Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. július-augusztus) 7-8. szám

Németh László: Papucshős

Személyek:
Éber Lóránt orvos Lonka, a felesége
Erzsike a felesége Gabi, a leánya
Viola, Éber Lóránt húga Mari, mindenes Hollyéknál
Holly Sebestyén városi könyvtárnok Pubi, Gabi udvarlója
Egy részeg
Első felvonás
(Éberék lakása. A pesti születésű, fővárosból lekerült orvos a modern családi ház igényét is magával hozta; kissé megtollasodva, ilyet ékelt a püspöki város régi, vasalt kapus házikói közé. A szint két, félig elválasztott helyiség alkotja; a bal oldali: az utcai előkertre tekintő, sok ablakos szoba, amolyan hall féle; az előszobából ide lép be a látogató, s a szobák is innen nyílnak. A jobb oldali: úri szobának készült, de a betegei után futkosó orvos távollétében szalonná hűlt ki. A két, körülbelül egyenlő helyiség közt alig egy méterre előugró válaszfal, a fal tokjából félig előre vont üvegajtó, mely a két szobát szükség esetén egészen elválasztja. A „hall” bal fala csupa apró, kissé homályos táblából álló ablak; az egyetlen nyitott szárnyon a muskátlis előkert kerítésére, s az öreg utca macskaköveit őrző lámpára látni. A helyiség mélyében két ajtó: az üveges az előszobába, a másik a lakószobákba vezet. Az úriszoba vak; ajtó nem nyílik belőle, ablak nyilván az elvett negyedik falon lenne. A berendező a vidéki városkában feltűnő modernségre törekedett; de inkább csak külsőleg másolta le a Nemzetközi Vásáron vagy másutt megfigyelt bútorokat. A hall, ha nem is kirívón magyaros, az ablakok alatt festett támlájú lóca, ilyenféle asztal, oldalt egy szék, a hátsó falon a két ajtó közt egy fölszögezett padkán néhány magyar mintájú cserép. A másik helyiség sarkában egy csőbútor szalon, hevederes nikkel fotelek, fölötte ordító aktok, dülöngélő vidéki utcák, köbösített csendéletek. A jobb fal mentén fönn szabad, alul zárt könyvállvány, melybe középütt ugyanabból a fából egy íróasztal van beépítve úgy hogy az odaülőt a fönn sorakozó Pallas-lexicon, s az előtte álló íróasztal valóságos gyóntatószékbe zárja. Nem valószínű, hogy ezen a helyen valaha dolgozna valaki. Ha most tele is van szórva az íróasztal egyik fele, s körülötte a föld könyvekkel, ez valami jövevény garázdálkodása, aki oldalról állított háttal a színnek egy taburettet az íróasztalhoz, s a gazda mappájára egy tavaszi nárciszokkal telt cserepet nyomott. Idő: közvetlen ebéd után. A hall X-lábú asztalán még fönn a terítő, s a beszélgetők előtt ott az eltolt feketés csésze. Éber Lóránt és húga a lócán ülnek; Erzsike, a [305] feleség épp most kel fel házi dolga után látni az egyetlen székről. Lóránt, jó negyvenes, vonzónak tartott férfi; az agyonrohant délelőtt és a jó ebéd után szája és szeme gyönyörűségére maga elé szivarozgat. Viola egyenes, kemény, fesztelen nő, aki előtt az, hogy asszony-e vagy lány, férjnél van-e vagy nincs, értelmét veszti. Az utolsó fekete kortyot leöntve az újságban lapozgat. Erzsike, a háziasszony, legszívesebben kinn lenne mar a konyhában, de úgy érzi, hogy a vendégtől még egy kis ácsorgással és néhány szónyi beszélgetéssel kell megváltania ezt a szökést.)
Lóránt (a húgához): Igaz, Viola, szereztem neked valakit, aki mindent megmond, amit tőlem hiába tudakolsz.
Viola: Csak nem? Már azt hittem, én tudom a legtöbbet várostokról annak ellenére, hogy két napja vagyok itt.
Lóránt: No-no, mi nem azért élünk, hogy helytörténetet, vagy társadalomrajzot készítsünk a mi szemétdombunkról. Semmi közöm a jazigjaid és markománjaid ittfeledt cserepeihez, vagy a köszvényes Terézia-korabeli bíboroshoz, aki azt a cifra erkélyt ragasztotta a püspöki palotákra. Azt elébb megmondom, hogy melyik kanonoknak van májsorvadása, s melyik asszonynak szeretője. Hanem Sebő mindent tud: mi Kós városiak nála tartjuk a múltunkat: ő a régészünk, városi könyvtárnokunk, múzeumigazgatónk, történetírónk. Ha meg talál halni, olyan lesz ez a város, mint aki elvesztette az emlékezetét… Nekem különben igen jó barátom.
Viola: Nem nagy eredményét látom a barátságnak.
Erzsike: Híres felesége van, onnan a barátság. (a feketés kannát odakínálja): Kérsz még?
Viola: Nem, köszönöm… (a bátyjához) Szóval te inkább csak kutatni valót adsz ennek a régészbarátnak. Nyilván az asszonyban is a múltját szereti.
Lóránt: Erzsike csak rossznyelvűsködik… Hollyéknál kivételesen igenis a férfi a barátom.
Viola: Holly? Csak nem az a Holly Sebestyén, aki a Kós város történetét a középkorban írta.
Lóránt: De alighanem az, bár én a födelét sem láttam a könyvének.
Viola: No hallod! Én mindig valami rég porladó papnak képzeltem ezt a Hollyt. Hisz a könyve is messze a háború előtt jelent meg, s azóta a nevét sem hallani. Vénséges ember lehet már.
Lóránt: Mint magam; csak egy kicsit elhanyagoltabb.
Viola: Lám-lám. (az abroszt leszedő Erzsikéhez): S olyan híres felesége van?
Lóránt: Kósi viszonylatban.
Erzsike: Miért mondod, hogy kósi viszonylatban? A lányának hizlal udvarlókat, s maga is jól jár közben.
Viola (nevet): Szegény Sebestyén… Úgy látszik, megszolgálja a nevét. Szent Sebestyén. (Az ajtóban álló Erzsikéhez): Ez az tudod, akit agyon nyilaztak… Pedig a könyve nem rossz. (Erzsike kimegy az abrosszal és csészékkel.) [306]
Lóránt (a szivarját leveri, s hátravetve magát a nyitott ablak fájára rakja a könyökét): Az ember még kevésbé rossz… Erzsike nem rosszul szimatolta; kezdetben csakugyan az asszony húzott oda. Az ilyen jámbor, háztartásba temetkező nők, mint Erzsi is, néha egész jól megérzik a delejességi viszonyokat. Van abban az asszonyban valami nyers, zaklatott. Gondolhatod, hogy nem fiatal, ha a lánya udvarlóival keveredik hírbe: de ez a folytonos szilaj türelmetlenség megfiatalítja. Nyereg és sarkantyú után kiált minden mozdulata, s engem, emlékszel, mindig izgattak a betörni való nők.
Viola: Igen, ezért vagyunk testvérek. Te mindenkit betörnél, és engem senki sem tudott betörni. De mi volt a szerepe ebben a lovaglóiskolai epizódban Szent Sebestyénnek?
Lóránt: Sebő? Megesett rajta a szívem. Ő tanított meg a férfiszolidaritásra. Szövetségese lettem az asszony ellen.
Viola: Bravó… Idáig azt hittem, én vagyok az egyetlen lény a világon, aki férfiszolidaritásra képes. Az egyetlen, aki nem, mint nő, hanem mint ember, ha akarod, mint férfi tartok össze a férfiakkal.
Lóránt: A te összetartásod, azt hiszem, inkább amazoni… Az emberek hideg, munkás, eszmei felével tartasz össze a zavarossal szemben. Én azonban ezt a Sebőt… Sosem hittem, hogy egy címeres papucshőst akkora tisztelettel tudjak szánni.
Viola: Hát csakugyan olyan szánalomra méltó?
Lóránt: Nagyon. Nem is az udvarlók miatt. Ez csak Erzsike és az oltáregyleti hölgyek borzalma. Sok asszony egész kellemesen csalja meg az urát, s én meg sem mernék esküdni rá, hogy azok a kölykök… Egész más van itt: Lonka egyszerűen rabszolgaságba taszította ezt a Sebőt. S nem is gonoszságból, nem gonosz asszony… Aminthogy a férfi sem csonttalan puhány… Egész más… Én a háziorvosuk vagyok, és sok mindent megérzek bennük és köröttük… De hát regényíró vagyok én, hogy az ilyen benyomásokat kimagyarázzam?… Egy orvos annál kevesebbet érez, minél többet magyarázza az érzéseit… Te mint városkutató, vagy mi is vagy?…
Viola: Én mint városkutató, attól félek, inkább a te Sebőd cserepeire leszek kíváncsi, s nem a hálószobájára. Vagy azt hiszed, hogy az ilyesféle papucshős különösen jellemző Kósra?
Lóránt: Nem. Azt nem. Inkább az emberiségre… (hirtelen kipillant az ablakon, melyen idáig is ki-kinézett) Halló Sebő… (Violához): Nem elszökött volna! (kihajol az ablakon, s úgy kiáltoz): Semmi kibúvó, be kell jönnöd. Megígértelek a húgomnak. (visszahúzza magát) Szerencse, hogy szemmel tartottam az utat. Minden délután erre kocog a takarékba, mert ott is van neki valami külön munkája.
Viola: Ha dolga van, miért nem hagyod futni?
Lóránt: Á, nincs annak olyan komoly dolga. S ha benn van egyszer, a kedve is megjön. Csak húzódik. Abból amit megtesz, mindig valami baj származik. Hát inkább elbliccel mindent, aminek cselekedet színe van. Például bejönni hozzám. (az előszo[307]baajtón óvatosan benyitó Sebőhoz) Szervusz, Sebő. Lökd ki csak bátran azt az ajtót. Hadd hirdesse az urat, aki bejön.
Sebő (Kissé félszegen benyit, s körülnéz; Lóránttal egykorú, a vonásai talán még fiatalosabbak is; de míg az pirosra öregedett, Sebő megfakult; a bőre halványabb, haja az elszórt őszes szálaktól nem ezüstös, csak színevesztett, ruhája s a kezében feledt kalap gyűrött, a hangja kissé bágyadt, arca előtt a szomorú, magukba süppedt emberek diffúz homályossága): Nem feledkeztem meg az ígéretemről, csak azt gondoltam, este a takarékból jövet alkalmasabb lesz. (Viola felé megy, s tétován meghajlik.)
