Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Banó István: A kígyóvőlegény

Kép 7 (Ács József rajza)

Eccer vót messze valahol egy fiatal házaspár. Jómódúak vótak, gazdagok. Eccer a férfi elszomorodott, akkor kérdözte tűle a felesége, hogy mér ojan szomorú – aszondja –, mikor mindönünk van.
A férfi aszondja: – Mindönünk van, de amire vágyok – aszondja –, az nincs.
Az asszony aszondja: – Mi vóna az?
– Hát hogy lenne gyermekünk.
Lesték, várták az időt, de nem jelentkezett a gyermek. Végtire aszondja az asszony: – Nem bánnám, ha csúszómászó is lenne, csak lenne.
Eccer hajnali órákba kiment vizelni. Hát eccer egy valami aszondja: – Édesanyám, hát ne vizeljen a szemem közé!
Az asszony oszt megijedt, szaladt befelé, aztán egy kis kíjó meg megy utána, oszt kiabálja, hogy édösanyám, várjon!
Mikor beért, mondja a zurának; a zura aszondja: – Ez biztosan a mi fiunk; meg lett a kívánságunk, ha csúszómászó lesz is, csak legyen!
Akkor az a kis kíjó bement az asztal alá, ott gombolyagba csavarodott, neki ott vót a tanyája, ott aludt.
Telt, múlt az idő, olyan húszéves lehetett má a kíjó, de avval az alkalommal nőtt is. Hát oszt napközben a kíjó kijárt az udvarba, fölmönt a fal tetejire, oszt ott fütyörészött. Azt mondja az embör az asszonynak: – Ez a mi fiunk biztosan nősülni szeretne, azé fütyül.
Aszondja az asszon: – Ki menne ehhő a kígyóhó – aszondja – feleségül?
És abba a faluba meg vót egy nagyon szegény család, és ott meg vót három eladó lány, férhő menendő. Aszondja az ember az asszonynak, menjen, próbálja meg ezt a szegény családot, hátha valameliknek vóna kedve férhő menni hozzá. Akkor az asszony elment, mivel nagyon szegények vótak, elgondóta a legöregebbik lány, hogy elmén hozzá, bár jó él mellette.
Vége vót a lakodalomnak, következett az este. Hát űk külön szobába vetettek ágyat a menyasszonynak, abba a szobába, ahol a kis kígyó vót az asztal alatt. Akkor éccaka a kígyó fölmászott az ágyra, az új asszony meg lelökte, megijedt tüle. Akkor a kíjó megharagudott, mikor az új asszony elaludt, fölmászott az ágyra, nyakára tekerödött, és megfojtotta. Röggê, mikor bemennek hozzá, halva tanáták. [169]
Kíjó csak kijár a fal tetejire fütyürészni. Azt mondja az apja megin az asszonynak, hogy kérje meg a másik lányt, hátha elgyünne hozzá, mer ez nősülhetnék – aszondja.
Az is elment hozzá, és éppúgy történt vele mindön, mind az elsővel, az is röggêre halott lött.
De a kíjó csak kijár fütyülni a faltetőre.
Aszondja az ember a feleséginek, kérje meg a legfiatalabbat, hátha az elgyünne hozzá. Most má, ha elkeztük, folytassuk – aszondja.
Hát el is ment hozzá. Szintén az az újj asszony is lefeküdt abba az ágyba, kibe az előbbiek vótak. Őhozzá is fölmászott a kíjó, de az nem lökte le, hanem megsimogatta. Akkor a kíjó elcsúszott a nő lábáhó, megrázkódott, és egy nagyon szép férfi lett belüle.
Reggel, mikor mennek be, hozzák ki, hogy majd szintén temetkezés lesz, hát életbe van a menyecske. És ezenn nagyon csudákoztak, hogy az ijen jó sikerült. Akkor a kíjónak az anyja faggatta az új menyecskét, hogy hogyan van az, hogy űtet nem fujtotta meg? De ő elejibe nem mondott semmit. Végtire oszt annyira faggatta az anyósa, hogy megmonta, hogy az a kíjó éjjel egy nagyon szép férfi, leveti azt a kijóbőrt. Akkor az anyósa azt javasóta neki, hogy valamibe tegyen egy csomó parazsat, amikor aztán leveti azt a kijóbőrt, a lábával piszkálja bele abba a parázsba, akkor nem tud mibe fölőtőzni reggêre.
Hát a nő meg is fogadta tanácsot, a kíjó bőrit elégette. A kíjó hajnalba szintén magára akarta venni a bőrit, de nem bírta, mer el vót égve. Akkor aszondja a feleséginek: – Amér eztet tetted, azér nagyon meg fogsz bűnhődni. Énnekem most má el köll menni, és tégödet itt köll hagyni. Ha valamikor föl akarsz keresni, akkor észak felé fekete várat keressé. És abba az átokba hagylak, hogy gyermekedet meg ne szülhesd addig, még én a vállaidat nem érintöm – és mindön ujjára egy-egy aranygyűrűt húzott a nőnek – és ezt a gyűrűt le ne bírd az ujjadon húzni, még én le nem húzgálom. – És akkor eltűnt.
Akkor a nő síránkozott, és kíszülődött, hogy majd útnak indul. Hát oszt útnak is indút, ment mendegélt. Hát má hét évig gyalogót, de senkit nem tanát, senkivel nem tanákozott. Hét évre oszt tanát egy kis házat, oda bekopogtatott, há egy nagyon öreg asszony nyit neki ajtót. Aszondja neki az öregasszony: – Hol jársz te êre – aszondja –, mikor még êre a madár se jár.

