Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Bálint Sándor: Bácska kegyhelyei

A búcsújárás a vallásos népéletnek egyik legjellegzetesebb megnyilatkozása, a katolikus népnek legmélyebb közösségi élménye, amely Bácskában is bizonyos ünnepélyes keretek, megszentelt hagyományok között zajlik le. A búcsújárás néha több napig is eltart, és rendesen gyalogszerrel szokták megtenni: megvan a maga megszabott útiránya, hagyományos ének- és imádságrendje. A zarándoklat idejére mindenki aláveti magát a búcsúvezető szent embernek (Bácskában különösen híres a Zentán élő Szent Pista), illetőleg szent asszonynak. Minden útba eső templomot, kápolnát, szentszobrot, útszéli keresztet megköszöntenek. Amikor a búcsúsok a kegyhely tornyát meglátják, letérdepelnek, és hálát adnak, hogy eljutottak idáig. Beérkezéskor különösen a bunyevácok és sokacok megcsókolják a templom földjét, és üdvözlik a kegyképet. Közös ájtatosságuk elvégeztével kissé megpihennek, majd magukban is imádkoznak a kegykép előtt. A szabadon álló kegyoltárt olykor térden csúszva kerülik meg. Általános szokás, hogy a búcsúsok zsebkendőjükkel megsimogatják a kegyképet vagy legalábbis a kegyoltárt, és utána pedig arcukat törlik meg vele.
A lelki megtisztulást, azaz a szentségekhez járulást testi tisztálkodás szokta megelőzni. Bácska kegyhelyei mellett is találunk szent kutakat, amelyeknek rendeltetése nyilvánvaló. A népi felfogás szerint ezzel a kultikus mosakodással teszi magát méltóvá a hívő lélek a szentségekhez járulásra. A szent kutak vize különben népies szentelmény, amelyből a búcsúsok haza is visznek, hogy betegségükben orvosságul használják, így Vodicán, Doroszlón, Péterváradon. A bácskai kegyhelyek oltárán is szoktak viaszbábokat, offereket felajánlani: annak a kívánságnak jelképét, amelynek teljesülését várják. Így a magtalan asszony kis pólyásgyereket; aki házat épít, kis viaszházat; aki jószágait félti a pusztulástól, állatokat; a beteg fájó testrészét ábrázoló figurát ajánl föl: kezet, lábat, szemet, szívet, tüdőt, stb. Ha a kérés meghallgatásra talál, akkor hálájukat maradandóbb formában is megörökítik. Ilyenek a fogadalmi képek, amelyekből a Bácskában, sajnos, kevés maradt napjainkra, pedig művelődéstörténeti jelentőségük is van. Máskor a kérés teljesülése esetén a viasz offerek alakjával egyező ezüst-, olykor aranyoffereket ajánlanak föl. Az így fölszaporodott nemesércekből koronát szoktak önteni, és a kegyképre helyezik. Megemlíthetjük, hogy esküvőt is szívesen ülnek kegyhelyeken. Így Vodicára a mintegy 6 km-nyire eső Bajáról is ki szoktak régebben járni esküvőre, mert ezt a házasságra nézve különösen áldásosnak tartották. A búcsúsok elszállásolása többféleképpen történik. Vodicán a fűben pihennek le. Legtöbbször azonban a falu népénél húzódnak meg, rendesen ingyen. Vannak búcsús csoportok, faluk, amelyek évről évre ugyanannál a gazdánál szállnak meg, aki szívességéért csak azt kéri, hogy a búcsúsok imádságaikban emlékezzenek meg róla. Előfordul az is, hogy a helybeliek hívnak meg körülményeikhez képest többet-kevesebbet a vidéki búcsúsok közül, sokszor teljesen ismeretleneket is: megvendégelik, és szállást adnak nekik. Általában azonban a búcsúsok virrasztással töltik el az éjszaka nagyobb részét, amikor fölváltva imádkoznak és énekelnek, mindenik falu külön-külön a maga anyanyelvén. A magyarok, bunyevácok és sokacok vezetőjük irányításával, viszont a németek rezesbanda kíséretével szoktak énekelni. Érdekes, hogy a magyarok éneklésébe más ajkúak is szívesen belekapcsolódnak. Hasonlóképpen jelen szoktak lenni a magyar prédikáción még akkor is, ha már a maguk anyanyelvén hallgattak szentbeszédet. A faji jellegek a búcsúsok magatartásában is visszatükröződnek. A németeket fegyelmükről, a szláv ajkúakat érzelmes viselkedésükről, [162] szép énekükről, a magyarokat közvetlen, természetes tartásukról akkor is megismernők, ha népviseletük nem különböztetné meg őket.
