Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. szeptember) 9. szám, 577–648. p.

Jaj, veszekedjünk hát. Nincs „igazság”. Nincs igazság abban az értelemben, hogy te vagy ő vagy akárki megmondja nekem a valót, felvilágosítson, észre térítsen. Levelet intéztél egy írótárshoz. Hozzám, így érzem. És bizonyára még sokakhoz. Az egész nagybeteg íróvilághoz. Én mindenesetre közéjük tartozom. Magamra ismertem a soraidban. Jól ismered a bajunkat, szerencsétlenségünket. „Kijelented, hogy végképp leteszed a tollat” – írod. (Talán nincs egészen így. Talán csak arról lehetne szó, hogy a tollat nem veszem fel. Nem nyúlok hozzá. Arra, hogy ne írjak, éppúgy nem tudom elhatározni magamat, mint arra, hogy írjak. Ez az akaratszegénység a betegségem.) „Elhatározásod azzal indokolod meg, hogy idegrendszeredet elnyűtte a szenvedés, a nyomorgás, a sok testi és lelki csapás” – írod továbbá.

Így van, csakugyan. Pontosak az értesüléseid. Én különben sem mulasztottam el egyetlen alkalmat soha, hogy tájékoztassalak. Nincsenek titkaim előtted. Ismered minden fogyatékosságomat, számon tartod a gyengéimet. Ez alapon most arra vállalkoztál, hogy meggyógyíts, kitépjed lelkemből azt a kártékony polipot, mely beteggé, tunyává és tehetetlenné tesz. Sajnos, azt kell mondanom, hogy ezen nem múlik semmi. Ezt én magam is akartam már. Úgy kapaszkodtam bele a freudizmusba, mint egy megváltó lehetőségbe. De nem ért egy hajítófát sem. Hidd el, hogy a freudizmus nem ér egy hajítófát sem. A gyakorlati értéke a nullával egyenlő. És hát erről van szó. Nem sikerült kigyógyulnom a pszichoanalízis által. Nem hatott sem a szuggesztió, sem a rávilágítás. Csak az élet hatott, mely maga alá gyűrt és megsemmisített. A halottakat Freud sem tudja életre támasztani.

Eddig szólásra bírni sem sikerült őket. A halottaknak az a rögeszméjük, hogy hallgatnak. Ezért nem érti őket senki. Nyilván nem is igénylik, hogy valaki értse őket. De történjék egyszer csoda is. Szólaljon meg a halottak közül egy és [601] nyújtson bepillantást a halottak birodalmába. Tudjátok-e, hogy mi a halál?

A halál az, amikor a lélek elpusztul.

Ne tévesszen meg benneteket az a körülmény, hogy élni látszunk, sőt, a megtévesztésig úgy viselkedünk, mintha élnénk. Valójában mi épp olyan szabályszerű halottak vagyunk, mint azok, akik a föld alatt porladoznak. Lelki halottak.

Ti, akik éltek, virultok, egészségesek, könnyedek, szabadok vagytok, csak szánalommal tudtok legyinteni az effélére: gátlás!… Azzal, hogy a nevén tudjátok nevezni, mintha máris hatalmat vettetek volna rajta, elpusztítottátok, megsemmisítettétek volna. Gátlás: mintha azt mondanátok: füst, levegő, álom, káprázat, délibáb, lidércnyomás. És kiáltoztok: Ébredj, szamár, hát nem látod, hogy csak álomkép játszik veled?

Mintha veletek nem ugyanez történne. Mintha lehetne ennek a meghatározásnak értelme: álom. Mintha az élet maga is nem álom lenne, amelyben gyakran azt álmodjuk, hogy álmodunk. Ébrenlét? Mintha az ébrenlét nem az ébrenlét álma lenne. Ki az, aki álmodik, és ki van ébren?

Ébredjünk fel? Miből? Az álomból, amelyet valóságnak hiszünk vagy a valóságból, amelyet álmodunk? Van valóság? Valóság, ami nem álom? És van álom? Álom, ami nem valóság?

Értem. Ti azt akarjátok, hogy álmodjunk mást. Álmodjuk azt, hogy álmodunk. És ébredjünk fel arra a valóságra, mely még mindig álom ugyan, de amelyben mégis azt álmodjuk, hogy ébren vagyunk.

