Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Békássy Gyöngyi: A magyar zene rokonsága

Melyik az igazi magyar zene?… Azok az ős-egyszerű, ötös hangsorú dalok-e, amilyeneket Erdély bércei között gyűjtöttek nagy zenészeink, vagy a cigányok játszotta nóták?…
Erre a kérdésre most már lassacskán ugyanazt a feleletet találja meg mindenki. Azt, amit az itt összeszedett néhány dallam és néhány érv is bizonyítani kíván: hogy voltaképpen ez a kétféle zene elválaszthatatlanul összetartozik, és hogy egyformán nagy kár volna, akár ha csak az ősi, akár ha csak az újabb volna eredeti magyar zene. Szerencsére mindegyik az. A magyar zene évezredek óta fejlődő, csodálatosan hatalmas, gazdag, változatos termésű, ősi fa. A magyar faj itteni ezer évében is folyton alkotott és alkot már régebben is az a faj, melyből a magyarság származott. Alkotásainak ma is föllelhetjük ősrégi, újabb és legújabb nyomait Ázsia- és Kelet-Európa-szerte, amerre csak fajunk és rokonsága megfordult valaha. Ugyanaz az ősi szellem a különböző korok és viszonyok tükrében más-más szint és alakot játszott. De a huszadik századbeli magyarnak ösztönös, szíve-vére ütemét követő zenéje épp olyan faji megnyilvánulás lehet, mint az a tizenegyedik századbelié volt. És míg valami tudatlan és újat alig alkotó hegyi-pásztor-népnél természetes az, ha ma is az ezer év előtti, dudaszóra termett dallamokat játssza ma is dudán, viszont az ezer évet végig küzdött és tapasztalt, s csak részben dudán játszó pásztoroktól, de nagyrészt a harci sípok és húros hangszerek zenéjéhez szokott katonanépektől származott magyarságnál természetellenes volna, ha még ma is csak a legősibb zenét vallaná sajátjának. A dallamok jellege szorosan összefügg azzal, milyen hangszeren termettek. Hogy a hunok már kétezer éve Kína határán ismerték a hegedűt, bizonyítja egy kis húros hangszer, amit a kínaiak még ma is „hun hegedű”-nek neveznek.
Ha a faji sajátságot kutatjuk a zenében, a nép- és műzene között sem vonhatunk éles határt. Amelyik népnél parasztság és művelt osztály egy faji egészet alkot, össze van nőve a zenéjük is, úgyhogy egy eleven egészet kellene ketté vágnunk, ha a két felet egymástól el akarnánk választani. A művelt ember iskolázott zenéje természetesen több idegen hatás alatt fejlődik, mint a falusi népé, de azért emez sem mentes az átvett elemtől, viszont az igazi teremtőerő áttör minden szerzett tudáson és hatáson, és valamennyit saját egyénisége, faji sajátsága szerint idomítja. Külső zenei elemeket folyton egymástól vesznek át a népek, de ezek az elemek minden népnél annak lelki képét öltik magukra. Az igazi [273] faji és nemzeti érték maga ez, az örökbe alkotó, mindent saját képére alakító szellem, nem pedig az egyes zenei elemek.
