Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Létmányi István: Lányi Ernő emlékezete

Vidéken az ember külön mérőlécet és lényegesen szigorúbb értékmérést kap akkor, ha sorsa művészi pályára kényszeríti. A vidéki városokban élő és művészi alkotásvággyal telített lelkeknek igen gyakran nemcsak a közöny ellen kell küzdeniük, hanem tehetségük értékeit kell sokszor kiaknázatlanul hagyniuk. A fővárosi élet és az érvényesülés lehetősége fokozza a művészek önbizalmát. Vidéken belepik a szürke és színtelen hétköznapok és az őt környező jelentéktelen emberek élmény nélküli és emóciómentes élete. Amikor Lányi Ernő emlékezetét halála után 20 évvel abban a városban újítjuk fel, ahol életét leélte, és munkásságát a magyar dalnak és zenének szolgálatába állította, akkor a vihar által elsodort értékeket hívjuk vissza. Seregszemlét szeretnénk tartani azon kevesek felett, akik melléje álltak, tudással, jósággal és segítő akarattal kísérték tehetségének kibontakozását, és köszönetet mondunk Lányi Ernő zsenijét felismerő kortársainak, akik lehetővé tették, hogy Szabadka zenei életének legnagyobb értéke még halála után is megőrizhette jelentőségét.
Most, amikor halála óta egy újabb nemzedék nőtt fal, elmondhatjuk, hogy a Délvidék zenei életének országos viszonylatban is kiváló értéke volt Lányi Ernő. Dalköltő, akinek nótáiról már nem tudják, hogy ki volt a szerzője, annyira eggyé váltak a magyar néplélekkel. A magyar műdal úttörőjeként, népi mélységeknek feltárásával új utakat nyitott Lányi Ernő. Bartóknak és Kodálynak, a világsiker zenitjén élő magyar zeneszerzőknek útját jelöli ki. A magyar kórus legkiválóbb művelője volt, harmincnál több első díj jelentette ezen a téren az általa vezényelt hangversenyek magas színvonalát.
Mint dirigens a legelsők közül való. A zenekar volt legigazibb művészi meg[165]nyilvánulásának a tere, és az itt járt világhírű előadók Pablo Casalstól Kubelik Janiig őszinte csodálattal és ünneplő elismeréssel hódoltak kivételes karmesteri képességeinek. Szerzeményei, amelyekben tékozló tudással és istenáldotta bőséggel ontotta tehetségét, már nem is viselték az opus számait. Alig van a zeneirodalomnak olyan műfaja, amelyben maradandót ne alkotott volna, és alig van olyan kompozíciója, amelyikre ne lehetne büszke a késő utókor is. Teremtő ereje és önmagával, tehetségével szemben megkövetelt művészi mértéke műveinek tartós és maradandó fémjelzést biztosított a zene világában. Dalait a magyar nép énekli országszerte, kórusaiból kerül ki még ma is a magyar dalárdák műsora, zongoraszámait még sok generáció fogja játszani, egyházi szerzeményei az istentisztelet méltóságának és az Istenhez közel lévő áhítat emelését jelentik. Ennél több dicséret nem illethet zeneköltőt még a halála után sem.
*
62 éves korában, 1923-ban halt meg Szabadkán. Síremléke a Bajai úti temető egyik legdíszesebb sírboltját takarja, és az örök életű dalköltőnek, Lányi Ernőnek őrzi el nem múló kegyelettel mindig a szépnek és a művészinek megbecsülésére aláírt nevét.
Húszéves volt, amikor a „Tavasz elmúlt” című dalával országos hírnevet szerzett. Petőfi-, Arany-, Tompa-, Kölcsey-, Kosztolányi- és Ady- verseket zenésített meg, és sok dalának ő maga volt a névtelen szövegírója. Ki tudná számon tartani, hogy az olyan dalok is, mint: „Elmennék én, de nem tudom, hova” „Volt nekem egy szép kedvesem”, „Minek a szőke énnekem”, „Hej, more, more”, „Régi nóta, híres nóta”, „Nagyságos és tekintetes”, „Kalapom, kalapom csurgóra”, „Októbernek elsejére be kell masírozni” és „Semmi babám, semmi”. „Ne sírj, ne sírj Kossuth Lajos”, – mind megannyi ma is élő és a nép ajkán felcsendülő magyar nóta Lányi Ernő muzsikáló magyar szívét és el nem múló művészi munkájának emlékét őrzi.
Kora ifjúságától kezdve foglalkozott zenei tanulmányokkal, tanulóévei után Drezdában, Münchenben és Párizsban fejezte be tanulmányait. Színházi karmesternek jött vissza hazájába, és Egerben, ahol fényes tehetségét gyorsan felismerték, az egri érseki székesegyház karnagya lett. Egy időben az Operaház karnagya is volt, majd Székesfehérváron és Máramarosszigeten zeneiskolai igazgató. Szabadkára Gál Ferenc halála után, 1907-ben hívták meg a Városi Zeneiskola igazgatójának.
