Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Szegedi Emil: Megjegyzések

„Az irodalomnak egyetlen zavaró eleme van, az értelem.” Az idézet James Joyce angol író legújabb, 628 oldalas regényéből származik. Feltételezem, hogy James Joyce írásait a mi közönségünk nem ismeri, ezért – noha a napi sajtó már foglalkozott vele – bemutatom. J. Joyce a szavak és az értelem lázadója. Körülbelül tíz évvel ezelőtt jelent meg Work in Progress című abrakadabra-regénye, mely méltán keltett feltűnést az egész világon, mert abból senki semmit nem értett. Nemcsak értelmét nem lehetett kihámozni, hanem egyszerűen képtelenség volt két egymásután következő mondatot megérteni, mert Joyce nyelven [292] volt írva. Nem olvastam, s csak azért tudok róla, mert annakidején óriási rejtvényfejtő-verseny indult meg irodalmi körökben, hogy joyce őrjöngőnek látszó nyelvezetét megoldják. Az „angol nyelvű” regényben ugyanis hemzsegtek a joyce-i új szavak és kifejezések. Angolul írta, s mégsem angolul, mert az áttörhetetlen szó és képhalmazban ókelta, gaël holtszavak, francia és norvég igealakok váltakoztak lengyel kötőszókkal és angol szótöredékekkel. Még magyar kifejezés is akadt a regényben – bár, írja egyik ismertetője, Thurzó Gábor, aki úgy látszik, olvasta Joycet – ez a kifejezés éppen annyira volt magyar, mint kínai. Angol és francia irodalmi szemlékben ádáz Joyce-magyarázat indult meg. Igyekeztek a szavak értelmi kapcsolatainak megfejtése után valamit kihámozni a műből, de ahány kommentátor volt, annyiféle értelmet és mesét bogozott ki a Work in Progressből, ami magyarul Készülő Művet jelent. A humor azzal kezdődik, hogy a Készülő Mű kész mű volt, és nimfákkal elegy mosónőről szólt, heves párbeszédekkel, melyeket inkább érzékelni lehetett, mint érteni.
Joyce új alkotása „továbbfejlesztése” eddigi stílusának azzal a különbséggel, hogy teljességgel, a szó szoros értelmében – érthetetlen. Betű és hangzavar, teljes diszharmónia, és lázadás a szó etimológiai és ortográfiai szabályai ellen. Ilyen mondatok olvashatók Joyce könyvében: Rbrnautzul trenkmotiartudnce oklindrzn reburtzasve. Véges-végig halandzsa, amihez képest a legvadabb dadaista és kubista rejtvények elemi skolai olvasmányok voltak.
Az írás magas fórumai megrendülten és megbűvölten állnak a joyce-i irodalmi patológia új alkotása előtt. A lelkesebbek, akik minden értelmetlenség mögött szférikus értelmet szimatolnak, ezúttal is találnak mentséget Joyce számára, mások egyszerűen őrültnek nyilvánítják az írót. Joyce arra az álláspontra helyezkedik, hogy az írás, a szó nem mond semmit, csak halvány mása, erőtlen és erőszakos kifejezési kísérlete a gondolatnak és az érzésnek, amely az alkotó keblét feszíti. Minek erőszakolni a szavakat, mikor a nyelvi kifejezhetőség lehetősége az érzés és gondolat – testetlen tökéletességéhez és egyensúlyához viszonyítva nullával egyenlő. S különben is „az értelmes szónak” akadhat tagadója és állítója; különböző vérmérsékleteket különbözőképpen izgat – írja Thurzó –, s nincs ennél mérgezőbb, veszedelmesebb. Érthetetlent írni annál értelmesebb. Aki írta, úgy is tudja, mit akart, aki olvassa, elmerülhet az érthetetlen csodálatában. A mű megmarad osztatlanul. Eszerint James Joyce hős, mert be merte vallani, hogy nem tudja kifejezni azt, amit gondol és érez. Szavak nélküli vallomás, melyet mindenki úgy olvas, ahogy akar. Ebből tényleg nem származik semmi baj. Az értelmes szóból pártjelszót csinálnak, és az írói gondolatot átmázolják. Joyce semmitől sem retteg úgy, mint attól, hogy megértik. S [293] igaza is van. Ebben az értelmetlen korban miért éppen az író legyen értelmes. Ma, mikor minden a felszín alá rejtőzik, miért éppen az író mutatkozzék meg értelme fényes orcájával. A szónak, különösen az értelmes szónak semmi hitele nincs, az értelem és a szellem a legértéktelenebb rongy a vasnak és tűznek új és felülmúlhatatlan hangversenyében. S bár nem értem Joycenek ezt a mondatát: Bababadalgminaromkon awnkawnhoohoord, nem értem, de érzem, hogy egy világos koponya tiltakozik és lázadozik az érthetetlenség nemzetközi nyelvén az értelem tagadása és a szellem eltiprása ellen. Úgy is mondhatnák: amilyen a kor, olyan az író.
