Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Szabó György: Jegyzetek a Délvidéki Szépmíves Céh első budapesti tárlatáról

A Délvidéki Szépmíves Céh március 14-26. között tartotta meg bemutatkozó kiállítását Budapesten. A kiállítást a Műbarát kiállító helyiségeiben rendezték, és azon tizenhat festő és négy szobrász vett részt. A tárlat megközelítőleg teljes képet adott a délvidéki magyar képzőművészek munkásságáról.
A fővárosi közönség és a sajtó egyaránt érdeklődéssel fogadta a kiállítást, és elismeréssel állapította meg, hogy a magyar művészi élet „jó termést aratott, s művészgárdánk országos viszonylatban is kiváló egyéniségekkel gazdagodott”.
A megnyitó beszédet gróf Bissingen Ernő tartotta, és beszédében vázolta azokat a nehézségeket, amelyekkel a délvidéki magyar képzőművészeknek a megszállás nehéz esztendeiben kellett megbirkózniuk. Kiemelte, hogy a délvidéki alkotóművészek az idegen uralom ellenére sem szakadhattak el a magyar képzőművészeti eszményektől. „Nem szakadhattak el – mondotta többek között –, mert az idősebb nemzedék még a budapesti főiskolán végezte tanulmányait, és Nagybányán vagy a kecskeméti művésztelepen élt és dolgozott. Az ő példájuk és művészetük serkentőleg hatott arra a fiatal nemzedékre, amely már a délszláv iskolákban, Zágrábban vagy Belgrádban végezte stúdiumait, tanulta a mesterséget, de magyarul gondolkozott, érzett, és sohasem tagadta meg azt a tájat, ahonnan származott, és amely első művészi élményeit adta. Az idősebb nemzedék útja nyomán erős és tehetséges fiatalok jöttek, akik hivatottak a délvidéki tájat megszólaltatni egy sajátosan délvidéki formanyelven. Új vonásokkal, új sajátságokkal kell gazdagítani a magyar képzőművészetet – magyar és délvidéki művészetet teremtve.”
*
A kiállított műtárgyak között alig találtunk olyat, amely felesleges lett volna. – Keveset, de jót – ezt az elvet követte a kiállítás rendezősége, és helyes érzékkel választotta ki az alkotásokat.

[Kép 09] Baranyi Károly: Honfoglaló harcos

A tárlaton ott láttuk az idősebb nemzedéket, amely még a háború előtti magyar művészet kiérlelt és nemes hagyományait folytatja munkájában: a képeken ott van a magyar levegő, érzik raj[182]tuk, hogy alkotójuk hazai környezetben nőtt fel.
Ott találtuk a fiatalokat, akik lelkes hirdetői a modern művészetnek, akik Belgrádban, Zágrábban tanultak, és rajongói a francia festészetnek. Még nem találták meg egyéni hangjukat, de útban vannak egy sajátságos táji festői nyelv kialakítása felé, és munkájuk különös figyelmet érdemel.

[Kép 10] Erdey Sándor: Tavasz (olaj)

