Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Cziráky Imre: Szerelmesek

Avatatlan szem ugyan hiába erőlködött volna: Surján András és Nagy Veron szerelméből édeskeveset látott, hallott a nagyvilág. Még a falu sem igen. Hiszen ők maguk sem bizonykodtak valami nagyon egymásnak. Nem illős az! Nem rendes az már, ha az ilyesmit nagyon kell mondani. Tudhatni azt amúgy is!
Csak az olyan úrféléknek való az a sok cele-cula beszéd, aminek biztos a fele se igaz. Vagy hajlamoznak egymáshoz, vagy se. Ha igen, akkor csak hamarább megérzik ők, mint más meglátná. Nem igaz? Vagy egymásnak rendelte őket a Magasságbéli, vagy se. Ha igen, akkor úgyis összeboronálódnak, ha nem: akkor meg hiába minden erőlködés.
Hiába, csak más a falu! A virágai is egyszerűbbek, nem olyan pompázók, mint a városi üvegházak furcsa, buja illatú virágcsodái. Hogy aztán úgy, a mezőn szétszórva mégis olyan utolérhetetlen színpompával tudnak tetszelegni, illatozni, az már a magasságbéli Főkertész utolérhetetlen szakértelmét dicséri. Ennek a csodaszép elrendezésnek is megvan a maga értelme. Hiszen a maga gyönyörűségére teremtette ilyen szépnek! Csak Ő nézi leginkább őket, ha úgy napsütéses tavaszi napokon kikönyököl valami bárányfelhőre. Ha eltikkadnak, esőt küld rájuk, s Ő szórja teli napsugaras aranyporral őket, Ő festegeti ki pirosra, kékre, sárgára a seszínű bimbógyerekek szirom arcocskáit, de olyan szépre, hogy maga is belemosolyodik. Amire meg egyszerű válaszképpen kipattan a bimbó, s a tengersok kis virág visszanevet a bárányfelhő megett mosolygó Nagyúrra, ki megelégedetten, boldogan sóhajt egyet a mező felé. Ettől a mennybéli sóhajtól lesz illatterhes tavasszal a levegő a falusi réteken.
No de nem újság ez, amit mondok. Ha nem is mondja, tudja ezt a falun mindenki, ha hanyatt fekszik a virággal tarkázott tavaszi réten, és mosolyogva mer nézni a magasságba, a bárányfelhők fölé. Az ilyen szépen, ilyen egyszerűen, ilyen megmagyarázhatóan lát mindent a széles világon, ahogy most elmondtam. Csupán két szentségesen nagy titok marad számára a nagy mindenségből. Ezekből is az egyik: aki felette van, most sóhajtott le a mezőre, s illatos leheletével agyonitatja a felfelé tekintőt olyannyira, hogy az szavát veszti. Pedig nyilvánvaló, hogy bódult, magasba tekintő némasága beszédesebb a legszebb szavú imádságnál is!
A másik nagy titok alatta van. Rajta hever. Az illatos istenpalásttal leterített föld. A föld…! A virágot, a kenyeret, a verítéket, az áldást és a sírgödröt termő, édes, titokzatos föld. Amely hegyeket tart, folyókat ringat, amelyen fürgén, magabiztosan fut a sokfajta bogár, otthonosan tipeg a sárga kisliba. A föld, mely olyan nagy és olyan kemény, mint az Isten ökle, és olyan puha, mint az Isten áldó tenyere. Puhább a tollas ágynál. Szinte kár megmozdulni a hanyatt [156] fekvőnek. Legfeljebb ha óvatosan leereszti egyik karját fektében, megsimogatja, és szétterpesztett tenyere rajta felejtésével megpróbálja kiérezni, hogy lüktet a föld szíve…
Most már bajos megállapítani: Surján András kezének van-e olyan érzékeny tapintása, vagy valójában a bolondos öreg föld szíve dobbant nagyot, amikor a meztelen lábú Nagy Veron a fűben heverő legény mellé ért. Andris felriadt álmodozásából, mint akit tetten értek. Hirtelen fél könyökre támaszkodott, s rámosolygott a lányra. Az visszamosolygott. A legény pajzánkodva kapott a közvetlen közelében álló lány lábszára felé, de az rácsapott a keze fejére, és ijedten szólt:
– Maradhass, te bolond, ehen gyün édesapám is e!
Az öreg Nagy Pali már ott is volt.
– No, mija?! – köszöntött rá a legényre.
Az felkászálódott, s bökött egyet a kalapja felé.