Ismeretes, hogy Bácska a középkorban virágzó magyar táj volt, amely a hódoltság idejében szinte teljesen elpusztult. Buda felszabadulása után megindult a táj újjáépülése. Megkezdődik a bunyevácok, sokacok, szerbek bevándorlása, a németek telepítése, a magyarok délre vándorlása. A különböző nyelvű népek összehangolásában a katolicizmus – főleg bácskai kegyhelyei révén – igen jelentős szerepet játszik. Ezek a búcsújáróhelyek egy-egy kisebb táj középpontjává, mintegy lelki erőforrásává válnak, és nagy mértékben ébresztgetik e frissen települt lakosságban az új szülőföldhöz való ragaszkodás élményét.
E kegyhelyek közül legrégibb múltra Pétervárad tekinthet vissza, amely földrajzilag a Szerémséghez tartozik ugyan, de szellemi hatása Bácskában is messzire kiterjedt. Pétervárad a középkorban cisztercita apátság volt, a török időkben pedig derviskolostor (takija, ezért nevezik a helyet Tekijának is). A hódoltság után, 1693-ban a mecsetet kápolnává alakították át az idetelepült jezsuiták. Még ők hozhatták magukkal a híres Havi Boldogasszony-kegykép másolatát, amely hamarosan tiszteletben részesült. Savoyai Jenő 1716-ban éppen Havi Boldogasszony napján, azaz augusztus 5-én aratta a döntő fontosságú péterváradi győzelmet. A legenda szerint a harc már elveszettnek látszott, amikor Jenő herceg a kegykép előtt könyörgött segítségért. És íme csoda történt: nyár derekán, augusztusban hó kezdett hullani, amely a keresztényeket elrejtette a már-már fölülkerekedő törökök elől, és így a csata Mária híveinek győzelmével végződött. A diadalban egyébként Jenő mellett igen jelentős része volt a magyar Pálfy Jánosnak is. A nap újra kisütött, dél volt, éppen Úrangyalára harangoztak. A legenda megformálásából az tűnik ki, hogy maga a néptudat is új fehérvári diadalt érzett a győzelemben. A vidék azóta sok megpróbáltatáson ment keresztül, a búcsújárás azonban – a háborús nehézségeket nem számítva – a magyar Délvidékről, Szerémségből, Horvátországból állandó.