A magyar népdal végtelen sokfélesége mutatja a magyar teremtőerő minden más népénél kiapadhatatlanabb voltát. Amelyik nép mástól vette át dalkincsét, az folyton ugyanazokat az ősi alakokat változtathatja. Magyar nóta ellenben más-más zamatú terem minden korban, minden vidéken, minden életkörülmény között. Más az alföldi nóta, más a dombokon és más a nagy hegyek között termett. Más a paraszt nóta, más az úri nóta. Ez a különféle zamat mutatja, hogy őszinte, hogy ösztönszerűen és nem keresettséggel íródott, vagyis hogy – népdal valóban, még ha lekottázta is a szerzője. Még az is, hogy a mai divatos magyar dalok néha bizony szószátyárkodók, langyosan érzelgősek, hogy már nem a puszták, hanem a város íze érzik rajtuk – legjobb esetben a kisvárosé vagy a városkörnyék afféle fölparcellázott romantikájáé – az is azt mutatja, hogy a magyar dalköltészet ma is él, a helyzetből fakad, alkot, és nem minta szerint készít. Az pedig, hogy a magunkfajta falusilelkű magyarnak, akiben még a nagy puszták, a szabad távlatok sóvárgása ég, kevésbé tetszenek ezek a dalok, nem a dalköltők hibája, hanem az életé, amiből merítettek. Az elvárosiasodó, elgyáriparosodó, elaprózott, bekerített élettől féltjük népünk őserejét, nem annak őszinte kifejezésmódjától. Kerüljön csak megint szabadabb, szebb életbe ez a ma is teremtő, eleven zenei érzék, megint hasonlítani fognak ösztönös dalai a múlt századok erőteljes, mély, büszke, a messzeséget tükröző népzenéjéhez, melytől a paraszt dalok ma sem távolodtak még el. Az is bizonyos azonban, hogy a tudatos, a magasabb rendű magyar zeneművészet mindig csak ebből az egészséges, szabadon kifejlődött, nagytávlatú magyar lélekből fakadhat, fakadt eddig, és fakad egyre.
Viszont természetes, hogy a közönséghez idomodó cigány vegyesen játssza a „városi” álmos magyar dalt a széles puszták szülte csapongó, sóvárgó és ujjongó és mégis büszkén tartózkodó, ős, magyar lelkű zenével. Amelyik közönség az egyik fajtától melegszik föl, azt hidegen hagyja a másik. Ez is azt bizonyítja, hogy nem megszokás kérdése, mi tetszik és mi nem, hanem a véré, a természeté, legbensőbb lényegünké. Hozzászokni lehet az idegenhez, sőt az ellenszenveshez is, de tűzbe jönni hallatára nem lehet. A klasszikus zenét figyelmünk, értelmünk akkor is méltányolhatja, ha érzései bennünk nem keltenek visszhangot, mert idegenül fejezi ki őket. De a csupán érzékeink gyönyörködtetésére, hangulatunk aláfestésére, életkedvünk fokozására való könnyű zene – amilyen a cigány játéka – semmit sem ér, ha nem a mi vérünk üteme szerint mozog, ha idegeink maguktól is meg nem értik figyelmünk megfeszítése nélkül is. Nincs az az elmélet, ami pótolhatná az embernek a neki való zenét. Az elméleti emberek által annyit kifogásolt s bővített szekund lépések, a felsíró, fölemelt negyedik és hetedik hangok, a pusztai szélként zúgó és forgolódó, fékezhetetlen és [274] többszólamúságba-illeszthetetlen, csak zsongó, búgó, csilingelő, kíséretet bíró dallamok: életét, lelkét csendítik meg a magyarság egy nagy részének. És ugyanezekre hatnak ugyanígy a különös varázsú ősi ötös-hangsorú vagyis pentatonikus dalok is minden elméletnél jobban bizonyítva ezzel a sokszor egymással szembeállított ősi pentatonikus zene, meg a keleti moll-zene közös hangulatát, egy gyökérről való voltát.
De ezt mutatja az is, hogy amerre pentatonikus dalokat találunk – Japántól kezdve, a mongol, török, tatár pusztákon végig egészen a kelta zeneterületig –, mindenhol mellette, közte találjuk a fölemelt hangokban bővelkedő dalokat is. Mindenesetre a pentatonikus az ősibb, míg ez a határozott moll-skála az újabb forma – de végre is, az újabb nem mindig rosszabb! Az igazi fejlődés ürügyével való idegen-lényeg-átvétel mindig az! Márpedig az újabbnak látszó moll dalokat ugyanaz a faji lélek termette, mely az előbbieket.