*
A kiállítás hiányosságait is meg kell említenünk, hisz túl vagyunk már a vállveregető és barátságosan buzdító kritikák idején, és szembe merünk nézni a fogyatékosságainkkal is.
Ismerjük a kiállító művészek munkáit, és úgy érezzük, hogy a kiválasztás némely esetben nem a legszerencsésebb. A mű nem képviseli az alkotót, azaz rosszul képviseli. A műveket helyesebb lett volna egy bizottság által kiválasztatni. A művész mindig elfogult önmagával szemben. Sokszor olyan művét nevezi legjobbnak, amely tárgyilagos mértékkel nézve legfeljebb közepesnek mondható. Személyes élmény fűződik az alkotáshoz, ami már magában véve is [183] elegendő ahhoz, hogy a művész elfogult legyen önmagával szemben.
Magyarázhatjuk ezt az önkritika hiányával is.
Alig találtuk Bácska arcát a kiállításon. A táj és az ember mintha nem érdekelné a festőt. Élményvilágát nem a hazai tájak és emberek jelentik. Menekvésszerűen csendéletet fest, keresés és bizonytalanság jellemzik. A táji képzőművészetet éppen úgy, mint az irodalmat, nem lehet erőltetni. Spontánul jelentkezik az, mint Hokusay rajzain a szent hegy, a Fuji, mint az erdélyi Nagy Imre képein a havasok és Hargita, mint Ferenczy Károly képein a nagybányai táj halk melankóliája vagy mint Rudnay képén az alföldi táj, Szőnyinél pedig Zebegény.
Ahhoz, hogy megteremtődjék a sajátosan délvidéki festészet, nem elég pusztán délvidéki festőnek lenni, hanem fontosabb jó festőnek lenni, aki tisztában van a mesterségével, aki ki tudja magát fejezni a festészet formanyelvén és eszközeivel. Ez a táji festészet alfája.

[Kép 11]

