Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Bartucz Lajos: A magyarság faji összetétele

A magyar fajiság problémája a legtöbb ember lelkében ennek a kérdésnek az alakjában él: „Van-e magyar típus?” – „Milyen a magyar típus?” – És azt hiszik, ha az első kérdésre igennel feleltek, a másodikra pedig felsorolnak néhány közismert jellemzést, a problémát már is megoldották. Pedig sokkal nehezebben feltörhető dió az, és sokkal szövevényesebb, sokoldalúbb vonatkozásai vannak, mintsem a laikus képzeli.
Már az első kérdésnél, amelyet pedig oly egyszerűnek képzelünk, egész sereg nehézségbe ütközünk, ha a kérdés lényegébe akarunk belelátni. Ott van mindjárt maga a „magyar típus” kifejezés. Szinte naponta használjuk, s eszünkbe sem jut, hogy az valójában két alapvetően különböző fogalmat és problémakört, a „népiség” és „fajiság”, helyesebben „rasszbeliség” problémáit rejti magában és köti össze egymással igen bonyolult szövedékbe.
Mert hát mi a nép? – Eredetileg közös leszármazáson alapuló, később a történelem eseményei által irányított és formált embercsoport, biológiai életközösség, amelynek van összetartozás-tudata, [257] s amely a huzamos együttélés következtében és alatt termeli ki öröklődő sajátságai és az ezerféle környezet kölcsönhatása alapján jellegzetes nyelvét, kultúráját, szokásait, életformáját, hagyományait stb. A nép tehát hagyománybeli egységesség és kultúraközösség, amely nemzedékről nemzedékre való hagyományozás, példa, nevelés, utánzás, kényszer stb. útján terjed, és alakul.
Ezzel szemben a fajiság, a rassz a természet által létrehozott olyan embercsoport, amelyre bizonyos számú öröklődő testi és lelki jellegnek együttes előfordulása és generációról generációra való öröklődése jellemző. A rassz tehát örökségközösséget, típusbeli egységességet, az emberi akarattól független öröklődést, nemzedékek hosszú során át való állandóságot jelent.
Azt látjuk tehát, hogy minden embercsoportnak kétféle tulajdonsága van, ún. hagyományozott és tanult „népiség”-e, s a természettől adott és örökölt „rasszbeliség”-e. Az emberiség legrégibb csoportjainál a két fogalom, a nép és rassz eredetileg fedték egymást, a népi egység tisztarasszúságot, egy nép egy rasszt is jelentett. Alig indult meg azonban az emberiség vándorlása, s ennek következtében a különböző új miliőkben beállott, mind nagyobb mérvű népi és rasszbeli tagolódása, a különböző fajtabeli sajátságú népek békés és háborús érintkezése, a nép és rassz fogalma is egymástól mind jobban eltávolodott, az eredetileg teljesen egységes népek rasszbelileg mind kevertebbek lettek. Ennek az állapotnak már magából abból az egyszerű tényből, hogy a népi jelleg változó, a rasszbélyeg viszont öröklődő, előbb-utóbb kérlelhetetlen törvényszerűséggel be kellett következnie. Ezért van az, hogy az antropológiai vizsgálatok mindenütt, kivétel nélkül, arra a megállapításra jutottak, hogy a mai népek, még a legprimitívebbek is, aminők pl. az ausztráliaiak és a veddák rasszbelileg többé-kevésbé kevertek, hogy az egységes nyelv, szokások, kultúra stb. rasszbeli sokféleséget, mozaikszerű összetételt takarnak.