Mai hetes hangsoraink előtt majdnem egész Ázsia- és Európa-szerte öthangú hangnemek járták. Ezek a pentatonikus dalok nagyobb hangközeikkel erőteljesebbek, szenvedélyesebbek, titokzatosan fenségesebbek mai simán kiegyenlített hangsorú dallamainknál. Ezekben is vannak dúr és moll-hangzások (nagy és kis-tercek), de jellegben, nagyobb hangközeikkel mégis valamennyien rokonabbak a mai moll, mint a mai dúr-dallamokkal. Mikor aztán a mai hangnemek kezdtek kialakulni, egyre nyilvánvalóbbá lett a keleti és nyugati népek ízlése és vérmérséklete közti különbség. Az előbbiek népzenéje egyre határozottabban a moll-hangzások, a bővített hangközök, a csapongó, nehezen harmonizálható, de kevés harmonizálással is gazdag változatosságú dallamok kifejlesztése felé haladt. Utóbbi a dúr-hangnemekben, az egyenletes, józan dallammenetben találta meg önmagát, az egyszerű szólamokban, melyeket csakis a többszólamúság tesz jó hangzásúvá; vagyis melyek csupán többedmagukkal, tökéletes, gépszerű összeilleszkedésük folytán válnak érdekessé. Tehát mélyreható, néplélekbeli különbség jut kifejezésre két faj zenéjében.
Bárki megfigyelheti, hogy a Magyarországtól nyugatra lakó népeknél ritkaságszámba megy a moll népdal, különösen táncdal. Csakis a valószínűleg szittya-keverék keltáknak ősi, többnyire pentatonikus – feltűnően japánias – dalai a kivételek, és a mór – tehát keleti – jellegű spanyol dalok. Oroszország a népzene terén is egyesíti a két fajt magában. Csapongó, tüzes, turáni pusztákról származott moll-dalok – a magyar néplélekhez csodálatosan közel-állók – vegyülnek a csupán karénekben érvényesülő, egyszerű szláv dúrtémácskákkal. A Balkánon is összeérnek a szláv dudanóták a hegedűre, sípra, kobozkíséretű énekre való, dúsan cifrázott török dalokkal, melyek olyan nagyon emlékeztetnek kuruczenénkre, és melyeknek rokonsága a török–tatár vidékeken véges-végig, a fehér-hun emlékekben rendkívül gazdag Felső-Indián át egészen a [275] Csendes-óceánig megtalálható, ahol aztán – Kínában, Japánban – megint vegyesen található egy egészen idegen jellegű zenével, az amerikai legvadabb jazz-hangzással, de még inkább a macska-zenével sok rokonságot mutató Csendes-óceán-vidékivel.
És e nagy terület rokon dallamainak – akár pentatonikusak, akár későbbi jellegűek – rokon mindenhol az előadási módja is. Bizony cifrázzák, cikornyázzák azt mindenhol, akár csak nálunk a cigány, bizony cifrázzák a mi népi énekeseink is azokat a némelyek szerint olyan puritán egyszerűségű pentatonikus dalokat ugyanolyan furcsa fejhangon, mint a japáni vagy mongol énekes! Vég nélkül cifráz tilinkóján a magyar pásztor, akárcsak a fehér-hunok utódja Indiában, ahogy Zajti Ferenc fonográflemezeiről már a rádióban is halottuk. Vagy hallgassunk régi kisázsiai török hegedű-dalokat; vagy hallgassunk bolgár népdalokat: mintha csak kuruc dalokat hallanánk Cinka Panna hegedűjén!
A magyar dalnak régit és újat magában foglaló nagy egységén belül azonban határozottan két jelleg-csoportot különböztethetünk meg. Ugyanazt a két ágát a fajmagyarságnak, ami – bár egymástól el nem választható – de mindenben megkülönböztethető. Nyelvészeink az egyik ágat finnugornak, a másikat török–tatárnak nevezték, antropológusaink az egyiket keletbaltinak, a másikat mongol-kaukázusinak vagy turáninak; történelmi szempontból nézve valószínűnek látszik, hogy az egyik már régen Kelet-Európában és Előázsiában szerepelt szittya népek maradványa, a másik az ázsiai óriási hun birodalmakat alkotott törzseké. Mindkettőnek közös származását azonban most már az óvatosabb tudomány sem tagadja, a néphagyomány pedig mindig kétségtelenül vallotta.
