Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Prokopy Imre: Közösen a közös célért

Mindenekelőtt kedves kötelességemnek tartom, hogy az előkészítő bizottság nevében és megbízásából a legszívélyesebben üdvözöljem a Délvidék itt egybegyűlt magyar íróit a mai találkozó alkalmából. Ennek az összejövetelnek – mint tudjátok – egészen rendkívüli célja van. Arról van szó, hogy Szenteleky Kornél halála tizedik fordulójának az évében megalakítsuk – mégpedig ezúttal véglegesen – azt a délvidéki írók megszervezőjéről s általában a délvidéki magyar irodalmi törekvések meglapozójáról és irányítójáról: Szenteleky Kornélról elnevezendő irodalmi társaságot, mely első ízben már1933-ban, tehát még az idegen uralom alatt alakult meg, de a belgrádi vétó miatt nem kezdhette meg működését.

[Kép 03] Prokopy Imre ny. főispán, az előkészítő bizottság elnöke a Szenteleky Társaság közgyűlésén megnyitó beszédét mondja. Bal oldalon Szenteleky Kornél mellszobra, Zentai Tóth István szobrászművész alkotása.

Alakuló közgyűlésünket olyan időben tartjuk meg, amikor a világtörténelem legnagyobb és legszörnyűbb háborúja dúl, tehát mintegy cáfolatul a közismert latin mondásnak: „Inter arma silent musae”. Ez a nekibuzdulás és a jelenlegi mostoha viszonyok szülte nehézségekkel szembeszálló cselekvési készség mindenesetre a ti életrevalóságtoknak, a töretlen magyar szellemiségnek egyik biztató jele, és egy jobb jövőbe vetett, szilárd hitünk öntudatos megnyilatkozása, de egyúttal annak a jele is, hogy a délvidéki írók elgondolása és érett megfontolása szerint a tömörülésre és erre az ő szellemi, erkölcsi és bizonyos mértékben anyagi érdekeik képviseletére, valamint „az itteni sajátos irodalmi élet ápolására és fejlesztésére” hivatott alakulatra szükség van.
Ez a szinte ösztönös megérzés vezette az előkészítő bizottság tagjait is, amikor munkához láttak. Ezt úgy kell érteni, hogy ennek a munkának az oroszlánrészét tulajdonképpen Csuka Zoltán barátunk végezte el a Balla Pál dr. miniszterelnökségi osztályfőnök úrral és a velem folytatott megbeszélések alapján. Elkészítette és kinyomatta az alapszabályokat, összeállította a tiszteleti, rendes és levelező tagok, valamint a tisztikar névsorá[152]nak a tervezetét, és elvégezte a jelölésekkel járó terjedelmes levelezést is. Az alapszabály-tervezetet a kérvénnyel együtt felterjesztettük a belügyminisztériumhoz, mely az irodalmi társaság megalakulásához megadta az engedélyt. Aztán felkértük Herczeg Ferencet, a nagynevű írót és a Délvidék messze földön híres szülöttjét a tiszteleti elnöki tisztség elvállalására, a kedvező válasz után pedig a mai irodalmi est útravalónkul szánt köszöntőjének a megírására. Azt hiszem, kedves Tagtársak, egyértelműleg hozzájárulnak ahhoz, hogy nagyra becsült tiszteleti elnök urunk lekötelező kettős szívességéért az alakuló közgyűlés nevében legmelegebb köszönetet mondjak.
A továbbiakban az előkészítő bizottság megbízásából felajánlottam Krámer Gyula felsőházi tag úrnak, a DMKSz igen tisztelt elnökének irodalmi társaságunk elnöki tisztségét, aki szíves volt ezt elvállalni, éppen úgy, mint Balla Pál dr. miniszterelnökségi osztályfőnök úr, és Deák Leó dr. meg Reök Andor dr. főispán urak, továbbá Draskóczy Ede dr. és Szirmay Károly uraknak a nekik felajánlott társelnöki tisztséget. Nekik, valamint az igen tisztelt többi elnökségi és tiszteleti tag uraknak is őszinte köszönettel adózunk, hogy felkérésünkre szívesek voltak beállni a sorba, és ezzel társaságunk nemes célját és törekvéseit támogatni.
