Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Kázmér Ernő: Mikes Margit: Költő a konyhán

Ennek a harmincnál alig több verset összefogó kis kötetnek címe nem szerencsés. A költő mélyebb, verseinek hangja is egységesebb, semhogy éppen az a címvers jellemezné leghűebben, amelynek valóság íze ugyan eleven, de van benne valami abból a csalódásból, amit kár felidézni akkor, amikor nem csalódás [303] és nem a tragikus a költői forrás. A természet költője, a szeretni való drága, szép természeté és látásának bensőséges szelídségében a vidáman induló tavasz, a napfényes nyár, a didergő ősz és a havas tél minden parányi részlete közvetlenül válik lírává. Frissen, egyszerűen azonosul a természettel. A természet hangulata, lelke bensőséges hangulatának töretlen tolmácsolója. A természet és a lélek hangulatának ez a költői módszere, a nagy költők embert és természetet átölelő, lelkendező örömére emlékeztet. Mikes Margit mindezt a nagyvárosi élet mindennapi hangulatával szövi át, és hangszereli modern, nagyvárosi lírává. A tavaszi est illata a villamoson lepi meg. A csörömpölve rohanó kocsi megfiatalodó utcákat szel át. Dombokra kapaszkodik, virágzó gesztenyefák alléja köszönti, de a költő ujjongása kopott, gyűrött, fáradt utas szomszédai megviselt arcán nem talál viszonzásra:
„és egyszerre minden kialszik,
és egy tündöklő perc után
rám sötétül a gyász jövendő,
s feljajdud bennem a magány.”
Ez az érzékenység: a gyönyörködésből, a túlzsúfolt természeti képek fülledtségéből a bánatra, a magányra, az elmúlásra emlékezni a modern magyar líra sajátossága. A háború utáni világ zűrzavarában éneklők apró örömeibe mindig belecsöppen valami abból a fájdalomból, ami keserűvé teszi az édes hangulatot, tompává a kristályok fényébe játszó szivárványt, és kioltja azt az izzást, ami az érzékek és szenvedélyek parazsán tüzesedett. Mikes Margit természeti és hangulati lírájában Budapestnek külön szerepe van. Az alkonyi Dunán tülkölő vontatóhajók, a Városmajor parkjának avarát felverő, borzongató őszi szél, a budai házsorok, a Déli vasút és a füstös kávéházakba beszikrázó napsugár olyan költői tudat, amely a nagyvárost nem külön lírai átélésnek, hanem valóságos otthoni tájéknak tekinti. Kisebb filozófiai hajlandóságú verseiben alázatos és egyszerű lélek. A finomságnak és a józanságnak azzal a törékeny, asszonyos érzelmességével, ami minden egyéni vagy filozófiai gondolati rendszer nélkül is eljut a racionálishoz, holott gondolattöredékeiben inkább irracionális. A szegénységről énekel:
„Maradjon üres az asztalom,
hadd jusson több a fáraóknak:
– én szégyellem, ha jóllakom.”
Mennyivel szebb, közvetlenebb, emberibb ez a szolidaritás annál a sok programversnél, amelyek átforrósodott, zsúfolt pátosszal áradó kötetlenségükkel a világ külső politikai eseményein át a részvét vagy a lázadás journalizmusát idézik!
Legszebb verse kétségtelenül: „A fazék.” Az asszonyi lélek válságának és a behorpadt, ütött, kopott, csillogó zománcától megfosztott, bút és gondot forraló öreg fazéknak költői párhuzama olyan természetes, tartózkodó nemes lírára vall, amivel újabb költőnőinknél alig találkozunk. Az asszonyi élet eseményeinek és külön élményeinek fazékszimbóluma nem maradhat hatás nélkül. Öröm és jóleső érzés fogja eltölteni mindazokat, akiknek van hangulatuk ahhoz a halk szavú, intim költészethez, aminek Mikes Margit néhány verse meggyőző példája. [304]