Lóránt (hátulról átöleli): S este, hogy holnap ebéd után. Ismerlek már. Pedig a húgomtól nem kell félned; a mitológiai időkben az ilyen nők lovon nyargalásztak, s előbb kiverték a nyeregből a férfiakat, minthogy elcsábítsák őket.
Sebő (mosolyt erőltetve): S te azt gondolod, hogy a hadakozó nőktől kevésbé félek? Olyan erősen ülök a nyeregben? (Violára mosolyog) Ilyenek, akik erősen ülnek a nyeregben?
Viola: Ez mindig az összecsapásnál derül ki. Különben ne féljen tőlem, Lóránt túloz. Ha egy nő nem dorombol, neki azonnal a görögpótlón tanult szörnyek jutnak az eszébe.
Sebő: Nagyságos asszony, a mi városunkról akar írni valamit?
Lóránt: A markománokon kezdi, s az utolsó lapon az én OTI rendelésem teszi botránykrónikába. El vagyok készülve rá, hogy kivernek a városból, ha a könyve megjelenik… Különben nem nagyságos asszony, hanem Viola. Dr. Éber Viola gazdaságtörténész. Nem férfitól kapta az asszonyságát, hanem önmagától.
Viola: Szép, hogy ilyen büszke vagy rám, és ennyire borzadsz tőlem, de Holly úr úgy tartja a kalapját, mint aki csak néhány percet szánt ránk. Azt pedig én mégis csak Kósra és nem magamra szeretném szánni.
Sebő (zavartan leteszi a kalapját): Ó, rendelkezésére állok, máskor hosszabban is… Csak attól tartok, nem sok számottevőt mondhatok egy frissebb készültségű szakembernek.
Lóránt: Idült szerénykedő. Minden miseruháról tudja, hol készült, s melyik pap csontjai tartoznak alája.
Sebő: Lórántot nem túlságosan nehéz elkápráztatni. Ő már azt is nagy tudománynak tartja, ha a Ferenc császár diadalívén a feliratot lefordítják neki… Sajnos nem sok időt szentelhettem a kutatásnak.
Viola: Nono, ha nem akar vesződni velem, mondja ki kereken. Csak ne tagadja. Bizonyítékom van. (Átmegy a másik szobába, s felemel a zsámoly mellől egy könyvet) Ezt ismeri talán.
Sebő (a válaszfalig utána megy, egy ideig onnét beszél): Ó, az én ifjúkori kis elmebotlásom. Ha tudom, hogy ismeri, igazán elszököm Lóránt elől.
Lóránt (visszaül a hallasztalhoz, s az újság felvételével jelzi, hogy a tudósokat egymásra bízta): A tudós ibolya! A mi tisztiorvosunk egyszer lehőmérőzött vagy háromszáz iskolásgye[308]reket, s idáig legalább húsz tanulmányt, értekezletet, rádióelőadást, kiáltványt, felterjesztést készített a kutatásairól. Ez meg minden koponyához, amit a föld, utca, temető kivetett: fület, bajszot és nációt ragasztott, s nem győz tudatlanságán szégyenkezni. Tudd meg, hogy a húgom épp most dicsérte meg a könyved. Lefestettelek, ki vagy, s ő azt mondta: „pedig a könyve nem rossz”.
Sebő: A fővárosiak elnézőek a vidéki dilettáns iránt. Annyira meglepi őket, hogy ezek az állati sötétségben élő lények is felemelnek egy-egy cserepet, követ, jegyzőkönyvet… Én azonban sokkal komolyabban készülődtem a tudományos pályára, semhogy az ilyen elismerés értékét…
Viola (melegen): Először is én még semmit sem ismertem el… Másodszor: maga nem dilettáns… Sőt meg voltam győződve, hogy rég meghalt, vagy ha mégis fiatal volt, a háborúban esett el. Most sem értem, hogy akkora készültség húsz év alatt miért nem hallatott többet magáról.
Sebő (kissé türelmetlenül): Készültség! Lajstromoztam, ami előttem volt. Összeállítottam a Kósra vonatkozó diplomákat, kivonatoltam a középkori városi jogot, s beállítottam az egészet a sablonos várostörténeti környezetbe… Csakhogy ezt a keretet nem lett volna szabad komolyan vennem. Nálunk senki sem foglalkozott komolyan várostörténettel. Amiket egypáran összeírtak, a gyermeki pillantás előtt sem áll meg. Csak az okmányokat látjuk. Egyáltalában fogalmunk sincs róla, hogy keletkeztek, s mire szolgáltak a városok a középkorban. (Közelebb megy Violához.)
Lóránt (az újságja mellől): Úgy-úgy, Sebő, legalább a középkorban merj haragudni.
Viola: Látja, milyen igazságtalan a könyvéhez. Hisz ez az elégedetlenség már abban „az elmebotlásban” is ott van. Emlékszik arra a fejezetre, ahol a IV. Béla városalapításairól mondja el a kételyeit? Nézze, mit írtam a margóra. (lapoz, s oda mutatja Sebőnek) Ez az ember mer kérdezni. Werner Sombart ugyanezt írja a középkori városokról műve új kiadásában. Lehetetlen elképzelni, hogy a mi középkori városainkat a kereskedelem virágoztatta volna fel.
Sebő: Természetesen. Én összehasonlítottam a magyar, cseh és lengyel viszonyokat. A mi történészeink azt vetítették vissza a középkorba, amit az orruk előtt láttak. Kós várost a püspök és néhány fal mögé húzódott főúr birtokainak a dézsmája tartotta el, nem a kereskedelem.
Lóránt (átszól): Akárcsak ma. Abból élünk, amit a falusiakból kiszívunk.
Viola (Sebőhoz hevesen): S miért nem dolgozta ki ezt az elméletet? Miért hagyta, hogy kívülről tanítsák meg rá, amit maga, a maga esze erejéből talált ki. Én nem hiszek abban, amit a regényírók fecsegnek, hogy az embert a vidék letöri.
Sebő: Tudja Isten, nem a vidék, s közvetve talán mégis. Aki az egész problémát látja, az nem firkálhat ilyesmiket, mint az az első volt… S az egészhez nem volt meg az anyagi lehetőség… [309] (halkan, figyelmesen) Nem gondolt még arra, hogy egy nagy alkotáshoz nem is annyira nagy önfeláldozás kell – hisz’ az gyönyörűség –, hanem önzés, elszánt, kérlelhetetlen önzés.
Viola: Ezt nem értem.
Sebő: Nem szabad más igényt ismernünk, csak a művet, a mi művünket, azt kell táplálni, mint egy falánk, nehezen hízó gyereket. S honnan, miből? Amit a hozzátartozóinktól, szóval Istentől és természettől ránk bízott élőlényektől elveszünk. Igen, az alkotás bálványimádás. Akinek nincs ereje a véráldozathoz… Például a könyvek. Könyvtár nélkül, különösen egy ilyen vidéki városban… Hisz egyet-egyet a várossal, a piaristákkal meg-meghozatunk, de ilyen személyre szabott munkához mégis nekünk magunknak… Előbb Werner Sombartot mondta: látja, én még ahhoz az új kiadáshoz sem jutottam hozzá. Egy német, valami Shünemann is írt a délkelet–európai városokról. Csak a polémiákat láttam. Aztán az a Dopsch, aki szerint a római városok a középkoron át sem pusztultak el egészen… Mennyi mindent kellene ismerni, hogy az ember némi bátorsággal nyithassa ki a száját… De hát hogyan?… Magánál a tudományos munkánál sokkal nagyobb küzdelem volna ezt a családtagjaink elől magunknak összeharácsolni… Debrecenben kaphatnék most egy könyvtárnoki állást. Ott az egyetemen mégis csak többet olvashatnék. De akkor megint csak a családomat kellene innen kiszakítanom, régi, vagy készülő viszonyokat, barátságokat, megszokásokat feltépni. Ehhez már majdnem barbárság kell.
Viola: Én azt hiszem, csak egy kis egészséges önbecsülés.
Lóránt: Az, az. Viola majd beléd harsogja, mivel tartozol magadnak. Micsoda nyámmogás az, hogy te nem hozathatsz egy-két kiló német okosságot? Magunkfajta rablók közül is kevesen keresnek annyit, mint te a kényes lelkiismereteddel. Mit könyvelgetsz a rendes állásodon felül délután abban a takarékban, ha még ennyit sem engedhetsz meg. (Violához dühösen) Tíz hold szőlőt örökölt az apjától, mert az öreg is a határt kutatta már, csak kapával, s most az mind házhely, hét pengőt is megadnak öléért. Hát eladok egy holdat magamnak: abból a városvédő szentek csontjait is megvásárolhatod, amilyen hitetlenség van, nemhogy azt a kis irodalmat…
Sebő: Te sokkal egyszerűbben képzeled el, mint ahogy van. Bár lehet, hogy nálad így is van. Nem zárt elég friss étvágyakkal össze a sorsod. Egy igazi, mohó, eleven igényben van valami szent. Megszenteli az élet, amellyel kívánják. Ahogy egy nő egy sált, egy kirándulást vagy egy zsúrfélét kívánni tud, abban van valami mohó fény, ami elől ki kell térni… Hiába mondjuk, hogy a könyv nemesebb. Az ember csak a nyers, anyagi dolgokat tudja igazán meggyőző erővel kívánni… S még valami: hogy egy ruha egy nőnek mit jelent, azt én valahogy mégis csak el tudom képzelni. Talán képzeletemnél fogva, talán mert magam is éreztem fiatalon (mosolyogva végignéz magán), akármilyen nehéz ezt elhinni most rólam, hogy mi az, jó ruhában feszíteni. De hogy kívánjam én, hogy a feleségem, vagy a leányom egy középkori [310] szakmunkát… (Violához) Látom, szinte ragyog a szeme a megvetéstől.
Viola: Nem, egyáltalán nem… Az előbb Schünemannt említette, itt van. (odanyom a kezébe egy könyvet.)
Sebő (átveszi): Csakugyan. (Áhítattal megnézi, aztán mohón belelapoz, Viola mögéje áll.)
