Folyóiratok
Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám |
| Munk Artúr: Húszéves találkozó |
| (A Bácskai lakodalom c. regény egyik fejezete) Az Arany Sas Kávéház fényesen kivilágított helyiségében bankettre készültek. Markovics Milos doktor, a népszerű ügyvéd, a bankett főrendezője lázasan foglalatoskodott a terített asztalok körül. Névjegyeket helyezett el a díszes terítékek mellé, igazgatta a virágvázákat. Amikor elkészült munkájával, rövid ujjaival lesimította őszülő, gyér haját, helyére billentette lecsúszott szemüvegét. – Kabakot nem ültethetem Pizó mellé – mormolta maga elé –, ezek érettségi előtt összevesztek… – Újból elölről kezdte a névjegyek rendezését. Nehéz ügy… ezek még húsz év után is tartják a haragot… Lipkai szerkesztő az ablak párkányán felhalmozott könyvekkel bíbelődött. Pár nappal ezelőtt jelent meg új regénye. A friss példányokat rakosgatta szép sorjába. A köpcös ügyvéd rászólt: – Mi az Lipkai?… Remélem, nem akarod a húszéves találkozón árulni regényedet? Az újságíró fel sem nézett. – Talán ingyen osztogassam? – Úgy illenék – mosolygott az ügyvéd a tükörbe –, nekünk tiszteletpéldány jár… – …és megfelelő tiszteletdíj azért, mert el méltóztattok olvasni… – Elolvasni? …Azt nem. Ugyan kérlek, ki olvas nálunk regényt?… A fiatal ember szerelmes a többnyire fiatal lányba. A végén kellő bonyodalmak, akadályok után vagy elveszi a lányt, vagy nem. Esetleg együtt mennek a halálba. Hogy nem tudtok valami újat kigondolni. De szerelem nélkül. Hadd nézzem csak… Bácskai lakodalom… Ez is szerelmi regény, ami lakodalommal végződik… Kérdés: ki rendezi a lakodalmat? Az adóhivatali végrehajtó?… Ebben az esetben eredeti a regény… Hát csak gyerünk, öregem, azzal a dedikált tiszteletpéldánnyal… – Ide a pénzt… – Pénzt?… – csodálkozott az ügyvéd, és felráncolt homlokára tolta szemüvegét. – Pééénzt?… Meg vagy őrülve?… Minek az írónak pénz? Szép temetés, megható beszéd, nekrológ és díszsírhely jár neked annak idején. Mit akarsz még? Könyvet eladni? Egy-két könnyelmű balek megvásárolja a könyvedet, a többi szép sorjában kikölcsönzi, és elolvassa… [278] A kávéház tulajdonosa, a kövér, vörös orrú, görbe lábú Lalics Luka bácsi gurult Lipkai mellé. Idegesen sodorta kifent, festett bajuszkáját. Lelógó ajka ugrált, mintha előbb megrágná mondókáját. – Aztán… izé… szerkesztő úr… – nyögte ki nehezen –, ki fogja kifizetni a számlát?… Lipkai a névjegyeket rakosgató ügyvéd felé bökött: – Markovics. – Bízza csak rám, Luka bácsi – mondta a tömzsi ügyvéd, és sűrűn pislogott véres szemeivel. – Urakkal van dolga, ne féljen… Luka bácsi megvakarta ripacsos, vörös orrát: – Dehogyis félek, doktor úr… Három évig voltam az olasz fronton, ott se féltem… Arról van szó, hogy éppen finom uraknál fordul elő, hogy elfelejtik kifizetni a cehhet… – Húszéves érettségi találkozó… – magyarázta Markovics Milos –, csupa meglett ember lesz itt, nem pedig gyerek… – Nono… – mormogott a kávés – a gyerekek előre fizetnek… csak úgy mondom, azért ne tessék rám haragudni… – Külföldi urak is lesznek a vendégek között. Húsz évvel ezelőtt érettségiztünk, és most öt ország határa választ szét bennünket. Maga csak arra ügyeljen, Luka