Sajátságos, hogy egyes bácskai kegyhelyek valamelyik délvidéki nép szívéhez különösen hozzánőttek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy más ajkúak, sőt más vallásúak is szívesen föl ne keresnék, hiszen a búcsújárásban a közös szülőföld egyesítő élménye is nagy szerepet játszik. Ilyen Keresztúr, amely a bácskai görög katolikus ruszinoknak kedvelt búcsújáróhelye. Tudjuk, hogy a XVIII. század folyamán Bácskában néhány ruszin falu is települt. A legjelentősebb közülük Bácskeresztúr, amely 1817-ben csodálatos esemény színhelye volt. A hagyomány szerint egy napon kutat kezdtek ásni a munkások. Mindjárt az első éjszakán, akik ott pihentek le munkahelyükön, hangot véltek hallani, és Mária alakját megjelenni a kútnál. A dolog azonban abban maradt, de 1822-ben két leánynak a kút közelében megjelent a Szent Szűz. Eleinte kinevették őket, de csakhamar csodálatos eseményeket kezdtek emlegetni a jelenés nyomában. Megindultak a zarándoklatok is. Később hatósági parancsra a kutat betömték, de híre már a Balkánra is átterjedt. A búcsújáró kultusz olyan hatalmas arányokban bontakozott, hogy 1855-ben újra megengedték, hogy kápolnát emeljenek a kút mellé. A szent kút körül sok gyógyulást emlegetnek. Különösen érdekes egy szlavóniai asszonyé. Nagy betegségében álmot látott, megjelent neki Mária, és azt tanácsolta, zarándokoljon Magyarországra, egy újonnan fölszentelt kápolnához. Ott imádkozzék, majd mosdjék meg a mellette lévő szent kút vizében. Fölébredve fogadalmat is tett a búcsújárásra, mire mindjárt jobban érezte magát. Az ura azonban a hosszú útba nem akart beleegyezni, mert félt a betyároktól. Felesége újra visszaesett, rosszul lett, és csak akkor gyógyult meg, mikor a Szent Szűz tanácsát végrehajtotta. Azóta is – különösen Mária-ünnepe[163]ken – latin és görög szertartású katolikusok nagy számmal szokták a kegyhelyet fölkeresni.
A sokacokat a XVIII. század legelején Ferenc-rendi barátok vezették hazánkba, és főleg Bács körül telepítették őket le. Ebbe a nagy múltú helységbe elhozták Dolnja Tuzla-i szülőföldjük kegyképét is, hogy új hazájukban is emlékeztesse őket régi lakóhelyükre és hagyományaikra. Sajnos, a bácsi búcsújárókultusz a múlt század folyamán elsorvadt, ma már csak emlékezete él. Szívesen fölkeresik azonban a búcsúsok a határban lévő Szent Antal-kápolnát. A hagyomány szerint hálából egy török építette, mert fia szemhályogját egy barát meggyógyította.
Bácskának egyik legérdekesebb magyar néprajzi szigete Doroszló, amely színes népviseletéről, ma is virágzó népköltészetéről, hagyományaihoz való ragaszkodásáról, lakosainak szép magyar típusáról méltán híres. A falu határában lévő szent kút kedvelt búcsújáróhely, amelynek a nemzetiségek közé ékelt dél-bácskai magyarság megőrzésében is jelentékeny érdemei vannak. A kegyhely Bájkút néven már a középkorban ismeretes. A szó a „bűvöl, elvarázsol” jelentésű bájol igével függ össze, tehát a kultusz bizonyára ősrégi. A török hódoltság idején lappang, de teljesen nem szűnik meg. A vidék szétszórt keresztény lakossága szívesen fölkeresi. A XVIII. században dunántúli magyarok építik újjá a falut, de ezzel együtt a búcsújárókultusz is újjászületik. A hagyomány szerint egy vak embernek álmában Mária meghagyta, hogy szemét a bájkúti forrás vizében mossa meg. Látását csakugyan vissza is nyerte. Más gyógyulásokat is emlegettek, ami azután a doroszlói búcsújárás kibontakozásához vezetett.