– Mán vártam keteket. Egy darabig néztem amazokat, de nem átam ki sokáig.
Ujjával a domboldal felé mutatott, hol a sokadalomból kimagasló mérőlécek jelezték, hol jár a komissió, mely birtokba helyezi az alsóhegyi határ új gazdáit: a falubéli, de főleg a folyón túli Vranyics község agrárföldigénylőit.
– Hát osztják? – dörmögte az öreg.
– Osztják, az istenfáját! – mormogta rá sötéten a legény.
– Oszt mit látsz, adódik is el valami? – kérdezte különös érdeklődéssel a lány.
– Adódik, de maj minnyáját a vranyicsi jegyző veszi, hogy a fene egye el a pofáját! Potya pízé! Ahogy kinézem, mire a komissiót ide kivezette, mán a javárú a zsebibe vót a szerződés. Adta rá az előleget a sok bambának mán hónapok úta, azoknak meg jól gyütt a potyapíz, írták alá a papirost, oszt most ehen e!
– Andris, a Hajlást is a vranyicsiak kapták?
– Jobbadán. Ugyan megállj csak… az ám! Ott a Fok felüli részen a Gojko is kapott tizenegy kvadrátot!
– Mellik Gojko? Tán a mi borbénk? – érdeklődött sietve Veron.
– Az.

[Kép 04] Hangya András rajza

Összenéztek, összenevettek. Nevetésüket azonban valami keserű fájdalom tette erőltetetté…
– Most is ott bicceg a fődje körül, akar a búbos banka a borozdában.
– Szótá neki valamit a fődrű?… Hogy megvennénk, ha elanná… – kérdezte az öreg. [157]
– Mit szóljak neki? Csak annyit mondtam, hogy mondom: eladod-e, Gojko?
Veron tengerszínű szeme kerekre nyílt, vérdús, húsos szájaszéle is felhasadt a nagy érdeklődésben, amint kérdezte
– No oszt?
– Oszt aszonta a girhes, hogy aszondja nagy az ára ennek! Mán úgy vót, hogy fölkérdezem: mégis, mit kóstál? De amikó avvá gyütt elő, hogy ez állami ajándék az elnyomottak, a kisemmizettek számára, megfordútam, oszt otthattam.
– Jól tetted, Andris – vágta rá indulatosan az öreg. – Hát ki bántotta űket? Hisz alig egynegyedét teszik a falunak, a telekben meg fél falu a nevükön van! A Gojkónak is vót födje! Elitta!
Veron szólt közbe
– Azért mégis ajnározni köllött vóna egy kicsit! Ha olyan iszós, mind ahogy édesapám mondja, akkó csak píz köll annak, nem főd! A főd csak annak való, aki szereti. Aki a fődet nagyon, nagyon szereti. Nekünk: magyar parasztoknak! Pedig kevés jutott nekünk belüle a régi világban is, most meg még kevesebb, de azért mégis nekünk teremtette azt az Úristen is!
Elhallgattak. Ott álltak mind a hárman, mint a gutaütöttek: bénán, bambán. Magyarok. Szerelmesek. A föld, az édes, drága, a virágot, kenyeret, verítéket, áldást és sírgödröt termő édes anyaföld századok óta megcsalt, kisemmizett szerelmesei.
Vagy kétszáz lépésnyire tőlük pedig osztották a földet. Osztották az ezeresztendős kemény törvényekkel, magyar vérrel, könnyel, verejtékkel mások számára őrzött földet… másoknak.
Álltak hallgatagon, mint a magyar paraszti sors drámai szoborcsoportja. Csak néztek, néztek a domboldalon mozgó sokaság felé, de mást láttak.
Az öreg Nagy Pali keserű megnyugvással a maga sorsát. Az apja sorsát. A magyar paraszt évszázados sorsát.
Surján András erőtől duzzadó két karja úgy csüggött le széles válláról, mint a gutaütötté. Belsejét feszítette a fojtó indulat. Ütni szeretett volna! Közibük vágni! Kirántani a legvastagabb mérnöki karót, és vágni, csépelni mindenkit, aki ott van. A Gojkót, a mérnököt, a vranyicsiakat, mindent, ezt a keservetes nagy világot!
Veron ott lihegett megette. Piros szájából a kilihegett pára ütemesen melengette Andris fülét.
Emlékezett.
