Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. szeptember) 9. szám, 577–648. p.

A falusiak éppen úgy rövidítik meg a hosszú téli estéket, mint a városiak. Vagy a kazán körül csoportosulnak néhányan – amelyet tréfálódzva „lelkésznek” neveznek –, és itt „gyónnak”, avagy összejönnek valamelyiknél, és itt isznak, guzla mellett dalolnak, beszélgetnek és mesélnek.

Én is részt vettem egy ilyen tereferén. Elegen voltak. Ittunk, énekeltünk és telebeszéltük egymást. Egyesek a társaságból megkértek valami Draganović Ranko bácsit, hogy meséljen nekünk valamit. Megsodorta bajuszát, felhajtott egy pohár bort, nagyokat szippantott csibukjából és elkezdett mesélni.

I

Az egész faluban nincs öregebb ember nálam. Íme, akik itt vagyunk, valamennyiőtökről tudom, hogy mikor született… Sokra emlékszem! Emlékszem arra az időre, mikor még nem állt ez a mi templomunk, hanem egy öreg volt ott a temetőben, emlékszem mikor Ravnjába „törtek” akkor nyolc éves voltam, emlékszem mikor Milošt knézzé választották, mikor letaszították, mikor visszatért… Sokra emlékszem!… Emlékszem arra az időre, mikor a törökök erre jártak, mikor a barátok faluról falura mentek, gyóntattak, szidták az asszonyokat, mert azok nem szedték le nekik a füstölt sódarokat – ezért a törököknél is jobban gyűlöltem őket.

Úgy emlékszem arra az időre, mintha ma történt volna, mikor a kapitányok a járásokban bíráskodni kezdtek, és mikor bírókat kezdtek állítani a falvakba. Azelőtt nem ismertél kapitányt, hanem a falu, amúgy „falusiasan” egyet kikiált a bírónak, átnyújtja neki a botot. És ez ettől kezdve bíráskodik, amíg a becsületében tart. Amint hazudozni kezd – mi ledobjuk, és másikat ültetünk helyébe. Így volt ez a régieknél. [582]

Bíró lett egyszer az én szomszédom Puretić Stanojlo. Az a gazdagság és az a nagy házközösség, amiben ő élt, ma már nincs! Ott volt ő, a gazda, mellette négy öccse, két unokaöccse, aztán két nőtlen unokaöccse, három felserdült lány, az asszonyok, gyerekek… teli ház. Fél falura terjedő vagyon. Itt vannak a szántók, a legelők és erdők. A szántókon lengedezik: a kalász, vagy a termő kukorica, a legelőkön ménesek, gulyák, nyájak és kondák legelnek.

Stanojlo magas, gyertyaegyenes, megtermett és erős ember volt. Csak a két erős karját kellett látnia az embernek, hogy elhordja az irháját. Már túl volt az ötvenen, őszes volt… Furcsa természetű. Amit mondott, azt meg nem hazudtolta volna, még akkor sem, ha a fejébe kerül is! Senkire sem hallgatott, mindent a maga esze után tett. Az eszén senki sem járhatott túl, sem otthon, sem a községházán, mert akkor megharagszik és tör-zúz mindennel, ami a kezébe akad. Rendesen ostorral járt, és ha megharagudott, avval csépelte azt, akit ért.

Olyan gazda nem volt több a világon! Annyian voltak körülötte, felnőttek és gyerekek, valamennyien jók, mint az angyalok! Reggel, amint fölkel – de korán ám – elkiáltja magát: – Milsav!…

Legidősebb öccse előjön, mire elrendeli a munkát, és azután mindenki megy a dolgára. Itt nem volt szabad tévedni!… Akkor megmosakodik, néhányszor keresztet vet, fölmegy a góréba, az abrakos tarisznyába kukoricát rak, majd leül és lemorzsolja azt, aztán elmegy és megeteti a kis malacokat. Ez volt az ő legkedvesebb munkája. Mikor visszatért, odakiált az ángyának, aki őt szolgálja. (Ez rendesen a legfiatalabb az asszonyok között), az vizet hoz, és önt neki. Kézmosás után kihozza a reggelit, ha nem böjtöl, akkor száraz húst vagy szalonnát, böjt idején pedig babot. De akár böjt van akár nincs, mindig ott van a tálacskán a hófehér pogácsa, amely úgy hajlik a kés alatt, mint a bőröv. Fogja a csutoráját, keresztet vet, Istenhez és védszentjéhez fohászkodik és felhajtja… Aztán reggelizik. Mikor elverte éhségét, az ángya félretolja a kis asztalt, és bort hoz neki. Előveszi hosszú csibukját, dohányzacskó után nyúl, melyet hólyagból csinált és megtömi pipáját, az ángya parazsat hoz, ő pedig füstölni kezd.

Ha a házába lépsz, úgy fogadnak, mint egy püspököt. Uram bocsáss! Nem tudsz hová lenni a bámulattól, ahogy sürögnek, forognak. Stanojlo szokása szerint csak hall[583]gat és pipál, ha valami kívánsága akad – köhint néhányat… Repülnek az ángyak, mintha szárnyuk nőtt volna. Szemükkel fürkészik, hogy mit akar, mert Stanojlo nem beszél. De nekem, neked csak mondanod kell, hogy mit kívánsz, és rögtön előtted terem… Például „forralt” pálinkát szeretnél inni, neked csak mondanod kell, mert Stanojlo házában kérhetsz:

– Hozzál csak gyerek egy „forraltat”…

Abban a pillanatban előtted van!… Oly gyorsan, mintha almaként keblében tartotta volna az asszony! Íme, ilyen volt Stanojlo a saját házában…

És a faluban? A faluban éppen olyan dühös volt, mint otthon. Azelőtt nem volt ilyen a községháza, mint ma, elég volt egy lombos fa vagy a bíró háza előtt, vagy a falu közepén. Rendesen itt osztott a bíró igazságot a peres felek között, akik panaszra jöttek. Nálunk is volt ott a keresztnél egy fa, ma már nem áll.

