Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Dudás Kálmán: Ósziváci elégia

Mint kis cipók egy nagy kemence alján,
ültek a falvak az éj s ég alatt.
Körül gabonák terpeszkedtek barnán,
ahogy a táj a Dunára szakadt.
Már álmosodtak a kövér barázdák,
s egy torony szava tíznél elakadt.
A holdra kutyák koloncukat rázták,
s a Göncöl béfogta a lovakat.
A csorba fényben álló Telecskáról
a tájat néztük: száz poros karú
út fojtogatta, s hallottuk, hogy távol
szusszantott olykor, nyögött egy falu.
Beteghez hívtak, egy szerbhez, a dombra.
És visszaút az örök pillanat
a lelkünket mély, bús tájakra vonta –
E tájakat a bánat nyitja csak…
Nem szóltál. De ha – mint jánosbogárka –
megvillant volna pár gondolatod,
tudom, enyémből lett volna a szárnya,
s viszont. De rab volt, nem villanhatott.
Már fönt jártunk, túl a temetőn is tán,
mikor a szavad csendje megeredt:
arról szóltál, az élet milyen hitvány,
a mű vonhat csak fölé fényeket.
A munka, melynek tékozló tüzében
a lélek, mint túlterhelt vezeték
kiég, s mit a vas idő vak serényen
kedvére ront, a test is vele ég.
És mégis: e véges eszközökkel köll
ugarunkon művet állítani!
százszor hulljon ki bár küzdő kezedből
az engedetlen anyag: az, ami
bennünk lobog, erősebb és feloldja,
e rög szelleme mellénk áll, segít:
e viadalt fogd zúgó dallamokba,
maroknyi népünk sorsát, könnyeit…
Gyors szellő támadt, s a csatorna mentén
s a lankán túl a sok árva akác
föl a homokig, szerte minden mezsgyén,
mit innen a Tiszára tartva látsz –
susogni kezdett, zengni egyre jobban
a síkok fölött, a nagy ég alatt,
és szállt a zengés, szállt hű hullámokban:
Hisz Bácska lelke Te vagy, Te magad! [155]