*
A magyarországi diákegyesületek frontján nem régiben érdekes, mondhatnók „forradalmi” változás zajlott le. A MEFHOSz (Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége) egyesült a Magyar Nemzeti Diákszövetséggel, helyesebben a MEFHOSz belépett a MNDSz-be. Teljes a magyar ifjúság frontja, és felöleli a nemzeti diákság és a „márciusi ifjúság” közt elterülő összes csoportokat. Ennek megfelelően a program is változott. A MEFHOSz a jövőben csak társadalmi kérdésekkel foglalkozik, és szociális csúcsszervezete lesz az egész magyar főiskolás ifjúságnak. Érdekes ez a változás éppen most!
Szélesebb és népi színezetű tevékenységének első pozitívuma a MEFHOSz Könyvkiadó megalakulása volt, amely már ki is adta Féja Géza viharos vándorlású főművét, a Dózsa Györgyöt. (Tudni kell, hogy Féjának erre a munkájára nem akadt kiadó…) További könyvek: Erdei: Kossuth Lajos azt üzente…, Illyés: Kik a magyarok?, Ortutay: Rákóczi két népe, Szabó Zoltán: Két pogány közt, Féja: Kurucok.
A magyar egyetemi ifjúság, amely sokszor elkeserítő jelentéktelenségekben és olcsó utcai zajokban élte ki erejét, végre önmagára talált, és küldetésének – a magyar népi mozgalom elindítása – igazi útjára talált. A magyar fiatalság ott és itt élénk figyelemmel fogja kísérni az új és nagyszerű gyümölcsöket ígérő, bátor megmozdulás fejleményeit.
*
Jacques Maritain, a párizsi Institut Catholique bölcsészettan tanára a legkiválóbb francia filozófusok egyike, aki a Katolikus Egyetemen a metafizika rejtelmeit tárja fel teológus hallgatói előtt, újabban sorozatos nyilvános előadásokat is tart. Előadásainak címeiből idézünk néhányat: Az erőszak ellen, A civilizáció alkonya, A lehetetlen antiszemitizmus. Különösen nagy érdeklődés kísérte a civilizáció hanyatlását taglaló előadását. Maritain borúlátása viszonylagos, az alkony után az értelem eltűnése, a civilizáció éjszakája következik, de ez sem tart örökké, [294] nyomában diadalmas, friss, világos nap jön. Az emberiség történetében is előfordult – mondta –, hogy az estébe hajló alkonyba már belevegyültek a hajnal sugarai, és ezért nem tudom elválasztani a mai civilizáció képétől egy új humanizmus képét. Ez az új humanizmus már alakulóban van, és szükségszerűen előkészíti a civilizáció megújhodását is. A humanizmus mai válságának belső okairól Maritain-nek az a véleménye, hogy a válság már a reneszánsz idején, a felvilágosodás korszakában kezdődött, amikor megszületett a szakadék az ész és az észfeletti között. Az ezt követő évszázados bolyongásban az ember előbb elvesztette Istenét, majd saját lelkét, s most az egész világot felforgatja, hogy megtalálja önmagát. A szeretet evangéliuma és az isteni törvények helyett a gyűlölet akar uralkodni. „Hiszem, hogy az integrális keresztény humanizmus korszaka évek, talán évtizedek múlva elkövetkezik.”
