Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Herceg János: Irodalmunk és annak pártfogói

Irodalmi életünknek húsz esztendőn keresztül az volt a legnagyobb panasza, hogy fojtogatja a közöny. Tizenkét évvel ezelőtt egy komoly költő verseskönyvére mindössze talán húsz ember volt kíváncsi, s a Kalangya évekig küzdött az ötszázas példányszámért. De csodálatos, hogy ennek ellenére a költő, Fekete Lajos azután bontotta ki tehetségét teljes egészében, a Kalangyában pedig egymásután bukkantak fel azok az írók, akiket ma számon tartunk.
Nemrégiben egy politikus szemünkre vetette, hogy a délvidéki irodalom az írók magánügye volt, s most bevallom, hogy megállapítása helytálló. Csakhogy minden művészet akkor adja ki legnagyobb erőfeszítéseit, ha önmagának él, s a magyar irodalomnak is azok voltak a legszebb napjai, amikor az írók egymásnak írtak. A visszhang így tisztább volt, és megbízhatóbb. S alkotásaikat később magától kérte el a nemzet. Gondoljunk Berzsenyire, vagy akár Arany János szemérmes magányára, aki Petőfinek küldte el Toldiját, és társa elismerése vitte tovább munkájában.
A délvidéki írók nem annyira alkotásaikkal, mint inkább magatartásukkal mutattak példát az elárvult magyarságnak. Egymásnak írtak, mint egy közös szenvedély rabjai, és éppen azok tértek le a tiszta irodalom útjáról, akiket a közönség elfogadott.
A közöny napjai elmúlottak. Nemcsak e vidék népe, de az ország is felfigyelt már arra az irodalmi mozgalomra, amely két év óta mind többet hallat magáról. A költőt kiugratták magányából, és most biztatják, hogy énekeljen. A délvidéki irodalom most már csakugyan nem a mi magánügyünk. S nem ünneprontás-e, ha úgy siratom meg árva összefogódzásunkat, mint elveszett üdvösségünket? Nem illetlenség-e írói hitvallásról beszélni, amikor vezetőink gazdag programot adtak, amikor mellénk álltak közjogi méltóságok munkánkat fémjelezni, s ünnepélyes fogadalmat tettek arra, hogy felvirágoztatják irodalmunkat? Nem szerénytelenség-e különvéleményt bejelenteni, amikor tulajdonképpen kitüntetés érte a délvidéki írót?
Ha e kérdésekre nem tudnék nyugodt lelkiismerettel megfelelni, fel sem vetettem volna őket. De az a meggyőződésem, hogy a most megalakult irodalmi társaságnak, amely felejthetetlen barátunk és mesterünk, Szenteleky Kornél nevét viseli, és irodalmunknak külön céljai vannak. A társaság keret, amelyet a délvidéki írók fognak kitölteni, s azért van, hogy ápolja az irodalmat. De ha a társaság a délvidéki irodalomért van, az irodalom semmi esetre sem lehet a társaságért. Ha így volna, az önképzőkörök játékát vennénk el.
Önként adódik a kérdés újra: van-e délvidéki irodalom? Ezt természetesen nem a társaság fogja bebizonyítani, nem is egy folyóirat, hanem az írók. Amikor a Kalangya szerkesztését másfél évvel ezelőtt átvettem, lemondtam arról, hogy tisztán irodalmi folyóiratot csináljak a Kalangyából. Ez a vidék írói tehetségekben nagyon szegény. Van két-három nemes szándékú, a formával biztosan bánni tudó, kulturált költőnk, s ugyanennyi prózaírónk. Ennyi ember elég egy összeesküvéshez, de nem építő munkához, amelyet a megváltozott körülmények folytán irodalmi folyóirat maga elé kitűzni köteles. Mert a megszállás alatt a magyar írók kicsit hasonlítottak az összeesküvőkhöz. Írni ezen a vidéken tüntetést jelentett. Az író is, a hatóságok is úgy érezték, hogy a magyar nyelvet ápolni: politika. Vannak íróink, akiket ez a magatartás húzott közénk, s akik a felszabadulással elvesztették azt a szikrát, amely az íráshoz begyújtotta őket. Egy kicsit hasonlatosak ők azokhoz a forradalmárokhoz, akik az elért szabadság után nem tudnak magukkal mit kezdeni. Szerepük lejárt. Eszköze voltak egy olyan eszmének, amely célba ért. S a [173] Kalangya éppen ezen a lelki válságon akarta átsegíteni az írókat. Meg akartuk mutatni, hogy írónak és magyarnak lenni tüntetés és politikai szándék nélkül is lehet. Hogy az írónak nemcsak nemzetével szemben vannak kötelességei, hanem önmaga és vidékével szemben is. Az író tehát a nemzetben és környezetében találja meg önmagát. Lelje meg azt a pontot, ahol megállhat örömmel, fájdalommal, helyesléssel, vagy felháborodással széttekinteni.
