Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Kázmér Ernő: Schöpflin Aladár: Vihar az akváriumban

Húsz év után a legnagyobb magyar kritikus újra regényt írt. Még emlékezünk a vidéki kastélyban nevelősködő, félszeg Mossóczy Pál szép nyarának tiszta, mosolygó regényére, s íme a huszadik század magyar szellemi mozgalmainak ez a kitűnő irányítója, és az új magyar irodalom fáradhatatlan bírálója, visszatért újra a szépirodalomhoz, miután legizgalmasabb regényét, a századunk környezetrajzából felvázolt irodalomtörténetét megírta. Mert a bírálóban sohasem pihent a regényíró. Ez a hűvösségig fegyelmezett, soha sem forrongó, a múltat pontosan ismerő, és a jelennel összeforró eszményi akadémikus irodalmi tanulmányaiban is mindig a regényíró eszközeit használta. Mint Taine-nél, nála is az irodalom: dokumentum. A történeti és szellemi élet mozgató erőinek összessége. Nincs olyan alkotó író, akit ne az egységes szellemen és az azzal egybeforrt környezeten át vizsgált volna. Emlékezzünk első kötetére, a Magyar írókra vagy említett irodalomtörténetére. Schöpflin irodalmi alakját mindig a kor, a társadalom, a szellemi élet egymáshoz tartozó és egymást kiegészítő működésen át kísérte. Minden irodalmi portréja mögött ott az a háttér, amivel a szellem harcosa szerves egységbe olvad. Nem volt a történelemnek és a kornak olyan szellemi vagy társadalmi alakulása, amit tanulmányai kikerültek, vagy hősei lelki alkatuk kiformálódásában megelőzhettek volna. Kereste azokat a jelenségeket, amelyeknek ereje döntőleg hatott arra a szellemi termelésre és arra a szellemterületre, amelyet szinte mennyiségtani pontossággal lemérni, és az egyetemes világ vagy a nemzetkép szövedékébe állítani elsőrendű feladatának tartotta.
Amilyen egységes, tökéletes és mindig összhangzó plein-air-ban tartja irodalmi arcképeit, éppen olyan nyugalmas derűvel és mosolygó bölcsességgel írja regényeit. Mossóczy Pál nyári vakációjának történetéből, ha jól emlékszem, egy csomó életrevaló figura oldódott ki. Alig volt jelentős szerepük, egy-két gesztusuk, néhány töredezett mondatuk, a naiv nevelőcske mellett szilajkodó franciakisasszony meg egy főmérnök figurája még ma sem mosódtak el. Életre termett, egészséges alakok voltak. Megmutatták az alakító biztos kezét, a léleklátó rendszerét, azokat az elsődleges irodalmi eszközöket, amelyek az elsőrendű bíráló regényírói tollat fegyelmezték. Új regénye, a Vihar az akváriumban is tragikus-komikus történet, és ha a pestkörnyéki kispolgári penzióba összeverődött alakjait jól szemügyre vesszük, elkerülhetetlen az összehasonlítás azokkal a nyári figurákkal, akik szünidei regényében a szép és elhanyagolt bárónő körül csetlettek-botlottak. Ez az új könyv kesernyésebb. A penzió piszkos falai mögött szű[300]kös, kicsinyes lelki sérüléseikkel kínlódó, hánykolódó életsorsokban van azonban valami, amiért érdemes a kispolgári lélek mélyére ereszkedve, azokat az élet és a társadalom kuszáltságában kapott ütéseket megmutatni, amelyekhez csak egy lehiggadt, bölccsé érett, szinte a lélektudomány kipróbált rendszerének világos sémáival könnyedén játszó író nyúlhat olyan biztos tollal, mint amilyen Schöpflin is. Mert ezek az alakok valóban minden mások, csak nem hősök. Hogy is lehetne hősnek nevezni a féltékenységben őrjöngő, lompos és elhanyagolt penziósnét, vagy azt a kis epizódszínésznőt, aki nagy művésznők szeszélyéből kap itt-ott egy jelentősebb szerepet, hogy azután újra elmerüljön a penzió hínárjába éppen úgy, mint azok a csenevész akácfák, amelyek a közeli Dunaág szélén szegényes ligetet szimbolizálnak. De van a regénynek egy titokzatos alakja is, Kádár őméltósága, aki évtizedekig teljes életet élt, és bátor kockázatokkal fejlesztette ki magából a tehetséget a legtökéletesebb és legfinomabb életformához. Kádár őméltósága, a békeévek stílusos gentlemanje a sok szürke élettel jelentkező sivár jelennel szemben az eleven emlékképpé színesedett múlt, ami annál varázslatosabb, minél vigasztalanabb, tragikusabb, groteszkebb az a hangyaboly, amelyet az odatévedő újságíró akaratán kívül felkavar. Az újságíró passzív alakja különben a legéletesebb. Mint valami észrevétlen laterna-magikán, rajta keresztül vetítődik és higgad le mindaz a csomósodó kis, szegényes, molyette probléma, amelyek ezeknek az élet mellékvágányára tévedt alakoknak azonban az élet és a halál kérdései.
A szűk területen, a penziószobák és a társas helyiségek borús hangulatában lejátszódó regénynek legerősebb része az alakok és a környezet ábrázolása, a nem egyszer szinte életvegyi biztonsággal jelentkező megállapítás, ami ellen nincs fellebbezés. A bíráló kérlelhetetlensége ez, aki hangfogóval érzelmi húrján a feszültségek viharát a leplezetlen igazság erejével fojtja el. Ezek azok a pillanatok, amikor az olvasó az író erejét érzi, és látja, hogy alakjának ütőerén az alkotó kéz biztonsága pihen.