Csakhogy, sajnos, mi éppen ezt álmodjuk. Mi is azt hisszük, hogy ébren vagyunk, mint mindenki, aki álmodik. Valóságnak hisszük az álmot. Hiszen éppen ez az álom lényege. Könnyű mosolyogni az álmainkon, amikor már felébredtünk belőlük. Badarságot álmodtunk. Rémest, képtelent. Levágtuk a jobb kezünket és megettük. Belefulladtunk a vízbe. Oroszlán falt fel bennünket. De ki nem szenvedte át a borzongás és utálkozás kínjait, mialatt a saját kezét ette? Ki nem remegett az életéért, amikor az oroszlán ropogtatta a csontjait? Miért nem ébredt fel vagy eszmélt rá, hogy csak álmodik? Mert a valóság nem egyéb, mint a valóság illúziója. Ebből a szempontból pedig a mi álmunk is egyenértékű a tiétekkel. Éppúgy „valóság”, mint a tiétek, amennyiben nem lehet felébredni belőle. Amíg álmodjuk, valóságnak hisszük, s ennélfogva valóság is. [602]

Ne vitatkozzunk ezen. Itt az ideje, hogy Freudot is ellensúlyozza valaki, magával Freuddal. Ha igaz valami pozitíve, akkor igaz negatíve is. Azt írod ugyanis továbbá:

„Egy művész sohasem azért hagyja abba a munkáját, mert nem fizetik, mert éhezik, mert beteg, mert elhagyták a barátai és olvasói, hanem, mert elzápult az alkotókedve, vékony a tehetsége, nem futja többre.”

Azt kell azonban kérdeznem, hogy ez nem ugyanaz-e? „Egy művész sohasem azért hagyja abba a munkáját, mert… hanem…” – Nos, nem ismerem el ennek a „hanem”-nek a létjogosultságát. Egyáltalán nem látom benne azt az ellentétet, amelyre utal, az ellentmondást, mely ezen a „hanem”-en megforduljon. „Elzápult az alkotókedve, vékony a tehetsége, nem futja többre”: de hát nem egyenes következménye-e ez annak, hogy valakinek ezer nehézséggel és megpróbáltatással kell megküzdenie? Ellentmond ez valaminek? Nem látom be. Ez a két dolog, igenis, szervesen összefügg egymással. Egymásból következik, mint ok és okozat. Egy művész, igenis, azért hagyja abba a munkáját, mert kudarc és megpróbáltatás éri lépten-nyomon s ennélfogva (nem pedig: „hanem”) elzápult a tehetsége, meghasonlott önmagával és a világgal, kidőlt a hámból, felfordult. Mert ennélfogva zápult el az alkotókedve, miután ennélfogva feltétlenül és szükségképpen el is kell zápulnia. Mit akarok ezzel mondani? Nem egyebet, minthogy a sikertelenség oka maga a sikertelenség. S áll ez megfordítva is: a siker titka a – siker. Ezt ti ugyan el nem ismernétek. Nagyok kacagtak rá. Hogyisne. Hiszen már Nietzsche megmondotta: „egyetlen győztes sem hisz a véletlenben”. Ti a nyeregben vagytok. És most azt hiszitek, hogy a győzelem benneteket igazol. És meg vagytok győződve, hogy a vereség viszont minket. Nem, kedves Barátaim. A dolog nem ilyen egyszerű. Nem minden győzelem érdem és nem minden vereség mentség. Van valami a dolgok alatt, ami arra utal, hogy alapjában véve nincs is semmi különbség győző és legyőzött között.

Mi történik velünk?

Lényegében az, ami veletek. Mi is azt tesszük, amit az adott körülmények között tennünk kell, illetve tennünk megadatott: engedelmeskedünk. Kinek? Önmagunknak? Melyik a ló és melyik a lovas? Jó volna egyszer ennek a kérdésnek is a szemébe nézni. Hova, merre, miért, hogyan? Nem tudjuk. Álmodunk.

