Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Batta Péter: Az ördög nem alszik

Úgy történt az eset, hogy vidám fehér asztal mellett addig noszogatták cimborái a tréfás kedvű sebesvári papot, míg elmesélte, hogy s miképp kísértette meg az istenfélő búcsús népet Besnyőre menet a soha nem pihenő Lucifer-ivadék – asszony képében.
– A palócok között voltam akkor káplán – kezdte meg őkegyelme az elbeszélést. – Hithű vallásos nép a palóc, el nem mulasztaná egy évben sem, hogy el ne vándoroljon tavaszonként a bizony félnapi, sokszor egész napi járóföldre fekvő országhírű besnyői búcsúra. Van is abban sok romantika, ahogy az országút porától fehérre meszelt, megőszült, folyton zsolozsmázó asszonyok, emberek, fáradtan, kifulladva megérkeznek délfelé a kolostor alatti, nagy fák árnyékába fészkelt gyepes partú kis patak mellé, ott sorjában megtisztálkodnak, s így testben-lélekben felüdülve bevonulnak a barátok hatalmas, hűs templomába. A besnyői búcsúval azonban vásárok is együtt járnak. Persze, nem országos vásárok ezek, de azért mézesbábostól gyertyaöntőig, léggömbárustól bosnyák bazárosig minden ága az iparnak és kereskedelemnek együtt van. Estére kelve még tánc is kerekedik a fiatalság között, hogy éjfélre elnyomja az álom az egész társaságot, mert hisz kora hajnalban van az indulás visszafelé, hazafelé.
Hát persze, ahol tánc, muzsika, asszony, embernépség van együtt, ott bizony megesik, megeshetik sok olyasmi is, ami a búcsú vallásos jellegét megronthatja, s még ha nem is volna rá semmi ok, azért vannak a rossz nyelvek, hogy megtalálják a kákán a buzgón keresett csomót.
Mikor aztán plébános lettem egy még távolabbi palóc községben, elhatároztam, hogy gyökeres változtatást vezetek be a besnyői búcsúzarándoklatok rendjében. Erre kényszerített az a körülmény is, hogy ebből a helységből csak úgy juthattunk el idejében Besnyőre, ha közben egy faluban még meg is háltunk.
Én tehát egyszer s mindenkorra elrendeltem, hogy a búcsúra csak férfinépet vezetek, az asszonyok maradjanak otthon. Vagy menjenek külön, más[175]kor, más búcsúra asszonyvezetővel. Megokoltam miért, s az én jó híveim szépen szót fogadtak. Belátták, igazam van, egy szó, zúgolódás nélkül fogadták az új rendet. S ettől fogva híres volt a falum a csupa emberbúcsús zarándoklatokról. Mert most már semmi se zavarta hitvalló híveim vallásos áhítatát, a búcsújárás malaszthozó lelki elmélyülését. Éveken keresztül.
De hát az ördög nem alszik.
A rossz nyelvek megint működésbe léptek. Elkezdtek eleinte titokban, sugdosva, később mind hangosabban rebesgetni arról, hogy mégiscsak gyanús, hogy ez a sok férfi nem az élete párjával, falubeli asszonyával megy a távoli búcsújáróhelyre, hanem csak úgy magába. Mit csinálhatnak ezek az útközi megszállóhelyen? Meg ott Besnyőn? Amikor az asszonyaik nem vigyázhatnak rájuk!? Lehet, hogy egyik-másik le is marad itt-ott útközben, s visszajövet csatlakozik megint a menethez.
Az én fülembe is eljutott a mendemonda, de ügyet sem vetettem rá. Erősen tartottam a gyeplőt a kezemben, főleg a fiatalság fölött. Ezeket mindig magam körül csoportosítottam, és rajtuk tartottam a szemem. Sosem vettem észre semmi kilengést, elrugaszkodást. Jól viselték magukat.
De mondom, az ördög nem aludt.
A sok szószél annyira felizgatta a javakorbeli törvénybíró csinos, fiatal feleségét, hogy addig kunyorált az urának, míg ez meg nem ígérte neki, hogy a legközelebbi búcsúra őt is magával viszi. Igen ám, de hogy? Hisz az egész társaság gyalogszerrel bandukolja végig a hosszú utat, mindenki észrevenné azonnal a szoknyás vendéget, akinek coki lenne hamarosan a búcsús férfiak közül.
A törvénybíró ugyan mindenáron lebeszélte volna asszonyát az istentelen kísérletről, de nem azért Éva lánya s Lóth, feleségének az utóda az asszony, hogy amit a fejébe vesz, ami a kíváncsiságát felkeltette, azt onnan egyhamar kiverni engedje, míg a dolognak a végére nem jár.