A keresztény humanizmus alaptételei: az emberi méltóság őszinte tisztelete, a személyiség szabad kibontakozásának lehetővé tétele, a testvéri barátság történelmi eszményének megvalósítása. A keresztény humanizmus a politika terén elítéli a falánkságot, és az értékek rangsorában első helyre teszi a szellemet, a szemlélődést és a szeretetet. Végül a keresztény humanizmus, vagy miként az Egyesült Államok püspöki kara nevezi: a „keresztény demokrácia” a politikai közösség jogainak elismerésével egyidejűleg elismeri a család és az emberi személyiség jogait XI. Pius „Divini Redemptoris” című enciklikája szellemében: „az élethez és a test integritásához, továbbá a lét szükséges eszközeihez való jog: a személy sérthetetlen jogai, hogy az Isten által kijelölt úton végső célja felé törhessen…”
Milyen megnyugtatóan hat korunk iszonyú szellemi és erkölcsi tévelygései közt Maritain tiszta okfejtése a keresztény szellem igazi feladatairól egy új világ és egy új civilizáció kialakításában. Tagadhatatlan, hogy az „új demokrácia” megteremtésében a keresztény értékekre óriás feladatok hárulnak. A megújhodásra való lelki törekvés a világ keresztény szellemeinél már megindult. Elsősorban a hazafiság, szabadság, a demokrácia és a vallás összhangját igyekeznek megteremteni, s ebben elől jár az amerikai főpapság. Hasonló mozgalom észlelhető Franciaországban is, és hihetően hamarosan mindenütt megindul a tisztító folyamat, amely visszaállítja az erkölcsi értékek helyes és korszerű sorrendjét. A gyújtópontban az ember és az emberi szellem felszabadításának gondolata áll a barbár erők embert és szellemet elnyomó irányzatával szemben.
*
H. G. Wells finom tanulmányt írt az ifjúsági kérdésről. Mindenekelőtt megállapítja, hogy a szokásos társadalmi-politikai osztályozások önkényesek. Tagadja, hogy a társadalmi osztályok úgy rétegeződnek, mint egy nápolyi szelet lapjai, melyben min[295]den rétegnek meg van a maga egyéni íze, elválaszthatatlan sajátsága. Megállapítja ezután – súlyos kritika az európai szellemről –, hogy az átlag amerikai abban mindenesetre lényegesen magasabb rendű az átlag európainál, hogy kevesebbet törődik a társadalmi előítéletekkel. Legsúlyosabb tévedésünk azonban az, hogy századunk visszahatásait az elmúlt idők társadalmi változásaival hasonlítjuk össze. Az ipari és szellemi forradalom ugyanis a megszokott társadalmi definíciók használatánál eltüntette a régi kereteket és határokat. Ma – és ez Wells fejtegetésének kulcspontja – „életkor” harcol az „osztály” fogalmával. Az életkor sajátságai nagyobb szerepet játszanak ma, mint valaha. Sokkal nagyobb ma a szellemi rokonság egy arisztokrata, egy boltos és egy bányász fia, mint ezek és szüleik között. Lassan be kell látnunk, hogy a „huszonöt” éven aluliak problémája nagyobb, mint az osztályok problémája. Wells szerint a modern kor számos jelenségét a fiatalság egyre nagyobb szerepe magyarázza meg. Ők alkotják a mérleg nyelvét, meggyorsítanak vagy meglassítanak bizonyos folyamatokat. Ahol folytonos munkát és szilárd jövőt biztosítanak számukra, ott az állam megtarthatja egyensúlyát. Ahol nem, ott az ország kétségbeesett kísérletek martalékává válhat. Mindenütt, ahol a társadalom földet és asszonyt adhatott fiatalságának, ott adományát új polgárokban és bőséges aratásokban kapta vissza. Ellenkező esetben, ha a társadalom nem tud földet adni, sem munkát biztosítani a fiatalságnak, kénytelen háborút indítani szomszédai ellen.