És rosszat álmodunk. De azért nem illet meg több szemrehányás bennünket, mint benneteket, elismerés azért, hogy [603] jót álmodtok; a ti érdemetek ugyanannyi, mint a mi mulasztásunk. Álmodunk. Itt nincs érdem és nincs felelősség. Az álmaiért nem lehet senkit sem bíróság elé állítani. Az történik velünk, aminek szükségképpen történnie kell. Az ösztönéletünk kormányoz bennünket. És az ösztönéletünket? Mi határozza meg ösztönéletünk törvényszerűségeit? A sorsunk. Nem érzitek? Nem él-e bennetek továbbra is minden átélt pillanat, hogy lépéseiteket irányítsa, előrelendítse vagy visszahúzza? A múltatok nem kísért-e benneteket a jelen minden pillanatában támogatólag vagy gátlólag? Függetlenség! Mitől érzitek függetleneknek magatokat? Talán csak nem a saját életetektől? Nem éppen a saját életetektől való függés-e az, ami azt a bizonyos függetlenséget jelenti számotokra, amelyre oly büszkék vagytok, és pedig azáltal, hogy az életetek független körülmények, kedvező előfeltételek mellett fejlődhetett, független maradhatott? Függetlenség! Egy független élettől függtök, ennyi az egész. Ez pedig nem érdem. Ez szerencse. Önmagadnak köszönheted-e, hogy azzá lettél, aki vagy? Nem kellett-e a körülményeknek is közrejátszaniuk, hogy azzá lehess? Minden kizárólag csak rajtad múlott? A képességeid: nem kellett-e a körülményeknek is kedvezniük, hogy képességeid, amelyeket magaddal hoztál, kifejlődhessenek, valóra válhassanak? Nem attól függött-e végeredményben minden, hogy hol álltál te történetesen akkor, amikor én valahol máshol álltam? Egy lépés jobbra vagy balra, előre vagy hátra nem számított volna? Meg vagy erről győződve? Mi történt veled? Felkapott a szerencse. Az ám. Ne is tiltakozz. Sikert arattál, és ennek köszönheted, hogy sikert arattál. Lehet az is, hogy ez a siker nem volt igazi. Talán egyetlen siker sem az. Képzelődés, illúzió. Lehet, hogy te is csak élénken képzelődtél. Önmagadat áltattad, amikor elhitetted magaddal, hogy sikert és elismerést arattál. Mégis, e hiú önáltatásod védelme alatt, mint valami páncél mögül, sikerült az a vakmerő vállalkozásod, amelyre ma oly büszke vagy. A siker és dicsőség illúziója tett vakmerővé, hogy kinyújtsad kezedet a siker és dicsőség után. Elhitted a sikert, azonosítottad magadat a dicsőséggel és így sikerült gyökeret vernie benned. A sikerből és dicsőségből merítettél erőt sikerre és dicsőségre, mert igazolva láttad magadat általa. A siker és dicsőség hitette el veled, hogy sikerre és dicsőségre születtél; hogy mi sem illet meg magától értetődőbben, mint siker és dicsőség. Fegyverré vált kezedben az első lépés, amelyet megtenned sikerült: érvvé, hitté, erővé. A hit véreddé vált, mert alkalmad volt rá, hogy a magadévá tehesd. De mi történt volna, ha nincs alkalmad rá? [604] Nem érzed, hogy ezen múlik minden? Hogy ez az a sorsdöntő momentum, amelyen egy emberi élet megfordul? Alkalom szüli a tolvajt és a lángelmét is. Az alkalomtól függ a szerencsénk vagy a szerencsétlenségünk. Csak azt hoztuk magunkkal, hogy mik lehetnénk, bizonyos feltételek és körülmények között, végeredményben azonban minden ezektől a feltételektől és körülményektől függ. A zsenialitás is, úgy van. Téged a körülmények támogattak abban, amit akartál. Arra vitt a víz, amerre te is igyekeztél. Vagy nem vitt arra? Szembe folyt veled. De még mindig nem akkora erővel, hogy előrehaladásodat megakadályozhatta volna. Ennyiben mégiscsak kezedre játszottak a körülmények. Nagy küzdelem árán, erőd végső megfeszítése árán, de mégiscsak célt értél. Tegyük fel azonban, hogy így sem sikerült volna. Sehogyan sem. A machiavellizmus értelmében a lehetetlen is lehetséges. Tegyük fel, hogy te, az Isten kegyelméből való tehetség, a ragyogó lángelme, minden képességed és arrahivatottságod ellenére sem boldogulhatnál. Következetesen kudarc érne lépten-nyomon, mellőznének, félreértenének, elgáncsolnának. A víz nem csak szembe folyna veled, de egyre távolabb sodorna attól a céltól, amelyet magad elé tűztél. Akkor is és minden poklokon keresztül is megvalósítanád azt, amit megvalósítottál? Meg vagy erről győződve? Nem gondolsz arra, hogy ragyogó képességeiddel, talentumoddal, isteni elhivatottságoddal esetleg ebek harmincadjára is juthatnál, a szemétdombra? Tudom, te azzal áltatod magadat, hogy mindent önmagadnak, kizárólag önmagadnak, képességeidnek, odaadásodnak, törhetetlen és megrendíthetetlen akaratodnak köszönhetsz. Erre vagy büszke. Önmagadat valósítottad meg. Önmagad számára vagy a bizonyíték arra, amiben hiszel: hogy hiszel önmagadban. Boldog ember. Irigyellek, hidd el. De miből táplálkozik ez a hited? Nem a sikerből és dicsőségből-e, mely önmagad és a világ előtt igazol? S ha az elmaradt volna? Képtelenséget állítok, tudom. De tegyük fel mégis, hogy szemtelen és rosszindulatú körülmények következetesen elgáncsoltak volna, s te tíz esztendei meddő küzdelem után ott állanál, ahol elindultál. Megállhatna és megélhetne-e a hited önmagában és önmagából is, függetlenül sikertől és dicsőségtől, amelyek hitedben támogatnak, erősítenek, arra érvül, bizonyítékul szolgálnak s ugyanakkor szemben a kudarccal és felsüléssel, mely következetesen kitart melletted, mintha egymástól elválaszthatatlanok volnátok, s hitedet aláássa, illúzióidat kikezdi, önbizalmadat megrendíti, és lépten-nyomon rácáfol, nevetségessé, lehetetlenné tesz? Az önáltatásnak nincs-e határa? Nem szab-e [605] határt neki a valóság azon a ponton, amelyen az nem hajlandó többé az illúzióinkat támogatni? Mi gátol meg abban, hogy istennek hidd magadat? Nemde, mindaz, ami isten voltodnak ellentmond? Miért hiszel? Mert a hitedet nem törte meg a kételkedés. Nem cáfolt rád semmi. De amikor minden rád cáfol? Rajtad kívül senki sem hisz benned, senki sem szegődik melléd, egyedül állasz az egész világgal szemben, mely ellenséged? Ha lépten-nyomon azt hallanád, hogy ambíciód hallatlan vakmerőség, amelyre nincs jogcímed, hogy írásaid üresek, elcsépeltek, csapnivalóak, erőlködésed szánalomkeltő, stílusod modoros, erőltetett és mondvacsinált, vagy ha csak erre volnál kénytelen következtetni a negatívumokból, a fogadtatásból, a visszautasításból és mellőztetésből, amelyben részed van, nem fordulnál-e önmagad ellen, nem tenne-e az önkételkedés bátortalanná, félszeggé, bizonytalanná és habozóvá? Meddig csikorgatnád a fogadat és minősítenéd őrült képtelenségnek mindazt, ami veled történik? Amíg meg nem unnád. Amíg fel nem őrölné ellenállásodat a küzdelem meddősége, céltalansága és kilátástalansága. Erre szárnyad szegetten megadnád magadat a sorsodnak és hagynád, hogy vigyen a víz, arra, amerre neki tetszik. Ez nem kezdődne azzal, hogy azonosságot vállalnál kicsinyhitűséggel, és őt szolgálnád. Nem. Ez azzal kezdődne, hogy felvennéd a harcot ellene. De azért ez már a kicsinyhitűség megnyilvánulása lenne mégiscsak. Benned élne, ott gubbasztana a lelked egy elrejtett zugában, előtted, a hátad mögött, kőben, fában és szerelemben, virrasztana az álmaid fölött, mint rossz lelkiismeret, mint örökké rettegett eshetőség, mint fenyegető veszély, mint valószínűség, amellyel számolni kell. Már nem csak a célért harcolnál, amelyet magad elé tűztél, hanem a gyávaságod ellen is, amelyben ellenségedre akadtál. Alattomos, rosszindulatú, kérlelhetetlen ellenségre, aki ott ül a nyakadban, nem távozik el mellőled, és megrontásodra tör, igyekszik megkörnyékezni, hatalmába keríteni, tönkretenni; gúnyolódik rajtad, nevet a lelkesedéseden, az illúzióidon, cinikusan viselkedik a legihlettebb pillanatokban is, kételkedést tanúsít, nem hagyja meggyőzni magát, nem nyerhető meg az ügynek. Egy árnyék ellen harcolnál: a saját kicsinységed réme ellen. Már félnél, már nem mernél, mert megtudtad, hogy a vízbe bele is lehet fulladni. A kudarc és a sikertelenség megtanítanának arra, hogy higgy bennük és respektáld őket. A kicsinyhitűség válna hiteddé és jelentené számodra a dolgok rendszerét, amellyel szemben minden csak kivétel, véletlen, esetlegesség. Attól fogva ezzel a teherrel a nyergedben futnál az élet versenyében. Agyon volnál hendi[606]kepelve. Esélyed csak arra lehetne, hogy utolsó légy az utolsók között. Amint az például nekem sikerült is.