[Kép 06] Ács József rajza

Aszondja menyecske: – Járok, kelek, öreganyám – aszondja –, észak felé egy fekete várat keresek. Nem-e tunná mőre van?
– Ó, édös gyerököm, én még ennek hírit se hallottam! Hanem maradj itt nálunk reggelig, az én fiam a nap, estére hazagyün, ha csak az nem tud felőle valamit.
Este hazament a fia, a nap, azt mondja az anyjának: – Édösanyám, idegön szagot érzök a házná!
Aszondja: – Itt van, gyermekem – [170] aszondja – egy szegény nő, észak felé fekete várat keres, nem-e tunnád – aszondja –, hogy mêre van?
Aszondja: – Én még ennek az észak felé fekete várnak a hírit se hallottam. Hanem csak menjen – aszondja – szintén észak felé, megtalálja – aszondja – a holdat, ha csak az nem tud valamit?!
Reggel, mikor útnak akart indulni, az öregasszony adott neki egy aranrokkát: – Vidd, gyermekem magaddâ, mert hátha hasznát veszed.
Megint ment hét évig, megin tanát egy kis lakást, beköszönt, ott is szintén egy öregasszony fogadta: – Hun jársz, gyerököm, mikor êre még a madár se jár!
– Járok, kelek, szülém, észak felé fekete várat keresek, nem-e tunná, hun van?
– Ó, gyerököm, még a hírit se hallottam. Hanem – aszondja – várjá itten, majd gyün az én fiam haza. Az én fiam a hold, az ha csak nem tud felöle valamit?!
Hazaérkezett a hold. – Édesanyám – aszondja –, idegen szagot érzek a házná!
– Hát, édös gyerököm – aszondja –, itt van egy szegény asszony, észak felé fekete várat keres; nem-e tunnád mêre van?
Azt mondja a hold: – Én még annak a fekete várnak a hírit se hallottam, pedig minden kis nyílásba besütök – aszondja –, bevilágítok. Hanem menjen csak észak felé, megtalálja a szelet, ha csak az nem tud felüle valamit?!
Reggel oszt, mikor útnak akart indulni, az öregasszony egy aranviszállót adott neki: – Tedd el, gyerököm, ennek maj talán hasznát is veszed!
Megint ment hét évig, megint rátanát egy kis lakásra, oda is bekopogtatott, hát egy öregasszony fogadta szintén. Aszondja az öregasszony: – Hol jársz êre te, mikor êre még a madár se jár!
Aszondja menyecske: – Észak felé fekete várat keresek, nem-e tunná, mêre van?
– Még – aszondja – a hírit se hallottam, nem hogy tunnám. Hanem – aszondja – várjá itten, majd az én fiam hazagyün, az forgószél, az minden lukat bejár, hátha az tud felőle valamit.
Hát eccercsak nagy zörejjel gyün haza a forgószél: – Édösanyám – aszondja –, idegen szagot érzek a házná!