Stanojlo kimegy a kereszthez (az útkereszteződéshez, hova a nagy keresztet szokták állítani). Az emberek, akik pereskednek, vagy panaszkodnak, eléje állnak és köszönnek, üdvözlik egymást, és akkor elkezdődik a panaszkodás.

Stanojlo szépen meghallgat mindenkit, és csak azt mondja: ,,Ez és ez, így és így legyen”! És ezzel vége.

Ha össze kell, hogy jöjjünk, akár valami megbeszélés, vagy kuluk miatt, Stanojlo ezt mindjárt – egy nappal előbb – meghagyja a kisbírónak, a félszemű Veljkónak, mire ez kidobolja. Úgy nekieresztette, hogy az egész faluban hallatszott!… Csak próbálj akkor nem eljönni, és magad megmakacsolni. Hiába védted volna magad, hogy nem hallottad, Stanojlo csak rád néz és levág:

– Huszonötöt, Veljko!… Kinek, annak!… Ő azt mondja, hogy nem hallott téged.

Esdekelj, komázd, nevezd testvérednek, hordj össze eget-földet, mindhiába. Amit Stanojlo mondott, annak meg kell történnie, még ha az Istennel is kerül szembe. Veljko rád veti magát, mint egy kígyó, aztán jól vakaródzol és később mindig hallod, ha Veljko kiabál.

Mikor adót szed, azt felrója, így aztán név szerint tudja, hogy ki, mikor és mennyit adott. De ebben is heves volt. Csak ennyit mondott: „Mához egy hétre kezeim között legyen az adó…”

Erre megnyergelte a szürkéjét, kezébe vette átkozott ostorát, és aki nem fizetett, azt elverte, mint a [584] kétfenekű dobot… Meg kellett lennie, még ha minden rá is ment… Az öregebbek ezt szerették, és dicsérték Stanojlót úton-útfélen.

– Ő érti… Úgy kell bíráskodni: ő nem gyötri sokáig áldozatát, hogy te ilyen, meg olyan, ő csak belevág, és füstölög minden! Többé nincs ötölés-hatolás, amit Stanojlo mond, annak meg kell lennie, mint a mindennapi kenyérnek, ha jól akarsz lakni… Hiába, ilyen bírója nincs más falunak.

 A fiatalabbak nem szerették ennyire Stanojlót. Azért nem tetszett nekik, mert nagyon önkényeskedő volt, akár igaza volt, akár nem. De nem mertek vele kikezdeni, az idősebbek miatt.

No és Stanojlo?… Ő viselte hivatalát szokása szerint. El sem tudta képzelni, hogy akadhat valaki, aki ellenkezni mer vele. És mégis akadt.

II

Ez az ő komája volt, Sokočić Srećko.

Elég alacsony, ősz, piros arcú, fogatlan, rátarti kis öreg, ez volt Srećko, vagy ahogy mi őt a faluban hívtuk, Srećko bácsi!… Isten nyugosztalja!… Jókedvű bácsi volt. Nem tudott anélkül beszélgetni az emberrel, hogy ne sürögjön-forogjon, mint a csík, és ne verdesse a földet a botjával. Ha látja, hogy hallgatják és igazat adnak neki, szinte nem találja örömében helyét, annyira tetszett ez neki, mintha Isten tudja, hogy mit kapott volna…

A faluban sokat jelentett Srećko bácsi. Ha bármilyen fontos ügyben kellett tanácskozni, mindjárt Srećko bácsiért küldtek, ő pedig örömest jött rögtön, mert hízelgett neki, hogy az okos emberek az ő tanácsa nélkül semmit sem akarnak tenni. Minden dologról sokat csevegett volna, és ezt vagy azt tanácsolta volna…

Eközben soha el nem árulta volna, hogy ez tetszik neki, sőt mi több, haragszik, hányja-veti magát, mindenkinek arról beszél, hogy folyton hívogatják, abba kell hagynia a munkáját, hogy a bírókkal rendbe hozza a dolgokat – de utóvégre ő ezt a község iránti szeretetből teszi. De mi észrevesszük, hogy milyen kedves ez neki, holott ő azt gondolja, hogy lármájával sikerült ellepleznie örömét előttünk, kik, midőn hátat fordít, jóízűen mosolygunk rajta.

Egyszer, nem tudom miért, összeszólalkozott komájával, Stanojlo bíróval. Stanojlo mondott valamit, [585] Srećko bácsi pedig ezt nem helyeselte, hanem rögtön elkezdte bizonygatni, hogy az semmiféleképen sem jó. Stanojlo, aki hozzá volt szokva, hogy mindig neki adtak igazat, alig bírta elviselni a nép előtt, és attól a perctől kezdve úgy meggyűlölte Srećko komát, csak az alkalmas pillanatra várt, hogy visszafizesse neki a rajta esett szégyent.

Srećko bácsi pedig Stanojlo ellen kezdett suttogni, „önkényeskedőnek” nevezvén őt. Amikor csak emberek közé került, Stanojlóra fordult a beszéd. A fiatalság nagyon szeretett Srećko bácsival beszélgetni.

