Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Cziráky Imre: Kaland a tarlón

Nem hallatszott ki a határba a falusi templom déli harangszava sem, mégis mire a nap tikkasztó, meleg órák után felkapaszkodott a felhőtlen égbolt tetejére, mire a poros eperfa egészen az ölébe szedte árnyékkarját, s Bukor Ferenc egész teste merő adta veríték és por lett – mondom, úgy déltájon, hogy a rend végére ért –, csak kihullott a kasza a kezéből. Itt volt ugyan az ebéd ideje már, de az ehetnék számba se jöhetett a tikkadt test ihatnámja, fekhetnémje mellett!
Hogy letette a kaszát, Ferkó gyerek is kiejtette kezéből a kukát, amivel a markot szedte az apja után. Ő is megtörölte verejtékező homlokát, s talán ő is iparkodott volna az apja után az eperfa fukar hűvösségébe, ha felé nem csap a bosszús hang:
– Fercsi!
– Mi a?! – replikázott ijedten a gyerek.
– Hun a kanta?
A köröszt tövibe!
– Van benne?
Elakadt a párbeszéd. Hogyne akadt volna el, amikor a Fercsi gyerek hallatlanná tette a kérdést, pedig már másodszor ismételte az apja. Csak állt ott a lekaszált rend végében s a világért sem emelte volna fel tekintetét a szúrós tarlóról.
Megértette az apja így is.
– No ha nincs, akkó teraj! Kapd a kantát, oszt ecceribe itt legyél.
Lépett a gyerek kettőt, mintha menne már, de aztán csak megállt. Sírásba csuklott a hangja, amikor az eperfa hűvöse felé botorkáló apja után kiáltott.
– Hunnét hozzak?
– Az ember bosszúsan fordult vissza:
– Nene, hát nem megmondtam, hogy a Csanta Paliék szállásáru?! Csak ne sokat kászálódj, hanem kapd a kantát, oszt iparkodj! Ha meg fész a kutyáktu, hát ott van a kuka a kezedbe! Csapd mókon, aki kapkonna feléd! Oszt, mondom, iparkodj, mer…
A parancs, parancs! Azt teljesíteni kell. Még az olyan kis rekrutának is, mint amilyen Fercsi volt. Karjára fűzte hát a fekete cserépkantát, kemény elhatározással jobbjára markolta a kukát, és megindult a forró, déli napsütésben a neki nyakig érő vetés szélén abba az irányba, melyből a vakítóan ragyogó ég kékségébe meredő jegenyék integettek feléje mondván: – Erre gyere Bukorék [267] Fercsije, itt van az a híres vizű kút! Itt vannak azok a híres kutyák! No csak gyere!
Hát ment is! Szepegve, ijedten, de ment.
Bukor Ferenc pedig az eperfa ágáról leakasztotta a tarisznyát, aztán nekivette a hátát a fa törzsének, leguggolt a tövébe, kinyitotta a bicskáját, és nagy lelki nyugalommal nekilátott a falatozásnak. A menü jobbadán az volt, ami tegnap délben, vagy tegnap este, vagy akár aznap reggel is: szalonna. Az egyetlen változatosság, hogy reggel veres hagymát, délben meg szélkében őrzött jófajta vizes uborkát evett a szalonna mellé szájízesítőnek.
Ahogy lassú, kimért mozdulatokkal vagdosta a falatokat, eszébe jutott a gyerek is, a Fercsi. Elmosolyodott. Feltápászkodott, hogy majd utánanéz, de nem látszott annak a nyoma sem! Úgy elnyelte a hullámzó, susogó búzatenger, hogy talán csak a búzák felett vadászgató réti sas biztos szeme tudta volna megmondani, merre jár.
Bukor Ferenc, mondom, elmosolyodott.
Nagy dolog az, amikor a paraszt így magában elmosolyodik! Vagy a családnak, vagy a földnek szól az a mosolygás.
Bukor Ferenc a gyerekre gondolt. Hogy bukdácsolhat szegényke a vetésszéli barázdákban! Hogy doboghat kis szíve a félelemtől, ha majd nagy ugatással előrohannak a Csanta szállás kutyái! No de mindegy, meg kell egyszer próbálni! Lám a marokverésre is gyengécske még, hiszen csak a télen járta ki a harmadikat, de hogy a nagyobbik gyerek béres sorba került, hát csak be kellett fogni a Fercsit, mert az anyja nem jöhet a kis szopós Bukorka miatt. Igaz, így az apjának marad a kévekötés, meg a kévehordás nagy része is, de a marokverést úgy-ahogy, lám, mégis a gyerek végezte el maga, pedig első nap a kukát is alig emelgette a kis gyámoltalanja! Csak hadd tanulja az életet!