bácsi, hogy minden rendben legyen. Holnap reggel majd elszámolunk. Meznerics, nyugalmazott tornatanár jelent meg a kávéház ajtajában. Gyűrött, színehagyott ferencjózsef volt rajta. Lengő, rugalmas léptekkel közeledett a terített asztal felé. – Üdvözlöm, tanár úr – sietett elébe a vékonydongájú Lipkai, aki egész életében gyűlölte a tornát, és ha rajta áll, száműzte volna lapjából a sportrovatot. – Isten hozta, tanár úr. – Kissé korán jöttem… – Kilenc óra elmúlt – mondta az ügyvéd –, már jöhetnének a fiúk… – Hányan leszünk? – kérdezte a tornatanár, és orrára illesztette ócska, rozsdás csiptetőjét. Sorra nézte az asztalra helyezett névjegyeket. – A három tanárral együtt húszan – felelte az udvarias Markovics, aki hálával gondolt hajdani tornatanárára, aki érdemtelenül bár, de megadta neki az egyest. Erre még ma is büszke volt. Meznerics névjegyet vett fel az asztalról. – Ki ez a Szepes Gyula?… Nem emlékszem rá… – Szepes?… Az Istenben boldogult tűzoltó főparancsnok fia… – Áhá… – A háborúban mint aktív huszárkapitány vett részt, most Romániában ügynökösködik. Remek fiú… – És Barát József? – Azelőtt Braunberger. Cérnagyára van Bécsben. Gazdag ember. Gyenge tornász volt a gimnáziumban… Az életben úgy látszik, feltornászta magát a milliomosok közé… A tornatanár sorra vette a névjegyeket: [279] – Bokor doktor, a nőorvos. Ismerem. Lipkai Lajos, Vidákovics János, gimnáziumi tanár, ismerem… Nini… Gyenizse László is magukkal érettségizett? Kitűnő tornász volt, elsőrangú függeszkedő… ilyen izmai voltak… Úgy látom, itt lesz a Renner is… Ki ez? Hauer… Remes Ferenc… Csupa ismerős… Szabó György? – Szabó Magyarországból jött… De már itt is vannak a fiúk… Csoportokban érkeztek a vén diákok, meghatott udvariassággal tessékelték maguk előtt az ősz történelemtanárt, és a matematika megöregedett, ideges professzorát. Megkezdődött az ismerkedés. A történelem tanára rátette párnás kezét a mellette álló kopasz, görbe hátú, szalonkabátos úrra: – Ejnye… hogy is hívják magát, amice?… Olyan ismerős az arca… Egyszerre többen kiáltották: – A Hauer… a ló képű „nyakigláb”. – Persze… persze a Hauer… – mentegetőzött a professzor –, hiszen egyik legszorgalmasabb növendékem volt annak idején. A magoló Hauerről, aki jó forgalmú vaskereskedést örökölt apjától, mindenki tudta, hogy még húsz év után se felejtette el a bevágott történelmi évszámokat. – Betegnek látszik, Hauer úr – mondta az ősz tanár részvétteljes hangon. – Fejbeteg, tanár úr, kérem – mondta Lipkai nevetve –, az a baja, hogy a történelmi évszámok végérvényesen megragadtak fejében, és most nyomják az agytekercseit. A szemüveges Hauer fülig pirult. Kidülledt, könyörgő szemmel nézett a tanárra, és mint diákkorában, oldalra hajtott fejjel szégyenlősen lóbálta vékony karjait. Markovics Milos a csoport közepébe furakodott. – Majd én levizsgáztatom Hauert az évszámokból… – kiáltotta harsány hangon. Nyakigláb!… Három történelmi kérdést adok fel neked, de ha nem tudsz megfelelni, könyörtelenül elbuktatlak. Azonkívül három vizespohár bort kell egymásután kiinnod… – Halljuk… – mondta alig hallhatóan Hauer, és szája görbe mosolyra húzódott. Érdeklődők gyűrűje zárta körül Hauert és szigorú vizsgáztatóját. – Első kérdés! – süvített Markovics hangja. – Halljuk!