[Kép 08] Erdei Sándor rajza

Inkább bűnbe esik, de beleharap az almába, megfordul, ha sóbálvánnyá változik is, elmegy a búcsúra, ha az ördög elviszi is. Megegyeztek hát abban, hogy férjemuram befog búcsúnap induláskor a fedeles homokfutóba, és azon [176] kíséri a búcsúsokat egész Besnyőig, no meg vissza, mert ez már így illik egy törvénybíróhoz. Nem fér össze a gyaloglás a súlyos tisztséggel. A menyecske meg majd meghúzódik ez idő alatt a kocsi belsejében, a kas alatt. A Jóistenkén kívül senki sem fogja megtudni, hogy a szigorú papi tilalom ellenére – nőszemély is részt vett a zarándokúton. A Jóistennek meg az a szokása, hogy megbocsátja a legnagyobb bűnöket is, ez meg tán nem is vehető bűnnek. Hisz a szomszéd falvakból vegyesen megy asszonyember a szent útra. Még sincs baj.
Szó, ami szó – bíró uram a kritikus hajnalban tényleg kasos kocsival sorakozott leghátul az istenes énekeket zengő, zengedező, templomi zászlók alatt keresztet vivő sokaság után.
A dolog jól indult. Minden a legnagyobb rendben ment. Senki sem sejtett semmit. Már ti. a kocsi belső titkos rakományából. A csempészáruról. A bíróné asszonyom meg hallgatott ott bent a félhomályban, mint – Uram bocsá’ – tetű a var alatt.
Déltájban az ájtatos menet egy falu gémes kútjánál rövid pihenőt tartott. Ki-ki szomját oltotta, és ledűlt pár percre a közeli zöld pázsitszőnyegre, hogy kinyújtóztassa meggémberedett tagjait, és új erőt gyűjtsön a további topogós útra. Ez a gyepszőnyeg, a libalegelő a kúttól egy hajításnyira volt, úgyhogy bíró uram is odakanyarodott a kút vályújához, amikor szomja csillapultán a gyalogos nép eltakarodott onnan, hogy a két fiatal, még most is ficánkoló sárga csikót megitassa.
Hogy, hogy nemez a kúthoz kanyarodás a két táltossal olyan hirtelen volt, hogy a hepehupás téren – lejtős is volt egy kicsit – felborult a fedeles kocsi. S hacsak felborult volna?! De ez még semmi, levált a kocsikas, messze elszállt, elgurult, s így az alatta rejtőzött dugott búcsús nagy ívben, mindenkinek szemeláttára kipenderült égnek álló lábakkal a kocsi derekából, s kapálódzva, sikítozva hullott bukfencezve a pocsolyás, sáros folyókába. Megállott a lélegzetünk, megfagyott bennünk a vér… percekig kővé meredten hallgattunk, s tágra nyílt szemmel bámultunk a szerencsétlenség színhelye felé.
Én szedtem össze magam leghamarabb, magamhoz intettem híveimet, s formás kis beszédet tartottam nekik, hogy lám, az ördög nem alszik, ide jött közénk asszony képébe, hogy megkísértsen bennünket; de gonosz, alattomos szándéka nem sikerült, mert íme a Jóisten leleplezte, s mindenek szeme láttára csúffá tette őt…
Így jár az, aki Isten szolgájának parancsát nem tartja meg, s ott is bűnt szimatol, ahol csupa jámborság találtatik – fejezte be mondókáját a főtisztelendő plébános úr általános kacagás közepette.