Stanojlo ezt megneszelte. Mintha elveszítette volna a fejét, mikor erről értesült. „Ugyan, majd ő maga mer ellenem jönni!… A többiek hallgatnának, és csak ő merne rágalmazni? Erre rögtön rá fog fizetni!” – így gondolkodott Stanojlo. És már repült volna, hogy kimondja ítéletét: huszonötöt, Veljko!… De mégiscsak visszatartotta magát, így tűnődvén magában: „Mit tegyek vele? Öregember, és végre, végre… is komám… ki merne ilyet?”

Múltak a napok. Az emberek végezték munkájukat. Srećko bácsi mintha megbékélt volna, de azért mégis csak suttogott Stanojlo ellen. Stanojlo pedig csak az alkalomra várt, hogy mindezért megbosszulhassa magát. Ez az idő is elérkezett.

Mária mennybemenetele napja volt. Az emberek rendesen nem dolgoztak ezen a napon, hanem a kereszt köré gyűltek, és ott beszélgettek. Itt volt Stanojlo is meg Srećko is és más becsületes gazdák. Ültek és mesélgettek.

– Hát az meg ki? – mondja Jovo bácsi.

– Mirko – mondja Srećko bácsi, tenyerét szeme fölé téve.

– Miféle Mirko? Tán Stojić?

– Igen, ő az.

– Miért siet annyira?

– Biz' Isten nem tudom – mondja Srećko bácsi.

Abban a percben Mirko odaért.

– Adjon Isten!

– Hozott Isten!

– Hát ti mit csináltok?

– Amint látod, üldögélünk.

– Hát te, miben izzadtál így ki? – kérdezi őt Srećko bácsi.

– Hát, téged kereslek.

– Engem? [586]

– Igen. A te settenkedő gyerekeid beeresztették ökreidet a kukoricásomba, és az egészet tönkretették.

– Az nem lehet!…

– Jöjj, nézd meg.

– Ugyan, hogy ereszthették?

– Hát hogyan! Mondtam neked, hogy a palánkod az én szántóföldem mellett eldűlt, és hogy húzz egy árkot. Hála Istennek tudod, hogy a vörös ökröd „falánk”.

– Én, én… Én pedig mondtam a gyerekeknek, hogy őrizzék, és lám mégis beeresztették… Aztán mondd, sok a kár?…

– Biz' Isten sok!…

Stanojlo szemei fölragyogtak.

– Veljko! – kiáltotta ő.

A félszemű Veljko ott termett.

– Kikiáltottad–e, hogy az emberek őrizzék a jószágot, hogy a tilosba ne menjen?

– Igen, bizony! – mondja Veljko.

– Megmondtad-e, hogy mindenkit meg fogok büntetni, aki be fogja ereszteni jószágát más szántójára?

– Igen.

– Hát, Srećko komám? – mondja Stanojlo, alig tudván örömét leplezni, hogy így horogra került.

– Hát… komám… Én megmondtam az enyéimnek, és… hát… Nézd csak… Beeresztették…

– Milyen családfő vagy te, ha a te fiatalságod nem hallgat rád?

– Hallgatnak ők, komám… de… lám, látod… Gyerekek, eljátszadoztak… Hát… Ami kár lesz, azt meg fogom fizetni… Megfizetem… Én nem fogom letagadni…

– Tudom én, hogy te meg fogod fizetni! Meg is kell fizetned, csak nem fogom én! De miért kell ennek előfordulni?

– Hát… többé nem fog.

– Többé nem is szabad! De hallottad-e te, mikor Veljko azt kiabálta, hogy mindenki meg lesz büntetve, aki a tilosba ereszti a jószágot?

– Hallottam.

– És nem követted… mi?

– Hát… Gyerekek…

– Veljko, készítsd elő!…

– Mi, komám… Mi? – kiáltotta Srećko bácsi fölugorva, mint akit leforráztak.

– Mit?… Huszonötöt!… Itt van mit! [587]

Stanojlo szörnyű volt! Nagy szemöldökei szemeire borultak, és a két szeme ragyogott, mint két csillag. Srećko bácsi ránézett, ránézett… és megremegett az inge?

– Kinek huszonötöt?

– Neked! – mondta alig hallhatóan Stanojlo.

– Nekem?

– Neked!

– Hát ennek az ősz hajnak? – mondta Srećko bácsi, levevén a sapkáját és megfogván egy maroknyit ősz hajából.

– Igen!

– A komának, aki a karjain tartott?

– A komámnak is, az apámnak is és Istennek… és… mindenkinek, aki nem fogad szót!… Lefeküdni!

– Én meg fogom fizetni – mondta Srećko bácsi.

– Feküdj! – mondta Stanojlo

– Le?

– Le!

– Nem fogok!

Fölcsillantak a kis szemecskéi, és előrántotta a kését. Körülnézett és elkiáltotta:

– Aki közelít… halott! Stanojlo komám, minden botért egy dukátot fizetek. Látod ezt az ősz hajat… nézd!… Megfehéredtem, és nem kaptam soha egy botütést sem. És… te akarsz rám huszonötöt veretni!

– Én akarok! Veljko, fogd!

Veljko odafutott, Srećko bácsi kezére ütött a bottal úgy, hogy a kés kiesett. Veljko megszorította a karját. Az emberek fölugráltak.

– Mit akarsz, Stanojlo? – kiáltotta János bácsi.

