőzös agyában talán meg is mozdult valami, de abból nem látszott semmi, csak a szakálla mozgott, mint rendesen. Beszélt magában, hangtalanul járt a szája.
A kisfiú apja azután visszajött, és nagyon szomorúan, szégyenkezően mondta el a feleségének, hogy nem lehet ezzel az emberrel semmire sem menni. Nincsen ebben az emberben más, csak alkohol, meg keserűség és nyomorúság. Meg kell neki botoznám, akkor ezt a mi Sebőnket egész könnyen megmagyarázcsájtani, meg kell az ilyen embert érteni. A furcsa idegen asszony erre másnap átment a szabóhoz, és egy öltözet ruhát rendelt a kisfiúnak, pedig senki a házban nem dolgoztatott nála, és tudták róla, hogy csak foltozó mester. A szabó csupa boldogság volt. Mértéket vett a gyerekről, és ügyetlenül, félszegen, dadogva még bocsánatot is kért tőle. Az anyja szomorúan nézett a szürke, kis ember után.
– Látod, így bánik el a nyomorúság egy emberrel. Nem is rossz ő, csak szerencsétlen. Hat gyermeke van, és nem tud nekik enni adni. Ezért iszik, ezért rossz. Ha a többi ember kicsit jobb volna hozzá, kicsit törődne vele, akkor talán ő is más lenne.
A kisfiú megkapta az új ruhát, amely szűk is volt, szorított is, a honaljnál vágott, de azért hősiesen viselte, és azt mondta, hogy ennél szebb ruhája sohasem volt. Büszke volt erre a ruhára.
Egy reggel a szabó felesége átjött hozzájuk. A cseléd éppen behozta a kávét, amikor halk kopogtatás után beóvakodott a szobába. Leültették, kávéval kínálták, és várták, hogy majd megmondja, miért jött. Az asszony kidolgozott, sok mosástól cserepes kezével szinte megmarkolta a kávéscsészét, és mohón, hangosan szürcsölve hörpintett. Aztán szép lassan beletördelt egy egész karéj kenyeret a kávéba, és megvárta, amíg a kenyérdarabok átitatódnak. A kisfiú csodálkozva nézte, és egyre azt leste, [344] hogy marad-e legalább egy csöpp kávé a kenyérrel teletömött csészében. Az anyja mosolygott, és szemében egy percre valami huncut csillogás lopózott be. Odasúgta németül a fiának, hogy ne nagyon nézze ezt a kávézást, mert még megtanulja.
A szabó felesége mikor lassan, minden kenyérdarabot külön élvezve végzett a reggelivel, szépen, illedelmesen megtörölte a szalvétával a szája szélét, aztán összehajtogatta a szalvétát, letette a csésze mellé, és várakozón nézett körül. A kisfiú anyja mosolyogva kérdezte tőle, hogy talán valami mondanivalója van.
– Hát bizony van. Maguk a legrendesebb népek az egész udvarban, azért jöttem magukhoz.
– Hát csak mondja el, ha tudunk valamit segíteni, szívesen megtesszük – aztán óvatosan hozzátette: – Már amennyire a mostani nehéz időkben szegény ember tud segíteni. De csak mondja el, ha valami baja van, ha valamire szüksége van, hátha… Az uram nagyon jó ember. Szereti is magukat, sajnálja az urát.
A látogató arcán furcsa rángás futott végig. Nem mondott semmit, de az arcában volt valami ijesztő.
– Valami baj történt, már megint az ura?…
– Nem csinált az én uram semmit. Nem is fog csinálni többet szegény.
Az asszony, az idegen asszony, aki a furcsa ház sok embere között mindig egyedül élt, felugrott a helyéről.
– Mi történt az urával? Mondja már meg, ne ijesztgessen.
– Hát éppen azért jöttem. Valakinek meg kell mondani, az éjszaka elvágtam a torkát.
…A kisfiú többet nem hallott. Elsötétedett előtte a világ, elájult, és csak órák múlva tért magához. Hideg borogatással a fején feküdt az ágyon. Ott volt mellette az öreg doktor bácsi, s mérgesen dohogott. Ostoba nevelési módszerekről, amelyek megengedik, hogy egy gyerek mindent lásson és halljon.
– A gyerek nem arra való, hogy maga, kedvesem, minden szerencsétlenségbe belelökje. Maga külföldön hallott valamit arról, hogy az életre kell nevelni a gyerekeket. Maradjunk csak meg a régi módszereknél. A gyerek nevelje magát az életre, verekedjék az utcán, tépje össze a ruháját, üsse be a pajtásának az orrát, de ne üsse be az orrát mindenféle olyan dologba, ami nem gyereknek való.
Az öreg doktor nagyon haragudott, és a kisfiú elérkezettnek látta az időt, hogy anyja védelmére közbelépjen.
– Doktor bácsi – nyöszörögte –, én nem kíváncsiskodom, én nem ütöm bele az orrom semmibe se, ezek a dolgok jönnek hozzám.
Az öreg doktor mindent tudni akart, ami a házában történt, és kíváncsiságában még a saját nevelési rendszeréről is megfeled[345]kezett. Kifaggatta a gyereket, és majd azt mondta az anyjának, hogy ez bizony nagy baj, jelentést kell tenni a rendőrségnek. Az asszonyt el fogják vinni, és hiába kérdezik, nem mondja meg, miért követte el a szörnyűséget. El fogják ítélni, talán élete végéig is börtönben marad, ha nem derül ki az igazság. Az igazságot pedig csak a gyerek tudja. Ez a furcsa gyerek, aki mindent meglát, és aki többet tud, mint amennyit egy gyereknek tudnia szabad.
A kisfiút aztán elvitték a rendőrségre, kihallgatták, és szembesítették a szabó feleségével. Még egyszer el kellett mondania, hogy mit látott hátul, a régi fészerben, ahol valamikor istálló volt, ahová a szabó a régi, viseltes ruhákat járt mosni. A kisfiú vallomása után már megértették az udvarban az emberek, hogy mi történt, s miért kellett meghalni a szabónak.
A gyerekek, a szabó gyerekei pár nap múlva az utcán meglesték a kisfiút, és úgy összeverték, hogy csupa véraláfutás lett az arca. Aztán elvitték a szabó gyerekeit is. Azt mondták, javítóintézetbe. S az egész ház úgy érezte, hogy valami nagyon piszkos folttól szabadult meg.
(Folytatása következik.)