Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. szeptember) 9. szám, 577–648. p.

Nem tudom, így lesz-e vele más, de nekem Szirmai Károly novelláinak olvasása közben olyan érzéseim voltak, amelyek akkor támadhatnak, ha ódon kúria homályos szobáiba lép be rég holt nemzedék emlékeitől illetődötten az ifjú örökös, új időknek új fények izzásától korán fáradt fia. A sárgára fakult falakon képek vannak. Ismeretlen festők remekei időrágta keretekben. Első pillantásra csupa borongó, barna homály minden kép. Éjméhű ködök szüremlenek rajtok, fázós derengés didereg, kormos felhők kárpitja fátylazza a tekintetet. Az olaj magába szívta az idők üledékét, és belepte vele drága szívek friss harmatját.

De ha sokáig nézzük ezeket a képeket, ha puha törlő gyöngéd érintésével, oldó olajok írjával kenegetjük a múltak barna rétegeit, egyszerre derülni kezdenek az iromba mély árnyalatok, s a szürke és barna tónusok egyhangúságától elősugároznak a színek. Nem könnyed és kacagó ragyogás, nem játékosan verdeső fények, hanem égő bíborok, fekete vemhekkel, gyászoló skarlát, vihar völgyében fogant szivárványviola, még legélénkebb közülük a pisla parázzsá hamvadt arany. De szín valamennyi, sőt több színnél. Ha a szem már megérti szavukat, egyszerre félelmes sejtések sustorognak fel a lélekben, s borzolódnak végig az idegeken. A bíborból egyszerre csak hosszú áléltságbó1 felbuzgó eleven vér válik. A viola szederjese, marjult sebek gyulladt tüze. Az arany meggyötört, lepányvázott, hamuba fojtott indulatok felsíró parázslása.

 Ilyen lassan gyulladó színű, régi képek Szirmai novellái. Régi, lappangó mocsarakból felúszódó köd, felhőkké tornyosodó bácskai por, vigasztalan bánatok nyirkos párái, őszi szelek ébredésén riadozó esték barna bizonytalansága rétegződik rájuk. De amint elmélyedünk bennük, lassan lemálladoznak a bénító burkok, részle[577]tekben sejtelmesen bontakoznak elő a körvonalak, színek élednek meg, először tompán egybemosódó tónusok méla morajlásával, majd egyre mélyebb izzás erejével. Tűzmagja van minden színnek és formának, mintha apró, embrionális világok keringenének egymás körül a történetek kavargó naprendszerében. Hangok hullongnak, mint haldokló levelek, messze morajlásoktól dübörögnek sejtelemkárpitok, mintha mögöttük láthatatlan tengerek háborognának.

Nem látjuk, csak érezzük a tömegek távoli zsongó nyüzsgését. Olykor éles sikoly harsan ki. Alakok sűrűsödnek elő az idomtalan gomolygásból. Emberek tűnnek fel, akik a múltból, mint adósságoktól súlyos örökséget, cipelik magukkal sorsukat. Változások tépték szét életük egyhangú békéjének szelíd árnyát. Újulás tűzvésze lobog eléjük. Mögöttük felégette már a múltat, s bíborló kísértetek lángpallósával üldözi őket. De előttük ismét homályba borul az út. Kilátástalan árnyak áradása önti el süketen, vakon a jövőt.

Szirmai novelláiban igen fontos a miliő s a miliő adta hangulat. A környezet nemcsak atmoszférája, távlatokat adó tere a történetnek, több mint szint és hangulatot teremtő aláfestés. Termő televény, melyből a történet kivirágzik, és éltető nedveit szívja. Együtt nő és egy szívverést dobog a sorsokkal, melyek mint irányszabó mederben hömpölyögnek benne. Szorosan, széttéphetetlenül összebogozódik velük. Legtöbbször túlnő rajtuk, és szimbólummá szélesül.

Szinte klasszikus példa erre mindjárt a kötet első, címadó novellája, a Köd. Itt sűrű, fullasztó, nyirkos hideg tömegekben előhömpölygő alaktalan, színeket és formákat falánkan behabzsoló párázat több, mint hangulatfestés. Valóságos szimbóluma egy lecsúszott, már alaktalanná mosódott, emlék Erinniszektől menekülő, a céltalanság ködében taposgáló életnek. Kell ide ez a köd. E nélkül a történet el sem képzelhető. Ennek a ködnek a szürke áthatolhatatlanságában villámlik fel igazán fagyasztó döbbenettel a vér világa. Ebben a neszt fogó bársonyos süketségben riad, mint vészharang, a halálos sikoly az Azil szennyes borzalmában. Ez a köd teszi még rémületesebbé az üldöző léptek láthatatlan koppanásának szűkülő gyűrűjét. Ez a köd mos végül egybe minden iszonyatot; a vért és halált az Azilban a sikoltó gyermek zuhanását, a lázas rohanást az ismeretlen hajszolók elől, a menekülést az élet egész vergődő taposómalmából. Ez a köd teszi olyan meleggé, nyugta[578]tóvá, olyan angyali enyhületűvé a végre felhunyorgó világosságot, hogy békés aléltság karjába roskadhat vigyázó őrszeme alatt a megkorbácsolt lélek.