No meg aztán a Csanta szállás kutyáinak is, mind a többi nagyhangú kutyának is nagyobb a hangjuk, mint a mérgük! Aztán így déltájban teli az udvar részesekkel! Elszólítják azok is a kutyákat, ha látják a gyereket!
Újra visszahüppent a fa tövébe és tovább falatozott.
Fercsi is megjárta már vagy másfél dűlő hosszát. A Csanta szállás jegenyéi jóval nagyobbnak látszottak már, mint amikor elindult. Mi tagadás, mintha a félelme is nőtt volna! Meg-megállt hallgatózni: idehallatszik-e már a Csanta szállás kutyáinak ugatása? De nem hallatszott biz az! Vagy talán nem is ugattak. Az is lehet, hogy ilyenkor, ebben a nagy melegben azok is a kazal hűvösébe húzódnak, s alszanak. Talán észre sem veszik, ha az ember szép csendesen belopódzik a szállásra… Szépen, lassan belopódzik, ha lehet még a lélegzetét is visszatartja, s csak akkor ad életjelt magáról, amikor valami szállásbélit lát a közelben. Annak szépen odaköszön, s akkor már csak természetes, hogy az meg rá[268]kiabál az idegen hangra felneszelő kutyákra, hogy aszondja: csiba te!
Így élesztgette ébredező bátorságát a gyerek. Hogy aztán az alig ébredező bátorság el ne illanjon, fütyülni kezdett. Hamarjában csak a „Szent vagy, Uram” jutott eszébe, hát azt fújta egy darabig. Aztán eszébe jutott egy dal is: „Mi füstölög ott a síkon távolba?” de hogy, sehogy sem tudta összehozni a dallamot a lépéssel, hát rázendített az egyedüli énekre, amire lépést tanult az iskolában: „Hej szlovéni…” Elejében dalolta is, de aztán belekeveredett a meg nem értett szövegbe, s csak fütyülte tovább.
Akkor egy nagy kukoricatábla következett. Az is ellepte már. Annyit azonban látott, hogy itt van már a tanya alatt! A kukoricatábla utáni búza már a Csantáéké!
Nagyot dobbant a szíve, s a fütyülést is abbahagyta. A sűrű kukoricásban nem igen nézhetett a lába alá. Megbotlott, elesett. Gyorsan feltápászkodott, és ijedten kopogtatta meg ujjával a fekete cserépkantát. A kopogtatás hangja megnyugtatta. Nem repedt el. No még csak az kellene!
Hogy megállt és szétnézett a kukoricarengetegben, egyszerre az a gondolata támadt, hogy mi mindenfajta állat nem élhet az ilyen éktelenül nagy kukoricásban. Pap Annus egyszer már rókát is látott a kukoricásba szaladni! A Fekete sógor meg egyszer olvasta az újságban, hogy a rablók is itt ütöttek tanyát!
Megborzadt. Uramisten…! Ha most egyszerre csak elébe torpanna egy nagy bajuszú haramia! A télen Fekete sógor különös kedvezésképpen kezébe adta a Rinaldo Rinaldini történetét. Agyonnyűtt füzetecske volt. Némelyik lap fele elrongyolódott, elkopott, de ami megmaradt belőle, az is elég hátborzongató volt. Hagyott annyi nyomot a gyerek lelkében, hogy most valahogy minden pillanatban azt várta, mikor fog egyik véres haramia, vagy akár maga Rinaldo Rinaldini elébe állni, s azt mondani: „Hát te, gyerek, mit keresel az én birodalmamban?”…
A hátborzongató gondolatoknak is vége lett, hogy véget ért a kukoricatábla. Hiába, csak magas, csak sűrű volt az ahhoz, hogy nyugodt legyen az érverése a mi Fercsinknek!
Hogy aztán megint a ringó búzatábla susogása fogadta, megkönnyebbült. Megállt. A szállás alig kéthajításnyira volt már csak. De sehol egy lélek! Sehol semmi nesz. Talán a részesek is megebédeltek már, és alusznak. Talán a kutyák is. Ámbátor ez nem olyan biztos, mert aludni inkább csak a nagyobbja szokott. A kisebbje, amelyik sokszor mérgesebb, harapósabb, mint a nagyobb, az bizony kószálgat a szállás körül. S ha idegent érez, vagy lát, csak vonyít egyet vékonyan, mintegy vészjel gyanánt, s erre horkannak fel a többiek.