Stanojlo megragadta a botot, Jánosra ugrott és elkiáltotta:

– Mindenki vissza!… Veljko, a deresre vele!

Az emberek visszahúzódtak. Senki se mert Stanojlóra nézni, de hiába is lenne itt minden erőfeszítés. Mindenki elhallgatott. Úgy tűnik az embernek, mintha a szívek dobogását is hallaná… Stanojlo remegett az örömtől.

– Ne menj a komád és szent János ellen! – kiáltotta Srećko bácsi, mikor ahhoz a szerencsétlen deszkához vezették, amelyet deresnek hívnak.

– Nem is akarok a koma ellen – mondta ő majdnem nyugodt hangon, s levette a sapkáját és a földre tette maga elé. [588]

– Itt a komaság a sapkában!

– Komám, hadd fizessek…

– Most fogsz te majd fizetni!

Az emberek elfordították a fejüket, és az erdő felé néztek. Veljko megragadta Srećko bácsit, aki utóbb már könyörgött is – leterítette a deresre és kézhez, lábhoz és háthoz szabott vassal odakapcsolta testét a deszkához. Elment botot választani. Srećko bácsi újra könyörgött, mire Stanojlo összevonta szemöldökét, s csak néha-néha mondta:

 – A komaság a sapkában van!

 Az egyszemű Veljko elhajította a széttöredezett botot, és lekapcsolta a bácsit a deresről. Srećko bácsi hallgatott fekve, mintha élet sem volna benne. Veljko letolta a deszkáról a földre. A bácsi felugrott; véres, könnyes szemekkel végignézett az egybegyűlt népen, rávetette tekintetét Stanojlóra, aki ki akart ez elől térni, és Veljkóra, aki Stanojlo mellett állt, csendesen vakarván fejét, és aztán lesütötte szemeit… Néhány percig hallgatott, így, lehajtott fejjel; nagyokat lélegzett, kezeit lógatta… Egyszerre megeredtek a könnyei és elkezdett zokogni. Mindkét kezével a szeméhez kapott, a keresztig ment és rátámaszkodott… Ekkor felvetette fejét, végignézett az egybegyűlt népen és köpött egyet:

– Szégyelljétek magatokat!… Hát ilyesmi megtörténhet előttetek!… Igen… ti nem vagytok emberek!

Levette a sapkáját, keresztet vetett és megcsókolván a keresztet, ezt kiáltotta:

– Mindenható Isten, halld a te férged hangját! És hallgasd meg az ő imáját!…

Ránézett Stanojlóra, az megremegett.

– Adja Isten komám, hogy sok nyomorúság érjen életedben!… Derűd forduljon borúra!!! Vesszen ki a magod, és te hős, ne tudd addig kilehelni lelkedet, míg előttem térdre nem esel bocsánatot kérve!… Azt mondod, hogy a komaság a sapkában van, íme, te azt megtagadtad… Én is megtagadom, nem vagyunk többé komák!…

Ezt mondván, ledobta a sapkáját – melyet kezében tartott – lábai elé és összetaposta. Azután keresztülment a tömegen és egyenesen hazatért. A szellő játszadozott hófehér fürtjeivel, a nép pedig utána meredt reszketve a félelemtől. [589]

III

Néhány percig tartott a síri csend. Sehol egy szó. Az emberek csak nézték egymást a csodálkozástól, és mintha a szemükkel beszélgettek volna. Egyszerre csak halk moraj kezdődött, amely egyre nőtt. Már ki lehetett venni János bácsi hangját:

– Emberek, testvérek, mi volt ez?

– Szerencsétlenség! – kiáltották egyesek.

– Gyalázat… – mondották mások.

– Botrány!… – ordították a többiek.

– Hát ő… így?

– És még nem veszejti el az Isten!

– Még a mennykő sem csap bele!

– Egy öreget így elverni!

– Még hozzá a komáját, aki a karjain tartotta!

– Ha ő a komáját nem becsüli, akkor az Istent sem becsüli!

– És ő a mi bírónk? – mondja János bácsi.

– El kell csapni – mondta a nép felháborodva.

– Add János bácsinak!

– Igen! Jánosnak add a botot! – kiabáltak az öregek. Stanojlo megkövülten állt. Ő nem hallotta a nép kiáltását, hanem hosszan nézett Srećko bácsi után. Szemét sem rebbentette, azok megmerevedtek és megüvegesedtek, mint a halotté…

– Stanojlo!

– No?

– A nép nem kíván többé bírónak, add ide a botot!

Ránézett János bácsira úgy, hogy az néhány lépést hátrált.

– A nép nem kíván bíróul – mondta szinte fulladozva János bácsi.

– Nem akar?

– Nem akar… Nem akarunk!… Add ide a botot! Te nem vagy többé bíró! – kiáltotta a nép.

Stanojlo hallgatott… Ekkor előlépett Đulobrk Ivo. Hatalmas termetű, erős ember volt. Kirántotta a kezéből a botot, és odakiáltotta:

– Népem, testvérek!… Itt a bot, kinek adjam?

– Jánosnak, János bácsinak – kiáltotta a nép.

Ivko Jánosnak nyújtotta a botot. János átvette. Stanojlo leeresztett kezekkel hallgatott.

– Testvérek, ti megválasztottatok? – kérdezte János bácsi.

– Igen, János!… Igen, János bácsi!… [590]

– De testvérek, én is heves ember vagyok.

– De nem vagy lelketlen – kiáltotta a nép.

– Te gondolsz az Istenre is, meg a lélekre is.

– Hát… ti ismertek.

– Igen, ismerünk!