Csodálatos, hogy az embertannak ez a népről népre ismétlődő megállapítása a tudományon kívül állók között gyakran bizonyos elkedvetlenedést, sőt néha még rosszallást is vált ki. Pedig ok nélkül. Hiszen éppen ez a rasszkeveredés, a keveredésben szereplő rasszelemek minősége és mennyisége az, ami népek szerint különbözik. Sőt egyenesen ez teszi lehetővé, hogy bepillantást nyerjünk a nemzettest kialakulásának bonyolult folyamataiba, és megismerjük a népek őstörténetének azokat a szakait és eseményeit, amelyekről semmiféle írott feljegyzés nincsen. Mert mi mások a mai népekben kimutatható eme rasszelemek és típusok, mint az illető népek hosszú és változatos őstörténetében beállott változásoknak és eseményeknek az öröklés törvényei szerint mai napig megmaradt leghitelesebb tanúbizonyságai? Az ősi, etnikai bélyegek egyike-másika ugyanis, sőt néha nagy része is, néhány rövid évszázad alatt teljesen átalakulhat, eltűnhet, amire a népek történetében számtalan példát találhatunk; az egyszer végbement rasszkeveredés [258] nyomai ellenben hosszú évezredeken át fennmaradnak, s módszeres antropológiai vizsgálatokkal ma is kimutathatók. Íme éppen ebben van az embertani kutatások nagy előnye és fontossága.
„Elismerem az európai népek nagy rasszbeli kevertségét, de mi, keletről idejött magyarok talán mégis csak kivételek vagyunk” – mondhatná valaki.
Éppen nem, sőt a magyar történelem lapjai arról tanúskodnak, hogy a Duna-medence igen gyakran szerepelt a múltban a „népek temetője” gyanánt. A Kárpátok gyűrűjétől övezett termékeny alföldi rónán évezredek alatt Eurázsia számtalan népe talált gazdag legelőt és védett menhelyet. Agathyrzek, dákok, basztarnák, géták, illyrek, pannonok, szarmaták, jazygok, kvádok, szvévek, markomannok, gepidák, longobardok, gótok, vandálok, hunok, alánok, bulgárok, avarok, szlávok, bessenyők, kunok, jászok, mongolok, tatárok, törökök és még sok egyéb nép és törzs, kiknek a nevét sem tudja a történettudomány, hagyták hátra egykori létezésük s egyben rasszbeli összetételük több-kevesebb bizonyítékát, részint a föld mélyéből előkerülő temetők csontvázanyagában, részint a mai lakosságban. Mert az antropológiai kutatások megcáfolták azt a régi hiedelmet, mintha a népvándorlások és nagy háborús hódítások „tabula rasa”-kat, az előbb ott élt népek kipusztítását eredményezték volna. Hiteles koponya- és csontvázleletekkel igazolható, hogy a történelem színpadáról való letűnés még távolról sem jelenti az illető nép teljes kipusztulását, legfeljebb csak népi önállóságának megszűnését. Maga a nép, annak emberanyaga azonban részben vagy egészben, akár egy tömegben, akár szétszóródva, a történelem legnagyobb viharai után is megmarad, s a hódító nép nemzettestében alkot egyszer geográfiai szigetekben elhelyezkedett népi foltokat, máskor különböző társadalmi rétegeket, minden esetben azonban ősi antropológiai típusokat.
Elég egy pillantást vetnünk a ma élő magyarságra, hogy minderről meggyőződjünk, s lássuk, hogy az egyes rasszjellegek, jellegkomplikációk egész Magyarország területén a legszeszélyesebb változatokat mutatják. A termet országos átlaga, pl. 167 cm körül mozog ugyan, mégis nemcsak minden megyére, de minden járásra, sőt minden községre is más és más középértéket kapunk. De változik a koponya és arc alakja, a szem, haj és bőr színe, az orr és száj alakja, a testarányok és az összes többi embertani bélyegek. Egy-egy községben egymás mellett találjuk az alacsony- és magas termetűt, a hosszú- és rövid fejűt, a szőke- és barna hajút, a kék- és barna szeműt, az egyenes- és sas orrút, a keskeny- és magas arcút és így tovább. Még az ún. ősi, etnikai szigeteken (székely, jász, kun, palóc, matyó stb.) sem tudunk egy-egy egységes, az egész területre jellegzetes típust kimutatni, legfeljebb azt, hogy itt egyes jellegek, jellegkombinációk mégis nagyobb gyakoriságban fordulnak elő, mint az ország más területein. Íme ezért van az, hogy Magyarország földje és népe Eurázsia egyik legnagyobb, de egyúttal egyik legér[259]tékesebb típusmúzeuma, amelyben múlt és jelen, kelet és nyugat a legnagyobb változatosságban, a legkülönbözőbb összeszövődésben található és tanulmányozható. Sőt nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Eurázsia sok rasszproblémájának kulcsa Magyarországon van.