Vagy háromszor is nekiveselkedett az indulásnak, de csak visszatorpant. Alkalmas irányt keresett. Végül is megindult a megkezdett búzatábla keresztjei felé. Lábujjhegyen lépegetett. Hogy a [269] tarlóra ért, még óvatosabban kezdte emelgetni a lábát. Zizegve harsogott így is bocskora alatt a szalma csonkja. Az első kereszthez érve meglapult, szétnézett. De hogy a szállás felől nem látott, nem hallott semmi gyanúsat, mélyen meghajolva és sietve megindult a második búzakereszt felé.
Ott megállt. Lihegett kissé, és a kuka nyelére támaszkodva kémlelt előre. Ebben a pillanatban a búzakereszt tövében valami megmozdult. A gyerek megrettent. A hőség, az izgalom a futás amúgy is a fejébe szalasztotta a vért. De most mintha dübörgő vonat zaja kalapált volna a fülében. Meredt szemmel nézett a legalsó kéve tövébe, mert ott mozgott az előbb valami…
Jobban odanézett. De csak a kusza szalmaszálak inogtak még az előbbi mozgástól.
Bátorságot vett magának, s a kuka nyelével odabökött.
Ha az a mozgatós valami most kutya lett volna, Fercsi keresztülesik a tűzkeresztségen, mert ha eszébe sem jut az apai oktatás, hogy ijedtében „mókon csapja” a kutyát, az biztos, hogy az ilyen szalma tövében bóbiskoló kutya erre a nem várt „mókoncsapásra” ijedten, vonyítva megugrik, az még bizonyosabb! Ha az a mozgatós valami kutya lett volna!
De nem az volt! Veszedelmesebb valami! A tarlók tigrise: hörcsög!
Épp hazatérőben volt a maggyűjtésből. Pofazacskója dagadásig tömve volt könnyen szerzett búzával. Hogy a gyerek feléje bökött a marokszedő kuka nyelével, irtózatos méregre gyulladt. Marta, harapta volna már az „ellenséget”, de mert pofazacskója teli volt, hát előbb kiköpködte. Ez a „köpködés” persze nem ment minden krákogás és prüszkölés nélkül. Morgott, kaffogott, toporzékolt, hörgött a „tigris” és bizony szegény Fercsi még fel sem ocsúdhatott rémületéből, amikor a búzakereszt tövéből kiugrott a „mozgatós valami”!
Egy pillanatig mintha két lábra állt volna, s Fercsinek úgy rémlett, hogy mellső lábaival fenyegetődzik!
A gyerek ösztönösen bökött újra feléje a kukával, mire az egy ugrással a kuka nyelén termett, és szemkápráztató gyorsasággal mászott felfelé!
Fercsiben nem hűlhetett meg a vér, mert ahhoz idő kell! Itt pedig idő nem volt semmire! A kis fenevad fogcsikorgatva már ott volt a keze fejénél…! Ijedten kapta vissza a kézét, s a baljában tartott fekete kantával feléje sújtott…
Talán recsegett is az a kanta, ki tudja?!
Fercsi nem hallott semmit, s látni is csak a boszorkányos gyorsasággal feléje kúszó hörcsög vicsorgó fogait látta még akkor is, amikor léleknélküli nagy rohanás után újra felbukott a kukoricás végén. De nem állt meg! Talpra ugrott, és rohant tovább. Sikoltozott volna, de arra már nem jutott a szaporán szedett levegőből. Görcsösen zihált a melle, és rohant. Felbukott Isten tudja hányszor, [270] de csak rohant bukdácsolva, fel-felugorva, mint a megriasztott nyúl, mint a sebzett madár, amikor tört szárnyait erőltetve menekül a halálos veszedelem elől.
Bukor Ferenc is nyulat sejdített, ahogy a ringó vetésben vergődő alak mozgására, bukására, emelkedésére felfigyelt. Felállt. Most már meglátta a vergődő gyereket. Két öles lépéssel felé ugrott. De aztán meglassította a tempót. Talán látta már, hogy nincs semmi különös veszedelem, vagy talán megrestellte magát, hogy olyan nagyon odáig van, ki tudja?