– De testvérek, én engedelmességet követelek!

– Engedelmeskedni fogunk!

– Én pedig egyetértésben fogok veletek dolgozni.

 – Úgy, úgy!

Így, néhány perc alatt kicserélték a bírót. A félszemű Veljko rögtön János bácsi elé állt.

– Mit akarsz? – kérdezte ő.

– Hát, te vagy a bíró.

– És Stanojlo?

– Ő, többé nem az.

– Hát aztán milyen kisbíró leszel te nálam? Mondd? Rávernél te Stanojlóra huszonötöt?

– Ha te megparancsolnád – mondta Veljko. Stanojlo csak hallgatott. Stanojlo mintha semmit sem hallott volna abból, amit körülötte mondtak, mintha semmi köze sem lett volna ehhez a beszélgetéshez. A kereszthez támaszkodva, lecsüngő kezekkel, borongó tekintettel azon gondolkodott, ami az előbb történt. Látszott rajta, hogy bántotta tette. Arcáról csorgott a verejték. Ő egyszer sem mozdította a karját, vagy kabátujját, hogy letörölje, de az most eszébe sem jutott. Végre körültekintett. A körülállók valamennyien bosszús tekintettel néztek rá.

Megértette a körülményeket, amelyekbe került. Ennyi nép között: egyedül áll. Nem volt közöttük egyetlen megértő szív sem, ami nagyon fájt neki. Ezt nehéz lélegzése is elárulta. Tehetetlen a parancsolásra, mert nem hallgatnak rá. Képtelen arra, hogy másokat megindítson, mert ő maga sem volt könyörületes. Mivel nem volt elég lelkiereje, nyomorúságos lelkülete mellett, hogy még azokat a gyűlölettel villogó tekinteteket is elviselje el kellett távoznia.

Elmozdult a kereszttől. A föld mintha mozgott volna a lábai alatt: elkezdett tántorogni. Ugyanazok az emberek, akik az előbb még árnyékától is rettegtek, most még csak feléje se néztek. Đulobrk oda is kurjantott neki, néhányan pedig jelentősen köhögtek.

Tántorogva eljutott a keresztútig és megállt. Tovább állt volna itt, de belül valami hajtotta, hogy odébb menjen ettől a világtól, ezektől az emberektől… [591]

Végigment az egész utcán. Néhány kutya könyörületből feléje vakkantott. Kiment a mezőre és rohant, mint a szél a tarlón át, a kazlak és kalangyák mellett.

Mit tettél szegény pára!… Az én átkozott eszem! Az én átkozott természetem… a mai reggel, a mai nap… Mi lelt engem?… Én elverjem a komámat, aki keresztelt!… A koma előbbrevaló az atyánál!… Ő megátkozott!… Hogy is mondta ?… „Derűd forduljon borúra!… Vesszen ki a magod!…” A koma megátkozhat, az ő átka előbb fog, mint az apáé vagy az anyáé!… Amire a koma átka hull, az nem fordul többé jóra!… És íme, ott van az én Radojém, az én szemem világa! Ő az én örömöm, az én vidámságom és szerencsém – az én mindenem… „Derűd forduljon borúra!… Vesszen ki a magod!…”

Megrázkódott… Valami hideg borzongás futott rajta végig tetőtől talpig, térdei összeütődtek, és mint egy szikla leroskadt.

Oh, Istenem! Teremtőm! Könyörgöm: őrizd meg Uram egyetlenemet, az én egyetlen örömömet, házamat, szerencsémet… Az én Radojémat… Ölj meg engem… engem, én vagyok a hibás!… Oh föld, miért nem nyílsz meg? Üss agyon villámmal uram!… Üsd a szerencsétlent, aki komájára emelte a kezét!… Radojém… az én gyermekem… még fiatal, éretlen! Könyörgöm! Ő… …ő… rizd… meg!…

Ekkor elfojtotta szavait a zokogás. Arccal a földre hullt és fejét karjaira hajtotta. Könnyek árja omlott a szemeiből…

Ezek voltak az első könnyei gyermekkora óta.

Boldog az, akinek a szemeiből könnyek fakadhatnak! A beteg szívnek ez a könny az, ami a sebnek az orvosság. Elhordja a fájdalmat, mint a vihar a szalmát…

Fölemelkedett. Kissé nyugodtabb volt, de a félelem újra el-elfogta. Lassan elindult magában gondolkodva: „Mit tegyek? Ki kell a komával békülni, de hogyan? Ki említse ezt neki? Én? Nem bírom… Hogy lépjek a szemei elé?… Hogy mernék rátekinteni. Kérjem az embereket, hogy békítsenek ki bennünket? Senki sem fogja ezt megtenni!… Az egész világ gyűlöl, és én is gyűlölöm magamat. De nekem ezt még előbb el kell intéznem, mielőtt még utolér az átok… De íme, nincs senki, aki segíthetne! És én, ha el is mennék, nem bírnék semmit sem… elvégezni… Magamat nem féltem, nekem nem árthat… akár a halál is érhet, éppen jól jönne!… De Radoje!… Ha őt érné utol?” [592]

Újra elkeseredés vett rajta erőt. Erővel menekült ezektől a gondolatoktól. Valami másra kezdett gondolni, de csak újra visszatért előbbi gondolataihoz. Ezeket nem bírta kiverni a fejéből: „Derűd forduljon borúra!… Vesszen ki a magod!”