Másodsorban elengedhetetlenül szükséges, hogy a délvidéki festők és szobrászok személyesen is megismerjék egymást, kicseréljék gondolataikat, és évenként legalább néhány hetet közös munkában töltsenek. A nyári művésztelep kérdése a kiállítás után időszerű lett, és annak fontosságát felesleges részletezni.
Mindez olyan fogyatékosság, amelynek orvoslását meg lehet és meg kell találni. Amikor a képzőművészeinknek megvan az egyesülése, a Céh, amely keretül szolgál, és az alapját képezi minden közös munkának, joggal várhatjuk ezeknek a kérdéseknek a rendezését.
*
Valamit a közönségünkről. Nem a kiállítás fővárosi közönségéről lesz itt szó, hanem a délvidéki közönségről. Elsősorban pedig azokról, akik hivatásuknál fogva állandóan a fővárosban élnek. Délvidék vezetőire gondolok itt, azokra, akik Bácskát képviselik. A kiállítás délvidéki megmozdulás volt. Egy országrész művészetét volt hivatva bemutatni. Azoknak, akik azt a tájat képviselik, kötelességük lett volna megtekinteni a tárlatot! Egy-kettő jött csak el. A többieket nem érdekelte a kiállítás. Az ő kötelességük lett volna a művészek pártfogása is! Nem mecénásokat akarunk, hanem egyszerű kultúrembereket, akik tíz évben egyszer hajlandók a képzőművészetre is áldozni. Akik belső szükségnek érzik a művészet és az irodalom támogatását.
Az alkotónak nemcsak anyagi támogatásra van szüksége, hanem erkölcsire [184] is. Különösen fennáll ez a jelen esetben, ha a festő egy vidéket képvisel. Éreznie kell az alkotónak, hogy szűkebb hazájában számon tartják, ismerik, becsülik. Ebből kovácsol magának erkölcsi tőkét az alkotó, és ez buzdítja, bátorítja őt további munkára.
Az alkotóművész értéket jelent, és becsülni kell azt.
A délvidéki magyarságot meg kell tanítani az alkotóművész tiszteletére. E nélkül sohasem lesz délvidéki képzőművészet.
Vajon lesz-e egyszer nekünk is Marosvécsünk és Helikonunk?
Pedig kellene…
*
Térjünk át a kiállító művészekre.
Ács József egy csendélettel szerepel. Biztos szerkezeti felépítés és hideg tónusú színek jellemzik munkáját, amelyen a belgrádi Milunović hatását érezzük.
Balázs G. Árpád öt munkája nem mutatja be kellőképpen Balázs művészi kvalitásait. Két pasztellt, két monotípiát és egy temperát állított ki. Pasztelljei közül a „Bácsi templom belseje” című meleg színeivel, erősen rajzos megoldásával tűnik ki. Két monotípiája élénk színezésű, szépen megoldott munka. A bácskai levegőt sugárzó „Templom előtt” és „Kubikosok” temperája méretük ellenére is monumentális hatásúak. Szerettünk volna Balázstól olajat és szénrajzot látni és főleg újabb keltezésű munkáját, hogy állandó fejlődését figyelemmel kísérhessük.
Csávosi Sándor három akvarellje kiegyensúlyozott művész munkája. Meleg színek és finom szürkék jellemzik képeit, amelyek közül a „Velencei elevátor” a legmegragadóbb. A téma és a kivitel tömörsége és egyszerűsége nemes ízlést árul el.
Diószegi Balázs súlyos művészegyéniség. A meg nem alkuvó festők fajtájából való. Egyéni utakon jár, és meglátásai bátorságot és erőt sugároznak. Téli tájképe komor színeivel, a mondanivaló hatásos összefoglalásával, Cézanne-ra emlékeztető fekete kontúrozásával a tárlat kiemelkedő alkotása volt. Női portréja, a „Rúzs”, a kivitelezés bravúrossága, a formák és a színek leegyszerűsítése, a vörös színnek merész, szinte vaszarias használata a figyelemre méltó és a nagy koncepciójú festőt mutatták, akitől sokat várhatunk.
Három grafikájával és két olajjal szerepelt Emánuel Béla. Grafikái között a „Jánoshegyi kilátó” a legerőteljesebb, és magán hordja az Olgyai-iskola minden jellegzetességét. Olajfestményei a palicsi tájat szolgáltatják meg. A „Palicsi Vigadó” friss, élénk színeivel, a „Palicsi-tó” c. munkája puha, ezüstösen világító szürkéivel tűnik ki.
A tárlat meglepetése a fiatal Erdei Sándor bemutatkozása. Négy munkája erőt és bátorságot sugároz. Gazdag színkultúra és formaszeretete jellemzik alkotásait. Munkáján már nyoma sincs a fiatalos keresésnek, bizonytalanságoknak. Határozott, egyéni irányba haladó művész, akit állandó, konok fejlődés jellemez. Négy képén más-más probléma érdekli. „Ősz” c. tájképe a színek jegyében készült. „Csendélet” c. munkáján már visszatér a rajzhoz és a formákhoz. Egyeztetni próbálja ezt a két problémát. Sikerrel is jár ez, de csak a „Barátom arcképén” látjuk a probléma hibátlan megoldását. Ez az erőteljes és a karaktert megkapóan érzékeltető munkája Erdeit a legkomolyabb portréfestővé avatja. Színben, rajzban és formában megoldott a „Tavasz” c. arcképe. A rajz finom, szinte japánosan zárt szerkezete, a színek tisztasága és finomsága, a nemesen és bátran leegyszerűsített formák, az ecsetkezelés egyéni és nyugtalan természetet visszatükröztető sajátsága – mindez hozzájárul ahhoz, hogy Erdeit a délvidéki képzőművészet legerősebb egyéniségének tartsuk, akinek munkásságát és fejlődését érdemes számon tartani.
A kiállítás legfiatalabbja a lendvai Gábor Zoltán, akinek pasztelljai finom színkultúrájukkal és bátor meglátásukkal tűnek ki. Tájképének üde zöldjei, élénk pirosai biztos úton haladó művész [185] spontán vallomásai. „Csendélet”-e rajzban jól megoldott, és hatásosan felépített munka.
Gyelmis Lukács hat olajfestményt állított ki, amelyek rendkívül hatásosan képviselték ezt a gazdag művészegyéniséget. Komoly nyeresége volt a tárlatnak, és valamennyi kritika az első helyen említi munkáit. Higgadt, kiegyensúlyozott festő, aki egyéni hangját már megtalálta. Minden munkáján rajta van egyéniségének bélyege, és a belső átélés izzása ott ragyog finom színein. Egyéni a kivitelezése is. Festőkéssel dolgozik, de képein nyoma sincs annak a darabosságnak, amellyel az ilyen technikai eljárással készített munkáknál találkozni szoktunk. Finom színhatásokra törekszik, és barna vagy zöldesszürke tónusok jellemzik műveit. Festői eljárása emlékeztet Segantinire. Gyelmis tízéves olaszországi tartózkodása alatt valószínűleg találkozott vele, és maradandó élménye lett. Kiemelkedő műve az „Önarckép” és a „Csendélet” című. Az előbbi a színek belső ragyogásával és kitűnő jellemábrázolásával, az utóbbi zárt szerkezetével és szigorú formalizmusával. Tájképeit erős líraiság hatja át, amely sohasem unalmas, és az élmény frissessége mindig tisztán él képein. Gyelmis Lukács nagy értéke képzőművészetünknek, és hazai viszonylatban is megkülönböztetett helyet foglal el.
Hagyik István három olajfestménye nem reprezentálja eléggé a művészt. „Horgászó” c. képe – bár finom tónusokból épül fel – annyira ismert és annyiszor megfestett téma, hogy ilyen megoldásban már úgyszólván hatás nélküli. Pleinairben festett „Női aktja” finoman megoldott festőiségében és a megformázás keresetlenségében jól sikerült, művészi munka. Legerőteljesebb munkája a „Márciusi vihar” című. Sötét, komor és tragikus színeivel, egyszerű és hatásos rajzával bácskai tájat vetít elénk.
Hangya András egy csendéletet állít ki. A vörös, zöld és szürke színfelületeket biztos szerkezetű rajz kapcsolja össze. Ez a kép azonban nem adja Hangya művészetét, és valóban sajnáljuk, hogy nem láthattunk komolyabb és súlyosabb művet ettől az izmos és erőteljes művészembertől, akinek alkotásai mindig hazai, bácskai tájból fakadtak.
Jakobtsits János csendélete merész témájú, és a megoldása bátor és szerencsés. Pasztózus, erőteljes színhatásokon épül fel, rajzban és formában is megoldott. Másik képe, a „Tilosban” c. tempera jóval vérszegényebb, és inkább színvázlat benyomását kelti.