[Kép 07] Ács József rajza

– Itt van – aszondja – egy szegény asszony, észak felé fekete várat keres, nem-e tunnád, mêre van?
– Én tudom – aszondja –, hun van, de ha ez az asszony még eccer annyit mén, mind gyütt, akkor se ér oda.
Akkor a szélnek az anyja azt mondja a fiának: – Ha csak bírsz, segíts rajta, mer látod, milyen állapotba van. – Szóval másállapotba vót.
Akkor aszondja a szél: – No, jó – aszondja –, álljon ki az udvar közepibe hajnalba, mikor én indulni akarok, akkor ha lehet, én segíttek rajta.
Akkor az öregasszony adott neki egy aranmotollát, amire a fonalat lehet föltekerni. – Vidd magaddâ, gyerököm, mer hátha még hasznát veszed.
Hát hajnalba menyecske kiát az ud[171]varba, a szél nagy robajjal megindút az úttjára, fölkapta menyecskét, és vitte. Vitte nagyon sokáig, és eccer letette egy tó partján. Oan víz vót, tó. Ő oszt a tó partján gyütt ment, êre-âra, de sehogy se tudott hozzátérni, a várba nem eresztették be. És ottan a mosónék, asszonyok mosták a ruhát a tó vizibe, ő meg megát és nézte. Hát eccer meglát egy férfiinget, a férfiingnek a vállába vót két csepp vér, az az ő óravére vót, amikor elbúcsúztak az urátú, annyira siratta. De ezt az ura nem tudta. Akkor modnta az asszonyoknak: – Nem jó van kimosva az az ing, még a vérfolt benne van!
Akkor asz mondják az asszonyok, hogy ezt az inget má nagyon sokan mosták, de ezt a vérfótot nem bírják belüle kimosni, pedig a gazdánknak ez a legkedvesebb inge.
Aszondja: – Adják ide csak nekem, majd én megpróbálom! – Hát kétszer-háromszor megöblétette, a vérfótok kimentek belüle. Akkor nagy örömbe vitték az asszonyok föl a várba a tündérkirálnénak, mert azé volt ez a vár. Mutatták a királnénak, kérdözte a királlné, a tündérkirálné, hogy ki vót az az asszony, aki kimosta?
– Egy nagyon szegény asszony – aszondják –, de olyan szép aranyrokka van nála, meg aranyviszálló, meg aranymotolla.
– Vezessék ide azt az asszonyt! – aszondja tündérkirálné.
Odavezették elébe, azt mondja: – Hogy adod nékem azt az aranyrokkát?
– Ezt pénzé – aszondja – nem adom. – Hát mié adod?
– Odaadom – aszondja –, hogyha a vár urával egy éccaka egy szobába leszek estétű reggelig.
Eggyet gondót a tündérkirálné: – Na – aszondja –, beleegyezek!
Akkor a vár urának vacsorájába tett jócskán álomport. Mikor megvacsorázott, ráborút az asztalra, mingyá el is aludt. Akkor beeresztették hozzá az asszont, ott sírdogát reggelig mellette: – Kelj föl, kelj föl, kedves férjem, tapogasd meg vállaimat, hogy megszülhessem gyermekemet; húzogasd meg ujjaimat, hogy levethessem gyűrűimet. – De mind hiába rítt, nem ébredt föl.
Reggel mikor kieresztötték, azt mondta a tündérkirálné: – Hát hogy adod azt az aranyviszállót?
Aszondja: – Ha még egy éjet töltök a vár urával.
Megint oszt úgy cselekedett, álomport tett a borába. Szintén elaludt; az asszont beeresztették, de hiába sírdogát mellette. Elgyütt a reggel, megin kieresztették, akkor aszondja a tündérkirálné neki, hogy: – Hogy adod azt az aranymotollát?
Aszondja: – Hogyha még egy éjelt a vár urával tölthetek.
– Na jó van – aszondja –, heles.
De mikor a vár ura fölébredt, azt mondja az ajtósának: – Mi van énvelem, hogy én mindig itt virradok föl, az asztalná?
Az ajtósa azt mondja: – Nem tudom, mi van, de minden este egy nőt beeresztenek ide, és itt sirdogál, mindég azt hajtva: – Kelj föl, kelj föl, kedves férjem, tapogasd meg vállaimat, hogy megszülhessem gyermekemet; húzogasd meg ujjaimat, hogy aranygyűrűimet levethessem.
Másik este beeresztették a motolláér, de akkor a vár ura ügyesebb vót, a borát nem itta meg, leöntötte az asztal alá. Szintén leborút az asztalra, mintha aludna. Hát eccercsak beengedték azt a nőt szintén. Ekezdte hajtani: – Kelj föl, kelj föl, kedves férjem, tapogasd meg vállaimat, hogy megszülhessem gyermekemet; húzogasd meg ujjaimat, hogy levethessem gyűrűimet.
Akkor fölemelkedett a férfi, és átkarolták egymást. Az ujjairú leszedte a gyűrűket: azon az éjjel megszülte a gyermeket.
Reggelre a tündérkirálné eltűnt, nyoma veszett minden udvarhölgyeivel; és ők ott maradtak a várba. Éltek boldogan, még talán máma is élnek, ha meg nem haltak. [172]