Lányi Ernő emberi és művészi portréjának megrajzolásakor szinte felmérhetetlen az a gazdagság és sokrétűség, amellyel ennek a városnak zenekultúrája terén tevékenykedett. Mint pedagógus, mint művész, mint karmester, a dalárdák dirigense, minden téren kincses sokoldalúságról tett tanúságot, és most már felmérhetjük az általa nevelt generációkra tett hatását is. Hogy Szabadkán és ezáltal a Délvidéken a zenei kultúrának tápláló talaja lett, az főleg Lányi Ernő érdeme. Komponált, kísért, előadott, dirigált, szervezett, lelkesített, dolgozott, és kultúrát teremtett a lelkeket belepő sivár és szürke homokon, és a közömbösségből lelkesedést teremtett.
Tanítványai még ma is maguk előtt látják gazdag életének, művészi munkásságának eredményeit, halálba hanyatlásának fájdalmát. A kisebbségi évek gyászának súlyát első szomorú esztendejében az ő elvesztése is növelte, fölényes tudástól és intelligenciától sugárzó, jóságos tekintetét nem felejtheti el az, aki egyszer is beszélhetett vele. Gyermekei, akiket rajongásig szeretett, sok örömet szereztek neki. Közülük Ernő és Viktor komoly és jelentős zeneszerzői és irodalmi sikerekre tekinthetnek vissza. Lányi Ernő Beethoven-hangversenyeket szeretett volna dirigálni, és a sarki fűszeresnek a lányát oktatta a skálára, de ha lelkének ünnepén a zene templomában istentiszteletet tartott, úgy borult a zongorára, hogy elsüllyedt a világ, elnémult a fájdalom, és patakzott, ömlött, szárnyat nyert lelkesedéssel szállt a muzsika a hangszeréből. Ilyenkor Beethoven lelke is megjelent előtte, és a zongora húrjai örök életű géniuszt tolmácsoltak.
Tanítványai közül nagyon sokan hódolnak a mai napig is emlékének. Meghatott visszhang ez, szeretettől áthatott visszaemlékezés, amely tanúbizonysága annak a végtelen tiszteletnek és rajongásnak, amely Lányi Ernőt, a művészt és a kivételes embert körülvette. Lányi Ernő tanítványai voltak azok – családjának tagjain kívül – akik a legfájdalmasabban érezték a halálával bekövetkezett nagy [166] veszteséget, hiszen őket földöntúli erővel tartotta lenyűgözve művészi nagysága és kedves, jóságos, megnyerő modorú személyének varázsa.
Márciusban temették, és temetése napján halkan, szomorúan könnyezett az ég is. A szobák csöndjében a szőnyegek zajtalanul fogadták magukba a lépteket. A legtöbb szabadkai otthonban ilyenkor zongora mellé ültette a gyász egy-egy hűséges tanítványát, és amit Lányi Ernőtől tanultak, azt áhítattal és fohásszal telve játszották el az ő emlékezetére. Beethoven gyászindulója és Mozart Requiemje méltó temetés volt a muzsikus számára, aki meghalt, hogy műveiben, művészetében és tehetségének pazarul szétajándékozott részeiben éljen örök életet. A gyászoló szavak súlyos, fekete pompájában ezek az otthon felcsendülő akkordok jelentették az utolsó istenhozzádot azok részéről, akik névtelenül csak Lányi Ernő tanítványai voltak, és akiket ő ismertetett meg az emberi lét vigaszt hozó gyönyörűségével, akiket ő vezetett el a megbékítő harmóniák mindent megszépítő álomvilágába. Tanítványai számára több volt tanítónál, barát volt és testvér, szerető rokon és jóságos szülő. Szubtilis művészlelke azonnal megérezte, ha felhő járt a lélek egén, és a mindennapi szenvedések balzsamául a művészetben való megtisztulás útját jelölte ki. Szerelmes tanítványoknak Chopin Nocturnóját adta feladatul, és a langyos, tavaszi napok melódiája úgy hívta életre a virágok kelyhét, ahogy a szerelem nyílott ki egy Mondschein-szonátára. Világkatasztrófák sötét éjszakáján Beethoven művészetének fáklyáját gyújtotta meg, és ha az emberi kicsinyesség vigasztalan és jóvátehetetlen bántalmat okozott, Bachot szólaltatta meg gyógyító keze az áldott zongorán, Bachot, a megváltó muzsikusszentet, akit talán a legjobban értett és szeretett, és akinek a kultuszát csak a legkedvesebbeknek, a kiválasztottaknak adta örökségül.
