Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Kázmér Ernő: Ž. Miličević: Književne Kronike

Ž. Miličević, a mai szerb kritikusok egyik figyelemreméltó jelensége. Tulajdonképpen költőnek indult. Több verskötetében olyan egyéniségnek mutatkozott, aki kora lírai problematikája és formai vívódása elől nem zárkózott el. A költői anyaggal kemény harcot vívott. Addig, amíg érzéseit, értelmi feszültségeit nem gyúrta össze azokkal az erőtől duzzadó gondolatokkal, amelyekhez igaz költő még akkor is ragaszkodik, amikor tulajdonképpen már túl van a lírán. Ž. Miličević is abbahagyta a lírát, a versnek melankóliáját, ami pedig sok nagy kérdésnél és időszerű tárgynál, amivel a világ minden napja ma annyira tele van, sokaknak bizonyára kedvesebb és fontosabb. Esztétikus lett. Mostani könyvéhez hasonló című első tanulmánygyűjteménye tulajdonképpen őszinte, lélekből jövő vallomás arról, hogy az irodalommal való találkozás olyan döntő élménye, ami több a lírai egzaltációnál. Igazság! És az író minden szédülés, minden alanyiság nélkül veszi szemügyre kortársai alkotásait. Nyugodtan, szinte hűvösen foglalkozik velük. Az irodalmi bírálatnak arról a fölényes magaslatáról, ami már majdnem irodalomtörténet. Azért van az, hogy kevés kivétellel tulajdonképpen csak azzal az íróval és csak azzal a művel foglalkozik, amely közel áll hozzá, vagy amivel érdemes foglalkozni.
A Književne Kronike második gyűjteménye most jelent meg. Az első kötettől majdnem nyolc év választja el. Azóta az új szerb irodalom jelentősebb, többhangú lett. Új tehetségek jöttek, akiknek munkássága, érdeklődési köre már átfogja az egész országot, a különböző vidékek, táji problémajellegét, és azt a teljes emberfajtát, amely benne él és küzd. Erről a teljességről számolnak be az író újabb tanulmányai. Szinte vallomásszerűen, hogy megmutassa, magyarázza, mi is az új szerb irodalom szelleme, és rámutasson azokra az írókra, akiknek munkáján szinte alig száradt meg a tinta, máris érdemes melléjük állni, hibáikkal, erényeikkel együtt besorozni abba a csoportba, amely az egyre bővülő, egyre gazdagodó új jugoszláv irodalmat jelenti. A melléjük állás annál figyelemreméltóbb, mert bírálójuknak egyéni, tiszta meggyőződése van. Helyt is áll érte.
Vegyük csak sorra tanulmányait, jellemzéseit, amelyekkel ítél, és irodalmi műveltségre tanít. Itt van mindjárt nagy tanulmánya, Veljko Miličevićről, erről a kora fiatalságában, erős publicisztikai munkásságon, közéleti jelentőségen át szerkesztőségi asztal mögé szorult, és táviratok, a napi újságírás őrlő hírei között reményteljes íróvá izmosodott elbeszélőről, aki kisvárosok tespedő, szürkülő, lelket elölő vidékiességéről sietve, lázasan írta [298] nagy regényeit, azokat az erős, elemző írásokat, amelyekben alig van szó a természetről, a szűkebb környezetről, de annál több a lélekrajzból, alakjai indulataiból. Ő írta azokat a felejthetetlenül szép, a gondtalan diákkor friss élményeivel regényes párizsi novellákat, amelyek a Quartier Latin és a Place Pigalle varázsát idézik. Sajnos az író fiatalon elhunyt. Könyvei felett már-már az olvasók és az irodalom közömbössége lebeg. Valóban ideje volt, hogy ezzel az igazságtalan enyészettel szemben az esztétikus újra idézze alakját, műveit, amelyben olyan kitűnő valószerű megfigyelések vannak, és valami lefojtott, tartózkodó líra érződik. Foglalkozik Stevan J. Jakovljević népszerű, háborús regény-krónikájával, a Srpska Trilogiaval, amelyet tulajdonképpen ő adott ki a Naša Knjigaban, ebben a legfigyelemreméltóbb szerb regénysorozatban, amelynek ugyancsak ő a szerkesztője. Mint az elmúlt évek folyamán megannyi szerb elbeszélő, a Srpska Trilogia szerzője is Ž. Miličević felfedezettje. Miért állt melléje? Az igazságosságért, élményei és művészete igazáért. Ezt az igazságosságot, a háború kegyetlenül és értetlenül megmutatkozó végzetességével szembeni erőteljes irodalmi magatartást megvizsgálja, belefejti, és érveinek erőteljes eredményéül megállapítja, hogy a szerb háborúnak ez az erőteljes prózai epopeja a világirodalom legjobb háborús regényei mellé nőtt. Még két fiatal elbeszélővel és egy fiatal költővel foglalkozik behatóbban. Petrović S. Petar szegényes tárgyú, mozaikszerű elbeszélőmodorral megírt lélekrajzban, az oroszokhoz hasonló jelentőségű szlavóniai faluregényével, és Hamza Humo színes, folklórszerű hercegovinai elbeszéléseivel, amelyeknek túlzott romanticizmusában, valami meglepő, szeszélyes technikával hirtelen befejezetlenségükben sok naivitást talált. Mindkét tanulmányban az írók könyvén át nemcsak a családoknak a környezetnek reliefjét, de mondanivalójuk társadalmi reliefjét, az egész falu és pusztuló szokásaival, sajátosságaival elmerülő vidék sorskomplexumait is felvázolja. Mintha figyelmeztetné a fiatal írókat, ne féljenek a falu problémáitól, és ne térjenek ki előlük. A költő, akit mélyebben kitapint, magasra lendülő gondolatai mögé néz: Božidar Kovačević. Idézi, megfigyeléseit szétbontja, itt-ott könnyelműen kezelt ritmusait, nyelvi és szórendi merészségeit ostorozza. Szigorú hozzá. Nem akar mértéktartó lenni vele szemben, akinek individualitásában, fülledt hasonlataiban, mi sokszor a feltörni készülő erős költő lobogását látjuk. A könyvet két dogmatikus jelentőségű és mondanivalójú tanulmány zárja le. Az egyik egy párbeszéd az irodalomról, amelyben a világirodalom örök lelkiségéhez és a szerb irodalom mai problémáihoz szól, a másik pedig a középiskolák diákjainak olvasmányairól, a sajnos eddig olyan kevéssé érintett és az irodalomnevelés jelentőségét szinte döntően befolyásoló kérdésről, amelyet egy középiskolások szülőinek értekezletén mondott el. Az írói portréknak és a költői elemzéseknek ez a művészi írója, a dogmatikus írásokban is meglepő szakértelmet árul el, és a valóságokat kivételes fogékonysággal, szinte egységesítő módon sorolja fel. A [299] Književne Kronike, írója erényeit jól érvényesíti. Meggyőző erejű könyv. Az új szerb irodalom iránt érdeklődők feltétlenül olvassák el.