Lóránt (az újságot ledobva elnyúlik): Szóval az étvágy szemérmetlensége jog az elhabzsolásra. Mindig tanulok tőled, Sebő. De attól félek, hogy ha ez a teória elterjed, mi szemérmetlenek még szemérmetlenebbek leszünk. (Azok ketten olvasnak, és nem felelnek.)
Sebő (a könyvre): Nem szeretem a tudóson a rohamsisakot. Ez a német úgy látszik, könyvet ír, és városokat hódit.
Viola: De elég korszerű ostromágyukkal.
(Egy kavics repül az utcáról a hallablakra, utána még egy. Lóránt odaugrik a nyitott ablakszárnyhoz, kikiált.)
Lóránt: Hó maguk azok? Nem mehetek lófrálni, vendégem van. Jöjjön be, majd meglátja ki… Csak hozza be a csecsemőket is. (Bepillant a tudósokhoz, akik a csőszalonnál a könyvbe feledkeznek, s kisiet az előszobába; onnan néhány pillanat múlva hangos beszéd, üdvözlés. Lonka hangja: de igazán csak egy pillanatra. Lóránt mellé a konyhából előkerült Erzsike is odaszegődik a tessékelésével. A három vendég: Lonka, negyvenfelé járó, inkább belső nyers erejével, mint külső ápolással összetartott asszony; Gabi, a lánya, már ma is lankadtabb, az anyjától tanult stílus és a fekete keretes pápaszem nehezen illenek össze; Pubi jó nyakkendőjű, s jó kedélyű OTI-titkár.)
Lóránt (a vendégnőkhöz, akik teljesen egyformán vannak öltözve; szürke kosztüm, apró csákószerű kalap, a kabáton ibolyacsokor.) Mennyi tavasz egy ajtónyitással. Két vadonatúj szürke kosztüm jobban meggyőz róla, hogy április van, mint minden hőmérő és harangozás.
Lonka: S nézze az ibolyáinkat. (Kissé kihúzza a kabátjából, s az orra alá tartja) Pubitól kaptuk. (Erzsikéhez) El akartam csábítani az uradat kedvesem; ilyen szép napon nem akartam magam lődörögni ezekkel a gyermekekkel.
Pubi (Lóránthoz): Be ne ugorj, Lóránt bátyám. A hölgyek nyakukba kerítik a rókaszőrt; de az udvarlónak felöltőben és meztelen nyakkal kell ebben a komisz szélben vacognia. A mi korunkban már nem olyan könnyű dolog tüzes ifjúként feszíteni. A hölgyek pedig megkívánják, hogy azok legyünk.
Lóránt: Nézd csak a blazírt csibét. Az OTI-skribler barátai előtt onnan van egy kis tekintélye, hogy ilyen nőkkel feszít… Miért szabadítják így magukra?
Erzsike: Na csak ne féltékenykedj… (Lonkához erőltetett édességgel) A Pubi már szinte a családhoz tartozik. Olyan, mintha csak a fiad volna, ugye?
Lonka: Fiam? Az sok. Voltaképp még el sem döntöttük, hogy melyikünknek udvarol, a lányomnak, vagy nekem.
Gabi: Udvarolni csak neked udvarol… Velem kizárólag [311] udvariatlankodik. Egyelőre azt nem döntöttük el, melyik a komoly szándék jele.
Erzsike (egy tál sós rudat tesz a látogatók elé. Lonkához) Milyen fesztelenek vagytok ti, kedvesem. Engem kiirtana az uram, ha ilyeneket mondanék. Parancsolj. (Sorra kínál, esznek.)
Lóránt: Az anyának udvarolni, a lányt nevelni: tulajdonképpen ez a legokosabb taktika. (ő is vesz.)
(A másik szobában ezalatt Viola és Sebő tovább nézegetik a könyvet. De Sebő a beszélgetők közt a felesége hangját felismerve, szorongva, szórakozottan pillog a másik szoba felé.)
Sebő (elhúzza magát a könyvtől): Azt hiszem, vendégek érkeztek.
Viola: Ne zavartassa magát. Két nap alatt még más sem történt, mint érkeztek, és mentek. Erzsike a tésztáival és gyümölcseivel beszívja a vendégeket, Lóránt pedig velük szökteti meg magát. Nézze, itt van, amit Kósról ír.
Sebő (odahajol, olvasni próbál, de aztán megint kiegyenesedik): Azt hiszem, a feleségem hangját hallom.
Viola (becsapja a könyvet): A feleségéét? Akkor menjünk, jelentkezzünk. Az ember olyan ritkán van együtt a feleségével.
Pubi: Ez a májas kitűnő. Abból a meggyborból nem kaphatunk hozzá?
Lonka: Maga ma a szokottnál is szemtelenebb, Pubi.
Erzsike: Ó, dehogy, már akartam bontani. (kimegy.)
Viola (a zavarban topogó Sebőhöz): No mi az? Csak nem fél kilépni a felesége elé?… Talán miattam? Ilyen betűmarkotányosnő…
Sebő: Az igazat megvallva, Lonka egyben-másban érzékeny, nem szereti, ha nőkkel szellemi dolgokról… Talán mert ő az ilyesmihez… (nevetni próbál) Szívesebben látná, ha udvarolnék.
Viola (nyers humorral): Hát most már mit csináljunk? Ez a szoba vak; ketten vagyunk benn, s én filozopternő. A könyveket sem tüntethetjük el. Rajtaértek bennünket. Rendelkezzék, hogy viselkedjünk. Húzódjunk a szoba két oldalába? Vagy vessem magam ebbe a csőiszonyba; tegyem keresztbe a lábam, és cigarettázzak.
Sebő (sértetten): Ne tessék gúnyolódni… Nem olyan veszélyes a dolog. Mondom, egy kis érzékenység, amilyen mindenkiben van… Szabad azt a Kósról szóló mondatot… Ez tévedés, nem német telepítés.
(A hallban az étkezéssel járó nyüzsgés alábbhagy.)
Lonka (elhárítja a tálat, melyet Lóránt odanyújt): Nem, köszönöm. Azt mondta, vendége van; hova dugta el? Vagy csak kifogás volt.
Lóránt: Nem, a húgom van nálunk. Az egész húsvéti szünetet itt tölti.
Lonka: Ja, az a tudós nő, akiről beszélt? Mivel is foglalkozik?
Lóránt: Várost kutat.
Lonka: Igaz, emlékszem. Ebben a faluban csakugyan kutat[312]ni kell a várost. Város én szerintem az, ahol az emberek semmit sem tudnak egymásról. Itt folyton pletykálnak.
Pubi (bekap egy hájast): Jó.
Gabi (elteszi a tálat): A hájas?
Pubi: Nem, a mama.
Lonka: És hol található a hölgy? Vagy egyelőre nem állhatunk a tudománya és könyvei közé?
Lóránt: A szomszéd szobában tanulmányoz egy urat.
Lonka: Á, egy urat, idevalót?
Lóránt: Nézze meg. Eddig a dominikánusok kriptáját is kibontották.
Lonka (belép a férfiszobába, meglátja az urát): Ó, maga az, kedves. Azt hittem, idáig a takarékban senyved.
Pubi (Gabihoz, aki mellette ül a padon): A kedves papa s egy húg. Ezt megnézzük.
Gabi (ingerülten): Maga maradjon, és egyék. (Szájába rak hájast. A másik szobai jelenet alatt néma, játékos veszekedés, durcáskodás folyik köztük.)
Viola (mosolyogva kezet nyújt Lonkának): Én vagyok a bűnös. Úgy fogtuk ki az utcából, mint egy patakból valami elsiklani igyekvő halat. Szükségem van a fejére: annyi minden hever benn, legalább forog, ha megdézsmálom… Remélem, nem haragszol.
Lonka (kissé túl édes nyugodtsággal): Sőt hálás vagyok neked, kedvesem, hogy kissé foglalkozol vele… Mindig ez volt a vágya, hogy magához illő művelt hölgyekkel a tudomány dolgairól társalogjon… Sajnos én olyan keveset értek a cserepekhez, még a spejzbeliekhez is. A cisztereket meg egyszerűen összetévesztem a dominikánusokkal.
Sebő (kínosan mosolyogva a keze után nyúl): Igazán nem tudom, honnan veszi Lonka, hogy én ezekről a kérdésekről nőkkel szeretek beszélgetni. Nem emlékszem, hogy valaha is célzást tettem volna rá. (Violára mutat) A nagyságos asszony meg is sértődött, hogy…
Lonka (ingerültebben): Az kellene még, hogy célzást tegyen… Annál természetes, sokkal udvariasabb. (Violához) De te, kedvesem, bizonyára észrevetted rajt a kiéhezettséget. Nem tudom, mióta böngészitek itt együtt azt a könyvet… de már egész biztosan csordultig vagy iránta szánalommal… Húsz éve él megértetlenül. Mindenről beszélhet, csak arról nem, ami érdekli… Ez súlyosabb, mint kartauzi barátnak lenni.
Sebő: Ez a te rögeszméd. Nekem egyáltalán nincs szükségem ilyen téren megértésre.
Lonka (nevet) Rögeszmém? Ahhoz nem törődöm vele eleget, hogy a rögeszmém legyen. Éppen csak a doktorkisasszonynak akartam megmutatni, hogy mi vidéki asszonyok is értünk kicsit a gondolatolvasáshoz… No, ki vele… egész őszintén, nem sértődöm meg… Ugye, mélységesen szánod már ezt a buggyos térdű, zsilettel és hézagosan borotválkozó férfit, aki olyan nagy tudósnak indult, s nem lett belőle semmi. Leszívta a felesége (Az ura [313] vállára dobja a karjáról a boát) ezzel a boával, s ami vele járt… Talán már azt is tudod, hogy könyvekre sem telik szegénynek. Nem tud lépést tartani a tudománnyal… No, halljuk, de őszintén.
Lóránt: Rajta, Viola, de őszintén. Előre élveztem, hogy ti milyen ellenségek lesztek.
Viola (a hanghordásban némi gúnnyal a vidéki asszony hol macska-, hol tigrismodorát utánozva): Nagyon hibásan képzelsz el bennünket, „doktorkisasszonyokat” kedvesem, ha azt hiszed, hogy mi, mint valami alapítványi nő, óriási szánalom-mirigyeket hordunk magunkban, s ha egy keményebben tartott cselédet, napszámost, vagy férjet találunk valahol, arra a szánalmunkat rögtön rányálazzuk. A pápaszemem ugyan most nincs nálam, de a hideg vízhez szokott bőrömön s a tartásomon láthatod, hogy nyers, rideg, vénlány vagy valami hasonló átmeneti lény vagyok, aki ahelyett, hogy szánná a világot, a szempontjaival és rubrikáival áll bosszút rajta. A te urad: az én szememben egy kósi egyed; nem is nagyon jellemző, inkább csak olyan határlény, aki azáltal válik jellemzővé, hogy még éppen kibírja; mint Abbáziában a citrom és nálunk a gyík.