Szirmai novelláiban mindig szoros az összefüggés a láthatatlan lélek és a lassan láthatóvá élesedő külső világ közt. Az a pillanat, melyben ez az összefüggés érzékelhetővé válik, legtöbbször drámai feszültségű, olykor tragikus. De még ha szelíd langyosság árad el rajta, akkor is ott reszket benne valami az alkonyatok búcsúzó bánatából, amely annál fájóbb, minél tisztábbak, minél egyszerűbb szavúak, minél bágyadtabb harmóniájúak körülötte a színek. A kötet egyik legszebb, legszívhezszólóbb novellájára, a Staro suncéra gondolok. Külön érdekessége a kötetnek, s ez fokozott jelentőséget is ad neki a kötetben, hogy a délvidéki magyar kisebbség lelkületéről s a szerbséghez való viszonyáról fest megkapó képet. De a novella probléma jelentőségén messze túlnő az egésznek költői szépsége. Mint fehér akácvirágzáson mézesedő arany nap, olyan édes derűjű a magyar fiú és a szerb lány szerelmének szelíd idillje. Áttetsző, finom, pasztell bársonyosságú ennek az idillnek a koloritja. De hirtelen rásüt a nap a vasárnapos képre, a régi nap, amely felhők szürke függönye mögül bukkan elő. A halk idill verőfénye mögött ott settenkedik a múlt. Az arakoszorúból egy szál virág a temető magányos sírjának száraz koszorújára hull, s holt szerelem titkolt emlékét szenteli meg egy szomorú lány a testvéri szeretet titkolhatatlan örömkönnyűivel.

Ez a szelíd idilli hang azonban ritkaságszámba megy Szirmai kötetében. Ha csend és mozdulatlanság üli is meg olykor a képeket, ez a legritkábban a béke csendje. Inkább kimerültségében elült csatazaj, kilátástalanságba rokkant eldermedés, jövőt nem váró letargia hallgatása, vagy az a kiáltó kietlen némaság, amely a halál pecsétjét fagyasztja hangra, mozdulatra. Mesteri szonátája ennek a némaságnak a pusztai agónia döbbenetes meselátomása, a Nagy Csend vízióinak második darabja, a Dzin-dzin, don-don, gau-gau. Az Ezeregyéj legszebb regéjét juttatta eszembe, a minden földi hiúság múlását szimbolizáló magányos oszlopról, amely halálos magányosságban áll a végtelen homoktenger közepén a kísértet látogatta sivatagban.

De a legtöbbször drámai feszültség vihara lóg a levegőben. Az indulatok a romantika nyugtalan clairobscurjével robajlanak egymás felé. Egy-egy novella, mint a Medekné, valóságos ballada, megrázó borzongató [579] dal. tömörre fogva, szaggatott, félig mondott szavak sejtelmes képfoszlányok, kísértő káprázatok lihegő drámaiságával.

Szirmai novelláinak kivételes művészi értéke éppen abban rejlik, hogy túllendülnek a széppróza határmezsgyéin, Prózában írt, epikus költemények. A hétköznapok szürke realitása is ott jár nála az irreális testetlenség közelében. Az író nem épít választófalat az anyagi és az árnyvilág közé. Nem tudni, hol mosódik egymásba az árnyékká ködlő pozitívumok és testekké tömörödő fantazmagóriák birodalma. A felzaklatott idegek rémlátó remegésében imaginárius fények foszforeszkálnak, delejes áramuk átvilágít az anyag fekete lelkén, és eleven húst pólyáz a képzelet láthatatlan vázaira. A részletekben aprólékos gonddal vigyáz a szerző a legszigorúbb realitásra, de a végső kicsengések, mint mágikus szökőkút határtalanba porló vízrózsája, magasan a realitás fölé ívelnek. A szürrealitás meghökkentő szcenáriumain játszanak, mint valami bűvös színpadon, amelynek világítási effektusai megfoghatatlan fényforrásokból fakadnak.

Különösen áll ez a Holló című novellára. Ez Szirmai novellái közt is egészen kivételes helyet foglal el. Műfajilag szinte meghatározatlan. Prózában írt költemény. Lélegzetelállító, szédületes szárnyalás szimfóniája kietlen égmezőkön, száguldás zizzenő nyílvesszőként, szikrázó örvénylő magasságokban, zuhanás éjtitkú, gonosz mágnesével lehúzó mélybe. Imbolygó kavargása a fénynek és árnynak, ködfátylas játéka a páráknak és selymes gőzöknek, sustorgó szelek testetlen sodrának. Nem történik itt semmi: csak szárnyak suhannak szüntelen, csak könnyed légies képek, egyre változó látomások, elvillanó tájvíziók végtelen sora torlódik egymásra. Mint valami repülőszőnyeg roppant igézete, szállnak a fekete hollószárnyak véget nem érő rohanás fájó, letargikus odisszeájában.

Szirmai aligha ismeri azt a fiatal francia költőt, akit a Holló olvasása után sokban egészen közeli rokonának éreztem. Georges Limbour ez a hazájában is alig ismert ifjú tehetség. Ritkaságszámba megy, szinte ünnepi alkalom találkozni vele, mert neve nem hever szanaszét a divatos avantgárd revükben. Mindössze egy kötetéről tudok (L'illustre cheval blanc). Ebben olvastam azt a különös szépségű, döbbenetesen furcsa történetet, amelyet a Holló az emlékembe idézett. Valahol a Vörös-tenger partján, tropikus sivatag kietlenségében, akasztott [580] ember lázas víziójaként játszódik le, titokzatos mondati homály ölén, szerelmes földi asszonytó1 született sólymoknak találkozása s elindulása az éjszaka árnyaiból a fényteli hajnal harsanó lobogása felé, amely felbíborló lángolásával mégis az örök enyészet, a sivatagarcú halált takarja.

Csupa vizuális mámor, képek káprázatába való részegülés és mégis csupa zeneiség, az ellentétek különös kontrapunktjaival csipkézett színes hangzivatar ez a költemény, akár Szirmai Károlyé, aki nem véletlenül ajánlotta a Hollót éppen Bartók Bélának.