… Halljuk! – Csak jó nehezet!… – kiáltotta Renner, a gazdag harisnyagyáros. – Bízzad csak rám… – Markovics széttárta karjait a levegőben. Első kérdés: mikor indult Barbarossza Frigyes keresztes hadaival a Szentföldre?… – No ez elég nehéz – hunyorított az elegáns Renner –, erre még én se tudnék felelni, pedig javítót tettem történelemből… [280] – Gyerünk, gyerünk nyakigláb, éhesek vagyunk… – hangzott egy éles tenor. Hauer összeráncolta homlokát, aztán rövid gondolkodás után kivágta: – Mint I. Frigyes császár vezette a harmadik keresztes hadjáratot ezerszáznyolcvankilencben. Az erre vonatkozó fogadalmat térden állva tette III. Sándor pápának ezerszázhetvenhatban. Általános szörnyűködés, mindenki az ősz tanár véleményét várta. – Jól felelt – állapította meg a történelem professzora. – Második kérdés! – csapott le élesen Markovics hangja. – Halljuk! Halljuk! – türelmetlenkedtek a vén fiúk. Markovics Milos felemelte mutatóujját: – Második kérdés: mikor halt meg Nagy Sándor és hol? Hauer a kezével legyintett: – Könnyű. Krisztus előtt háromszázharmincháromban, Babilonban. – Helyes – bólogatott a tanár. – Rettenetes fej… – zúgott fel a hallgatók között. – Lófej. – Húsz év után is emlékszik… Én már csak a mohácsi vész évszámára emlékszem, meg az arany bullára… de ezt a két számot is mindig felcserélem – és Renner papírgombócot vágott Hauer kopasz fejéhez. Markovics doktor minden erejét összeszedte. Homloka kigyöngyözött. – Hát, nyakigláb – mondta mély gondolkozással –, még egy utolsó kérdést, aztán kieresztelek karmaimból, és meghajtom előtted az elismerés zászlaját. Mondd meg nekünk, mikor halt meg Oroszlánszívű Richárd? Mély csend. Hauer oldalra hajtotta fejét, és diákosan hadarta: – Oroszlánszívű Richárd, helyesebben I. Richárd, Anglia királya ezerszázkilencvenkilencben halt meg… – Megfelelt – intett kezével a tanár. – Bravó, Hauer úr… – Bravó – ismételték a többiek. Közben pincérsereg rohamozott a teli tálakkal. Mindenki elfoglalta kijelölt helyét. Markovics doktor a sovány, idegesen rángatózó matematikatanár mellé ült. Élesen támadt rá: – Tudja, tanár úr, hogy nekem sohase adott elégségesnél jobb jegyet? Pedig legalább kettest érdemeltem volna. Még ma is szívesen oldom meg a másod- és harmadfokú egyenleteket… logaritmust keresek… – Pénzt és klienseket keressél, te víziló!… mordult rá dühösen Renner. – Nekem se lenne három harisnyagyáram, ha örökösen logaritmust kerestem volna… Fiúk! esküszöm, azt se tudom már, hogy mi fán terem az a logaritmus. Az előétel és a pecsenye közötti szünetben az egyetlen ma[281]gyarországi vendég, Szabó Gyurka szólt át ügyvéd szomszédjának: – Milos!… Meséld el, hogyan köszöntötte fel Guzi a görögtanárt?… Markovics zavartan köszörülte torkát. Fülei bíborban égtek. – Az úgy volt, hogy a szigorú Dróhman, a görögtanár általános felelést helyezett kilátásba. Szerencsére a betyár Guzi felfedezte, hogy másnap lesz Dróhman nevenapja. Bejött a tanár, vészjóslóan borús volt az arca. Biztosan fájt a gyomra, mert előző este sokat ivott a dalárdistákkal. Előszedte noteszét… Döbbenetes csend. Megbeszélés szerint felállt az elsőszámú szónok és felköszöntötte a tanárt: – Mélyen tisztelt, tanár úr!