Mindezekről, továbbá a Magyar Rádió vezetőségével folytatott tárgyalások eredményéről, az alakuló közgyűlés tárgysorozatáról és az irodalmi est műsoráról Csuka Zoltán beszámolt a Szabadkán február hó 7-én Reök Andor dr. főispán úr elnöklésével megtartott előértekezleten, mely csekély módosításokkal az összes előterjesztéseket, valamint a tagjelölésre vonatkozó javaslatot is jóváhagyólag tudomásul vette. A rádióval kapcsolatban természetesnek fogjuk találni, hogy az igen tisztelt vezetőségnek azért a lekötelező szívességért, hogy az irodalmi est műsora első felének mind az öt számát e hó 28-án, csütörtök este 6 órától 3/4 7-ig viaszlemezről közvetíti, s ezzel a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság első szereplésének valósággal országos visszhangot ad, mindnyájunk nevében meleg köszönetet mondjak.
Ezzel – kedves Tagtársak – tulajdonképpen végére is értem az előkészítő bizottság munkáját nagy vonásokban ismertető és tájékoztatásokra szánt beszámolómnak. A határozathozatal – akár személyi, akár tárgyi vonatkozásban – és a döntés a további teendőkről már a közgyűlés és a megválasztandó vezetőség hatáskörébe tartozik.
Most még társaságunk feladatköréről és az ezzel összefüggő egyes kérdésekről lenne némi mondanivalóm.
Arra a nemrégiben sokat szellőztetett kérdésre, hogy van-e külön és jellegzetes délvidéki magyar szellem, a délvidéki magyar írók immár három budapesti szereplésük alkalmával adták meg a nemleges választ. Mi itt, a déli végeken mindig csak egy szellemet ismertünk, ápoltunk és vallottunk a magunkénak: a töretlenül egységes, a nemzeti érzés talajából, de az általános kultúra televényéből is táplálkozó magyar szellemet.
Felvetődött az a kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán egy külön irodalmi társaság megalakítására? Hogy erre a kérdésre megfelelő választ adhassunk, nem kell sok mindenféle ok, érv és magyarázat után kutatnunk. Egyszerűen arra utalhatunk, mint döntő indokra, hogy ahol a szerb nemzetiségnek már több mint egy évszázad óta megvan az ő hírneves közművelődési egyesülete: a Matica Srpska, és az ennek a kiadásában megjelenő és nagyszerűen szerkesztett évkönyve: a Letopis, ott semmi körülmények között nem hiányozhatik egy hasonló és legalábbis egyenértékű magyar irodalmi alakulat és folyóirat sem.
Ez a felismerés volt annak idején egyik indítóoka a Bács-Bodrog megyei Irodalmi Társaság 1906-ban történt megalakulásának is, melyről ma már csak kevesen tudnak, és amelynek megítélésében megoszlanak a vélemények. Tagjai – mentesen minden önteltségtől és nagyképűsködéstől – csak azt akarták, hogy szerény működésükkel mennél szélesebb körökben keltsék fel nem annyira a saját irodalmi szárnypróbálgatásaik, mint inkább a magyar irodalom, a magyar művészet, a hazai történelem és egyes társadalmi kérdések iránti érdeklődést. Emellett a népművelés céljait szolgáló Szabad Líceum előadói és a hazafias ünnepélyek szereplői is nagyrészt az ő tagjai sorából kerültek ki. Ezért a munkálkodásért igazán nem érheti őket gáncs és lefitymálás. Ezen a nyolc nemzetiség lakta területen minde[153]nekelőtt a magyar szellemet, a magyar érzést akarták ápolni, meggyökereztetni és terjeszteni önzetlenül és teljes odaadással, mint a nemzet egyszerű és igénytelen napszámosai. Senki elől nem zárkózott el a Társaság, aki dolgozni akart, és hajlandó volt tehetségét, képzettségét és munkaerejét a közös cél szolgálatába állítani. Nem eredménytelen működéséről a Patai Sándor szerkesztette és 1912-ben megjelent Évkönyv nyújt közelebbi tájékoztatást. 1906-tól 1912-ig 18 felolvasóülést rendezett, ebből 15-öt Zomborban, 3-at pedig – vándorgyűlés rendszeresítésével – Bácsban, Szabadkán és Bezdánban. Az Évkönyv tanúsága szerint a Társaság tagjai az egyes felolvasóüléseken nemcsak szépirodalmi dolgozatokkal: elbeszélésekkel, versekkel, műfordításokkal és esztétikai értekezésekkel, hanem bácskai vonatkozású történelmi és társadalomtudományi tanulmányokkal meg útirajzokkal is szerepeltek.
A mi Társaságunknak is ezen a nyomon kell haladnia, csak még nagyobb lendülettel és felkészültséggel, a kereteket tágítva, a megváltozott viszonyok szabta új feladatokat vállalva és az itt élő többi nemzetiségek felé a megbékülést, a kiengesztelődést, a kölcsönös megértést és a sorsközösség követelte együttműködés szükségességét hirdetve.