Csak amikor a gyerek kibukott a búzából, akkor kiáltott felé egyet. Öblösen, keményen, de mégis bátorítón:
– Mi a te!? Fercsi!
A gyerek megtorpant, lihegett még egy-két pillanatig, aztán amennyire az agyonzaklatott tüdő engedte, zokogni kezdett.
Az apa már odaért. Végignézett a gyereken. Baja nincs látszatra – állapította meg. De hogy észrevette a gyerek kezében a kanta fülét, melyet az még mindig görcsösen szorongatott, újra megeresztette hangja lobogó lángostorát:
– Fercsi! Hun a kanta, hé!? Hát a kuka? Miii??
A gyerek hallgatott. Nyakába húzott fejjel szinte odakínálkozott apja ütésre induló jobbjának.
Az lesújtott egyszer… aztán még egyszer…
Nagy volt az ütés. Fájt is. Mégis… megkönnyebbülés volt a gyerek számára. Amúgy is ismerte az apját. Tudta, hogy ütni fog, tudta, hogy nagyot fog ütni, de tudta azt is, hogy utána simogatásba szelídül az ökle.
– Ne ríjj, az apád keservit, hanem hun a kuka?!
– A… a… amott a köröszt tö… tövibe…! – szepegte a gyerek.
– Egész odáig zargattak a kutyák?
Ezt várta Fercsi!
– Haszen ha kutya lett vóna!? De nem az vót!
– Hát mi a nehissig?!
– Én nem tom – melegedett bele az izgalomtól felszabadulni kezdő gyerek a beszédbe – csak éktelen higyesek vótak a fogai, oszt nekem ugrott!
– Tán girind vót, te?
– Nem a! Kisebb vót, csak sokká mérgesebb! Hogy oszt a kukávk odacsaptam, ráugrott a kuka nyelire, oszt igenyest nekem avvá a hegyes fogaivá. Oszt… oszt akkó megijedtem… oszt elszaladtam.
Bukor Ferenc végignézett az ijedt gyereken. Indulatának nyoma sem volt már.
– Most mibü iszok? – bökte a gyerek felé.
Az nem válaszolt az apjának, csak szótlanul ment utána, mikor az megindult a Csanta-szállás felé.
Szomjas volt az ember, inni akart. Meg a kukát is sajnálta. [271] Nem beszéltek ugyan egy szót sem a visszatörtetésben erről, de tudta ezt Fercsi! Tudta azt is, hogy az apja most aludna egyet az eperfa hűvösében, ha nem kellene itt csavarogni miatta vissza, egészen a szállásig. Azért mikor a keresztek közelébe, a „tetthelyre” értek, megszólalt.
– Amott gyütt nekem a!
Az apa odanézett.
– Az ám… – kiáltotta – ahun a kuka is a!
Odalépett, hogy felvegye. Ott feketéllettek a földön a cserépkanta maradványai is. Ahogy lehajolt, hirtelen elkiáltja magát:
– Ehun e!
Mire a gyerek közelebb merészkedett, apja már nyakánál fogva fel is emelte a még holtában is fogát vicsorgató kis fenevadat. Mindent megbocsátón, nevetve, büszkén és kiengesztelődötten szólt Fercsinek:
– Haszen… gyerek! Ez hörcsög, az anyja keservit! Oszt mé nem mondtad, hogy agyoncsaptad?
Fercsi bizonytalanul révedező tekintete hol a hörcsögre, hol a fekete kanta cserepeire ugrott. Nem is tudott mit válaszolni, csak hápogott.
– Hát… hát…
– Mókon csaptad a kantává, mikó neked ugrott, ugye?
– Mókon hát! – bátorkodott neki.
– No ne félj! Majd hazavisszük anyádnak, hogy bár lássa, mitü tört el a kanta. Meg majd megmondjuk, hogy egy izromban már kifaszótá tülem érte!
Azzal a hörcsögöt a tarisznya madzagjára kötötte, a tarisznyát a gyerek nyakába akasztotta, hatalmas markába fogta Fercsi izzadt öklét, és úgy, kettesben, szépen… büszkén és boldogan megindultak a szállás kútja felé.
Vagy három kutya rohant feléjük a szállás bejáratánál. De ugyan ki félt volna tőlük?
Bukor Fercsi még a kezében lévő kukával sem csapott feléjük, csak emberesre mélyített hangon, fölényesen szólt oda:
– Csiba, te! [272]