[Kép 12] Diószegi Balázs: Rúzs (olajfestmény)

Oláh Sándor a délvidéki festők nesztora. Három képével találkozunk a tárlaton. Az elmélyülő, komoly és kiegyensúlyozott festő alkotásai ezek a képek, aki Ferenczy magyar festőiségén nevelkedett, és aki érzi, hogy a hagyományok köteleznek. Becsületes, művészi munkák, és művészi problémák megteremtésére és megoldására köteleznek. Oláh Sándor minden műve ennek jegyében fogant, és a kiállításon az ő képei bizonysága annak, hogy a művész első és fő célja csak a jó kép festése, vagy jó szobor megfor[186]mázása lehet. Ezt a célt csak úgy szolgálhatja, ha állhatatosan, nemes lemondással, szinte prófétai egyszerűséggel és igénytelenséggel szolgálja a művészetet. Példája nem volt hatás nélküli. A fiatal nemzedék, ha festői nézetében el is távolodott azoktól az eszményektől, ame [?] művészi magatartást tanult tőle.
Képei közül a „Horthy Miklós út Szabadkán” című friss, zöld színeivel, meleg napsütésével, lágy, finom festőiségével rendkívül hatásos munka. „Csendélet”-e letisztult formáival és finoman hangolt színeivel tűnik ki, míg a harmadik munkája, a „Modellek” az ellenfényproblémának elsőrendű megoldásával, határozott és biztos szerkezetű rajzával a müncheni iskola levegőjét idézi.
Megkapóan finom fametszeteket állított ki Petrich Katalin. Különösen a „Látástól vakulásig” című munkája meglepő finom vonalvezetésével és a komponálás biztonságával.
Ruzsicska Pál „Castelnuovo” című olajképe nyugodt, egyenletes barna tónusával a múlt század festői elvei szerint készült.
Szabó György három vízfestményt és három tusrajzot állított ki.
Szervánszky Jenő három akvarellje rokonszenves művészember munkája. Különösen finom a „Park” című, és darabosságában is kifejező „Újvidéki utcarészlete.” Olajfestménye lényegesen gyengébb alkotás, és sok rajta a megoldatlan rész. Tömör, kifejező és egyéni műve az „Este” c. szénrajza.
Jól vannak képviselve a szobrászok, és nagyban hozzájárultak a kiállítás sikeréhez.
Baranyi Károly markáns szobrászegyéniségünk három darabjával találkozunk a tárlaton, és mindhárom munkája magán viseli alkotója szobrászati elveit. Baranyi térbe komponálja szobrait, monumentális hatásra és kivitelezésre törekszik. Feloldja a formákat, hogy azokat újra nagy felületű egységbe komponálja. Különösen a „Honfoglaló harcos” c. művén szemlélhetjük világosan ezt a törekvést. Baranyi különösen a szobrászat architektonikus oldalára helyezi a fő súlyt, és mint ilyen a jövő szobrászatának a képviselője. „Krisztus-fej”-e egy végsőkig kiérlelt formalizmus eredménye, és már a kubizmus határán mozog. „Menyecske” c. diófa szobra megragadó, és külön dicséretet érdemel anyagszerűsége és zártsága.