A válságon még nem vagyunk túl. Az átváltás folyamatát erősen fékezik azok a hamis hangok is, amelyeket a politika kerítésén át kiáltanak az író felé. Olyan időben kerültünk vissza az országba, amikor az írói lelkiismeret súlyos próbán megy keresztül, s amikor becsületesen írni megint egy kicsit tüntetésszámba megy. Csakhogy az idegenből hazatért író még nem tud tájékozódni a számára új szociális viszonyok között, és a háborús légkör feszültsége – különösen ezen a vidéken – nem kedvez nyugalmi vágyának.
Ezt az átmeneti időt arra akartuk felhasználni, hogy tisztázzuk a Délvidék sorskérdéseit, hogy feldolgozva a múltat, előkészítsük a jövőt. Ez a munkakör azonban inkább a publicistáé, mint az íróé. A mag csak megművelt talajból hajt ki – gondoltuk –, megcsináljuk hát a Délvidék művelődéstörténetét, seregszemlét tartunk minden érték felett, felfedezzük a tájat, hátha kedvet kap az író, hogy hírt hozzon a maga zugából, s a megtisztított tér sétányaira felvonultassa alakjait.
Másfél év ugyan nem nagy idő, de az író nem került előrébb. Az újságíró uralja a helyzetet. Az ő eleme a felszín és minden, ami időszerű. De hol az író, hol a délvidéki magyar irodalom? Egy vidék irodalma nem a tárgyi valóságot rögzíti, hanem a táj lélekrajzát és alakjainak költészetét adja. Tamási Áron Erdélyt úgy mutatja be, ahogyan csak a szűkebb hazájával mély harmóniában élő művész képes egy külön kis világot kialakítani.
De mondhatnánk-e írót, akit a Bácska hangolt tartós szerelemre? Ha voltak apróbb fellángolások egy-kettőben, rég elhalványultak azok is. Bizonyos azonban, hogy Szirmai Károlyt vagy Kisbéry Jánost még újabb igézetbe ejtheti ez a táj. Ehhez azonban nyugodtabb légkör kell, szerény elzárkózás, amit a Szenteleky Társaság aligha képes biztosítani. Ha kérhetünk valamit a Társaság vezetőitől, elsősorban talán azt, hogy ne az írót emeljék az ő körükbe, hanem ők szálljanak le az íróhoz, aki társadalmilag talán jóval mélyebben él, de épp ezért közelebb a néphez, s világa tiszta, a lélek áhítatával betöltött világ.
A Szenteleky Társaság összetétele a tekintély alapján áll, s a tekintélyt kétségtelenül nem az írók jelentik. De meg kell mondanom, hogy az író nélkül nem volna társaság, s a tekintélynek másutt kellene magát mutogatnia.
A mi programunk tehát merőben más, mint a Társaságé. Csak a rossz író hivatkozik arra, ami különben egy szervezetnek tartalmat és célt adhat, hogy ő a „kultúra terjesztője”. Ez természetes és magától értetődő. Ez azonban már az az eredmény, ami később merül fel az író világán kívül, s erre ő munkája közben nem gondolhat.
Az író hallgasson a szívére – írom le újra – s gondoljon arra, hogy az utolsó faluban is, a legnehezebb sorsban megtalálhatja alkotókedvét, és a legszűkebb környezetből is kialakíthatja a maga irodalmi világát. Megint Ramuzt említem fel, aki a mi Bácskánknál kisebb svájci kantont emeli Európa kirakatába, s Knut Hamsunt, akinek elég egy norvég kisváros ahhoz, hogy kedves, színes és látványosan vonzó életet bemutasson. Vagy a flamand pékmester, Stijn Streuvels, aki egy kis falut hozott a világirodalomba lomha parasztokkal és egy nehéz, szürke tájjal.
Tagadom, hogy ennek a vidéknek nincsen egyéni s minden más magyar tájtól elütő jellegzetessége. A mi Bácskánk legalább olyan gazdag, színes, mint Erdély, csak az írót kell megkeresnünk, aki [174] itt találja meg a tájjal harmonikus hangját, akinek lesz annyi igénye, mint Ramuznek, hogy ne kívánjon se gazdagságot, se tekintélyt, sem elismerést, csak híven és bátran kifejezze mindazt, amit lát, érez és elképzel.
A Társaság szervezési kerete ne csábítsa az írót munkára, ne érezze sem elkötelezve, sem megtisztelve magát. Dolgozzék mindentől függetlenül, s csak a maga szemével nézzen széjjel a világban. A Társaság aztán sáfárkodjék kedve szerint munkáinkkal, de ne a tekintély kényszerével hívja elő a számára szükséges alkotásokat.
Ha így lesz, akkor jó hasznot hajthat a Társaság a kifejlődött irodalmi életre, amely akkor már nemcsak a „kultúraterjesztés” és a „talajművelés” egyébként fontos hivatásában keresi a célját, hanem a független irodalmi kifejezésben, ha így lesz, akkor jó propagálót találunk a Társaságban.
Ezt kellett megjegyeznem, mert ennyivel tartozunk az írói hitvallásnak, amelyet senkinek sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert ebből fakad az élet s a munka.