Aligha tévedünk, ha ugyane két közös tőről fakadt és újra egyesült egyaránt színmagyar fajtípust látjuk a zenében is. Az egyik, a már régebb idő óta európai, régebben uralkodó, de a történelmi időkben már más népek közé beékelten, néha elnyomottan élt, faja fejlődésétől már elszakadt, de ősi sajátságait annál féltékenyebben őrzött, inkább passzívan fajfenntartó, mint aktívan nemzetalkotó nép, ennek ajkán maradt meg, főleg hegyvidéken, ősi változatlan alakjában a pentatonikus zene. Hiszen népviseletünk, népművészetünk, szokásaink legősibb elemeit is főleg hegyvidéken találjuk. A másik népelem az ázsiai hódító, államszervező, a nagy tereken mozgó, főleg alföldi és dombvidéki. Ez szabadon fejlődött, alkotott, ennek dalai is fejlődtek, változtak. Míg az előbbinek dalait nemcsak dalolja a nép, de maga is játssza maga gyártotta hangszerein, addig az utóbbi népelem csak énekelte dalait, a hangszerekkel való kisérést hivatásos zenészekre hagyta.
A cigány indiai zenész kaszt volt. Zajti Ferenc indiai kutatásaiból tudjuk, hogy már Indiában is uralkodott fehér-hunok hadait cigányzenészek követték mindenfelé hadjárataikon. A cigányokkal való találkozásunk eszerint régibb az európai zenével való megismerkedésünknél. A cigány ma is zenész kasztja a hun–turk [276] vérű magyarságnak, legjobb ismerője, leghűségesebb kifejezője zenéskedvének, hangulatainak. Cigányzenész csak ott van, ahol hun utódok vannak. És hogy nem a saját zenéjét játssza, hanem gazdáiét, annak bizonyítéka pl. az oroszországi cigány-dalok háromnegyedes üteme, ami a mi dalainkban ismeretlen.
Amíg a magyarság e legkeményebb rétegének, államiságunk gerincének, a törökös magyarságnak lelke is ki nem cserélődik, a cigányzenét nem pótolhatja neki semmi. Ahogy a mindent elegyformásító városi életben, ez a magyar lélek – sajnos – eljellegtelenedett, úgy jellegtelenedett – ebben is csak a magyarság kifejezőjeként – a cigányzene is. De mintha ez a folyamat most már megszűnt volna… Mióta a rádió megszólaltatja és szétviszi mindenfelé a magyarországi ízlést, mintha az egész magyarság jobban ráeszmélne saját mivoltára. Zeneszerzőink nagy részét talán csak egy évszázadok óta a zeneértőkbe nevelt előítélet akadályozza a magyar zenei lélek teljes átérzésében és új kifejezésében. Az az előítélet, hogy a többszólamú zene okvetlenül fejlettebb az egyszólamúnál, hogy tehát az egyszólamú jellegű, vagyis az egyeduralkodó dallamból és kíséretekből álló magyar zenének többszólamúvá kellene „fejlődnie”, úgy, mint a nyugati zenének. Pedig ez a kétféle zene nem hasonlítható össze, és nem fejlődhetik egyformán, ha igazán fejlődik. Az a magyar zene, amelyből hiányzik az uralkodó dallam olyan, mint a ruha, amiből hiányzik az ember. Lehet szép és érdekes, de semmi esetre sem eleven.
Hányszor észrevehető, hogy a magyar zeneszerzők a lelkükből fakadt eleven magyar zenét elnyomták, megnyomorították abban a hiszemben, hogy azzal is úgy kell bánni, mint a nyugati zene pontosan összeépíthető elemeivel! Miért? Mert tudatosan még most sem ismerjük fajunk zenéjét. Csak az öntudatlan alkotás legihletettebb pillanataiban tör elő a legnagyobbakból, és teremt egy-egy színmagyar remekművet. Ami aztán meg is találja útját a magyar közönség szívéhez akár a múlt század, akár a modern kor levegője érződik rajta! [277]