Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Szily Ernő: Új magyar dekameron

A két háború közt népszerűsödött, új prózaírók antológiája. A szerkesztő nem módszeres gyűjteménynek szánta, de az írók módszeresítették. Minden író a műveiből saját maga választhatott, s ha nem is a legszebbet, de a leghasználhatóbbat valamennyien kiválasztották. Minden novellának közvetlen kapcsolata van az író életével, s olyan dolgokat tudunk meg, amiket eddig a szerzők vagy elhallgattak, vagy nem volt alkalmuk elmondani. Minden átélt és tapasztalt igaz, s mindenki számba jön, vagy még számba jöhet.
Asztalos István a panaszos szegénységet inti vissza a gyermekkor emlékeként, s a „Tavaszi foltok” sem akarják megdönteni a „szegény embernél nincs jobb ember” filozófiát. Kodolányi magát a valóságot, Makkai Sándor a szimbólumot tekinti novellája tűzfészkének. Tamási Áron „Rendes feltámadása” újra bebizonyítja nekünk, hogy a mitológia elemi igazságai sokszor helytállóbbak a tudomány várainál. Egyetlen meglepetéssel is kell számolnunk; Németh László nem választ, bár könnyen választhatott volna. A dekameron egyik legszebb novelláját Kádár Erzsébet adja.
Bohuniczky Szefi a mezítlábas menyecske ábrázolásához marad hű, s Darvas Józsefet önvallomása is segíti megértenünk. Programnélkülisége adja a legszebb programot.
Nagy István a két háború közt elindult munkásgyermek életében saját forradalmát éli újra társak és osztályok között. A „Szakadék” szerzője megbízható, meséje szép. Veres Péteré tanulságosabb.
A dekameron módszeréből önként adódik, hogy benne a líraiság van túlsúlyban. Az ún. népi írók, akik a két kötet legjobb darabjait adják (Asztalos, Kodolányi, Nagy István és Veres Péter), mindannyian az elindulás perceitől forrósulva szólanak, s az Új magyar dekameron mint a legidőszerűbb könyvsorozat áll meg a kikristályosodott népi irodalom lelkiismerete előtt. [192]