Lonka: Nagyon érdekes. De ha vennél annyi fáradságot, s leírnád, azt hiszem mégis csak…
Viola: Egyelőre kevéssé ismerem. De így külsőleg: jó, kissé puhább emberanyag, túl sok skrupulus. A szakmájában széles, nagy képzeletre valló alapok s kevés szívósság, megtört önbizalom, indokolatlan rezignáció, méltatlan kispolgári boldogtalanság.
Sebő: Kötelező ez az élveboncolás?
Lonka: Engem rendkívül érdekel. Akárcsak a kiskósi jósnő, vagy a pesti éttermekben a grafológus. S én? Én milyen típusba tartozom?
Viola: Drága tavaszi kosztüm, az ibolya üdébb, mint akit takar.
Lonka: Ó, ez már gorombaság.
Viola: Negyven évéhez különben csodálatosan feszes, és izmos… mondhatnám elemi erő. S amellett magasabb lelki bonyodalmaktól sem ment. Egy jól öltözködő vidéki nőtől nem várná az ember, hogy annyira fájdítsa a műveletlenségét, ha ugyan csakugyan olyan műveletlen.
Lonka: Az az. De honnan veszed, kedvesem, hogy én azt fájdítom.
Viola: Hisz valósággal nekemestél… pedig semmi mást nem láttál még, csak a doktorátusomat…
Lonka: Határozottan túlzol, kedvesem. Egész más dolgok hoznak ki a sodromból, mint egy női doktorátus… No pá, nem akarom az eszmecserét tovább zavarni. (Kiveszi a könyvet az ura kezéből) Städtewesen Südosteuropas… Süd, az ugyan dél? A többit nem értem: ilyen könnyen veszem a műveletlenségem. (Kifelé tart a hallba Lóránthoz) Nagyon eredeti húga van, Lóránt. De azért mégis örülök, hogy maga s nem ő a háziorvosom.
Sebő (a felesége után): Megy már? Várjon, én is magukkal megyek. [314]
Lonka: Isten őrizz. Még azt hinnék, nem bírom ki, ha az arám művelt nőkkel társalog… Pubi! Megyünk drágáim…
Erzsike (A konyha felől most állít be a meggyborral s poharakkal.)
Pubi: A meggybor, sajnos, máskorra marad. Indulataink friss levegőt kívánnak.
Gabi: Ne szekálja a mamát. Az öreg fizeti meg.
Lonka (Erzsikéhez): Valóban nem maradhatunk tovább, édesem. (Kimegy.) A nap minden percben elbújhat, s a magunkfajta dámának sietni kell a sütkérezéssel… Pubi, azt mondta, hogy fázik a nyaka; tessék a fele boám. (a fiú nyakára veti a róka végét, s belékarol, úgy vonul kifelé. Gabi és Erzsike, a meggyborral megbotránkozva utána)
Lóránt: Hohó, ha elébb mondja, hogy így kell kísérnem…
Lonka: Látja. Egy férfi sosem tudja mi vár rá. (A vendégek és Erzsike az előszoba felé el.)
Sebő (a kalapját veszi): Megbocsáss Lórántkám… már így is elidőztem…
Lóránt (megfogja a két karját, rámosolyog): Mit sietsz?… Miért vagy úgy megszeppenve. Az ördög vigye el azt a… takarékot. Dacolj egy kicsit, Sebő. Meglátod, mindjárt másképp lesz.
Sebő: Sajnos valóban. (Visszaszól Violának) Kezeit csókolom, kedves kolléganő. Igazán nagy élvezet volt a részemre. Remélem, lesz alkalmunk még. (idegesen elsiet.)
Lóránt (felcsóválva utána néz, majd bemegy a húgához, aki a csőbútoron maradt könyveket az íróasztalra hajítja, félig elképedve, félig elmélázva áll a férfiszoba közepén): No, hová teszed ezt? Igazam volt, vagy sem, hogy vannak Kóson dolgok, amelyek nem férnek be a vidéki város élettanába. Vagy ez az én szegény barátom is valamilyen szociológiai okból rohant most el, mint aki az udvarlóval eltűnt feleség helyett az áprilisi szeleknek akarja mentegetni magát.
Viola: Szociológus kétféle van: az egyik az öszvérnél is makacsabb, a másik csak a szamárnál. Ha az előbbiek közé tartoznám, akkor ezt a mi Sebőnket egész könnyen megmagyaráznám neked. A mi középosztályi életünkben a férfimunka lassan minden értékét elveszti. Nem a hivatal betöltése a nehéz, hanem a hivatal megszerzése. Az ilyen társadalomban, ahol a férfi a megvetett munkát végzi, sosem lehet olyan befolyású, mint a here nő, aki parádéjával és intrikáival ezt a sok férfit társadalommá összeköti. Minél jobban behúzódik munkájába egy ilyen Sebő, annál inkább hozzáaljasul a munka fogalmához, annál inkább kuli, családfenntartó, rabszolga, ez a Lonka pedig annál inkább élvező, szerepvivő, családfő, zsarnok.
Lóránt: Ebben van valami. Ezért mozgok én többet, mint amennyit dolgozom, s ezért választottam hitvesül a háztartási erényt.
Viola: Igen, te noha cinikusnak látszol, tulajdonképpen csak a mi új anyajogú társadalmunk ellen védekezel. Hanem azért igazad van: ezt a Sebőt mégsem lehet a társadalomból meg[315]magyarázni. (Ingerülten) Egyáltalán mivel magyarázod, hogy egyik ember a másiknak, s rendesen, a különb a hitványabbnak minden anyagi kényszerűség nélkül ilyen hülyén kiszolgáltatja magát. Nem felháborító ez? Neked mint orvosnak, kell rá valami elméletednek lenni?
Lóránt: Erre kivételesen van. De ahhoz, hogy a szemedbe mondhassam, túlságosan körül kellene írnom.
Viola: Persze, valami nemi problémává öltöztetett malacság. A nemek harca: a gyengébb és erősebb…
Lóránt: Akármennyire fölháborodsz: ilyesmi mégis csak van. Vannak férfiak, sőt nők is, akik annyira meg vannak győződve a tulajdon hitványságukról, hogy valóságos bűntudatot éreznek, amiért egy másik egészséges emberhez oda merték magukat kenni. S én mint orvos ezt a bűntudatot nem is tartom egész alaptalannak. Bár a Sebő esetében…
Viola: Nem hiszek ebben. Bámulatos, hogy ti férfiak ezekben a kérdésekben mennyire romantikusak vagytok. Romantikusan trágárok. A házasságban az, amit ti a nemek viszonyának mondtok, másodrendű. Noha nem voltam házas, azt tartom, hogy a házasság elsősorban is valami szerelemmentes dolog. Még a szerelem is mi benne? Hogy az ember becsületből, hűségből, gyöngédségből, gyávaságból hajlandó másba bele nem szeretni. A jó házasok sokkal inkább aszkéták, mint galambok. De tegyük fel, hogy a szerelem, ez a jellemző heveny dolog valamiképp mégis idültté tud válni. Mit jelent ez? Vagy valami feneketlen, egy ételre irányított, elpusztíthatatlan étvágyat, vagy pedig valami egész undok, alacsony egymásra utaltságot. Gondolod, hogy az ilyen ember, mint ez a mi szent Sebestyénünk…
Lóránt: Mondom, hogy nem. Ezt én sem állítottam. Voltam együtt vele néhányszor: született fakír. Képes tíz-tizenkét órát futni anélkül, hogy a szájában egy harapás vagy egy korty vizet megforgatna. Szinte szégyelli, hogy testi szükségletei is vannak. Az anachoréták ridegségével tépne el minden aljas láncot. Bár az emberek néha meglepőek tudnak lenni.
Viola: Nem, az én első pillantásom egyetért veled.
Lóránt: De akkor mi hát? Mivel magyarázod ezt a jobbágyságot?
Viola: Nem tudom, mivel. Ami az embereket kiszolgáltatja egymásnak több, mint helyzet, vagy szerelem. Legalábbis a legsúlyosabb és legelképesztőbb esetekben. Megfigyeltem ennek az embernek az ijedt topogását, amikor a felesége hangja fölcsattant a szomszédban. Meg volt rettenve, hogy egy iskolázottabb nővel beszélgetésben találja. Erre a megrettenésre én csak két magyarázatot találok. A legközelebbi, hogy félt a huzavonáktól, kínzásoktól, szemrehányásoktól. De van egy fantasztikusabb.
Lóránt: És pedig?
Viola: Az, hogy valóban sajnálta a feleségét. Féltette a másik embert a fájdalomtól. Mert hogy ez az asszony akár szeretője az a Pubi, akár nem, rettenetes féltékeny az urára, láthattad. Talán nem szerelem-, hanem hatalomféltő, de a torz érzés még [316] mindig érzés, s lehet szánakozni rajta. Hátha csakugyan kíméli ez a Sebő a feleségét. Végre is a második keresztény évezred végén élünk; legalább egy elméleti vitában talán mégis csak föl szabad tételeznünk egy embert, akiben a részvét és a felelősség nagyobb, mint a gyávaság vagy a nemiség.
Lóránt: Ha így van, a mi keresztényünkbe sürgősen egy kis pogányságot kell oltani.
Viola: Én is azt hiszem. Ha csakugyan a barátja vagy, ki kell őt húznod ebből a házasságból.
Lóránt (elgondolkozva): Kényes. Ha ő egyszer megvan benne.
Viola: Persze, hogy megvan, mert a maga ereje kevés. Nincs aki fönntartsa benne az Isten képét… Remélem, nem értesz félre. Sokkal gőgösebb ember vagyok, semhogy egy vénlányt láss bennem, aki elhullott férfiakat horgász… De én magamat érzem megalázottnak egy-egy ilyenféle megaláztatásban. Nem a nő, maga a világ gonoszsága az, ami ellen felborzolódom.
Lóránt: De mit tehetnénk hát?
Viola: Mit tudom én? Majd adódik. (fölnevet.) Ha egyéb nem, elraboljuk, s kolostorba zárjuk.