A nap már lenyugvóban volt, mikor visszatért a faluba. Az esti szellő elvette a nappali meleg hevét; az asszonyok a kapukban álltak és beszélgettek; a gyermekek játszadoztak a kocsiúton, port gyűjtve apró halmokba.

Az esetnek már híre ment az egész faluban, és akinek helyén volt a nyelve, az Stanojlóról és Srećko bácsiról beszélt. Főleg az asszonyok, mert amíg ők mindent meg nem hánytak hegyiről-tövire, addig nincs békesség a faluban.

– Hallod-e, testvér, hogy mi történt ma a keresztnél szegény Srećko barátunkkal? – mondogatta az egyik.

– Ah, én szegény, hallottam abban a percben!

– Üssön bele a mennykő! Hogy ezt meg merte tenni, mégpedig a komával!…

– Te talán jobbat reméltél?… Az kegyetlen! Megmondtam én ezt már akkor is az enyémnek, mikor megválasztották.

– Mondják, hogy elátkozta.

– Elátkozta, el bizony! Nem használ neki még az sem, ha kolostorba megy is, és száz baráttal akarja leimádkoztatni!

– Azt is mesélik, hogy megszegte a komaságot, és hogy lemondott róla.

– Hát mit is gondolsz! Miért ne mondott volna le egy ilyen kegyetlenről? Istenemre, még nem láttam ilyen „nagy természetű” embert!

– Hallgass, szerencsétlen!… Itt jön!

Lehajtott fejjel, meggörnyedve lépegetett. Ment az útján.

– Fuss, itt a bíró! – mondta az egyik gyerek.

A gyerekek megfordultak, egyik közülük, a legnagyobb azt mondta:

– Bíró? Nem bíró bizony ő. Apám azt mondta, hogy semmi sem…

Nem szólván egy szót sem elment mellettük, és hazatért. [593]

IV

Ha a villám ütött volna a Puretić házba, nem okozott volna az sem nagyobb zavart, mint az a hír, hogy Stanojlo elverette Srećko bácsit. Az emberek sürögtek-forogtak, s csak búgtak; az asszonyok maguk köré gyűjtötték a gyerekeket, mint ahogy a kotlós maga köré gyűjtötte a csirkéket, és simogatták őket és csókolgatták. Mindegyik a magáét nézte könnyes szemekkel, mert tudta nagyon jól, hogy a gyerekeket legelőbb éri az átok. Stanojlo öccsei egymás közt arról beszélgettek, hogy az átok ellen egyedüli megváltás, ha felosztják a vagyont.

– Nem fogunk többé egy tálból enni, ha bele is pusztulok! – mondogatta Milisav.

– Eh, jobb elpusztulni, mint azt látni, hogy hogyan halnak el a fiatalok! – mondja Péter.

– Mondtam én neki, hogy ne fogadja el ezt az átkozott bíróságot, de akkor ő rám förmedt, hogy menjek a dolgomra, – mondja Kuzman.

– Ki mint vet, úgy arat! – mondja György.

– Na, megállapodtunk-e abban, hogy osztozkodunk? – kérdezte Milisav.

– Megállapodtunk.

– Ki fogja ezt neki megmondani? – kérdezte Péter.

– Én – mondja Milisav.

– Mit tett ez az ember magával és velünk! – mondja Kuzman.

– De túl is hajtotta a dolgot, öcsém – vélekedett György.

– Én már az elején megmondtam, hogy ő nem bírónak való – toldotta a szót Milisav.

– Megmondtad!… Aztán mit használt? Annyit, mint nekem – mondta Kuzman.

– Hol lehet már?

– Nem tudom.

– A keresztnél maradt?

– Nem; azt mondják, hogy a kertek alatt jár.

– És nem bíró többé?

– Nem, most János bácsi a bíró.

– Már sötétedik. Mért nincs már itt?

Ebben a percben csikordult az ajtó. Mind odanéztek. Meggörnyedten jött. Köszönés nélkül elment mellettük, és belépett a házba. Mind hallgattak, mint a leforrázottak. Várták, hogy kijön, de ő nem jött ki. [594]

Ezen az éjszakán nem aludt senki. Az asszonyok csak sóhajtottak, az emberek pedig pipázva hallgattak. Elmúlt az éj is, és már majdnem megvirradt. Milisav várta, hogy szokás szerint hívni fogja, és elrendeli majd a munkát. Várt, várt, de hiába. Utoljára maga ment be a szobájába. Ő a lócán ült, kezébe temetvén fejét, és hallgatott. Felesége, Stepanija a kályhánál állt… Mikor Milisav kinyitotta az ajtót, ő nem emelte fel fejét. Milisav köhintett. De ő még mindig mozdulatlanul üldögélt.

– Stanojlo!– szólította Milisav.

– No? – kérdezte felemelvén fejét.

Milisav ránézett. Szemei véresek voltak, arca kissé ráncosabb és haja fehérebb.

– Jöjj ide.

– Mit akarsz velem?

– Beszélnivalónk van veled.

– És mi? – mondta ő lesújtó tekintettel. Milisav, mintha torkon ragadták volna, úgy elakadt.

– Hívjam őket is?…

– Hát, hívd őket! – mondta Stanojlo. Milisav kiment. Nemsokára mind a négyen bejöttek. Stanojlo fölállt, Stepanijának azt mondta, hogy menjen ki. Mikor magukra maradtak, rekedten kérdezte őket:

– Mit akartok?

– Osztozkodni akarunk! – mondta Milisav.

– Osztozkodni?

– Igen, osztozkodni! – kiáltották mind a négyen.

– Én valami mást akartam mondani.

– Mit? – kérdezték ők.

