Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Kázmér Ernő: Tamási Áron: Szülőföldem

Valahányszor erdélyi magyar könyv kerül a kezembe, hiába akarok tárgyilagos maradni. Képtelen vagyok arra, hogy erdélyi magyar író művét csupán műalkotásnak tekintsem. Irodalomfölöttiség, valóság van ezekben a könyvekben. Szívvel és értelemmel készült nemes eszköz azokhoz a nemzetnevelési irányzatokhoz, amelyek nélkül az utódállamokban két évtized alatt kifejlődött magyar irodalom nem tudott volna hű maradni ahhoz a lelkiséghez és ahhoz a szellemi világképhez, amelyet a lélek kiegyensúlyozottsága és a szellem magasabbrendűségébe vetett hit formált. Lehatárolt lehetőségek közé szorított nagy erőfeszítés: ez a jellemzője az utódállamok magyar irodalma két évtizedének. Ebben az erőfeszítésben a vezető szerep az erdélyi íróké. Az ő nemzeti, művé[301]szeti és erkölcsi öntudatuk, amit az egyetemes emberi szellem felé táguló világképbe építettek, olyan irodalmi érték, ami az egyetemes magyar szellemiségen belül, egészségesebb, emberibb magyar szellemre mutat. Volt idő, és sokan vannak még ma is, akik ezt külön erdélyi szellemnek, az erdélyi magyar irodalom külön lelkiségének nevezik. Történelmi példákra hivatkoznak. Idézik az erdélyi fejedelmek puritán erkölcsiségét, Bethlen Gábor bölcs demokráciáját, a hajdani gyulafehérvári főiskolának világvonatkozásban is döntő befolyású tudományosságát, a szilágysági Ady tragikus önmarcangolását, és Szabó Dezsőnek a székelység mesélőkedvéből feldübörgött expresszionista fajvédelmét. Ezek a századokon át mindig megmutatkozott külön erdélyi utak torkollottak most abba a tágabb értelemben vett erdélyi mondanivalóba, ami tulajdonképpen nem más, mint az a tiszta magyar szellem, amelynek egyetlen rendeltetése: Európa látószirtjének vonalán a jobb, az emberibb, a nemesebb emberért küzdeni.
Az erdélyi mondanivalónak külön jelentőségét, az erdélyi író külön tudatát és az erdélyi magyar művészetnek külön lelki képét a legtisztábban Tamási Áron könyvei mutatják. Ábel, a székely Till Eulenspiegel, a magyar irodalomnak ez a maradandó értékű, nyugtalan vérű csavargó figurája, aki a balladás festésű székely havasok alól erdélyi városokban, majd Amerikában kóborol, tulajdonképpen az első magyar kísérlet, hogy a folklór világának garabonciás alakjából valóságos, bővérű regényfigurát formáljon. Tudjuk, a világirodalomban nem egy példa van erre. A francia regények Nyársforgató Jakabja, a Peer Gynt és a cseh Hasek Svejkjének kacagtató együgyűsége mögött meghúzódó népi filozófiában mindig az emberiség feltépett sebei véreznek. Ábel, a kis székely fiú mégsem mártír. Beér a férfikorba, és küzd az igazságért, a lélek tisztaságáért, azokkal a népi eszközökkel és azokkal a allegóriába burkolt szedett-vedett alakokkal, akiket az erdélyi kisebbségi élet körül kavargó mindennapi küzdelem vet fel. Ebben az értelemben, Ábel az erdélyi magyar kisebbségi élet kacagtató persziflázsa és helyzetkomikumai, a gátlás nélküli csúfolódás özönében olyan mély, emberi tragikumokig érnek, amelyekben a vidám kacagást szomorú férfibánat váltja fel.
Új könyve, a Szülőföldem minden eddigi könyvénél erdélyibb, emberibb. Az író hazafelé tart szülőfalujába. Útját megszakítva több erdélyi városban megpihen.
Úgy indul a könyv, mint valami meleg, derűs, kedves vakációs történet, friss úti jegyzet. Azonban minél inkább közeledik a célhoz, minél több napot tölt odahaza, annál jobban mélyül mondanivalója. Humora is annál inkább fordul abba a szomorkás, kedves, az önmaga érzelmességén sokszor mosolygó székely bánatba, ami Tamási Áronnak éppen olyan külön varázsa, mint az a személyes, naplószerű, minden póz nélkül tudósító elbeszélői modor, amely annyira közvetlenül hat és frissít, mintha egy modern regényt olvasnánk. Ebben az értelemben ez a népi író modern író is. Átveszi az irodalomba nyomult újságírás közvetlen eszközeit, a valóságtudósításnak azt a könnyű, okos, szellemes külsőségét, ami monda[302]nivalóinak témaköréhez valósággal szellemesen simul. Ez az elbeszélőmodor most sem nélkülözi a mókát. E nélkül Tamási Áron egyetlen könyvét sem éreznénk olyan szívhez szólónak, mint amilyen ez a legújabb könyve is, amelyet egyszerű emberek érzelme, falusi mezők egyszerű virága, és a székely hegyek fölé boruló kék ég tisztasága derítenek. Mert lehet e szívhez szólóbban, egyszerűbben megmutatni a hazatérés örömét, az anyja kicsi barna arcát elöntő könnyeinek özönét, amikor az író a terített asztal felett mondja nővérének: „No, Ágnes, vidd vissza hamar a bort a korcsmába! S mondd meg nekik, hogy most nem tudunk inni, mert sírni akarunk.” Így olvad fel az örömből a sírás, a könnyből a nevetés, a bánatból koccintó vidámság. S ahogy az édesanyját pár vonással festi: „Feje mint egy húsvéti tojás, amire valami vidám, keleti ember rárajzolt mindent, ami kell egy emberi arcra. De már régen, mert beleevődött mélyen a rajz, és nemes barnára szívódott a festék, csak az őszi levelek tompa pírja lengi körül.” Valóságportré ez, mint valamelyik régi, hollandi mesternek füstös, barna vásznán megelevenedő, öregedő asszonyi fej, talán éppen a Van Eyckéhez hasonló, aki női modelljei arcának festése közepette lelküket is azzal a figyelemmel és azzal a megindító tisztelettel próbálta vászonra vetíteni, amivel csak megkülönböztetett, nagy asszonyoknak hódolt. A táj és faluképei, egy kis borvizes legényke figurája, amint a vásártéren a borvizes hordó alatt üldögél, mind fájdalmakat és borús gondolatokat ébreszt benne, az édes pohárnak: az anyának és a szülői háznak elmúlását. De vannak tragikusabb, viharosabb élményei is. Egy rejtelmes erdei tűz emléke szenes csontokkal, a tűztől meg nem emésztett két lábfejjel és egy zsivajos, sűrűsödő halotti tor, ami borba, kártyába, tréfába vastagodik. Ez a halotti tor a nép életerejének legmélyebb, legőszintébb megnyilatkozása. Alig öt-hat oldal ez a düreri rajzokra emlékeztető leírás, mégis úgy érezzük, ebben a pár oldalban mutatkozik meg a legerőteljesebben Tamási Áron írói jelentősége. A városból hazatérő író, az emlékezések, és a fiatalságából visszatérő emlékek özönében a valódi népi anyagot építi a regénybe, a nép keresetlen megnyilatkozásának azt a módját, amely a maga primitívségében tulajdonképpen nem teszi a művészetet primitívvé, hanem ellenkezőleg: fokozza és a fejlődés újabb, magasabb fokára emeli. A népi irodalomnak és a népi művészetnek abba a mozgalmába, amelynek élvonalán ma kétségkívül a székely Tamási Áron vezet.