Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Szende Zoltán: Siculus: A moldvai magyarok őstelepülése, története és mai helyzete

A Délvidék az elmúlt esztendő során sok moldvai csángó család új hazájává lett.
Már az első világháború előtt fokozódó figyelem irányult az erdélyi határokon túli csángó-magyarokra, viszont kutatásunk alig szentelt figyelmet annak a körülménynek, hogy a bukovinai csángó-magyarokon kívül még Moldva területén is igen jelentős ősmagyar települések alakultak ki még a honfoglalás korában. A szerző mélyenszántó és részletekben gazdag tanulmánya mindenekelőtt éles tudományos megkülönböztetés ismérveit vezeti le a csángó-magyarság és a moldvai magyarság között, hogy azután teljes részletességgel tárja fel az utóbbinak kialakulását, múltbéli és jelenlegi sorsát. Toponímiai adatok, ősi magyar helység-, folyó- és pataknevek, hegyvonulatok neveinek tömkelegével bizonyítja azt, hogy a honfoglaló magyarság nem pontosan az erdélyi Kárpátok bástyái mögött, hanem helyenként azok előterében is megtelepedett, s a legjelentékenyebb ilyen előtér-település éppen Nyugat-Moldva: itt, a Tatros-völgy és Bákó (most románul: Bacau) körül a magyarság már a XIII. század elején, tehát kerek egy évszázaddal a moldvai oláh vajdaság megalakulása előtt végleg letelepült lakosság volt. Ezt maga Jorga, a legnagyobb román történész is elismeri, sőt azt is, hogy Moldva és Havasalföld városait mind Nyugatról (Erdély) jött „idegenek” alapították.
A szerző kimutatja, hogy az Árpád-korban, vagyis az oláh fejedelemségek megalakulása előtt nem a Kárpátok, hanem a velük párhuzamosan, a Szeret folyó völgyét alkotó hegyvonulat tömbje képezte a magyar határt, s az ott élő magyarságtól délre telepedtek aztán le a Szent László királyunktól visszaszorított kunok. II. Endre kezdte meg a Szeret-vidéket védőövezetté kiépíteni, amit idegen nemzetiségű lovagrendre bízott. Az egyházi önállóságra törekvő lovagrend elűzése után helyükbe székelyeket telepített át a Kárpátok túlsó oldalára, aminek legfontosabb eredményét a szerző a „részes” intézmény kialakulásában, vagyis a földesuruk felsőbbségétől mentes, a lakosság között felosztott faluhatárban látja. A részesek nemcsak külön helységekben laktak, de saját törvényeik és bíráik is voltak, még a vajda se parancsolhatott nekik, csupán szabad megállapodás alapján kialakult évi járadékot kapott tőlük. A magyarok, úzok és csángók mellett a kunok is fokozatosan a részes intézmény tagjaivá váltak, aminek kapcsán sikerült őket a magyar keresztény egyházba téríteni. Az ennek kapcsán 1227-ben létesült Milkov első püspöke, Theodorik, egy magyar rendház priorja lett. A megtérített kunokkal erősbödő moldvai magyarság már a délről most felhúzódó oláhságot is kezdte kulturális befolyás alá vonni – ekkor kértek a pápától katolikus oláh püspökséget –, amikor a tatárjárás döntő változások kiindulópontja. Moldvában ugyanis még nagyobb pusztításokat okoz, mint Magyarországon: a milkovi püspökségnek nyoma vész, a felgyújtott magyar és székely falvak lakosai a hegyekbe menekülnek. Az utolsó Árpádok ugyan számos intézkedéssel erősítik meg ismét Moldva magyarságát, de a Dnyeszter túlsó partjára visszavonult tatárok a moldvai vajdát támogatták, ami érthetővé teszi Nagy Lajos moldvai hadjáratának célját. Abban a koncepciójában ugyanis, hogy a magyar határok mentén, keleten, délkeleten és délen konföderált hűbéres népek helyezkedjenek el, a [191] tatárok zavaró tényezőjét kellett nyugvópontra juttatnia. E célból ütközőállam gyanánt megbízható hatalmi szervezetet kívánt Moldvában létesíteni, ahol tényleg Lackfi nádor seregéből újabb magyar rajok települtek be. Ezt a moldvai vajdaságot azonban a Máramarosból kiszökött oláh Bogdán kerítette hatalmába, s amikor a tatárok mellett a lengyelek segítségét is elnyerte, Lajos király kénytelen volt őt hűbérúri fennhatóságának elismerése fejében 1348-ban Moldva vajdájául elfogadni, amely így második oláh államalakulás lett. Havasalföld után Bogdán vajda továbbra is tatár és lengyel pártfogással igyekezett magát biztosítani, s a tőle 1370-ben alapított katolikus püspökség élére – még mielőtt Nagy Lajos lengyel király lett – lengyel papot kért, holott a hívek majdnem kizárólag magyarok voltak. De már 60 év múlva megszűnik ez a püspökség, a magyar templomokat pedig leromboltatja legnagyobb ellenfelük, a közben megalakult ortodox oláh egyház.
A moldvai magyarság sorsát aztán végleg a mohácsi vész pecsételte meg, amikor teljesen megszűnt Magyarország hűbérúri jellege a két oláh fejedelemség fölött. A részes intézmény is elsatnyult, úgyhogy a magyarság szellemi téren próbálkozik megszerveződni. Tatros (Tatáros), 1407-ben keletkezett kis kultúrközpontjuk, az első magyar bibliafordítás szülőhelye időleges magyar püspöki székhely is, amely mellett 1412-ben a bákói kolostor alakul ki második szellemi gócponttá. A református küzdelmek Erdélyben kialakult hullámai során Petru Rares és Rettenetes János moldvai vajdák a katolikusok – vagyis a moldvai magyarok ellen – foglalnak állást, ami szörnyű pusztítások, templomrombolások kiindulópontja. A csíksomlyói ferenceseknek sikerül ugyan a bákói kolostort elnyerniük, de az 1602-ben történt tatár pusztítást nyomon követi a lengyel katolikus egyház betelepedése Moldvába. Hiába intézkedett maga a pápa, hogy a misszionáriusok tanuljanak meg magyarul – még a csíksomlyói ferencesek is kiszorulnak Moldvából, s a magyarság folyton csökken. Bandini, a dalmát származású moldvai katolikus püspök megrázó adatokba foglalja, hogyan némul el az azelőtt úgyszólván tiszta magyar Jászvásár (Iaşi), Bákó, Paskány, Karácsonykő, Herlő városokban a magyar szó. 1700 és 1800 között a magyarságot végleg kiszorítják addigi moldvai vezető szerepéből, amennyiben az addig egy fogalmat jelentő „magyar” és „katolikus” jelleget elválasztják egymástól. Az összes katolikus templomokban és intézményekben bevezetik a román nyelvet, 1884-ben pedig a iaşi-i román katolikus szemináriumot. A történeti fejlődés megkapó fejezetei után a szerző pontosan végigköveti a moldvai magyarság sorsát a világháború után is, és megállapítja, hogy Moldva jelenleg 120 000 katolikusa közül legalább 105 000 a magyar, de voltaképpen 800 000 magyarnak kellene a Kárpátokon túl élnie, ha évszázadokon át rendszeres elnyomás tárgyát nem képezte volna. A kiváló munkát statisztikai táblázatok, falu- és családjegyzékek, térképek és vázlatok teszik kisebbségi irodalmunk egyik legfontosabb darabjává.