Képesség, elhivatottság, rátermettség? Kedves barátom, a különbség mindössze annyi köztünk, hogy más hiten élünk. Abban hiszünk, ami bennünket igazol, talán jobb meggyőződésünk és belátásunk ellenére is. Így lehetséges, hogy te erős vagy, nagy és hatalmas, míg én gyenge, véges és esendő. Te a veszélyben nem hiszel, mert még sohasem vesztettél, én a győzelemben nem, mert még sohasem győztem. S ha megtörtént is, ez csak a véletlent jelentette a számunkra; a kivételt, amely a szabályt megerősíti. Te a kudarcot nem veszed fel, én a sikert. Lerázzuk magunkról, mint a kutya a vizet. Nem hagyjuk megingatni magunkat a hitünkben. Téged a kudarc nem tör le, amelynek nincs hatalma rajtad, engem a siker nem győz meg, amelyben nem hiszek. Higgyek? Higgy te a kudarcban. Hidd el, hogy tehetségtelen vagy, hogy botrány törne ki, ha egy írásod napvilágot látna, hogy az emberek nem köszönnének vissza, ha kalapot emelnél nekik, hogy a nők a szemedbe kacagnának, ha kinyújtanád értük a kezedet: higgy te a kicsinyhitűségben. Ha ezt megteszed, ha erre képesnek bizonyulsz, akkor én is elszégyellem magamat, és holnap reggelre már azzal a meggyőződéssel fogok felébredni az ágyban, hogy egy Shakespeare, egy Michelangelo dicsősége várt rám.