… – Jó hosszú magyar szónoklat, utána dörgő éljenzés, taps… Majd előlép a másik fiú, aki német köszöntőt mondott. A harmadik diák latinul szónokolt, a negyedik pedig görögül… Már csak húsz perc hiányzott a csengetésig… A tanár komoran lapozgatott noteszében… Egyszer csak az utolsó padsorból előlépett a hatalmas termetű, széles vállú Guzi… Síri csend. Már csak a bunyevác nyelv maradt hátra. Lélegzetfojtva figyeltük Guzit, aki bádogpofával a katedra elé állt, és hosszú gondolkozás után megszólalt: – Mélyen tisztelt, tanár úr!… – Legyen szíves kiengedni… Óriási kacagás közben hagyta el a termet és csak csengetés után sompolygott vissza helyére… – Csuda jó pofa volt ez a Guzi – nevetett Renner –, szegény fiú a harctéren hagyta a fogát… – Kitűnő alak… – Hátrafelé is tudott köpni – mondta izgatottan Szabó Gyurka –, de sohasem árulta el magát… Emlékszem egyszer teleköpködte a filozófiatanár hatalmas cugoscipőit… Az igazgatói inkvizíció se derítette ki a tettest. Sorra buggyantak fel a régi, diákkori emlékek. Élénk derültség közben jutott eszükbe a pesti, görög szakos érettségi biztos, aki Markovics Milost következetesen Milosznak titulálta görögösen. Tetszett neki ez a név: Milosz… „Görög származása” miatt persze többet is követelt tőle. Mindenki tudott valamit. Szepes harsogó kacagás kíséretében emlékezett Gáti Bélára, a fűzfapoétára, aki ötödikes korában lopott versekkel kérkedett, és akiben az irodalom tanára Petőfi méltó utódját fedezte fel. A leleplezett „költő” nyakába a fiúk petrezselyem koszorút akasztottak… A szófukar Rémes kacagó kórus kíséretében mesélte el Fábián Pál tragikomikus esetét. A gigerli Fábiánét, akit Páviánnak csúfolt az egész osztály. Mint ismétlő, megbukott földrajzból, mert nem találta a falitérképen Szicíliát. A szerencsétlen Pávián egyre északon kereste, valahol Norvégia hegyvidékén. Igazgatói látogatás volt, a tanár majd elsüllyedt szégyenletében. – No nem találod?… – kérdezte az igazgató. Pávián békaszemei esdeklőn tapadtak a földrajztanárra. Már [282] nem is a térképet nézte. A tanár segíteni akart a fiún, és lefelé fordított tenyérrel a padló felé mutatott. Jelezni akarta ezzel, hogy délen, lejjebb keresse Sziciliát. – Tudod, vagy nem tudod?… – sürgette az igazgató. – Tudom! – felelte Pávián diadalmasan. – Elsüllyedt… Egyszerre többen is kérdezték: – Hol van Fábián?… Mi van vele?… Él-e még?… – Amerikában él – mosolygott Remes –, dúsgazdag farmer. Annyi pénze van, hogy az egész társaságot kifizethetné a mellényzsebéből… A volt osztálytársakat most az a kérdés izgatta: ki a leggazdagabb? A döntés egyhangú volt: Renner. Három harisnyagyára, földbirtoka, több bérpalotája van. Vidákovics János pályafutása volt a legcsodálatosabb: ő volt az osztályban a leggyengébb matematikus, és mégis tanár lett belőle. Matematikatanár. A mennyiségtan tanára most egy üres székre mutatott: – Ki hiányzik ott? – kérdezte éles hangon, mintha most is a katedrán ülne. – Ki?