Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Csuka Zoltán: Cs. Szabó László: Haza és nagyvilág

Mikor Cs. Szabó László írni kezdte ezt a harmincöt tanulmányát – szerény kísérleteknek nevezte őket, csip-csup műveknek, holott egy ember élettapasztalatának gazdag tárházából épült terméskövek, egyenként is az épület oszlopai –, Európa távoli szemhatárán még látni lehetett az első világháború távoli üzenetét, Spanyolország tűzvészének füstjét. Az utókor aligha fogja a két világháborút elválasztó két évtizedet másnak tekinteni, mint átmenetnek, hisz az első világháború gyűlöletre épült békéi aligha arathattak mást, mint amit elvetettek; a háborút. Sőt, az egészen ki nem fakadt kelevény a két évtized alatt még mérgesebbre duzzadt, s amidőn ez a második világháború elkövetkezett, a kegyetlenség és gyűlölet, az emberi gonoszság és rosszakarat már kevesebb álorcát öltött magára, s ami még húsz év előtt háború volt, a mostani öldöklés rőt fényében már csak lo[189]vagi tornának látszik. S épp az tűnt el Európa gyűlöletbe torzult arcáról, amiért tulajdonképpen a nagy mérkőzés jelszavai hangzanak: a szellemi Európa vonásai.
Az örök szellem és az örök művészet embere azonban nem a külső vonásokról ítél, s ha jobban körülnézünk, látjuk, hogy a pokoli színjáték mögött, a gyűlölettől és szenvedélytől eltorzult vonások mögött is tisztán él, és idejére vár az az Európa, amelynek arcvonásait – Cs. Szabó erről már a bevezetőben beszél – egy kis nép kétezer év előtt kezdte kialakítani, s ezen a márványarcon kétezer év óta Európa legjobbjai igyekeznek az emberi arcvonásokat elmélyíteni. Cs. Szabó nagyon szerényen beszél a helytállásról, pedig ő maga is tudja, milyen nagy dolog manapság ez a helytállás, az ember örök magatartása, és az a keresztyénség, amely nem az ajkakon, hanem a szívekben él. Ez a kötet pedig helytállás és örök magatartás, egyben pedig hitvallás; hitvallás a kis népek mellett (fajtáján kívül Cs. Szabó is csak ezeket a kis népeket szereti, akár a magyar népmese az árva királyfit, a legkisebbet, leggyengébbet, de jellemben, tisztaságban, emberi nagyságban mégis a legerősebbet és legnagyobbat). Hiszen nemcsak fajtánkat, hanem mai erkölcseink alapját, a krisztusi hitvallást tagadnánk meg, ha nem ebben hinnénk, s ha nem ehhez az elvhez igazodnánk.
Cs. Szabó tanulmányaiban hazai és nagyvilági viszonylatban a sűrített történelem jelenik meg előttünk, szinte azt is mondhatnánk, hogy minden egyes tanulmánya szellemi vitaminpasztilla; sokszor kötetek lényegét, legjava mondanivalóit találjuk meg benne. Cs. Szabó tárgyi tudása sokszor lexikonok adatait zsúfolja össze, de ezeket az adatokat, még a legkisebbet és leglényegtelenebbnek látszót is a szellem tüzével fűti át, és teszi izzóvá. Az olvasó sokszor megdöbben, milyen gazdag tárgyi tudás tárháza áll készenlétben a szerző mögött, és szeme elkáprázik attól a bűvészet határát súroló gyorsaságtól, ahogyan Cs. Szabó néha egy-egy jelentéktelen tárgyi adattal egész korszakot és annak szellemi hátterét, jelentőségét világítja meg. Cs. Szabó bocsánatát kell kérnem a triviális hasonlatért; sokszor a röntgenszemű embert kell látni benne, amint egy-egy országban megfigyeli a dolgokat. Pár év előtt, a belgrádi magyar könyvkiállítás alkalmával tapasztaltam, hogyan lát Cs. Szabó a dolgok mögé; mindössze két napig volt az akkori Jugoszlávia fővárosában, nyelvüket sem ismerte, irodalmukat még kevésbé, s egy ilyen csip-csup kis, aranyforgácsnál is kisebb útirajzban mégis többet mondott és tudott róluk, mint mások hosszú évek tanulmányai után. (Ugyanígy látta meg nem is olyan régen a szakadék szélén álló lengyeleket; milyen kár, hogy ezek a megfigyelései kimaradtak ebből a kötetből!) S mennyire hatványozott mértékben lát Franciaországban, Angliában, Olaszországban, Németországban, amelyeknek szellemi életét és lényegét minden honfitársuknál jobban és gazdagabban ismeri. Az ösztönös megérzést itt gazdag intellektuális tudás alapozza meg. Mindent mélységesen meglát, és még mélységesebben megtanul, és olyan adatot, amely más figyelmét biztosan elkerüli, villámgyorsan akkor ránt elő, amikor legtöbbet mondhat vagy jelezhet vele.