Aratás volt. Kidöglöttek az emberek a munkából. A kazalrakókat leszédítette a meleg a megrakott szekérről, a félig kész asztagról. Ő is ott állt bódultan az eperfához támaszkodva. Akkor jött el a lány. Mintha most is látná izmos lába szára fehérségének villanását, ahogy fellépett a félig leüresített szekérre. Még csak a markába se köpött, amikor a magterhes, nehéz kévébe döfte villáját. Piros, húsos szája félig kinyílt, barna-piros arca még pirosabb lett, s kemény melle ütemesen ringott egy-egy asztagra hajított kéve után. Ő már akkor tudta, hogy Nagy Veron lesz a párja!
A kocsiról leszálló lánynak csak annyit mondott: „Veron, az anyád!” Évődve hátba vágta, másnap a kocsmában elsőnek kérte fel a délutáni táncban, miből viszont a lány is megtudhatta, hogy ha az Úristen is úgy akarja, őszre Surján Andrásnénak tisztelik Nagy Pali lányát.
A többit Róza néni intézte el: a „gügyö”, a falu házasságközvetítője, akitől Andrisék hamarosan megtudták azt a mindenképpen örvendetes hírt is, hogy az öreg Nagy Pali ezerötszáz dinárt is szánt a lányával a szobabútoron meg a hummiegymáson kívül, ami ilyenkor kívántatódik. Az is Róza néni szele volt, hogy ezen a pénzen tíz-tizenöt kvadrátnyi földet is lehetne venni a vranyicsiak földjéből. Nagy Veron is érték, de ha hozzászámítódik még tíz-tizenöt kvadrát a Fok felüli részen a Hajlásból, nyilvánvaló, hogy szebbet, kívánatosabbat az angyalok se tudnak álmodni a magas [158] mennyországban.
A magukba roskadó csendet Veron törte meg.
– Tán odamennénk? – mondta, és kérdőleg nézett a másik két megigézett felé.
– Azt ugyan éppen nem! – fortyant fel az apja. – Ne szánakozzon senki se rajtunk, ha kimaradtunk is az osztásbú! Vót ez másképp is! Lesz ez másképp is! Akié a munka, azé a píz! Akié a píz, azé az ország! Gyerünk, lányom!
Odacsapott a mellére magabízó öntudattal, ahol a kislajbizsebben a Veronnak szánt ezerötszáz dinár lapult a vászonzacskóban, és kemény lépésekkel megindult vissza, a falu felé.
Andris illendőnek találta, hogy kövesse. Csak Veron állt még egy helyben, s önkénytelen, szinte szerelmes taglejtéssel emelte fel két karját. Az egyik karja a Hajlás felé mutatott, a másik Andris felé. A Hajlás zöldülő lankája némán tűrte a húsán osztozkodó tömeget, de mintha a Fok felől fújdogáló szellő szárnyán valami szerelmeset üzent volna Veronnak.
A lány kitárt két karja lecsuklott. Mintha két sebzett madár hullott volna le a tarlóra. Andris után lépett. Pár lépéssel utolérte, megragadta a legény karját, és idegesen kérdezte:
– És most mi lesz?
– Semmi se lesz.
– Semmi?!
– Semmi. Őszre megesküszünk, oszt kísz.
– Hát a Hajlás?…
Surján András a lány ijedt arcába nézett. Vagy tízet léphettek, amikor folytatta
– A Hajlás… úlláccik, lemaradt tűlünk!
*
Keserű lett a szája íze azon a napon a falu minden kisemmizett magyarjának. Kivált azoknak, akiknek a keblükben hordott vászonzacskóban ott lapult meg a nélkülözéssel, verejtékkel összekuporgatott pénzecske! De az öreg Nagy Pali kiadta a jelszót: akié a munka, azé a píz! Akié a píz, azé az ország! Mintha megnyugodott volna ebben a falu is.
Mert tényvalóság, lehetett venni földet. A vranyicsi jegyző, ahogy vette, úgy adta. Csak épphogy dupla áron. Így aztán az is vehette, aki magyar.
Nagy Pali kiszámolta ugyan a lakodalom másnapján Surján András elé az ezerötszáz dinárt, amiből a Gojko tizenegy kvadrátját szépen meg lehetett volna venni, ha a Gojko adta volna, de a leszámolás után apai tanácsként azt javallotta Andrisnak és Veronnak, legjobb lesz a drága pénzt betenni a takarékba Veron nevire. Aztán majd változik az idő. Megpuhul még a Gojko is. A vranyicsi jegyző se tudja bolondítani a népet sokáig.
Így került Veron hozománya a takarékba.
Így kezdődött el Surján Andrásék családi élete.