Lóránt: Valóban ilyesmit kell vele tenni. (Szivarra gyújt, a zsámolyra veti magát, s a húgára néz, elneveti magát.) Szegény Sebő, idáig csak a feleségével harcolt, ezentúl az Isten angyala is a sarkában lesz.
(Függöny.)
Második felvonás
(Szín: Sebestyén dolgozószobája. Régi, kisvárosi épület, magas mennyezet, sárga, felhólyagosodott festésű ajtó és ablakrámák, elkormosodott falfestés. A lakás leggondozatlanabb helyiségei. Az „úr” holmija és a többi szoba szem elől eltüntetett kacatja szorong benn egymás mellett. A hátsó színfal bal sarkában a tapétaajtó az előszobába vezet, a baloldali fal szárnyas ajtaja a vendéglátogatóba. A jobb falon ablak, fölötte porosbíbor színű drapéria, függöny hiányzik alóla. A hátsó falon puhafa könyvállvány; valaha tömöttebb lehetett, de most csak lézengenek rajt a könyvek; a sorok foghíjában itt is, ott is dobozok, női holmik, padlófényesítő kefe szidol. A könyvállvány előtt ferdén: íróasztal; az asztalon nagy üzleti könyvek, s szerteúszó könyvelőpapírok közt tudományos munkák, folyóiratok, a szék támlájából hiányoznak a lécek. Az ablak előtt a falnál faragott karosszék, pompája régi úriházakra, de még inkább az ószerre emlékeztet. A bal oldali falon, az ajtón túl öreg cserépkályha, s egy betolt próbababa. Elől Sebő ruhásszekrénye, a tetején bőröndök, kalapdobozok. A szoba közepén még egy elárvult, idegenből idehozott „puff”. A felvonás kezdetekor: java délután; az udvari bejáróra nyíló ablakon néhány leánder, a szomszéd ház tűzfala, s a kémény mellett egy darab kék ég látszik. Az ablak azért van nyitva, mert Sebőnél takarítanak; [317] a szemközti, félig kitárt ajtószekrény s az ablak közt a pompás kereszthuzatban ide-oda lobognak az íróasztal papírosai. Mari, a cseléd egy porronggyal morcul, és önkényesen csapkod a bútorok közt. Sebő az asztalnál egy átmeneti kabátba burkolózva ír.)
Sebő (utánahajol egy leröpült papírnak): Nem tehetné be az ablakot; nem győzök a papírjaim után kapkodni.
Mari (tovább csapkodja a karosszéket): Portörléshez kereszthuzat kell.
Sebő: De nem délután.
Mari: Délelőtt négy lábon sem tudtam volna eleget futni. Meghozom a vajat, ja a Pubi úr körözöttet kíván. Szaladj, Mari, túróért, mustárért. Mari megjön a túróval, hopp egy kis szardíniaolaj, attól pikánsabb. Benne van az olaj, a segédtitkár úr nem eszi meg retek nélkül. A retekre a sör, a puncstortára az alkörmös, a szendvicsre a libamáj: mind az én lélegzetembe kerül. S még takarítottam volna. Nem elég az egész fűszerüzletet áthordani.
Sebő: Épp az, hogy elég. Erről a délutáni kereszthuzatról mindnyájan lemondunk: a papírjaim, a kalapom, a keresztcsontom. Nincs más, akin bosszút álljon a szaladgálásért?
Mari (beteszi az ablakot, melynek a vitrázsa most már csaknem teljesen elzárja a szobától az udvart): Én állok bosszút? A lányom a tanú, hogy mindig dicsérem a nagyságos urat: Látod, a magadfajta parasztasszony nem tud az Istentől ilyen férjet kapni. Az én uram: egy nap többet borzonkodott, mint a nagyságos úr egész életében; a vőmnek meg elég volna egy ujját a nagyságos úr kezére tenni, hogy a nagyságos asszonyt naponta mellbe nyomja. Pedig hát mit csináltunk mi: mostunk, sikáltunk, szolgáltunk, megérdemeltünk volna az urunkban mi is egy kis együgyűséget.
Sebő: Köszönöm Mari. (Leteszi a tollat.) Csakugyan olyan haszontalan ember a veje?
Mari: Nincs arra szó, kérem. Vasárnap, ha meglátogatom szegény lányomat, s kihúz a kamrába, már tudom, hogy a verés hurkáit akarja mutatni… Mit mutatod te, szegény, csakhogy én is azt lássam héten át.
Sebő: Még mindig nincs munkája?
Mari: Nincs annak, ha csak a cemendéin nincs. Olyasféle ember napszámosban, mint ez a Pubi úr, tisztviselőben. Be nem engedném a házamba, ha még egyszer házam volna.
Sebő: Akinek lánya van, sok mindenkit beenged. Maga is beengedte.
Mari: Egy tudatlan özvegyasszony voltam. Hol láttam én annyi könyvet, meg ástam ki annyi korsót meg csontvázat, mint a nagyságos úr?
Lonka (hangja a vendéglátóból): Mari, mit piszmog azzal a szobával. A vendégek mindjárt itt vannak, nem szeretem, ha ilyen lomposan találják.
Mari: Megyek már. (Miközben a szemetes lapátot s a „partvist” összemarkolja, Sebőhöz): Fehér kötényt kell vennem, és bóbitát, mint valami szobalánynak. Délelőtt szakácsnő, este szobacicus: hol hetvenéves, hol tizenhat. [318]
Lonka (belép): Kávét sem darált még; ha itt vannak a vendégek, majd kapkod.
Mari (a tapétaajtón kiszurkolóban): Kapkodok én, kérem, hajnal óta.
Lonka (Sebőhöz): Kár vele szóba ereszkedni. Ha nem szólnak hozzá, belekábul a munkába, mihelyt beszél, minden baja eszébe jut, s csupa morcosság.
Sebő: A vejére panaszkodik.
Lonka: Mi közöd neked a vejéhez?
Sebő: Annyi, mint hozzá. A veje a bánata.
Lonka: S mi szeretünk meghallgatni, hogy bennünket is meghallgassanak.
Sebő: Valóban nem volna csoda, ha egymásnak panaszkodnánk.
Lonka: Az úr és a cseléd.
Sebő: A helyzetünk sokban hasonlít.
Lonka: Egyformán elnyomottak és kizsákmányoltak.
Sebő: Nem, neki szabadnapja is van, nekem pedig egyelőre nincs vejem.
Lonka: Éles vagy mostanában.
Sebő: De csak magamat metszem meg.
Lonka: Amióta az a nő hajdani tehetségedet kikaparta.
Sebő: Azt a nőt Kós város múltja és jelene érdekli.
Lonka: Miután a tulajdon múltja és jelene érdektelen. Csodálom, hogy nem látsz át a szánakozásán.
Sebő: Nem tapasztalom a szánakozását. Énrajtam mulatni szokás, és nem szánakozni.
Lonka: Ne félj, ő nem mulat. Ezek a méhecskék a legáporodottabb elégedetlenséget is elfogadják nektárnak, csakhogy egy férfi szívébe bemászhassanak érte. A részvétükkel csókolnak, és teherbe esnek a mások boldogtalanságától.
Sebő: Nem ismered őt; sötétben vagdalkozol.
Lonka: Én nem ismerem? Látom a hatását: minden szavadon érzem, hogy lázítanak.
Sebő: Gondolod, hogy szükségem van külső lázítókra?
Lonka: Gondolom. Ahhoz, hogy elégedetlenkedj, magad is elég vagy ahhoz, hogy megszólalj, uszítani kell. Ám tessék; én nem ijedek meg; itt vagyok, ki vele, beszélj. (Kihívón néz Sebőre.)
Sebő (a kitörő vihartól meghökkenten): Nem helyeslem, amit Gabival művelsz.
Lonka: Nem helyesled? Mit, miért, mióta?
Sebő: Nem neki való társaság. Nem ő szívta maga köré. Toborzó kedvedben nem hagytál időt neki, hogy ő maga teremtse meg az udvarát.
Lonka: Szép kis udvar lenne: holdudvar.
Sebő: De az övé, tele az ő hold lénye varázsával.
Lonka: Az is bűn, hogy ellensúlyozom a természetét?
Sebő: Minek a természetet ellensúlyozni. Hogy idegen legyen a maga világában? Elhallgatom őt: fölveszi ezeknek a lármás fiúknak a modorát; vihog, vagdalkozik, adja a bohémet, s e [319] művidámság közben szenved és vacog. Neki egy nyugodt lányszoba kellene, levelek egy barátnőhöz, olvasmányok.
Lonka: Neveljem őt boldogtalanságra?
Sebő: Ha boldogtalanságra született, legyen a maga elemében boldogtalan. Ő, be kell látnod, inkább az én természetem.
Lonka: Legyen hát éppolyan mulya.
Sebő: Mulya? (szomorú mókával) Ki is gúnyolsz miután bolondoddá tettél?
Lonka: Azt hittem, Gabiról beszélünk.
Sebő: Az ilyen mulatságoknak, mint ez a mai, nincs értelmük. Csak a házat keverik hírbe.
Lonka (kihívón): Mi ott a hír, ahol egy lány az anyja szeme előtt hozzáillő fiúkkal mulat?
Sebő (mogorván): Te is tudod, hogy van hír… (Mielőtt Lonka, aki maga is meghökkent kissé, fölcsattanhatna) Nézd, Lonka, én nem úgy ítéllek meg téged, mint mások, vagy én magam is egy más asszonyt. Én úgy nézlek téged, mintha te önmagadban is egy külön élőlényfajta volnál: valami az asszony, a gyermek és a megszállott között. Lehet, hogyha minden férj és minden feleség elég ideig emberséggel figyelné a maga élettársát, te, ő s mindenki hasonló eredményre jutna, s azt mondaná, az én házastársam tetteit nem szabad, nem emberséges a beszámíthatóság szokásos mértékei alatt megítélni. Lehet, mondom, hogy ez mindenütt így volna, de én csak téged ismerlek eléggé, s csak téged vonhatlak ki a látszaton-bíráskodás törvényei alól.
Lonka: Nagylelkű vagy; megkövezhetnél, s megkalácsoltatsz.
