Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Csuka János: Szerb irodalmi est Újvidéken

Egymás mellett élő népek, akármennyire is zárt életre törekszenek, nem tudják kikerülni azt a hatást, amelyet egymásra gyakorolnak. Olyan ez, mint a házasélet: szinte észrevétlenül átveszik a házastársak egymás jó és rossz szokásait, tulajdonságait, s hiába küzdenek ez ellen, még a legerősebb szellem sem vonhatja ki magát a befolyás alól. A népek életében a fejlettebb, haladottabb, nagyobb múltú szellem gyakorol átalakító hatást, nehezen leküzdhető befolyást a kevésbé kialakult, fejlődési állapotban levő szellemiségre. De így van ez jól. A szellemiségek áramlása és hódítása nemes versengést idéz elő, s ha a nép fogékony a tanulásra, hasznosítani tudja azt az értéket, amelyet a kulturáltabb szellem nyújt neki.
Két életerős, egészséges szellem egymásra utaltságának a felismerése jellemezte a délvidéki szerbség első irodalmi estjét is, amelyen megjelent Svetislav Stefanović belgrádi író, a szerb szellemi élet legműveltebb és legkiegyensúlyozottabb képviselője. Előadásának tengelyében az a kérdés állott, milyen termékeny hatással volt a magyar irodalom a szerb szellemi életre, s ennek igazolására magyar fülnek kellemesen csengő bizonyítékokat sorolt fel. Az elszakítottság alatt is elég gyakran halottunk olyan megnyilatkozásokat, amelyek háttérbe szorítva az ellentétes szerbiai véleményeket, a délvidéki szerbség teljesítményeit kiemelve összegezték azt a segítséget, amit a képzett, tehetségekben sokkal gazdagabb délvidéki szerbség nyújtott Szerbiának. A magyar szellemi áramlatok olyan bőséggel öntözték és termékenyítették meg a függetlenségében nagyobb lélegzethez jutó Szerbia mindennapi életét, hogy annak gyakori hangoztatását és felhánytorgatását az elmúlt két évtizedben bizonyos szerbiai oldalon nemigen szerették. Most, amikor megszűntek azok az okok, amelyek miatt ildomos volt bölcsen hallgatni arról, hogy mit jelentett az elmúlt száz évben a szerbség számára a vele együtt élő magyarság irodalma, sőt az egész szellemi élet kisugárzása, Svetislav Stefanović nem is maradt adós az elismeréssel. Nemcsak Petőfit, Jókait és a régi gárda még sok vezéregyéniségét emlegette, mint akiknek írásai felnevelték a szerb költő- és írógenerációt, hanem még a közelmúltból is vett példákat. Megemlítette Adyt is, aki olyan nagy színbőséggel és lelki gazdagsággal ajándékozta meg a huszadik század legszámottevőbb szerb költőit, hogy arra alig volt példa a szerb irodalomtörténelemben.
Svetislav Stefanović előadásában visszatért a nyugat-európai szellem emberének mostanában annyiszor hallott panasza: a szerbség az elmúlt húsz évben elhanyagolta a kultúrát és helyette előtérbe helyezte a pusztító politikát és a pártoskodást, amely erőket forgácsolt széjjel, és nagy elindulásokat semmisített meg. Hasonló hangokat hallottunk francia gondolkodók és írók könyveiből kicsendülni, ami a nemzetek életében bekövetkezett megrázkódtatások következménye. A nép örök fia, a szellem embere keresi a visszazuhanás okait, s a bajok gyökérszálainak megtalálásával, azok állandó napirenden tartásával, mutat rá a hibákra, hogy azok többé elő ne fordulhassanak. A pártoskodás és a politika nem a szellem emberének kenyere. Távol a napi politika zajos helyszínétől él és alkot. A kicsinyes mindennapi életgondok és a törtetés a nagyobb darab kenyérért, az előbbre jutásért, a boldogulásért sokszor elhomályosítják az utat. A szellem embere azért van, hogy időnként a veszélyre figyelmeztessen, s ha nem követik tanácsait, a katasztrófa elmaradhatatlan. Tanulságait megint a szellem embereinek kell a nép elé tárni, hogy okuljon, és újabb hibába ne essen. Ezt cselekedte Svetislav Stefanović újvidéki előadásában, amelyben megjelölte a délvidéki szerbség feladatát: minden szerb erőt és értéket a kultúra szolgálatában kell összpontosítani olyan területen, amely két évszázada a szerb nemzet számára annyi értéket adott.
Kiforrott, tiszta világszemlélet tükröződött a nagy szerb író minden szavából. Hálás hallgatóságának magyar közönsége is megértette mondanivalóját. A lényeg az, amit mi is hirdetünk: kulturális téren kerülhetünk a legközelebb egymáshoz. Ha a szerbség megfogadja Stefanović tanácsát, és a mai tétlenség helyett tudását igyekszik minden rendelkezésére álló eszközzel gyarapítani, az hasznos és kívánatos. A kultúra szolgálata elfelejteti azokat a hibákat és tévedéseket, melyeket a politikusok elkövettek, s megszelídíti a legvillongóbb természeteket is. A szellem útjain járva leszünk alkalmasak arra, hogy egymást az eljövendő új világrendben az eddiginél őszintébb és emberibb cselekedetekkel megbecsüljük.
Az irodalmi est magyar résztvevőit a figyelmességen messze túlmenően a szerb szellem megbecsülése és tisztelete vitte el Svetislav Stefanović előadására. Régi együttélésünk alatt apáink nem ismerték annyira a szerb népi lélek és kultúra alkotásait és értékeit, mint mi, akik a megszállás alatt – a nyelvet is elsajátítva – megismertük. Ezért más a mi megbecsülésünk és értékmérésünk, amely soha nem tévedhet, mert abból a tiszteletből fakad, amely minden kultúrnépnek és szellemi életének kijár. A szellem és a kultúra munkásai könnyebben megértik egymást, mint a nép. Svetislav Stefanović előadásában is ezt éreztük. A szellem embereinek feladata tehát a lelkeket a megbecsülés síkjára átállítani.
Előadás előtt Milan L. Popović országgyűlési képviselő tartott színvonalas bevezetőt, amelyben Stefanović érdemeit méltatta. [178]