… Gyenizse Laci… – kiáltották többen. – Hol kószál az a Gyenizse? – Botrány! – Gyenizse az iskolában is késett – legyintett a professzor. – Biztosan valami nőügy… – bosszankodott Markovics. – Különben mi közöm hozzá? Kifizette a vacsorát. Mit szólsz hozzá, Lipkai? Hol lehet? Otthon? – Nem hinném – rázta fejét a szerkesztő. – Az előbb felhívtam telefonon, és a központ édesen csicseregte: ne jávlja sze… Nem jelentkezik. Tehát nincs otthon. Lehet, hogy már útban van… – Minden pillanatban jöhet – mondta Bokor doktor rosszkedvűen. – Már itt is van… Pardon, ez nem ő… – Szálas, borzas hajú montenegrói diák lépett be az ajtón, és egy kisebb férfitársaság asztalához ült le. Termetre feltűnően hasonlított Gyenizse Lászlóra. A pecsenye után a kis, köpcös Markovics doktor szólásra emelkedett. Megigazította szemüvegét, izgatottan krákogott. – Mélyen tisztelt, tanár urak, kedves osztálytársaim! – Halljuk!… Halljuk Miloszt, a görög hőst! – robbant ki körülötte. Renner a szája elé tartott zsebkendőjével leplezte elfojtott nevetését. – Húsz évvel ezelőtt – hömpölyögtek Markovics ünneplő szavai –, amikor e város főgimnáziumának padjait koptattuk, illetve faragtuk, senki se gondolt arra, hogy valaha számban megfogyva, megtörten, megöregedve látjuk egymást viszont. A fiatal sasok, akik valaha abban reménykedtek, hogy meghódítják az egész világot, ma szárnyszegetten látják, hogy a vérmes remények nem váltak valóra… Új országhatárok választanak szét bennünket, szörnyű háború tizedelte meg sorainkat, s az élet alaposan rácáfolt [283] arra a húsz év előtt tanult latin mondásra, hogy extra Hungariam non est vita… Csalódottan láttuk viszont egymást őszülő fejjel… – Mondhatod egész bátran: kopasz fejjel… – szólt közbe az örökké vidám Renner. – …őszülő fejjel, mert húsz kemény, küzdelmes esztendő pergett le az idők rokkáján… És miként a párkák… a párkák fonala… Egy hang: (a matematikatanár éles hangját utánozva) Markovics! Haszontalan kisgyermek! Meg kellett volna ezt tanulni!… Az ünnepi szónok homlokáról záporozott a verejték. Izgatottan emelte jegyzeteit rövidlátó szemeihez. – Igen… – dadogta –, a párkák fonala… mert a latin közmondás szerint Quidquid agis, prudenter agas ut respice finem… Bokor: Elég!… Latinból jeles. Szepes: Rémes… még itt is stréberkedik, akár az osztályban. Markovics: (zavartan) Bocsánat, uraim: audiatur et altera pars… De a többiek újra közbekiáltottak. Markovics: (dühösen) Egészen összezavartatok, pedig készültem… De befogom a számat beszéljen Renner, ha tud… Tessék… – Duzzogva ült le helyére a diákos kitörés után. – Tetszik látni, tanár úr, milyen gyerekek?… Óriási röhögés kísérte minden szavát. Renner a térdeit csapkodta fuldokló nevetéssel, Szepes Gyuszi jajgatva fogta oldalát. Bokor doktor könnyei csorogtak. Még az öreg tanárokra is ragadt a nevetésből, csak Markovics doktor ült helyén komoran, összeráncolt homlokkal. Hozták a tésztát. Elült a zaj, lecsillapodtak a kedélyek… Hauer csodálkozva nézte szomszédját, Szepes Gyulát: – Megnőttél, amióta nem láttalak – mondta nyálas hangján –, olyan magas vagy… – Neked meg a homlokod lett magas, nyakigláb… A tornatanár Bokornak magyarázta: – Tudja, doktor úr, a maguk idejében még nem volt olyan fontos a torna… Most a gimnázium magyar tagozatán a testedzés a legfontosabb