Csúnya esztendők jártak akkortájt. A munka keserű halotti tora volt az a nincstelen tétlenségben eltöltött, hosszú idő. A csodatermő munkára váró, a kenyeret adó munkára váró, élni, megélni akaró embertestek ott lapultak heteken, néha hónapokon keresztül a félszemű házak áporodott levegőjű szobácskáiban. Hosszú, feledtető álmokat aludtak, ha csak lehetett, ha csak fel nem riasztotta a munkátlanságtól meggémberedett testet a szunyókálásra kényszerített lélek ébredő szava: mi lesz?!
A kiszáradó lélek taplója meg-megittasodott néha az alig fékezhető indulattól, s ha az olcsó pálinka mákonya is segített ködösíteni az agyat, bizony, a csillagos bicska léket vágott itt is, ott is a horpadt melleken. És csúnya szavak kíséretében hívta tanúságtételre a keserűség az Istent…
Nem mondom, jött a nyár is. Adott munkát. A napsugár, a virágos rét adott örömet. Aztán megjött Palika, esztendőre rá a Marika is. Szebb, pirosabb képű kisgyereket hét határban se lehetett találni Surján András gyerekeinél! Ilyenkor összenéztek Veronnal, mosolygástól [159] elszoktatott szemük összetalálkozott, s az Isten neve ilyenkor úgy buggyant ki a szájukon, mint a kövér meggyszemből a piros lé…
De a Hajlásról, földszerelmes szívük vágyakozásának örök tárgyáról nemigen beszéltek azóta, hogy András megütötte Veront.
Csak egyszer ütötte meg. Valójában a vér is alig látszott, ami kibuggyant az asszony szája szélén. A Hajlás miatt volt az is. Gojko megkínálta a földet kétezerért. Veron sokallotta. Nem akart adósságot. Pedig ő még szerelmesebb volt abba a darab földecskébe, mint az ura. De fájt neki a Gojko élhetetlen éhessége. Józan paraszti esze megérezte: ha a Gojko már kínálja is, akkor nagyon eladó az a föld. Csak a munkát, csak a földet értékelő esze megborzadt 500 dinár adósság vállalásától mégis. Hogy aztán az ura erőltette, kicsöppent a száján a hetyke kijelentés
– Akié a pénz, azé a…
De nem fejezhette be, mert a szájába forrasztotta a szót az ura ökle.
Az asszony megdermedten nézett az emberre. Ez lenne a régi, felhőket, virágokat bámuló Surján Andris, az ő régi mátkája?
Nem, ez Surján András volt, a föld szíve dobogását kitapogató, földszerelmes paraszt! Az ő ura!
– Nem jól tanultad meg a kádenciát apádtól, Veron! Akié a munka, azé a píz, akié a píz, azé az ország! Hát mostantú fogvást ehhő tartsd magad! A pízed se köll! Ússe veheted meg mán rajta a Hajlást. De mostantú fogvást csak akkó jártasd a szád, ha többet dógozó, mint én!
A kis vércsíkot a kendője sarkával hamar letörölte Veron, s mégis a szája szélén, mintha valami kemény vonású ránc maradt volna a nyomán. Olyan ránc, amit csak mélyen átélt szenvedések vagy kemény elhatározások szántanak az arcra.
Több szó nem esett, de valami nagy változás állt be a család életében mégis. Veron is, András is nekiveszejtette magát a munkának. Veron alighanem kivehette pénzét a bankból, mert rövidesen egy kis, kajla szarvú tehén állt az istállóban. Csak ennyire futott a leértéktelenedett pénzből. András szinte tudomást sem vett a tehénkéről. Nem etette, nem itatta. A Veroné!
Andris kubikosnak szegődött. Hetekig nem jött haza. Ha hazajött, leszámolta a maradék pénzt az asztalon. Veron sem maradt tétlen. Mosni járt a jegyzőékhez, a patikába, meg mindenhova, ahonnan pénz csurrant. A bolond is láthatta: agyondolgozza magát. Andris is látta. De ő sem csinálta másképp. Úgy érezte, nem is lehet másképp. A paraszté a munka virradattól vakulásig! Az apja sorsa is ez volt. Az övé is az. Panaszra különben sem volt oka. Mindég tisztább volt az inge, mint akárkié a kubikusok közül. A gyerekei se voltak rongyosak. A ház mindég rendben, a kamra sem üres. Mi kell még?
Igaz, Veron sokat köhögött már két télen át. De azt is meg lehet szokni. Nem fájlalta semmijét. Nem mondta.
