Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Kass László: A világpolitikai helyzet

A mai világpolitikai helyzet két legjellemzőbb külső tünete: 1.) (melyek egyszersmind önmaguk ellentmondásai is) a lehetőség legmagasabb fokáig fejlesztett háborús fegyverkezés, és 2.) erőhatalmi csoportok létrehozása a „béke” jeligéje alatt. Komikus, de nem szokatlan helyzet a történelemben, hogy mind a két szembenálló tábor magát tekinti a béke védőjének, és a másikat békebontónak. Ebben a forrósuló légkörben az európai néző szemei előtt egyre keményebb körvonalakban bontakozik ki egy háborús összecsapás lehetőségének rémképe. Az aggódást, jövőnket, életünket és civilizációnk sorsát illetően a hangzatos békeművi erőfeszítések és pálmaágas nyilatkozatok nem oszlatják el.
A legszélesebb közvélemény borúlátását letagadhatatlan háborús előkészületek indokolják; nemcsak olyan jelek, mint az angol védkötelezettség bevezetése, a hadiköltségvetések minden képzeletet felülmúló nevelése, hanem a piacokon egyre hevesebben jelentkező kereslet hadiipari nyersanyagokban, emberi és állati takarmányokban, mint konzervek, gabona, zab stb., végül a katonai hadvezetőségek és államok óriás méretű tartalékolási tevékenysége. Mindez milliárdokat emészt fel az államháztartások és a teherviselő polgárság terhére. Ez az állapot – mely szívósan már több mint 14 hónapja tart – későbbi hatásaiban felmérhetetlen idegpróbának teszi ki az egész emberiséget és az egész gazdasági életet.
*
Európa megint két táborra szakadt. Hogy mely hatalmak tartoznak az egyik, és melyek a másik csoportba, ma még nem lehet pontosan és biztosan tudni. Tapasztalatból tudjuk, hogy a szövetségi és baráti hűség a szükség óráiban mutatkozik meg, s e tekintetben a döntő pillanatban esetleg meglepetések is történhetnek. A pillanatnyi érdek, vagy a hirtelen támadt „politikai reveláció” sok mindent megváltoztathat. Egyelőre a helyzet az, hogy a központi helyzetű úgynevezett totalitárius blokkal szemben áll a nyugati, demokratikus csoport. Az elsőben Olasz- és Németország a hangadó, a másodikban Anglia és Franciaország. Mind a két csoport, a „tengely” is és a „demokratikus blokk” is nagy erőfeszítéseket tesz, hogy katonai szövetséges társakat, vagy legalább megnyugtatóan hű barátokat szerezzen, s ebből a célból Londontól Moszkváig és Berlintől Tokióig a diplomáciai, és a tőlük elválaszthatatlan gazdasági ügynökök egész serege fáradozik [289] az „ingadozó” kis- és középhatalmak megdolgozásán. A törekvés – mint említettük volt – kettős. A legeszményibb külpolitikai cél katonai szövetségest találni a kis- és középhatalmak között. Itt elsősorban azok a hatalmak jönnek számításba, amelyeknek földrajzi elhelyezkedésük folytán elsőrangú stratégiai jelentőségük van. „Csendes szövetségesek” az olyan államok, amelyek nyersanyagokkal rendelkeznek, de fegyveres leszámolás esetén cselekvőlegesen nem kívánnak részt venni a vitában. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk a terepet, találunk „védett” és „védtelen” államokat, és olyanokat, melyekről nem lehet tudni, hogy védettek-e vagy sem. Az erőknek ez a két ellentétes sarkpont felé való áramlása még nem fejeződött be, a „vegyi tisztulás” folyamata, melyet mindenféle külső fizikai ingerrel is siettetnek az érdekelt arcvonalalakító hatalmak, még tart, s jelenleg a következő képet mutatja:
Nyugati front: Anglia, Franciaország, Lengyelország, Románia, Törökország, Görögország, Oroszország, Egyesült Államok. Tengely-erők: Németország, Olaszország, Spanyolország, Magyarország, Japán.
Ebben a csoportosulásban az erők mérhetetlen túlsúlya: az arany és nyersanyag, gazdagság, az előbbieknél van. Tárgyilagosan szemlélve a két front erőviszonyait, rá kell mutatnunk arra, hogy a mai Spanyolország, amely a tengelyhatalmak hathatós segítségének köszönheti létét, a hosszú polgárháborúban annyira legyengült, és szervezetei annyira felbomlottak, hogy talpra állása, gazdasági felépítése és katonai megszervezése még éveket vesz igénybe. Katonailag tehát alig jön számításba, és semlegessége, melyet életérdekei szükségszerűen parancsolnak, valószínű. Magyarország, melyet erős szálak fűznek a tengely mindkét nagyhatalmi tagjához, igyekszik egyensúlyi helyzetét megőrizni a Duna-medencében. Meggyarapodott erői fokozatos kiépítése mellett a béke fenntartására, jószomszédi viszonyra és függetlensége megtartására törekszik, s nem szívesen válna sem hadszíntérré, sem óriások játékszerévé. Japán az utolsó hónapok kínai hadszíntéri sorozatos kudarcai miatt határozottan ingadozó magatartást tanúsít. Általában a kínai „expedíció” körül Japán időben és anyagban súlyosan elszámította magát. Nem számolt a kínai nép nagyfokú önfeláldozó ellenállásával. A megszállt – európai fogalmak szerint mérhetetlen – területek birtokban tartása, és a csapatok utánpótlása a kínai szabadcsapatok és reguláris erők véres ellenállása miatt, felbecsülhetetlen vér- és anyagveszteséggel jár. Japán katonai támogatása európai tűzvész esetén, tekintve kínai nehézségeit és a nagy orosz szomszéd fenyegető keleti erőit, nem túlzott jelentőségű.