tantárgy, hiszen kilátás van arra, hogy érettségit tett ifjaknak fizikai munkával kell majd megkeresni kenyerüket… A történelemtanár Szepeshez fordult: – Hogy él Romániában, Szepes? – Lassanként megszokom az életet, és engem is megszoknak a rendőri hatóságok – felelte jókedvűen Szepes, akin már meglátszott az ital. – Eleinte minden félévben kiutasítottak. Nem tetszett nekik a pofám… Mindig éjszaka jöttek értem, hogy azonnal csomagoljak… Szörnyen be voltam gyulladva… Most már értem a csíziót. Rövid tárgyalás után nyugodtan visszafekszem az ágyamba… Kiegyezem a szigurancia embereivel, és kész a kocsi… Minek izgassam magamat? Nem igaz, tanár úr?… [284] – De mi van Gyenizse Lacival? – hangzott az asztal végéről. Tizenegyre jár… Lipkai! Telefonáltál? – Már kétszer is hívtam, nem jelentkezik. – Mi leli ezt a mázolót? – Fogalmam sincs. – Rosszul lett? – Nem hinném. Különben telefonálna… Lipkai idegesen keverte feketekávéját. – Valóban nem tudom, mi van Gyenizsével – hajolt szomszédjához, Bokor doktorhoz. – Délután beszéltem vele az utcán, megígérte, hogy pontos lesz… – Ilyen a szerelmes ember… – mormolta Bokor –, beszámíthatatlan… – Kriszta?… – Hát persze. A szerelem és a téboly egy és ugyanaz… Most meg pláne úgy őrzi a lányt, mint egy középkori trubadúr… Hallom, új kérője akadt, az újdonsült ügyvéd, Crnyákovics. A fiatalember gazdag nénije minden vagyonát öccsére íratná, ha nyélbe üthetnék ezt a házasságot… – No és?… Nem lesz belőle semmi. Kriszta nem akar férjhez menni. Azt mondja: a művészetnek akar élni… – Tudod, hogy szédületes karriert csinált a lány?… És aránylag rövid idő alatt… Léda és a hattyú című vásznát az állam vásárolta meg… Legutolsó kiállításán tüneményes képeket állított ki… – Maga a lány tüneményes – sóhajtotta Bokor, és vastag párnás ujjaival lesimította ágaskodó hajpamacsait. – Kriszta… Szebb, mint a legszebb festmény… – És hogy öltözködik… – Tökéletes termet… Csodás… – Ember! Te szerelmes vagy?… – Mint az a bizonyos juhász, aki szamáron megy, és földig ér a lába… Barátom, én nőorvos vagyok. De amikor Krisztára gondolok, a szívet nem úgy látom, mint ahogy a bonctanban tanultam, hanem ahogy a mézeskalácsosok készítik. Persze te arról nem tudsz – görgette az „r” betűt kiszáradt torkában –, hogy Krisztának még egy komoly kérője akadt?… – Ugyan, kicsoda?… Bokor az újságíró füléhez hajolt: – Ki fogsz nevetni: én!… – Teeee?… – Igen: én. Szabályosan megkértem a kezét, mire szabályos kosarat kaptam: Ekkorra kosarat. Beszéltem a szüleivel is. Azt mondták: a lányukra bízzák a döntést, nem avatkoznak a dolgába… – De hiszen, kérlek szépen… – Vallási akadályokról akarsz szónokolni… Nyugodjál meg: minden akadályt elhárítottam volna… Kérlek szépen, ha a múltban hallottam valamit arról, hogy az ortopéd sebész nőül veszi meg[285]operált betegét, vagy az ideggyógyász oltár elé vezeti kigyógyított hisztérika paciensét, a tüdőorvos a tüdővészest, hát a markomba röhögtem… Azt mondtam: őrültek. És most?