– Hogy menjetek el a komához…

– Ő többé nem kománk. Mondják az emberek, hogy lemondott a komaságról. Igaz?

– Igen… de… izé… hogy megkérjétek.

– És te?

– Én nem merem.

– Hát hogy merjük mi?

– Merjetek… kérjétek… Ő meg fog bocsátani… Mit szólsz hozzá, Milisav…

– Én nem merek.

– Mi sem – mondták a többiek –, jobb ha osztozkodunk.

– De én kérlek benneteket! [595]

– Nem merünk!

– Osztozkodni akarunk – mondta György.

– Hogyne, csak a részünket.

– Nekem semmi sem kell.

– Neked nem kell, de Radojénak? – mondta Kuzman.

Lehajtotta a fejét és mondta:

– Hagyjatok neki annyit, amennyit akartok.

– De mi úgy gondoljuk, hogy szépen…

– Ez szép… Menjetek és beszéljétek meg vele… ott van Radoje.

Stepanija, mint az eszeveszett berohant a szobába és elkezdett zokogni.

– Mi az? – kérdezték tőle.

– Srećko koma meghalt!…

Mintha bomba esett volna közéjük, úgy elnémultak. Stanojlo elsőnek tért magához.

– Meghalt! És mikor? – kérdezte.

– Hajnalban.

Többé a további házközösségről szó sem esett. A ház el volt átkozva, és ki kellett belőle költözködni. A vagyont hamarjába szétosztották. Senki sem akart többet. Stanoje maga maradt Stepanijával és Radojéval.

V.

Stepanija már előbb is betegeskedett, de Srećko bácsi halála ágyba döntötte. Szörnyen megbetegedett. Aki csak látta, azt mondta, hogy nem kel föl többé az ágyból. Stanojlo egészen megnémult. A nép nem törődött vele, minden ember kerülte, de ő sem járt az emberek közé. Amióta Stepanija megbetegedett, Milisav házából jött át egy-egy sógornő hetenként.

Stepanija napról napra betegebb lett. Egy este örökre lehunyta a szemét. Ez az este valamennyire kibékítette a szomszédokat Stanojlóval. Nálunk, amint tudjátok, az a szokás, hogy azokat a hivatalos vendégeket, akiket meghívtunk az öröm napjaiban, meghívjuk a bánatéban is. Eszerint eljöttek a szomszédok, hogy elkísérjék Stepaniját az örök hazába.

Nagyon meglepte őket Stanojlo külseje. Mintha érezte volna, hogy a „koma átka” teljesedésben van. Meg volt győződve, hogy ebben az évben a házából még valaki sírba tér, mert a megholt szemei nyitva vol[596]tak, ez pedig annak a jele, hogy a házbeliek közül még valaki meg fog halni. Lelke olyan volt, mint egy üst, melyben forr a víz. Belső tűz emésztette, és ami az ember belsejében forr, azt az arcán is észre lehet venni.

Mikor a szomszédok meglátták Stanojlót, elkezdték sajnálni. A nép, az a nép… Könnyen elfelejti ma azt, ami tegnap történt. Amit tegnap dicsért, azt ma ócsárolni fogja, és amit tegnap ócsárolt, azt ma magasztalja. Azért is mondják: más nap, más szokás.

– Ej, emberek, nem reméltem volna, hogy egy ember ennyire megváltozzék! – mondta az egyik.

– No, testvér, nem is tudsz te semmit – mondta a másik.

– Most tudom, itt van Stanojlo.

– De lesoványodott! – mondja a harmadik.

– És megbetegedett – toldja a szót az első.

– Na, nézzétek, nem is olyan rossz ember ő – mondta a másik.

– Csak heves.

– Azért is bűnhődik most.

– Hallod, úgy emlékszem, hogy a boldogult Stepanijának nyitva voltak a szemei.

– Talán csak nem?

– Biz' Isten, igen!

– Akkor még egy eltávozik…

– Ez Stanojlo lesz. Ott van ni, már érezni rajta a halotti tor pogácsájának a szagát.

Az öreg Ćiro bácsi tagadólag rázta a fejét, mint aki ezt tagadja.

– No, mi az, bácsi?

– A gyereket féltem!

– Ugyan, a gyerek egészséges, mint a makk.

– Az átok, öcsém! A megboldogult Srećko, ha jól emlékszem, azt mondta: „Vesszen ki a magod!”

– Igen.

– Ej!… – mondta Ćiro bácsi ismét tagadólag rázván a fejét.

– Itt van Stanojlo!

Ő közéjük lépett és megkérdezte tőlük, hogy van-e pálinkájuk a csutorában.

Stepaniját eltemették, Stanojlo megadta neki a végtisztességet: a tort, a harmadnapi, a kétheti, a félévi és az egyéves gyászt. Mikor mindezzel elkészült, elhatározta, hogy megházasítja Radojét. Ideje is volt már. Egy éve múlt már annak, hogy asszony nélkül [597] volt a ház, és ahol a ház asszony nélkül áll, mindannyian tudjuk, hogy az milyen!

De legény is volt ám Radoje a talpán erő és egészség dolgában.

Serkedt már a bajuszkája, és már pelyhedzett az álla is. A legényke már borotválkozni is kezdett. Jó táncos volt, ügyes muzsikus, jó énekes, víg természetű – minden jóra kapható. A lányok, ha ránéztek, megfeledkeztek az átokról, amely nyomta.