Sebő: Látod, ez is most. Más gyűlöletet hallana ki belőle, én csak valami túlzó, gépész nélkül maradt gőzt, amely téged szétfeszít, s engem szembeköp anélkül, hogy egész határozottan ellenem irányulna. Nem tudom, hol s mikor történt, de te is meg vagy sebesülve… Lehet, hogy talán születésedtől, lehet hogy az én hibámból. Mindegy: a seb feldob, és acsargat. Nem tudod, hol, de csalódtál, s ezt most meg kell bosszulnod rajtam, a türelmemen, a kisváros száján, az Isten rád tekintő szemén.
Lonka: Mért nem üttök agyon, ha ilyen dúvad vagyok?
Sebő: Lassan agyonütnek téged is, engem is. De legalább a lányunkat mentsük meg önmagunktól. Ez a Pubi…
Lonka: Vártam.
Sebő: Én egy szót sem hiszek…
Lonka: De csak higgy. Mért ne hinnél? Egy fenevad…
Sebő: Én nem akarok semmit sem hinni, egyáltalán nem fontos, hogy én mit hiszek. Az a fontos, hogy a Gabi a hetedikbe jár, s két évig még tanulnia kell. Tanulnia, s nem a te életdühödtől köré toborzott kamaszok közt horzsolódni.
Gabi (átkiált a vendéglátóból): Anya, nem jönnél át kicsit; hátul összeégettem a nyakam a sütővassal.
Lonka: Nem mehetek, fiam. Apád a nevelésedet kifogásolja.
Gabi (nevetve): A nevelésemet?
Lonka: Kókadtabb fiúkat szeretne köréd. [320]
Gabi: Kókadtabbakat? Elkókadnak ezek, csak igyanak egy kicsit. De mi ütött beléd, hogy apával ilyenekről tárgyalsz? Mióta számít ő zsúrügyekben (nevetve) és egyáltalán… Látod, megint megpörköltem magam. (Kinn csöngetnek) Jézusom, a fiúk!
(A sütővas lekoppan, kinn a zaj, hallani, amint Gabi is kipördül, majd a vendégek beözönlenek.)
Lonka (maga is ki készül, de Sebő a kezénél fogva visszatartja): Parancsolsz valamit?
Sebő (megfogja a könyökét, s a szemébe néz): Lonka, kérlek, ez nem megy így tovább.
Lonka (izgatott, támadó-védekezésbe): Én fölajánlottam már…
Sebő (keserűen): Fölajánlottad. (majd hirtelen, erőltetett higgadtsággal) Persze fölajánlottad. Kitetted az ágyneműm a hálószobából, a vendéglőbe küldtél; magad indultál szállodába. Nem, terád igazán senki sem mondhatja, hogy nem ajánlottad fel… De most nem erről beszélünk. (A szomszédból fölcsattanó férfikacagásra) Ha itt vannak, legyenek, de többször ne.
Lonka: El akarod zárni a lányod?
Sebő: A lányom?… Itt nem a lányomról van szó. A lányom azt hiszi, ez az élet, s repked, és fuldoklik köztük, csakhogy mulyának ne lássék önmaga előtt… Itt rólam van szó, Lonka. Van egy minimuma az emberi méltóságnak, anélkül senki sem élhet… én sem.
Lonka: Aggszüzek szemében van szükséged erre a méltóságra? Férfi vagy, s elégedetlen: ez elég méltóság, ne félj.
Sebő (megemeli a hangját): Nem tűröm. Most az egyszer én nem tűröm… (Csendesen) Nézd, kedves, én nem kívánom, hogy a türelmem méltányold… vagy éppen a forrásaiba benézz… Mondtam, én téged, mint gyereket… De tebenned is kell belátásnak lenni. Nem, ne az embert a maga valójában; szánd a figurát, aki itt húz-von melletted. Tekints körül ebben a szobában: egy barlang, a széthurcolt könyvek helyén cipőskatulyák, kilincstisztítószerek; a szekrényen lekvár és kalapdoboz, a sarokban egy rossz próbababa, mintha csak nem akarnád, hogy társaság nélkül maradjak, amíg ti az aranyifjúsággal hancúroztok.
Lonka: Te gyűlölted a társaságot; tőlem bejöhettél volna. Most egyszerre az fáj, hogy nem hívnak. A próbababát is te engedted be.
Sebő: Egy-két napra, amíg a varrónő… (félbeszakítja magát) Különben nem mondom, ebben is igazad van, én nyugodtam bele mindenbe, a takarékpénztári állást is én vállaltam, senki sem mondhatja, hogy nem én akartam a kereszthuzatban sajgó gerinccel könyvelgetni… De mégis van egy határ, mit még el lehet fogadni, s azon túl már nem. Akármilyen naiv, vagy beteg valaki.
(A szomszéd szobában újabb zajhullám, a tetejéről egy kiáltás: Hol van Lonka mama? Pubi hangja: Igaz, hol van Lonka mama.)
Lonka: Az idő nem alkalmas a vádaskodásra. Hallod, keresnek… [321]
Sebő: Én csak ígéretet kérek, hogy iparkodsz.
Lonka: Mit ígérjek?… Az én elvem az volt, hogy senki se tegyen az erején felül. Én nem hozok áldozatokat, nem is akarok… de legalább nem gyűlöllek úgy téged, mint te engemet.
Sebő (kitör): Őrült, tisztára őrült… A tenyeremből köpködsz rám. Annyira meg vagy győződve, hogy sosem fogom kihúzni? Hogy a sérelmek minden soránál nagyobb a részvét, amely nem enged lezuhanni?
Pubi (bedugja a fejét a fogadóajtón, Lonkához enyelgőn): Itt van. Az ifjúság egyhangú felkiáltása… Minden torok Lonka mamát kíván!
Lonka: Talán uzsonnát… (Sebőhöz) Megengedi, hogy a vendégeimhez menjek?
Pubi (tréfás ijedelemmel Sebőre néz): Családi tanácskozmányt zavartam meg?
Lonka: Nem, azt hiszem végeztünk. (Sebőre, aki visszaül a székébe) Nem akarja a vendégeit köszönteni?
Pubi (hajlékonyan, mintha észre sem venné a papírjaiba merülő Sebő sértő hallgatását): Azt hiszem, bölcsebb lesz a vendégek és a gazda közé állni. Béla nap van, s Toncsi a kanonok nagybátyját volt köszönteni. (odaát zaj, Gabi nevetése: Álljon egyenesen, Tamás)
Lonka (a fogadóba áthúzódva): Ilyen malacok vagytok, spiccesen jöttök hozzám. Megérdemelnétek, hogy a családfő kihajítson…
Pubi: Sebő bátyám sokkal elnézőbb.
Lonka: No ne háborgassuk. (kimegy.)
Pubi: Igen… azonnal… (bennmarad, s beteszi maga mögött az ajtót, Sebőhoz békítőn, éppen csak annyi szemtelenséggel, amennyivel egy komikus alak morcságát oldozza a fölényes jóakarat): Csakugyan zavartalak, Sebő bátyám?
Sebő (fölpillant a konokul vizsgált főkönyvből, komolyan): Valami mondanivalód van?
Pubi: Ó, nem lényeges… (A mellényzsebében kotorász) A Béla nagybátyja adott nekem valami pénzt; a kanonokházban találták falbontáskor. Azt mondja: „Te bejáratos vagy Pubi a Hollyékhoz, vidd el neki, az öreg ért a numizmatikához.” Mellesleg ő legalább húsz évvel öregebb, de méltóztatsz tudni, senki sem foglalkozhat régiségekkel büntetlenül.
Sebő (önkéntelen is az orra alá tartott pénzdarabokra pillant, az egyiket Pubi tenyerén megfordítja): Ez egy Lajos-kori dénár.
Pubi (gúnyos áhítattal): Ó, olyan régi. És ez?
Sebő (fölnéz a tenyérről az emberre, pillanatok alatt emelkedő indulattal): Ez?… Minek nézel engem, felelj! (föláll.)
Pubi: Bocsánat, azt hittem érdekel… Igazán csak, mint numizmatikus (odaátról Lonka: Mari a teát.)
Sebő (a hangja meghiggad): Nem, nem érdekel. A múzeumban egész sorozat Anjou-pénzünk van. [322]
Pubi (becsukja a tenyerét): Persze, emlékezhettem volna. (egy pillanatig tétován áll a tollat elindító Sebő előtt) Bank-dolgok ugyebár… Igazán csodálatos az energiád… A magamfajta ebhendi… (Hogy Sebő makacsul nem felel, lábujjhegyen, mint egy nagy beteg mellől, kikotródik.)
(Odaát csészék és tányérok csörögnek. Ahogy Pubi átmegy, egy pillanatra elcsendesednek, aztán nyilván az ő beszámolójára kacagás… Egy borízű hang emelt pátosszal: „Uraim és hölgyeim, én azt mondom, a teát is meg lehet inni a rum kedvéért.” Valaki rákapcsolja a gramofont, s a tangó lassan fölszívja a kiáltozást és az edénycsörgést. Sebő némán dolgozik. Néhány perc múlva valaki óvatosan lenyomja a tapétaajtót, Lóránt, majd Viola surrannak be a gramofonnesz köpenye alatt.)
Lóránt (hátraszól Violának): Jöhetsz, jó helyen járunk. (Mindketten bejönnek, az elébük vánszorgó Sebőhöz): Szervusz, Sebő, nem tudtam erről a tolvaj bejáróról. Azt hittem, hozzád csak a feleségeden át lehet bejutni. A nagy vendégricsaj majdnem visszafordított már. Most jut eszembe, hogy még nem is jártam a szobában: a cseléd belökött ebbe a folyosóba: „ott ír az úr a szobájában.” Majd kitörtük egy varrógépben a nyakunkat. (Körülnéz.)
Sebő (Violával is kezet fog): Igazán röstellem, hogy ilyen rendetlenül találnak.
Viola (körülnéz): Nem az én bűnöm, ha ezen a filmbeli csapóajtón törünk be magához. Ha már bejöttünk, én be akartam tartani a hivatalos utat.
Lóránt (nevetve): Tudniillik a feleségeden át.
Sebő (zavart nevetéssel): Az az út most erősen meg van rakva… zsúrfiúkkal. Majd áthívom Lonkát… kicsit később.
Viola: Jó de aztán nehogy a kompromittálástól reszkessen egész idő alatt. Nem szeretném, ha most is tűkön állna, mint amikor először találkoztunk, s olyan sikamlós munkát nézdegélt, mint Schünsmann, egy olyan csábító lányka társaságában, mint én vagyok.
Lóránt (Sebőhoz tréfásan): Őrizkedj a Viola emlékezetétől: nincs kajánabb.