… Lipkai a fogpiszkálót rágcsálta fekete fogaival. – Hiába no – mondta maga elé –, Kriszta a város legszebb lánya, amellett gazdag, kitűnő parti… – Eh fütyülök a gazdagságára. Nem kell a vagyona, lemondok róla. Nekem a lány kell. – És Gyenizse? – Amióta megtudta, hogy megkértem a leány kezét, kerül, mint a bélpoklost. Megfojtana egy kanál vízben. Ha meglát az utcán, átmegy a túlsó oldalra. Mindig szerettem, becsültem ezt az embert, de most hidegvérrel tudnám megölni. A szívét kitépni… bonckéssel elvágni a nyakát… – Nem is tudtam, hogy ilyen vérszomjas ragadozó vagy – bámult tágra nyílt szemmel Lipkai –, te tigris… Nem sajnálnád? – Az állatot sajnálom, az embert nem. – Hm… csodálom… Mindig azt hittem, hogy nagy idealista s emberbarát vagy… – Csak voltam. A medikus évek neveltek cinizmusra, azok az évek ölték ki belőlem az érző embert. Másodéves orvosnövendék voltam. Darabokra boncoltuk a hullákat. Kinek egy fej, vagy fél fej, kinek a kar, vagy láb jutott. A felboncolt hullacafatokat és emberroncsokat Pista bácsi, a bonctani intézet szolgája nagy bádogtartályba dobálta, hogy azután közös sírban helyezzen el vagy egy tucat ilyen felaprózott, összekaszabolt hullát. Nőt, férfit vegyesen. – Rémes. – Egyszer kérlek, egy gyászruhás asszony jelentkezett Pista bácsinál, a hullák korlátlan diktátoránál. Váratlanul pénzhez jutott, s maga akarta eltemettetni az urát. Díszes koporsót hozott. Pista bácsi nem jött zavarba. Találomra a koporsóba tett egy női fejet, s szemem láttára dobálta hozzá a darabokat. Vagy fél tucat különböző hullarészből rakta össze a „megboldogult férj” földi maradványait. – Itt van az ura – mondta vigyorogva a kegyeletes özvegynek, – temesse el, és sirassa meg. – Hát kérlek ezen a napon foszlott szét az ideálizmusom… Azóta nagyon sokszor gondoltam a szegény özvegyasszonyra, aki a „férje” sírját ápolja meg nem szűnő, vallásos kegyelettel… Néhány szál cigány hangolt a kávéház sarkában, a tükör alatt, aztán valami régi, békebeli indulót játszottak. Senki se figyelt rájuk. A főpincér levelet adott át Lipkainak. – Gyenizse írása – mondta izgatottan a szerkesztő, és horpadt arcán vörös foltok jelentek meg. – László… – Mit ír? – kérdezte unottan Bokor. Együtt olvasták el a néhány soros írást. Gyenizse az esti vonattal külföldre utazott feleségével, Krisz[286]tával. Nászútjuk végcélja: Párizs. Jó mulatást kíván volt osztálytársainak… Markovics doktor ittasan dőlt Lipkai hátának: – Micsoda levelet kaptál, Lajcsó?… Mutasd… Bogami… – Gyenizse Laci írt… Nem jöhet el a vacsorára… Hirtelen közbejött, fontos dolga akadt. – Halaszthatatlanul fontos… – tette hozzá Bokor keserű mosollyal. – Ez a Gyenizse egy közönséges, hülye fráter… – nevetett Markovics. – Az iskolában is hülye volt. Húsz év után se jött meg az esze… – Dülöngve állt fel egy székre, és onnan ordította – Gyenizse, az est primadonnája lemondott, uraim!… Fontos dolga akadt… Hehehe… Biztosan nőügy. Egye meg a fene!… Kérem a tanár urakat, írják be a fiút az osztálykönyvbe… Ez igazolatlan óra… Nem igaz? A vén diákok alig figyeltek Markovicsra. Nagy csoport vette körül a Magyarországról érkezett Szabó Gyurkát. Faggatták: milyen az élet a határon túl. Remes Ferkó csillogó szemmel hallgatta. Nyolc éven keresztül padszomszédok voltak a gimnáziumban. S jóban, rosszban egyek. Remes félszegen állott az elegánsan kiöltözött Szabó Gyurka mellett kopottas, szürke, utcai ruhájában. A volt városi tisztviselő most ügyvédi irodában írnokoskodott. Szabó Gyurka megrázta Remes széles vállát: – Hogy vagy Ferkó? Valamikor sokat politizáltál?