*
A tengelyhatalmak két tagját: a III. Birodalmat és Olaszországot a nemrégen lezajlott terjeszkedések miatt (Csehszlovákia [290] elfoglalása, Albánia megszállása, a szlovák protektorátus és Memel visszacsatolása) békeellenes magatartás vádjával illetik. Anglia, amely sokáig a Birodalommal és a fasiszta Itáliával való megbékélésért dolgozott, az említett térhódítások esetleges folytatódásának lehetősége miatt – nem utolsó sorban saját érdekében – igyekszik ellenszegülő, úgynevezett békefrontot létrehozni. A nyílt cél az, hogy Németországot, amely megint a legveszélyesebb vetélytárs szerepében jelentkezik, visszahúzódásra és mérsékletre kényszerítse. A „müncheni szellem” nyilvánvaló csődje után ez a politika látszik egyedül eredményesnek, vagyis: fegyverrel szemben fegyver, fenyegetéssel és erőszakoskodással szemben fenyegetés és erőszak. Ennek az új politikai irányzatnak első, és az angol életben történelmi jelentőségű állomása az általános védkötelezettség bevezetése volt, majd a lengyel kezesség. Ezt követte a szovjethez való közeledés, melyet ezúttal Anglia kezdeményezett, továbbá Románia és Görögország függetlenségének biztosítása. A török–angol és francia–török egyezmény szerves kiegészítő részei annak a hatalmas erőműnek, amelyet Anglia a német hatalmi előretörés útjába igyekszik gördíteni. Az Amerikai Egyesült Államok hivatalos magatartása és a közvélemény hangulata részben határozottan németellenes. De nem tagadható, hogy az USÁ-ban két áramlat harcol: az egyik a beavatkozást és nyílt állásfoglalást sürgeti, a másik be nem avatkozást és „désintéressement” hangoztat. Amerika egyszer már „ráfizetett” európai kalandjára, és ezért bizonytalan, hogy döntő pillanatban melyik álláspont kerekedik felül. Tény, hogy az USA beavatkozása a demokráciák oldalán akár fegyveresen, akár anyagi segítség formájában, megpecsételné az esetleges háború sorsát.
*
Az összes kérdések közül a legizgatóbb: sikerül-e Oroszországot bevonni az angol erőműbe. Egy ilyen, egész Európa számára sorsdöntő jelentőségű egyezmény megkötése, hajszálfinom és a lehető legaprólékosabb körültekintést és megfontolást igényli. Oroszország eddig ki volt rekesztve a „nagy problémák” elintézéséből. Most, mielőtt cselekvő tényezőként ismét bekapcsolnák az európai politikai-diplomáciai munkába, egész sor régi, de pontosan még körül nem írt fogalmat kell tisztázni a demokrata államokkal. A több évi mellőzés után az orosz diplomácia érthetően óvatos, és a most adódott első kedvező alkalommal „egy csapásra” sok függő kérdést szeretne elintézni. Nagy vonalakban, elvben állítólag meg van az egyetértés. És most – tekintve, hogy a kommunista Oroszországról van szó – a diplomáciai „finom-munka”: a pontos, éles és világos, elvi és gyakorlati megszövegezés következik.
Ha Angliának sikerül a Németország ellen épített arcvonal számára katonai szövetségesnek megnyerni a fegyveres erőben, [291] ember- és nyersanyagban számottevő Szovjetet, továbbá a „veszély-zónában” fekvő Lengyelországot, a keleti kaput és a legközelebbi olajforrásokat védő Romániát, a földközi-tengeri bázist jelentő Görögországot, az óceánon túlról pedig az USA rokonszenvét (esetleg többet!), a III. Birodalom és Olaszország alig gondolhat – belső kényszerűség nélkül – egy veszélytelen terjeszkedésre.
Annyit jelentene-e ez, hogy sikerül elhárítani a háborút? Bizonyára nem. De a nyugati hatalmaknak ezzel mégis sikerülne megállítaniuk a német birodalom gyors és könnyű terjeszkedését, vagy terjeszkedési szándékát. A Birodalom körül alig van „szabad vadászterület”; akárhova nyúlnak, önvédelemre és az egész ellentengely egyöntetű fellépésére számíthatnak.
Az angol diplomáciai mű még nem fejeződött be, de a német külpolitika sem tétlen. Mind a kettő a maga módján igyekszik fegyvertársakat, barátokat, szövetségeseket találni. Míg a két tábor határozott körvonalai és biztos kapcsolatai ki nem alakulnak, szélcsend lesz Európában.
A politikai jóslat talán ez lehetne: hogy ha az angol, francia, orosz, lengyel, amerikai, román, görög, török és egyiptomi kölcsönös védelmi és katonai szövetség valóban létrejön, és megingathatatlanul szilárdnak látszik, a tengelyhatalmak aligha tesznek támadó mozdulatot. Mert egy háború ekkora egyesült erő ellen kilátástalannak látszik. Marad tehát a békés megegyezés a zöld asztalnál akár a megújított és átszervezett új Népszövetség, akár egy nagyhatalmi értekezlet formájában. Ebbe a mindenki által kívánt irányba tereli az eseményeket a Szentszék tiszteletreméltó legújabb béke-kezdeményezése is.
1939. VI. 15.