Sebő: Valóban nem látszik könyörületesnek.
Viola: Jó-jó, nem számolom meg a pulzusát. Különben is csak néhány pillanatra szagoltunk be. Lóránt bontsd ki a csomagot. (Lóránt kibontja.)
Sebő (a kibomló könyvekre): Á, Werer Sombart.
Lóránt: Nagy tudós, elzsibbadt alatta a karom.
Sebő: Mind a hat kötet.
Lóránt: Hogy fér el egy észben, aminek egy hónalj kevés volt?
Sebő (gyerekesen Violához): Ez igazán nagy öröm, Viola. Honnan kerítette elő?
Viola: Egy közgazdász barátomnak megvan, írtam neki.
Sebő: Nohát ez kedves… Olyan rosszul indult ez a nap, s lám egyszerre… Itt hagyhatja néhány napig? (az íróasztal fiók[323]jára mutat) Van ám itt bombabiztos hely is, nem esik kár benne.
Viola: Akár egy évig itt tarthatja; a barátomnak nincs szüksége rája.
Sebő: Igazán?
Lóránt: Hallod, egy közgazdász? Olvasok én orvosi könyveket?
Sebő: Nem is tudjátok, milyen jókor jöttetek ezzel… No üljetek le már… (Lórántot az íróasztalszékbe nyomja, Violának a karosat tolja oda, maga a könyv mellé áll) Hat kötetre dagadt az első kiadás óta. (belepákosztoskodik az egyik kötetbe) De hiszen ez egész új munka: erre a fejezetre egyáltalán nem emlékszem. Látja, ez szép. Fiatalságunk eredményeként kirukkolni egy munkával, s aztán az egész életen át azt tökéletesíteni. Szeretem az ilyen egy témán elégő tudósokat. Csak a nyárspolgár hiszi, hogy ez egyoldalúság: az ablak egy, de az egész élet látszik rajta… Így szerettem volna én is a magyar várostörténettel…
Viola (aki a karosszékéből félig gyönyörűséggel, félig részvéttel hallgatta, most odalép, s a kötetet kikeresi): A magát érdeklő rész ebben a kötetben van.
Sebő: Gondolom, erősen leszállítja a középkori kereskedelem becsületét.
Viola: Igen, neki is ez a bogara… (visszahúzódik a könyvtől): Különben meglátja majd… Lóránt, azt hiszem végeztünk.
Lóránt (aki a bank papírjait piszkálta): Most akartam a bankszakmát kitanulni. Micsoda fejed van neked, Sebő: Mint vendéglőben a pogácsa, minden hulladék megfér benne. Betáblázások és középkori püspökök. Hát menjünk, szóval?
Sebő: Nem, nem, igazán úgy örülök, hogy itt vannak. (A mulatókra.) Tudjátok, hogy türelmes vagyok… de ma nincs erőm ezzel a lármával egyedül maradni.
Viola: Igazán nem áll tűkön?
Sebő: Nem, mondom, hogy lázadóban vagyok.
Viola: Akkor úgy látszik, szerepet cseréltünk; mert ma én érzem kínosan magam.
Lóránt: Kínosan, te? Ez újság.
Viola: Akármilyen kevéssé vagyok nő, annyit mégis tudok, hogy illojális vagyok egy nőtárs ellen. Belopózom az otthonába: betett ajtón át figyelem a mulatságát, nem takarhat, nem rejthet el semmit, az arca helyett szinte a zsigereibe nézek, látom, hogy tartja a férjét…
Lóránt: No ez igaz, Sebő. Ha csakugyan lázadóban vagy, a szobádon kezd. (A próbababára mutat.) Először is dobd ki ezt a hölgyet (A könyvszekrény rongyaira), aztán ezt a subickot. (Körülnéz.) S az egész lomtárat. Tanulják meg, hogy a te szobád a szentély, becsüljék bennünk legalább a pénzcsinálás papját. Az én Erzsikém…
Sebő (szégyenkezőn a belénevelt papucshősi reflexszel): Ti: más. Te magad is rendes vagy, Lóránt. Én magam hagyom el magam. Nincs érzékem az iránt a fél, vagy negyed fényűzés iránt, amivel a mi polgári viszonyaink befuttathatók. (Violához.) Ha már [324] nem lehet egész fölényes művésze az ember az élet körülményeinek, hát süppedjen el egész a lomposságban.
Viola: Veszedelmes elv, igazol minden elsüppedést.
Sebő: Egyszerű tohonyaságnak tartja?
Viola: Lehet, hogy van egy kis dac is benne. Föllökött a sors, amilyen dacos fiú vagyok, én fekve maradok. Csakhogy dac és tohonyaság, ha mindenik fekve marad, nem sokban különbözik.
(A szomszéd szobában nevetés és dulakodás hallik: Gabi hangja: „Toncsi, ha berúgott, hányja ki magát”, újabb zaj, edénycsörgés.)
Lóránt: Vidáman vannak a fiatalok.
Viola: Ha ezt vidámságnak lehet nevezni… (Kezet nyújt Sebőnek.) Jó mulatást, Sebő. Ha bántja a zaj, olvasson. Én azt tapasztaltam, hogy az ember szeme a legjobb fülvédő.
Sebő (megragadja Viola kezét, s ugyanakkor Lóránt könyökét): Nem, nem engedlek. (kitörve) Ma egész elviselhetetlen volna. Nekem is lehet egy gyönge órám, amelyben jogom van emberekre. (Csaknem zokog az indulattól.)
Lóránt (megrázza): No-no, öreg csont… Ha így van, hát persze, hogy maradunk, legalább is én… (Kimutat az alkonyi ablakon.) A nap is marad, ha téged lázadozni lát. (Megrázza Sebőt.) Ej, mi az már no!
Sebő (a karosszékből): Tulajdonképp semmi: ami annyiszor. Kereszthuzatban ültem itt, s kapkodtam az írásaim után. A cseléd szidta a vejét, s célozgatott. Aztán a Gabi neveltetésébe próbáltam belekötni. Ürügy volt: én magam… Ezek közül a fickók közül az egyik egy régi Lajos-dénárt hozott be nekem, állítólag az egyik kanonok küldte. Furcsa, de ez izgatott fel leginkább. Én nem tudom, olvastátok-e ti is azt, valami Mikszáth-regény volt: ripők diákok kenyérbélből gyúrtak gombát, s azt vitték el megszárítva szegény tökéletlen természetrajz tanáruknak. Ez a dénár igazi volt, s mégis valahogy ugyanaz a foka a… Mintha egy szörnyű, igazságtalanul torzító tükör lett volna az a pénzdarab, minőt a cinikus ifjúság tart szenvedések elé, melyekből semmit sem ért… (A maga felzokogásában elmosolyodva Violára.) Ugye milyen utolsó dolog panaszkodni?
Viola (megrendülését hidegség mögé rejtve): Ha azt tartja, hogy panaszkodtam, tehát tovább szenvedhetek, lezokogtam szívemről a verést, tehát újból megverhetnek, akkor a panasz: valóban utolsó. De amennyiben a tovább elbírhatatlan fütyöl ki rajt…
Lóránt (szigorúan): Viola, ne lázíts.
Viola: Te pedig ne úriemberkedj… (Sebőre szigorúan.) Ha ilyen helyzeteket látok, mindig fel vagyok háborodva azok ellen, akik elviselik.
Sebő: Igaza van; sokszor én is föl vagyok háborodva. (Az ajtó felé néz) No, de ne beszéljünk erről, pillanatnyi ideglazulás volt… egy Lajos-dénár. Mulathat a megbosszantott régészen…
Részeg vendég (eltévedt az árnyékszékről jövet, s a tapétaajtón Sebő szobájába botladozik be): Pardon, azt hiszem elvesztettem a fonalat. Egy ilyen labirintusban minden fonál elvész; még azé a görög királyfié is elveszett volna… hogy is hítták sze[325]gényt. Mino-mino… Nem, Mínusz, az a sárkány volt… Pardon, uraim: ez tévedés, úgy látszik, rossz számot tárcsáztam. Ez egy egész más társaság, mint amiből az előbb kimentem. (A próbababához, aki legközelebb áll hozzá.): Hogy tetszik megmagyarázni ezt nekem: az ember kimegy egy valóságos bud-bud – nem budiból, kérem – egy budoárból, s amikor visszajön, egy egész más társaságot talál. (Violára matat.) Ki például ez a hölgy? Megesküszöm, hogy nem a mi isteni Lonka mamánk. Hogy úgy mondjam: sokkal gótikusabb, hiányoznak a barokk domborulatok… Ha nem hányna szikrát a szeme, megesküdnék: egy faszent.
Lóránt (az ajtó felé tuszkolja): A barátaid ott vannak öregem. Bár ha egy kis ízlés van benned, hazamégy.
A részeg: Kérem, ne tessék engem tuszkolni (Megnézi Lórántot.) Á te vagy az, Lórántkám. Hogy kerülsz te a faszent társaságba… (Fölváltva a próbababára és Lórántra mutat) Te és ő… (Őrmesteresen.) Micsoda dolog ez, hogy ebben a házban egyszerre két üzem működik?
Sebő (feláll a karosszékből, s Viola mellett a részeghez lép. Indulatosan): Leszel szíves átsétálni?
A részeg: Se-bő… Mint örülök, bátyuskám. Te talán vissza tudsz a családod körébe vezetni (Sebő karjába kapaszkodik.) Mintha csak a magaméba vinnél… olyan meghitt, és otthonos (Hogy Sebő kinyitja az ajtót, s be készül dobni, a részegek ravaszságával az arcába.) Csak egyet még édes öregem… hihi… mondd: hogy tudsz te olyan barom lenni (Sebő a gallérjánál fogva belöki; odaát hirtelen eláll a nesz, s csak a részeg kiáltozása hallatszik: „Micsoda dolog ez, én épp meg akartam hajolni az ő baromsága előtt. De most már a lovagiasság szabályai szerint…” Kiabálása elvész a meghökkenéséből ocsúdó társaság zajában. Sebő szobája már jócskán besötétedett; a szomszédból átszivárog a világítás.)
Lóránt: Ehhez a mozdulathoz szívből gratulálok. Ne félj, nem hív ki.
Viola: Ő nem. (Sebőhoz ingerlőn.) Azt hiszem, mégis csak meg kell futnunk maga mellől… a tulajdon érdekében.