Lányi Ernő egyénisége a magyar irodalom nagy költőjére, Kosztolányi Dezsőre is nagy hatással volt. „Én ifjúkoromban ismerkedtem meg vele – mondja Kosztolányi –, amikor szülővárosomba került karmesternek. Már első pillanatra egy kiváló ember benyomását keltette, ez az érzésem évek során a mindennapi érintkezés közben megerősödött.

[Kép 05] Lányi Ernő

Boltozatos koponyája, sűrű, fekete szemöldöke, széles mozdulata a régi romantikusokat juttatta eszembe. Megjelenése átalakítóan hatott az egész városra. Elég volt közelsége, az ő varázsos, sugallatos egyénisége, és az alföldi buckák fölött muzsika zendült, a szabadkaiak zenélni kezdtek, Lányi-dalok hangjai szűrődtek ki az ablakokból, s este, mikor sétáltam az elhagyott utcákon, mind gyakrabban hallottam a zongorákon Bach, Beethoven és Csajkovszki melódiáit. Egyénisége nagy [167] nevelő hatással volt tanítványaira. Akkor már külföldi és országos hírnév állott mögötte. Ezt a vidéki társadalomban valami gyönyörű szerénységgel, póz nélkül viselte, inkább eltüntetve, mint feltüntetve. Ötven felé járt, bozontos művészüstöke deresedett, de főképpen fiatalemberekkel barátkozott. Csáth Gézával, Jász Dezsővel, mivelünk, kik a Nyugat első számát szorongattuk kezünkben. Érdekelte az új irodalom indulása. Nem volt szakember a szó nyárspolgári értelmében, hanem művész, kit a szavak is megbabonáztak. Dalszövegeket kért, melyekben „fülemülefütty” van, és „pacsirtaszó”. Múltjával a magyar népdal formanyelvében gyökerezett. Később mesterien megzenésítette Ady „Szeretném ha szeretnének” című versét, Ignotus dalait.”
„Két művész lakozott benne: egy zeneszerző, kit mindenki ismert, és egy költő, kit csak kevesen ismertek. Verseket írt a magyar népdal e törzsökös művésze német nyelven. Évtizedekkel ezelőtt megjelent egy német verseskönyve névtelenül: „Consonanzen und Dissonanzen eines ungarischen Musikers”. Hagyatékában hatalmas kötetre való német kéziratot leltek, melyet most olvastam. Költemények ezek, a goethei parabolák, glosszák és aforizmák zárt formájában, a West-östlicher Divanra emlékeztető humorral, frissességgel és némi schopenhaueri ízzel is, melyekben egy élet lehiggadt tapasztalatai, emberismerete, keserű tanulságai foglaltatnak. Feljegyzései az emberek butaságáról, hiúságáról, éles, pár soros szatírák. Egy öreg zeneszerző különös látomása a pokolról. Millió skálázó, zenétől dühödt Walkür kalimpál a lehangolt zongorán. Gúny, mindennek és mindenkinek megbocsátó szomorúság, bölcs jóság. Nem dalszövegek. Kiegészítője annak a művészetnek, melyben érzelmi életét élte ki, az értelem muzsikája.
Egész művész volt, és egész lélek, megindultan gondolok rá, ki hozzátartozott fiatalságomhoz, és emléke most harmonikusan szitál az idegzetemen, mint gyönyörű dala, „Az Üllői-úti fák”.
Így írt a költő Lányi Ernőről, és most így emlékezünk róla mi, akik a költőnek és zeneszerzőnek annyira kedves városban éljük azt az életet, amelyet formakészségükkel és művészi egyéniségükkel szebbé igyekeztek varázsolni. A halála után megalakult, Lányi Ernő emlékére egybehívott bizottság gyűjtést rendezett, és abban az időben jelentős összeget, százezer koronát meghaladó adományt hoztak össze, amelyből maradandó emlékmű felállítását tervezték. Oláh Sándor festőművész készítette el Lányi Ernő halotti maszkját, amely boltozatos homlokát, művészi álmainak hordozóját felejthetetlen szép emlékként az elmúlás némaságát legyőzve mutatja meg Lányi Ernő búcsúzó arcát. Már akkor mozgalom indult meg, hogy nevéről utcát nevezzenek el, és a Filharmóniai Társaság, amelynek létesítésében tevékeny részt vett, Lányi Ernő-emlékhangversenyek megrendezését határozta el. A szabadkai zeneiskola tradíciójához híven Szemlér István igazgató kezdeményezésére nagynevű igazgató-elődjének húszéves halála emlékezetére hangversenyt tervez, és túl minden zenei megnyilatkozáson, felidézi az emlékét annak a délvidéki művésznek, akinek a munkássága ugartörés volt, és akinek munkájából örökéletű eredmények adódtak.