*

Michelangelót állítod szembe velem, aki kényszer és megalkuvás közepette volt kénytelen alkotni és remekműveket alkotott, és Cervantest, akiből nem ölhette ki a becsvágyat az, hogy huszonhárom éves korában katonának sorozták és harminchárom éves koráig szakadatlanul szolgált, hogy a lepantói csatában egy életre nyomorékká bénította bal kezét az ágyúgolyó, hogy a római Aquaviva bíbornoknál inaskodott, hogy miután egy utcai pörpatvarban megsebesített valakit és kereket oldott, a jobb keze levágására ítélték, hogy tengeri kalózok fogták el, Algírba cipelték, s a váltságdíj reményében válogatott kínzásokkal gyötörték, tömlöcbe láncolva őt, hogy később, amikor tíz esztendő múlva szabadult és már elkészült a Don Quijotéval, nem tudott megélni tollából, s kénytelen volt beállni a Győzhetetlen Armadába. Hát ez mind igazolhatja Michelangelót és Cervantest. Kérdés azonban, hogy igazolhatna-e például téged is. Nem, a példák semmit sem bizonyítanak, önmagukon kívül. Minden esetleges. Cervantes és Michelangelo példája csak azt mutatja, hogy Cervantes és Michelangelo még mindig nem döglöttek bele abba, amibe egy Kosztolányi Dezső vagy egy Kisbéry János esetleg beledöglött vol[607]na. Nincs jogcímed arra, hogy Cervantes és Michelangelo példájára hivatkozz. Cervantes és Michelangelo is befejezhette volna az életét mint dokkmunkás vagy foltozósuszter. Mi kellett volna hozzá? Néha a kevesebb is több. Cervantes élete valóban hányatott és küzdelmes. De hátha éppen a művész hitét nem érintette? Mások voltak akkor a hit feltételei és mások ma. Akkor a barbárság természetes létfeltétel volt, amelyhez a mindennapos életveszedelem, épp úgy hozzátartozott, mint ma a reggelinkhez a kávé és a cukor. Az emberek fel sem vették. Akkor nem értettek meg senkit sem. Ez is természetes volt. Akit nem értettek meg, még nem érezte magát emiatt szerencsétlennek vagy éppen mellőzött senkinek: nem következtetett ebből arra, hogy nincs jogcíme hinni magában, nem csinált életkérdést belőle. Cervantes azt is természetesnek találta, hogy nem tudott megélni a tollából. Ebből sem vont le következtetést, mely a művészetére, az önmagába vetett hitére vonatkozott, s azt esetleg létalapjában támadta meg. Valami más történik, mint ami Cervantesekkel és Michelangelókkal történt. Attól félek, hogy a mi sorsunk keményebb, megpróbáltatástelibb és hányatottabb, mint volt a Cervanteseké és Michelangelóké, mert míg ők a pusztában éheztek, addig mi a tejjel-mézzel folyó ígéretföldjén veszünk éhen és pusztultunk el nyomorultul, elhagyatottabban, mint a legelhagyatottabb pusztában.