Stanojlo rátekintvén, kezdte elfelejteni szenvedéseit. Emberek közé is kezdett járni. Kibékült Srećko bácsi fiaival is, és bizony csak néhány jó embernek kellett volna közbelépnie, hogy a komaságot megújítsák.

Stanojlo leány után nézett és talált is Selićéknél P…-ben. A leány méltó volt a legényhez, és ahogy mondják, úgy hasonlítottak egymáshoz, mint a borostyán levelei.

Stanojlo már hívogatta az embereket a lakodalomba. A csutora föl volt díszítve ezüsthúszas füzérekkel. Jánost is hívta, meg Srećko bácsi fiát is komának, de ez azt mondta, hogy apja halála előtt megesküdtette, hogy ebbe ne menjen bele. Ámde megígérte, hogy el fog jönni a lakodalomba. Stanojlo János bácsit, a bírót választotta komának.

Stanojlo szíve földerült. Öreg lábai megifjultak. Készít, szerez, lót-fut, mit meg nem tesz!

„Hála neked Isten! Adj még annyi időt, hogy őt házasnak lássam, és hogy megérjem azt, mikor füst emelkedik a kéménybő1, és lesz majd valaki, aki az én védszentemet ünnepli! És akkor aztán… akkor haljak meg, mert nagyobb örömet nem fogok megérni!” – így kérte Stanojlo az Istent.

De ima közben fénycsóvaként villant át az agyán… Megreszketett az öreg, idegei elzsibbadtak és minden meggyőződés nélkül rebesgette, szinte akaratlanul e szavakat: „Jó az Isten! Meg fogja hallgatni kérésemet.”

Az előbbi gondolat mégis felülkerekedett. Ámde ő dacolva ismételgette a fenti szavakat. Ezzel akarta kiverni fejéből a gondolatot, amely őt gyötörte…

VI

Eljött az a nap is. Stanojlo korán kelt és hol jókedvűen, hol szomorúan jött-ment az udvaron. Ez a nap egyike volt ama szép őszi napoknak… A lakodalmas násznép gyülekezett. Eljött a koma – öreg bácsika –,[598]a vőfély, Radoje legjobb barátja. – Valamilyen Petrović Krsman fia, kit Simának hívtak, és a többi fölékesített násznép. Az öreg bácsika elhozta a cigányokat. Van itt pikula, cintányér, dob és nagydob is. Nincs itt más, csak harsogás. A násznagy Stanojlóhoz lépett, mikor a vendégek már reggeliztek, és azt mondta:

– Induljunk!

– Gyerünk!… Hát te, Radoje, hová mégy?

– Megyek, hogy hites barátomnak elhozzam a te pisztolyaidat, édesapám.

– Hát menj!

Vidámak, énekelnek. Ha az ember odatekint, negyven válogatott lovas van ott. Durrannak a puskák, énekelnek a lakodalmasok – minden harsog. Stanojlo sírt az örömtől, és bő szárú ingével törülgetve szemeit azt mondta:

– Mi ütött belém, hogy sírni kezdtem?

– Hát az örömtől – mondja a koma.

– Igen, az örömtől!

– Ne ismerj más könnyeket!

– Adja Isten!

Ebben a pillanatban átvillant az agyán újra a koma átka, és hogy elűzze ezt a gondolatot, elkezdett énekelni:

Anyja Marist hegyek közé adja;
Anyja adja, de ő nem akarja:
„Nem akarok hegyek közé menni,
Nem akarok a töröké lenni…”

– Mi volt ez komám? – mondta János bácsi. Leugráltak a lovakról. Odafutottak. Van mit látni: Radoje holtan fekszik, kezében a pisztollyal…

– Hogy történt?! Mi történt?!…

Az esetet rögtön elmondták. Radoje azt mondta hites barátjának, Simának, hogy süsse el a pisztolyt, mert már közel voltak a lányos házhoz. Szót fogadott neki, de a pisztoly csütörtököt mondott. Radoje azt mondta neki, hogy a pisztoly már régen lett megtöltve. Azért jó lesz, ha tölt újra: a „kapszliba”. Mire ez megtette. Elsütötte, meghúzta a ravaszt, egyet villant és csak a kapszliból csapott föl a láng. Radoje elvette a pisztolyt, hogy megnézze meg van-e töltve és éppen, ahogy a szája elé tartotta a csövet, a pisztoly elsült s ő halálosan találva, elesett… A pisztoly már régen volt töltve és nem volt tisztítva, és így a tűz megállt a lőportokban, és később a puskaporba kapott, ahogy az a kovás puskáknál szokott történni. [599]

Megsiratta apraja-nagyja. Csak Stanojlónak nem voltak könnyei. Ő kősziklaként, némán állt, övébe dugta kezeit és nézte egyetlen gyermekét, amint hátravetett fejjel, véresen fekszik… Ki tudja: milyen gondolatok forogtak a fejében!… Ezt csak az tudhatja, aki ilyen esetet megért, mint Stanojlo… De én ezt nem kívánom senkinek sem, csak úgy mellékesen mondom.

Stanojlo egyszerre megfordult, kihúzta a vőfély övéből a másik pisztolyt, homlokához támasztotta, és mielőtt még megakadályozhatták volna, elsütötte. Az agy szétfröccsent a körülállókra és egy helyett most két hulla feküdt… Az atya és fia.

A násznép meghökkenve nézte az egész drámát, és mikor felocsúdtak János bácsi azt mondta:

– Hiába gyerekek, ami igaz, az igaz! A koma el bír átkozni, mint az anya, ha megvonja tejét a gyermekétől…

Íme, ez a koma átka.