Wells fejtegetésének – amely szellemes ugyan, de nem vitathatatlan, főleg a társadalmi osztályok szerepét illetően – végső következtetése az, hogy az ifjúság hatalmas erőit kétféleképpen lehet felhasználni: termelésre és háborúra. Ez a felesleges munkaerő a mai élet mindennél fontosabb problémája. A „felesleges fiatal energiák”-tól vagy egy háború szörnyűségei, vagy szenvedélyes társadalmi harcok árán, vagy az életszínvonal szisztematikus emelésével lehet megszabadulni. Az utóbbi megoldáshoz minden mód és lehetőség adva van.
Vajon melyiket választja majd az emberiség? – teszi fel a kérdést, és felel is reá: nem tudom. Nem tudja, hogy a mai fiatalságot korunk „veszélyes”, vagy „nélkülözhetetlen” elemének tartsa-e.
Ezeken a hasábokon már nem egyszer szóvá tettük a fiatalság súlyos életkérdéseit, s úgy jelöltük meg azokat, mint korunk legsürgősebben – soron kívül – megoldásra váró feladatait. Társadalmi és békés, nem forradalmi és háborús megoldásra gondoltunk, de Wells sem tudja megmondani, hogy ez a megoldás a csatamezőkön, vagy a társadalmi mozgalmak síkján születik-e meg.
Ez a bizonytalanság teszi türelmetlenné és szélsőségessé a mai fiatalságot. Érzi, hogy megint róla, de nélküle készítenek számadást.
* [296]
A napi sajtó feladata a politikai kérdések taglalása, a tömeg megszervezése, öntudatosítása és irányítása – írta Szirmai Károly a Kalangya VIII. 3–4. számában. Politikát csinálni, jegyzi meg ugyanott, nem a mi (a Kalangya) dolgunk. Mind a két megállapítás precíz, de míg Szirmai Károly megindokolja, hogy a politikacsinálás miért nem egy szépirodalmi folyóirat dolga – keveset szól –, mert bizonyára nem ismeri közelebbről azokat a nehézségeket, amelyek ma lehetetlenné teszik a napi sajtónak, hogy magyar kérdésekről, öntudatosító és szervező mozgalmakról érdemük szerint írjon. A politikai szervezés különben sem a napi sajtó hatáskörébe tartozik. Ez a politikai pártok, vagy szervezetek feladata. Azon túl pedig a pártsajtóé. Magyar politikai párt nincs, és pártsajtó sem létezik, amely háta mögött a párttal, vállalhatná egy mozgalom szellemi terjesztését és a hírverést. A mostani szűkre szabott viszonyok között a napi sajtó ilyen irányú tevékenysége a puszta regisztrálás, a szürke feljegyzés műveletére szorítkozik. A gerinc körvonalait eláruló állásfoglalás, bővebb kommentálás alig lehetséges nemcsak külsőleges, hanem egyéb okokból is. A magyar napi sajtót bizonyos körülmények ismeretében alig szabad „lagymatagsággal” vádolni. A lehetőségek keretein belül vetélkedés folyik, hogy a magyar kisebbség minden közművelődési, gazdasági és olykor felbukkanó politikai életnyilvánulása minél szélesebb körű nyilvánosságot kapjon, különben elképzelhetetlen egy kissé is igényes újságtól, hogy szinte jelentéktelen és tizedrangú tanyai műkedvelő előadásról is viszonylag részletes tudósítást közölne, ha nem az a gondolat irányítaná, hogy még minden, még a legparányibb magyar kultúrcselekedet is a magyarság élni akarásának és művelődési vágyának jele, melyet tudomásul nem venni kisebbségi sorsban vétek volna. Egy bizonyos határon túl azonban alig van mód a bírálat hangjára és hiányok feltárására.
Ettől eltekintve a magyar napi sajtó híven, de társadalmi szemléletének megfelelően (ami értékéből semmit sem vonhat le) teljesíti hivatását. [297]