*

Más ez, ami velünk történik. Nektek kisebb erőfeszítés árán sikerült az, ami csak így is sikerülhetett, s ami nekünk ennélfogva a legnagyobb erőfeszítés árán nem sikerülhetett: felépíteni magatokban a hit és önbizalom sziklavárát. A körülmények segítettek hozzá benneteket, hogy megizmosodjatok, délceg fákká fejlődjetek. Avagy nem ismeritek el, hogy a csemetének, amely a napfák árnyékában, gaz és dudva által elnyomatva kénytelen felnőni, kevesebb esélye van arra, hogy hatalmas fává serdüljön, mint annak, amelyik szűzi talajon, kényelemre terpeszkedhetik, arra, amerre neki jólesik? Szolgáljak pozitív példákkal? Vegyétek az első firkát, az első könyvet, mely kikerült a kezetek alól, és indulástokat jelenti. Próbáljátok azonosítani magatokat vele, vagy csak következtetést vonni belőle arra a valakire, aki lett belőletek. Igen, vegyétek elő Kosztolányi „Rossz orvos”-át, Babits „Gólyakalifá”-ját, Nagy Endre „A misokai földkirály”-át, valamint a többi húsz-harminc év előtti titánfiak első megnyikkanásait, és próbáljatok okulni belőle. Ha eldugtátok ezeket a könyveket, ne restelljétek előkeresni, és most, húsz-harminc év múltán új[608]ra elolvasni, szembenézni vele, mintha a tulajdon lelkiismeretekkel állanátok szemben. Ne intézzétek el az ügyet egy kézlegyintéssel, egy vállvonítással, egy mosolygással. Ez a könyv sokkal többet jelent az életetekben, mint mindaz együttvéve, ami utána következett. Jelentette azt a sorsdöntő fordulatot, amikor az életetek eldőlt, jobbra vagy balra. S csak el kell olvasnotok ezeket a könyveket, hogy magatok is belássátok, mit köszönhettek önmagatoknak és mit a kornak, amelynek veletek szemben nem voltak igényei. A kor veletek szemben önzetlen volt és nagylelkű. Nem fukarkodott az elismeréssel. Elfogadott és méltányolt benneteket azon zölden és éretlenül, amint jelentkeztetek, holott épp úgy utasíthatott is volna vissza benneteket, s akkor ki tudja, hol lennétek ma, és mit csinálnátok.