A Hajlás parcellái már javarészt gazdát cseréltek. A pénzesebb, egy-két láncos magyarok is veszegették a földet a vranyicsiaktól. Csak Gojko tartotta még magát. A borotva is reszketett már a kezében, elitta már a mesterségét is, de a földet csak tartotta. Miben bízott, kinek tartogatta: ki tudja?
Egy tavaszi szombat este, amikor Andris az egyhetes kubikolásból hazaért, az ágyban találta az asszonyt. Sápadt volt az arca, és nagyon halkan beszélt.
– No, mija, tán valami bajod van? – kérdezte Andris, miközben leszámolta az asztalra a heti keresetet.
– Most már nincsen – válaszolt az asszony.
Aztán benyúlt a keblébe, s az onnan kivett, összehajtogatott friss írást odatolta az ura elé az asztalra.
– Most má nincsen – ismételte.
– Hát ez mi? – kérdezte Andris.
– A szerződés. [160]
– Miféle szerződés?
– A Hajlásrú. Mer hogy tennap megvettem a Gojkótul a fődet mégis!
– A Hajlást?!
– Azt. Megrongyoskodtuk, megdolgoztunk érte, belebetegedtem, de most ehen e, mégis a mienk lett!
– A mienk?
– A mienk. Fele a tied, fele az enyim.
– A fele az enyim?
– A tied.
– No mán meg! Hát tied vót a píz!
Az asszony akkor tett egy egyszerű, de esztendők fájdalmát, keserűségét, nyomorúságát feloldó mozdulatot. Rátette lázas kezét embere vállára, és a szemébe nézett.
– Hát mán te is elfelejtetted a kádenciát, Andris? Akié a munka, azé a píz, akié a píz, azé az ország! Fele munka csak a tied vót mégis!
Andris elhallgatott. A kubikostalicskától kemény, kérgesre nyomorított tenyerével megsimogatta a vállán nyugvó asszonykezet, s meggyőződéssel teli elismeréssel csak annyit mondott:
– Veron, az anyád!…
Kiderült a márciusi ég, zöldbe borult a rét, a Hajlásba is elültették már a veteményt. Mindent Andris ültetett. Mindent úgy, ahogy Veron otthon, az ágyban kigondolta. Az esztendők során összegyűjtögetett kerti magocskák már ott álltak kikészítve. Az idő is javult, a napocska is melegedett, minden nagyon szépen kezdett nekiindulni.
Veron mégis meghalt. Szépen, csendben. Kiindulása előtt is rendbe tett mindent. Meggyónt, megáldozott. Meghagyta: milyen ruhában, hova temessék.
Surján Andrásnak csak a parancsolatot kellett végrehajtania.
Szép temetés volt. Négy lobogó. A lobogóvivőknek egy-egy új fejkendő. Hat vers harangozás, húsz vers búcsúztató. Intézkedett a Veron mindenről.
Ott volt a fél falu a temetésen. Andris nem sírt, de úgy támolygott, mint a szélütött. Mi lesz, ha Veron elmegy? Pedig elmegy. Már a pap is itt van!
A temetés ott haladt el a Hajlás mellett. A föld mellett. Nehéz volt a dagadó sárban a nagy halottaskocsi annak a két lónak. Megállottak fújtatni. Épp a Hajlás mellett.
András csak akkor vette észre, hogy hol vannak, amikor megállt a kocsi. Elérzékenyüléshez nem szoktatott szíve mégis nagyot dobbant, mikor ráeszmélt, hol álltak meg a lovak. Hol állította meg Veron a menetet! Riadtan nézett a koporsóra, onnan a földre, és nagy nehéz testét megrázta a zokogás, amint felordított
– Veron…!
– Megvárta illendőséggel, amíg a koporsóra, onnan a földre és nagy, ne[?]nem egyedül maradt a sírnál, suta mozdulattal keresztet vetett magára is, a sírra is.
– Hát Isten veled, Veron! – mondta, s a két gyerekkel megindult lomha lépésekkel vissza, a falu felé.
A Hajláshoz érve csak megállt. A két szepegő gyerek is ott állt mellette. Meleg napsugár aranyozta be a földet a bárányfelhős tavaszi égből.
Surján Andris egyszerre hirtelen elengedte a két gyerek kezét, és kemény ráncú arcára furcsa fintort csalt a mosoly, amikor gyors, de óvatos lépésekkel az egyik ágyás mellé lépett. Bütykös ujjaival óvatosan megpiszkálta a felmelegedő rögöt, és annyit szólt:
– Ne-ne, fakad az élet…!