… – Leszoktam a politizálásról, akár a dohányról… Lassanként mindenről leszokik az ember… – Jut-e néha eszetekbe, hogy magyarok vagytok? – Bizony azt már csaknem elfelejtettük. Úgy vagyunk vele, barátom, mint az egészséges ember a szívével: csak akkor tudja, hogy van, ha rendetlenül működik… ha bántalma van. Az itteni maroknyi magyarság is csak akkor eszmél magára, ha bántják. Különben: örülünk, ha csendben élhetünk, örülünk a mindennapi kenyérnek… – Utazol-e, Ferkó, néha napján? – kérdezte Szabó elkomolyodva. – Ha jól emlékszem, egyetlen szenvedélyed az utazás volt?… Mindig arról álmodoztál. Remes szomorúan hajtotta le fejét, mintha a padlón keresett volna valamit: – A békekötés óta nem mozdultam ki a városból, pedig az életnél is jobban szeretem az utazást. De azért a sors valahogy kárpótolja a magamfajta szegény embert. Egy nagy villanymalom szomszédságában lakom. A malom motorának pufogása pontosan utánozza a mozdony pöfékelését. Nos, ha „utazni” akarok, kiülök az udvarra, lehunyom szememet, és hallgatom a „lokomotív” pufogását… Képzeletben utazom… Visz a képzeletvonat határokon túl. Útlevél, vízum nélkül utazom oda, ahová a szívem vágyik… Így utazom minden áldott nap. Elutazom, aztán újból csak ha[287]zaérkezem, és magamra maradok gondolataimmal. Mert a gondolat szabad… – Mégis… mi tart itt téged, Remes komám? – Egy darabka föld. Nem nagy, de nekem szent. Ez a darabka föld: az anyám sírja… Bokor doktor nekibúsultan, boros fejjel könyökölt az asztal végén. Ujjai alatt egész halom törött fogpiszkáló hevert. Lipkai, friss, festékszagos regényét osztotta szét, senki se volt hajlandó érte fizetni. Még a milliomos Renner se. Ő is csak azt mondta, mint a többi: – Örülj, te szerencsétlen firkász, hogy elolvasom ostobaságaidat… Még fizessek is?… A cigányok Bokor doktor mögött húzták az andalító herkulesfürdői emléket. Bokor mellére vágott állal szomorkodott az asztal mellett. A szökevényekre gondolt. Krisztára és Gyenizsére, a boldog párra. Ők már messze jártak. Párizsba mentek nászútra… a művészek hazájába… Szöktek, annyi biztos. Titokban megesküdtek… Lesz miről beszélni holnap a szenzációra éhes városban… Felhörpintette maradék borát, aztán magához intette a füstös képű, fiatal cigányprímást. – Elég a valcerből! – szólt rá keserűen. – Told ide a pofádat… – Igenis naccságos uram – ragyogott a prímás arca, hogy végre őt is észreveszi valaki. – Szolgálatára naccságos uram… – Húzzad azt a nótát, hogy: „gombház hej, ha leszakad, egy helyébe száz is akad”… Ismered? – Ismerem… – súgta a cigány –, már hogyne ismerném, naccságos uram, azs apámtul tanultam… –, és zavartan pislogott a kávéház túlsó sarka felé, ahol ismeretlen, borzas fejű fiatalemberek boroztak. Keserű mosollyal hajolt a nótát rendelő orvos fölé. S valamit súgott a fülébe. Bokor futó pillantást vetett az idegenekre, aztán dühösen kiáltott a cigányra: – Rendben van, more!… Akkor játsszál, amit akarsz, és eridj a fenébe! [288] |
Fejlesztette: GAS Softwares