A mi fiatalságunk nem élvez engedményeket semmiféle jogcímen, legkevésbé a fiatalság jogcímén. Elnyomnak a fák, amelyek a fejük fölé nőttek és eltakarják előlük a napot. A mi feladatunk az volna, hogy túlszárnyaljunk benneteket, akiknek kedvező körülmények között sikerült az égig nőnötök; hogy készen befejezetten pattanjuk elő az ismeretlenségből, mint Pallasz Athéné Zeusz agyából, ha nem akarunk elpusztulni. Sorsunk kemény létfeltételeket szabott elénk. Nekünk nem lehet fiatalságunk, csemetekorunk, mi nem nőhetünk fel a ti fiatalságotokhoz hasonló feltételek között. Mi egyszerűen nem nőhetünk fel. Miért vannak az irodalomban periódusok? Fellendülések és visszaesések? Ezért. Miért szaporodnak el a sáskák vagy a hernyók periódusok szerint? Mert időnkint kipusztulnak. Az első évben van egymillió hernyó. A másodikban ezermillió. A harmadikban annyi, hogy a fák leveleinek háromnegyed részét lerágják. A negyedikben pedig már annyi, hogy az erdőt egyetlen hét leforgása alatt megkopasztják, mintha leégett volna, s a levél elfogy, mielőtt egyetlenegy hernyó is bábbá fejlődhetett volna. Ennélfogva valamennyi hernyó elpusztul. A következő évben kezdődik újra az egész, tíz hernyóval, amelyek petéit egy valahonnan véletlenül arra vetődött lepke rakta le.

Így van ez a mi világunkban is. Periódusok szerint alakul az életünk. Abban az ínségben, amelyet a ti indulástok korszakának tehetségszegénysége jelentett, mint a jól trágyázott talajból, úgy nőttetek ti ki, és fejlődtetek naggyá, hatalmassá. Az önérzet vastagon buzogott bennetek, az önbizalmatoknak nem szabott korlátokat semmi. Nekünk most veletek kell megmérkőznünk. Belőlünk ennélfogva nem lesz semmi. A küzdelem kilátástalan, meddő és egyoldalú. Indulásunk [609] egybeesik a legsúlyosabb feltételekkel. A pusztulás periódusába léptünk. Akkor születtünk, amikor a régi fák éppen a legmagasabbak, legéleterősebbek voltak, és árnyékot vetettek ránk, elvonták tőlünk a levegőt, elterpeszkedtek gyökereikkel a földben, s elszívtak minden életlehetőséget előlünk. Mostoha viszonyok között cseperedtünk fel, és vékonyak, fejletlenek maradtunk. Az utánunk jövők ellenben ismét erősekké és hatalmasakká fognak fejlődni, mert azoknak majd velünk kell megküzdeniük, akikből nem lett semmi, s akiket nem hívnak senkiknek. Az ő indulásuknak ismét kedvezni fognak a viszonyok. Bennünket könnyű lesz elnyomniuk. Mire megjelennek, már túl is szárnyaltak bennünket. Az epigon irodalomra ismét tőrőlmetszett, életerős irodalom következik, mi pedig mehetünk oda, ahova régtől fogva valók vagyunk is: a jól megérdemelt dicstelenségbe. Kinek tegyek szemrehányást ezért? Nem teszek szemrehányást senkinek. Nem találtuk el, hogy mikor szülessünk, ennyi az egész. Nem volt szerencsénk.

*

De éppen ezért kérlek benneteket, ne kovácsoljatok erkölcsi tőkét a szerencsétekből, mely feljogosít benneteket arra, hogy számon kérjétek tőlünk szerencsétlenségünket. Gondoljatok arra, hogy a harcnak nemcsak hősei, de áldozatai is vannak. És miért lenne csak a test esendő? A lélek is meghalhat. A mi lelkeink a harc hősi halottjai. Ti pedig most odaálltok a halottak elé, és tunyasággal és lelkiismeretlenséggel vádoljátok őket, és a szemükre vetítek, hogy meghaltak, megszöktek a feladatuk elől, gyáván félreálltak, és arról papoltok nekik, hogy ikszipszilon nem, és ti sem, holott… Nos, igen, holott ti is megtehettétek volna. De ti nem. Ti jellemesek voltatok, erősek és akaratszilárdak. Mi pedig megvetendők vagyunk, elpusztultak, gerinctelenek. Ez az elvadult vádaskodás, higgyétek el, nem méltó hozzátok. Ne bízzátok el magatokat szerencsétekben, legyetek alázatosabbak. Több megértést a halottakkal szemben. Legalább annyit, hogy: „Requiescant in pace”. Ne háborgassátok őket.

¹⁾ Válasz Kosztolányi Dezső hasonló című cikkére.