A tanulmányok sorát a szívéhez legközelebb eső témával, a kis népek hivatásának tárgyalásával kezdi. A tizenkilencedik század kis népek helyett még szunnyadó, nagy népeket állított helyre, s a történelmi valóság a kis népek helyett a kis részekre darabolt, nagy népek ügyét szolgálta. A huszadik században aztán úgy látszott, hogy a kis népek is elérkeztek a szabadsághoz, de az volt a baj, hogy Versailles gyermekei nem voltak igazi kis népek, amelyek – mint Belgium, Svájc, Dánia, Finnország – lelki egyensúllyal és élettani mérséklettel azoknak is bizonyultak. A Versailles-ban talpra állított kis népek nem találták meg önmagukat, hanem a nagy népek bűneit utánozták. „A mértéktelen győztes mindig elbukik” – állapítja meg Cs. Szabó, és mindjárt példát mutat rá: a világháború utáni új Európát a mértéktelen győztesek hiúsították meg, s ebben az elvetélésben a kis népek többet vétkeztek, mint a nagyok. A Versailles utáni első vizsga után megbuktak a megtévesztett és lelkiismeretükben nem tiszta, dölyfös és helyzetüket fel nem ismerő kis népek. Közép-Európa kis népei bizony sokat tanulhatnak ezekből a megállapításokból, kérdés azonban, van-e még idejük a tanulásra? A másik kérdés persze az, tudnak-e egyáltalában tanulni?
A kis népek hivatását végeredményben a fennmaradásban látja Cs. Szabó, ezzel költőiknek is tartoznak, akik belepusztultak a nemzetféltésbe. Második hivatásuk az erkölcsös élet, s harmadik az, hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. „Ne a nagy népek bűneit utánozzák, hanem a maguk erényeit keressék!”
Csak természetes, hogy a nagyvilágban a nagy népek hivatását is igyekszik megvilágítani, s itt sorra veszi Európa nagy nemzeteit. A mi számunkra azonban sokkal tanulságosabb, amit a haza kérdéseit tárgyalva a nemzetiségi problémáról mond, s figyelmeztet az ősi magyar nemzetszemléletre, amelyben szintén ott találjuk a már említett mértéktartást. Csak egy jellemző idézet felfogásáról: (a magyar) „a szomszéd népeket, vendég népeket és az idegeneket ma is a nomád ember kicsit gúnyos, de családias szemével nézi, s amikor csak teheti, mindig helyreállítja azt a nemzetiségi államot, amelyről egész másképp gondolkozik, mint a nemzetiségi jogászok.” S mennyire igaz az a megállapítása, hogy „nemzetiségi uszítói majdnem mind beolvadt magyarok voltak” s egy-egy fölvett történelmi [190] név tekintélyével ugratták a magyart idegen ajkú honfitársai ellen”. (Gondoljunk csak Széchenyi, Wesselényi, Deák, Eötvös, a Telekiek ezzel ellentétes, valóban a magyar lélekből fakadó nemzetiségszemléletére…)
Lehetetlen, de nem is lehet a célunk a harmincöt tanulmánnyal külön-külön foglalkozni, csak azokra mutattunk rá, amelyek a Kalangya olvasóinak különös fontosságúak. A magyar műveltségről, a magyar irodalom nagyjairól, a népi és urbánus írók sokat vitatott kérdéséről rengeteg mondanivalót ad összesűrítve Cs. Szabó, de különösen fontos az, amit nekünk, magyaroknak Latin-Európáról tud mondani mai, sorsdöntő napjainkban. Már említettem azt az aprólékosságba menő tudást, amellyel az olasz és francia dolgokat ismeri, ez a tárgyi tudás a kútfő, amelyből oly sokszor és meglepő fordulatokkal merít, s világítja meg az olvasó előtt nemcsak a múltat, hanem a jelent s bizonyos fokig a jövőt is.
Már rég túlhaladott álláspont, hogy háborúban hallgatnak a múzsák. Ha a mai magyar szellemi életet figyeljük, azt látjuk, hogy épp ma mind többet és többet mond a magyar Múzsa nekünk is, Európának is. Az európai ember pedig mind szomjasabban és izgatottabban fordul a múzsák felé, és keresi a feleletet azokra a kérdésekre, melyekre az ágyúk dörgése nem ad, mert nem is adhat választ. És Cs. Szabó tanulmányaiban Európa múzsái szólalnak meg, és felelnek a kérdezősködőnek. Ezek a nyugodt és bölcs válaszok legjobb bizonyítékai annak, hogy Európa és benne Magyarország biztos és szebb jövő felé halad.