Mindehhez megvan a lehetősége és a szerve is a jól szerkesztett és még fejleszthető Kalangyában, amilyen folyóirattal az előd, vagyis a megyei irodalmi társaság – sajnos – nem rendelkezett.
A ránk váró különleges feladatok közül itt csak egynéhányra kívánok rámutatni.
Mindenekelőtt Szenteleky Kornél életrajzát kellene megírni életművének kellő méltatásával, és azon lenni, hogy a Délvidék Kazinczyjának az emlékét mielőbb összes műveinek kiadásával és egy esetleg Zomborban felállítandó szoborral megörökítsük. De vállalnunk kell Szenteleky szellemében azt a feladatot is, hogy az itteni és a szerbiai szerbség irodalmát és sajtóját állandóan figyelemmel kísérjük és a szerb, valamint az itteni német, bunyevác-sokác és tót nemzetiség jelentősebb irodalmi termékeit megfelelő műfordításokkal, vagy legalábbis a Kalangyában és a napilapokban közlendő cikkek révén a magyar közönséggel megismertessük. Gondoskodnunk kellene továbbá a délvidéki települések, illetve betelepítések, valamint a 22 és fél évi idegen uralom történetének a megírásáról is. Egy másik igen fontos feladatot a délvidéki szórványok helyzetének alapos tanulmányozása és az erre vonatkozó anyagnak módszeres feldolgozása, nemkülönben a Délvidék kulturális, gazdasági és szociális viszonyainak a tüzetes ismertetése jelentene. Kötelességünk továbbá egy olyan anyagi alapnak a megteremtése, mely lehetővé tenné és biztosíthatná a délvidéki írók erre érdemes műveinek a kiadását és a Kalangya munkatársainak jobb díjazását, aminek serkentő hatása – azt hiszem – nem szorul bizonyítgatásra.
Végezetül még egy fontos körülményre szeretném szíves figyelmüket felhívni. A Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság mint a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség tagegyesülete, azzal szoros kapcsolatban fog működni, de saját tagjai írói egyéniségének és önállóságának, valamint a Társaság céljainak és érdekeinek teljes megóvásával, lévén a szabadság az írói alkotómunka éltető eleme és elengedhetetlen előfeltétele. Ez a fenntartás azonban nem zárja ki a Társaságnak a DMKSz-szel való összhangzatos együttműködését. Ebbéli készségünknek már azzal is félreérthetetlen tanújelét adtuk, hogy Krámer Gyula felsőházi tag úr személyében a DMKSz igen tisztelt elnökét állítottuk irodalmi társaságunk élére.
De nemcsak kifelé, az egyesületek egymás közti viszonyában, hanem befelé, a társaság kebelében se legyen szakadárság vagy mindenáron való ellenzékieskedés. Itt, a déli végeken – különösen ezekben a sorsdöntő időkben – az egész vonalon a legszorosabb összefogásra, a készségre van szükség. Ez főleg az írókra vonatkozik, akikre itt fokozottabb éberség és lankadatlan munka, de egyszersmind nagyobb felelősség is hárul. A délvidéki írók mutassanak tehát e tekintetben is példát, és a régi fénynél gyújtsanak új szövétneket, mely útmutatója legyen nemcsak az itteni magyarságnak, hanem más ajkú írótársainknak és az itt élő nemzetiségeknek is. Tanítsák meg őket arra, hogy miképpen kell majd a normális viszonyok helyreálltával a csorbítatlan egyenjogúság alapján a közös magyar hazát szolgálni, és közös erővel, az igazi Szent István-i állameszme, az összes itt élő népek boldogulását előmozdítani és biztosítani. [154]
A Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság pedig kövesse Leonardo da Vinci bölcs mondását, mely szerint: „Silány az olyan tanítvány, aki nem múlja felül mesterét.” Ezt a jelen esetben talán így kellene megformulázni: Az utód, vagyis a Szenteleky Társaság legyen különb az elődnél, azaz a régi Bács-Bodrog megyei Irodalmi Társaságnál, melynek én is egyik alapító és szerény működő tagja voltam!
A kedves tagtársakat még egyszer a legszívélyesebben üdvözölve, a márciusi ifjakéhoz hasonló lelkesedéssel és ihlettséggel kifejtendő működésükre, eszméket érlelő és hazafias érzést fakasztó munkájukra Isten áldását kérem.