Egyetlen más bácskai kegyhelyen sem fakadt a hagyományoknak és legendáknak annyi színes virága, mint Vodicán, magyarosan Máriakönnyén. Keletkezésének jámbor történetét többféleképpen mesélik. Egyesek szerint valamikor még pusztaság volt itt. Az egyik magas nyárfára függesztett Mária-képhez sokan jártak a környékről ájtatoskodni. Így tette egy öreg házaspár is. Imádság közben azonban útonállók támadtak rájuk, mert azt hitték, hogy gazdagok. Minthogy semmit sem találtak náluk, bosszúból megkötözték őket, szájukat betömték, és magukra hagyták. Ekkor a kép részvétből könnyet hullatott fölöttük, amelyből a mostani két forrás támadt. Mások úgy tudják, hogy a Mária-kép alatt egy vándorlegény pihent meg. A legény éppen elhagyatottságán kesergett, amikor úgy érezte, hogy vízcseppek hullanak a karjára. Nem tudta mire vélni a dolgot, mert eső nem esett. Körülnézett, hát úgy látja, hogy a Szűzanya siratja őt, annak a szeméből hullottak a könnyek. Mária meg is szólalt, hogy a forrásból merítsen vizet. Forrást azonban nem látott sehol sem, de azért ösztönösen lehajolt, és íme csodák csodája, Mária könnyéből forrás fakadt. Megmosakodott benne, és egészen megújult a lelkében. Bajára érkezve aztán elhírlelte a dolgot. Egy másik legenda szerint egy kisfiú mindig kijött a Mária-képhez, és énekével szolgált a Szent Szűznek. Egyszer két cigány meghallotta, és a gyereket el akarta rabolni, hogy komédiásoknak eladja. A fiúcska hazafelé menet szándékukat észrevette, és ezért visszamenekült Máriához, aki oltalmába vette, palástjába takarta, és elrejtette üldözői szeme elől. Vodicára a görögkeleti szerbek is elzarándokolnak. Szerintük a vidéken valamikor egy magyar és egy szerb diák vándorolt. Az úton azonban farkasok támadták meg őket. A közelben egy magas fán a Szűzanya képét pillantották meg. Hozzá fohászkodtak, és sikerült is megmenekülniük. A fa alatt két forrást találtak egymás szomszédságában. Elhatározták, hogy ezt a helyet – mindegyik a maga vallása szerint – Szűz Máriának fogják szentelni. Csakugyan azóta is egyik forrás körül a katolikusok szoktak ájtatoskodni, a másikat pedig a görögkeletiek tartják nagy tiszteletben.
Bizonyos, hogy a vodicai búcsújárás a XVIII. században kezdődött, és azóta nemcsak a római katolikus magyarok[164]nak, németeknek, bunyevácoknak, sokacoknak, hanem a görögkeleti szerbeknek is különösen kedvelt kegyhelye. Máig franciskánusok gondozzák. Kezdetben a Baja vidéki, ma már részben elmagyarosodott bunyevácoknak áhítatforrása. Ismeretes, hogy a bunyevácokat a török hódoltság, illetőleg Buda felszabadulása után barátok vezetik új hazájukba, Magyarországra. A bunyevácok ma is a kegyhely leghívebb zarándokai közé tartoznak.
Mennyi mindent megőrzött a vodicai búcsú a régi vallásos élet megszentelt életöröméből, boldog teljességéből! Vodicán még ma is találkozunk a búcsúval kapcsolatos leányvásár nyomaival. Az idősebb búcsúsok virrasztás közben olykor-olykor táncra kerekednek, hogy így járjanak a Szűzanya kedvében. Nem kell megbotránkoznunk, hiszen Dávid király is táncra perdült örömében a frigyszekrény előtt.
A szerbek búcsúja Urunk színeváltozásának ünnepén, ónaptár szerint augusztus 18-án szokott lenni. Az első világháború előtt nagy számmal jöttek Bácskából, Bánátból, Szerémségből, Baranyából, sőt Szentendréről is ortodox búcsúsok. Az istentisztelet után a fiatalok felálltak a kólóhoz, amely a pópa intésére kezdődött meg. A legények ilyenkor a kiszemelt lánynak almát adtak, amelybe rendesen egy szál virágot is tűztek. Ha a lány elfogadta az almát, azt jelentette, hogy szívesen veszi a legény közeledését. Az öregek meg a forrás körül vigadoztak.
Amint látjuk, Bácska kegyhelyei nemcsak eredeti vallásos hivatásuknak felelnek meg derekasan, hanem társadalomnevelő, nemzetépítő feladatot is teljesítenek, amikor a különböző ajkú híveket a közös megszentelt szülőföld, a Szent István-i magyar haza igézetében egyesítik.