[Kép 13] Wessely Ilona: Leányfej (márvány)

Bezerédy Lajos kerámiája groteszk hatású, és a karikatúra benyomását kelti. „Dél a mezőn” című színes égetett cserépből készített munkája egységes meglátással, a kompozíció kerekségével és érdekes színezésével figyelemre méltó munka. Bezerédy többet szeretne elmondani szobraiban, mint amennyit az anyag rovására el szabadna mondani. Sokszor nem sikerül ez Bezerédynek, de becsülendő benne az állhatatos művész, aki [187] szüntelen, újra meg újra megostromolja az anyagot.
Zentai Tóth István öt alkotása a komoly és törekvő művészembert mutatták. „Korsós leány” c. szobra klasszikus nyugalmat sugároz, és nemesen előkelő vonalvezetésével a görög szobrászatot idézi fel. „Parasztasszony fej”-e tömörségében és kifejezési formájában egyaránt sikerült alkotás. Különösen nagy figyelmet érdemel Deák Leó Bács-Bodrog vármegye és Újvidék város főispánjáról készített mellszobra. A nyugodt és fölényes technikai készséggel megmintázott büszt karakterben jól visszaadja a nemes és férfias arc minden jellemző vonását. Két terrakottája közül a „Lány madárral” címűt tartjuk megoldottabbnak.
Sz. Veszely Ilona márványfeje megragadó egyszerűségében. Az anyagszerűség érzik a finom lányfejen, és a kivitelezés biztonságát csodáljuk munkáján. Finoman van komponálva a „Tánc” című diófa domborműve, és a leegyszerűsített formák jellemzik az „Ülő lány” című szobrocskáját. Legmegragadóbb darabja a két részből álló ötvösmunka, amely finom kivitelezésben, az alakok ritmusában és az anyag megmunkálásában klasszikus hangulatot áraszt.
*
A Céh első budapesti kiállítása erkölcsi és anyagi sikereket hozott a kiállító művészeknek, a Délvidék számára pedig dicsőséget. Bizonyítéka volt ez a kiállítás annak, hogy a délvidéki magyar művészekben töretlen a hit, éber a lélek, és él az alkotási láz.
Nem mulaszthatjuk el ezen a helyen megemlékezni Baranyi Károlyról, a Céh elnökéről, aki időt és fáradságot nem kímélve megrendezte a kiállítást. Fogadja érte hálánkat és köszönetünket.