Sebő: Kérem, foglaljanak csak nyugodtan helyet… Kívánja, hogy villanyt gyújtsak?…
Viola: Azt hiszem, célszerű lesz, előnyösebb világításba kerülünk.
Sebő: Akkor maradjon csak… (Kisvártatva.) Ti nem hiszitek, hogy kész vagyok rendet teremteni… De inkább a halál, mint ez.
Lonka (indulatosan a fogadóból, becsapja maga mögött az ajtót, egy pillanatig belekémlel a szokatlan homályba, aztán egyetlen mozdulattal fölkattantja a villanyt, s mialatt szétnéz, bizonyos fokig meg is fékezi magát): Lám az ember nem is tudja, hány vendége van.
Lóránt (békítőn): Azt gondoltuk, a háziasszonyra nélkülünk is jut elég… Elképzelem, milyen teher evvel az öreg Marival egy zsúr.
Lonka: Ahogy vesszük. Maga még elfért volna köztünk; [326] egy időben legalább az én vendégeim közé szerette magát számítani. A húgáról tudom, hogy az ő látogatása a mártírnak szól.
Viola: Tévedsz, nem ebben a minőségében kerestem fel. Véletlen, hogy ebben is mutatkozott.
Lonka (a könyvekre néz): Tudom, kedvesem. Könyveket hoztál neki, szellemi táplálékot. Ámbár a testi ereje is félelmesen megnőtt tőle: gyönyörűen behajította azt a szegény fiút. (Sebőhöz) Ha így halad, még nagy testi teljesítményeket várhatunk tőle.
Lóránt: Az a szegény fiú részeg volt.
Sebő: S én csak azért dobtam közétek és nem az utcára, hogy a te mulatságaidra is megadjam a véleményem.
Lonka: Úgy? Arra ma egyszer már megadtad. S én megfeleltem: ha nem tetszik, nem vagyunk egymáshoz kötve.
Sebő: Egymáshoz vagyunk.
Lonka: Én ismételten fölkínáltam a válást.
Sebő: De egyszer sem gondoltad komolyan.
Lonka: Azt akarod a barátoddal és barátnőddel elhitetni, hogy nem tudnék megválni Tőled? Ez nagy önhittség… épp egy Holly Sebestyéntől.
Sebő: Ha önhittségre ok lehet: boldogságot nem találni, s szabadságot nem kapni.
Lonka: Az ő szabadsága! Én vagyok akadálya az ő szabadságának… Ez még egy mártírtól is sok.
Viola (Sebő és Lonka közé lép): Mi már úgyis menni készültünk, asszonyom.
Lonka: Világért se… Ti csak maradjatok, és virrasszatok az ő szabadságával. (Átrohan a másik szobába, ahol beléptére fölcsattan megint a zaj, a kiáltások tetején Lonka erőltetett nevetése, aztán széktologatás, székborulás, előbb a szoba, kis idő múlva az előszobaajtó csapódik; a rövid jelenet végére az egész lakás kihal. A három ember füle a szomszéd hangokon, de azért valami beszélgetést is erőltetnek.)
Loránt: Láttam évek előtt egy filmet, ha jól emlékszem, épp Chaplinnel; egy gyáva, mindenki elől kitérő, s mindenkitől megrugdalt embert játszott, aféle Prügelknabét, aki életében egyszer bátor talál lenni, rájön az arcátlanság ízére, s attól fogva ő rettenti meg, akik addig őt rettegtették. Bízom benne, hogy mi ketten is egy ilyen jellemváltó cselekedetnek voltunk a tanúi.
Sebő (erőltetett nevetéssel): Jó… Szenvedés, amelyről mindenki vígjátékokra gondol.
Viola: Sajnos, a mi barátunk arcán nyomát sem látom az arcátlanság örömének… Nem hinném, hogy Chaplin füle ennyi aggodalommal függött volna a szomszéd szobán.
Sebő (kissé bosszúsan): Viola, maga pipogyábbnak lát, mint amilyen vagyok. Én nem bántam meg.
Viola: Megbánás? (Anyásan átöleli hátulról.) Gondolkozzék tőmondatokban, barátom. Ember vagyok. Tehát Isten képét hordom. Isten képére vigyázni kell. Még a tulajdon arcukon is. A pofozógép nem ember. Még kevésbé jó ember. Megkövetelem, hogy tiszteljenek. [327]
Lóránt: Ezek talán már nem is tőmondatok… De elcsendesedtek odaát.
Sebő: Nyugodtak lehettek, hogy rendet teremtek a házamban… (Fülel.) Ez az előszobaajtó… úgy látszik elmentek.
Viola: Illett.
Sebő (ijedten az ajtóhoz hajtva a fülét): Csakhogy itt sem moccan senki. (Benyit a fogadóba.) Gabi! (Még egyszer kétségbeesettebben.) Gabi!
Lóránt: Úgy látszik, velük mentek… A Szarvasban májusi mulatság van. Ott folytatják.
Sebő (ránéz, csendesen): Gondolod? (Kinyitja a tapétaajtót, szétnéz az előszobában) Mari. Mari, kérem (Violára néz, s visszajön a szoba közepére) Ha odamentek, hát odamentek: jó mulatságot (Lóránthoz nevetve) Ti nem volnátok hajlandók egy korsó sört meginni velem?
Mari (tapétaajtóban megáll; kezében egy félig eltörölgetett tányér.)
Sebő (erőltetett közönnyel): A nagyságos asszonyék is elmentek a fiatalurakkal?
Mari: El – a Szarvasban fizet nekik… Különben ezt a levelet küldi. (Hogy Sebő átvette, ő visszahúzódik.) Elront egy kupertát ahelyett, hogy kinyisson egy ajtót. (Morcul berúgja maga mögött a tapétaajtót.)
Sebő (Idegesen feltöri a levelet, aztán szétnéz, s hirtelen bágyadtsággal, szinte kollapszusban, Lórántnak nyújtja.)
Lóránt (elolvassa, s továbbadja Violának, Sebőhöz): Ez először történik?
Sebő: Nem, harmadszor már.
Lóránt: És az előző alkalmakkor?
Sebő: Első ízben ő vett szállodai szobát: pont a múzeum mellett az Arany Hajóban; alig bírtam valahogy eltussolni.
Lóránt: Mért kellett eltussolni.
Sebő: Éreztem, hogy nem komoly… Addig könyörögtem, amíg ráállt, hogy a lakás úgyis az övé; inkább én megyek szállodába… A múzeumban háltam egy ládán; reggel azután visszaengedett. Másodízben már ő zárt ki.
Lóránt: S te visszakönyörögted magad a tulajdon lakásodba.
Sebő: Mért mondod, tulajdon. Ha elválunk, minden az övé.
Lóránt: No persze, így már értem, hogy mer ilyen kereken visszautasítani. (Felháborodva olvassa.) „Nem akarom látni többet. Amikorra visszajövök, költözzék el, holmiját utána küldöm…” Még a kétheti felmondás sincs meg. Egyszerűen: költözz ki, különben ő megy szállodába. Horribile dictu: ő megy szállodába… Ilyen szamárságokért…
Sebő: Mindig a válás… Szokása, hogy a válást, ahogy ő mondja, felkínálja. Ez az ő őrültsége… Ilyenkor mint az inkvizítor figyeli még a kezem önkéntelen mozdulatát is, s ha egy porcikámmal is elárulom, hogy énnekem megváltás… (A tulajdon szavától elhallgat, a másik kettő megilletődötten nézi.) [328]
Viola: Hát csakugyan megváltás? Nem téved az érzéseiben? Gyenge emberek kívánják, amitől rettegnek, s összeomlanak, mert teljesült.
Sebő: Nem, higgyétek el, nálam nem így van. Nem egyszerű függőség, mint a csecsemő és az anyamell között. Vagy ha igen, hát nem én szívom a tejet.
Viola (az íróasztalra teszi a kezében maradt levelet): Akkor üdvözölnie kell ezt a levelet. Nem maga oldózkodott el, feloldották.
Sebő: De nem oldottak fel. Ez a levél csak egy reflex… Nem feloldozni akar, hanem a megaláztatással még szorosabbra kötni.
Viola: És maga belemegy szíve ellenére ebbe a gúzsba. Ha imádja: értem. De ha csakugyan a szabadságot… Fogja a szaván.
Lóránt: Vigyázz, Viola: egy házasság mégis csak házasság, gyerek is van.
Viola: Persze: gyerek is van, s azt, amint láttuk, nevelni kell. Napról napra belé kell nevelni, hogy a különbet az életben megtiporják. Lonka asszony parainézise lányához. Lássa egyszer az a lány, hogy a különb sem birka, s ha egyszer kihúzza a türelmét alóluk, minden összeomlik. Térden kúszik az apjához egy félév múlva.
Lóránt: Túlságosan amazoni beszéd. Minden szava igaz, csak az emberismeret hiányzik belőle, s kicsit az emberség is.
Sebő. Jók néha az ilyen késszavak. Úgyis az a bűnünk, hogy túlságosan méltányoljuk a lelket, a magunkét s a másokét… Pedig a lélek csupa gyöngédség, mocsok: a szellem az, ami erős… Egy ilyen tiszta szellemi szó, mint a húgodé, azt fogja, s húzza fölfelé bennünk, ami a lélek mocsarába örökre elmerülni készült.
Lóránt: Jó-jó, öregem; de reggel mégiscsak más színük lesz a dolgoknak. Ha komolyan elszánod magad: a lakásom, szolgálatom, a pénzem rendelkezésedre áll… Én férfiembert igazán alig kedveltem jobban, mint téged… Az ördög ezeket a vallomásokat. Szóval: én leszek a legboldogabb, ha kivágod magad ebből a méltatlan állapotból, de…
Viola: Utazzék Debrecenbe. A múzeumban, azt mondta, állást kap. Utazzék a reggeli gyorssal Debrecenbe.
Lóránt: Hallod, az Isten angyala szólt: utazz Debrecenbe… A halandó persze megkérdi: nincsenek-e anyagi nehézségek. Végre a lányod is itt marad.
Sebő (legyint): Eh, mindenem az övék, s nekem egy szelet szabad kenyér. (A széket a szekrényhez támasztja, s leránt egy bőröndöt.)
Lóránt: Mit akarsz azzal, öreg?
Sebő (komoran): Csomagolok. (Lóránt és Viola megilletődött derűvel sietnek felé, közben lemegy a
(függöny.)
(Folytatása következik.) [329]