Ám ha ilyen nagy a népi és rasszbeli keveredés, lehet-e egyáltalán valami reményünk még arra, hogy a típusok és típusjellegek e sokszorosan keresztezett összevisszaságában valami rendet teremtsünk, a nemzettestben szereplő, abba egykor belekerült rasszelemeket megtaláljuk, és egymástól elválasszuk?
E kérdésre a leghatározottabb igennel kell felelnünk. A tudománynak egész sereg jól kidolgozott módszere van már, amelynek segítségével világosságot deríthet a néptestek szövevényes összetételére. A magyar antropológiának pedig éppen az a feladata, hogy a magyar nemzettestnek ezt a tudományos elemzését elvégezze, egyes alkotó elemeit kimutassa, s azok ősiségi sorrendjét és eredetét megállapítsa. Ezzel egyúttal feleletet kaphatunk arra a második kérdésre is, hogy a magyar nemzettest rasszelemei között vannak-e olyanok, amelyek a magyarságra speciálisan jellemzők, amelyek – népiesen szólva – „magyar típus” gyanánt a tudomány által is elfogadhatók.
Ennek a nemzettestelemzésnek legegyszerűbb módja az, ha sorra vesszük az Eurázsiában eddig megállapított rasszokat, s az élő magyarságon eddig végzett rendszeres vizsgálatok, valamint a különböző régészeti korszakokból előkerült hiteles koponyák és csontvázak alapján kutatjuk, hogy azok a magyar nemzettestben felismerhetők-e, éspedig milyen arányban, milyen elterjedésben, s mi a történelmi szerepük és jelentőségük.
Európa egyik legrégibben ismert, s legjobban körvonalazott rasszalakja a magas termetű, szőke hajú, kék szemű, hosszú fejű, keskeny arcú északi rassz. Magyarországon való előfordulása kétségtelen abból, hogy az ország keleti, nyugati és északi szélei felé a termet magasodásával kapcsolatosan a fej hosszabbodik, az arc keskenyedik, a színezet világosodik, vagyis hogy e három irányban a nordikus bélyegek elterjedése szoros korrelációban áll egymással. A hosszúfejűség általános hazai ritkaságából, s más jellegekkel való kapcsolódásából mindjárt azt is megállapíthatjuk, hogy az északi rassz átlagos előfordulása hazánkban nem lehet több 4–5%-nál. A családnevek elemzéséből, valamint a településtörténeti adatokból viszont az derül ki, hogy e nordicus típusú egyének nagyobb része Magyarországon idegen eredetű. Egyébként kis százalékban megtalálható már az Árpádok családjában, s még inkább az avar-gepida maradványokban. Kétségtelen tehát, hogy az északi rassz a magyar nemzettestnek nem lényeges, s nagyobb részében nem eredeti alkotóeleme.
Még kisebb jelentősége van a magyar nemzettestben az alacsony termetű, hosszú fejű, keskeny arcú, sötét színű, földközi-tengeri vagy mediterrán rassznak. Abból, hogy gyakorisága egyfelől az [260] osztrák határ felé s másfelől a székelyek felé fokozódik, s legtöbb mediterrán típusú egyén Csík megyében található arra következtethetünk, hogy egy részük bevándorolt, más részük ősi rasszelem, amely már a honfoglaló magyarok között megvolt, a kő-rézkorban pedig hazánk lakosságának zömét alkotta. Gyakoriságát országos átlagban legfeljebb 1%-ra becsülöm. Jellegzetes magyar típusról tehát ez esetben sem beszélhetünk.
Az alpi rassz, amelyre a kisközepes termet, rövid, kerek fej és arc, rövid, tömpe orr, barna szem és haj jellemző, magyar, egyéb szerzők szemében jó ideig úgy szerepelt, mint a keleti elemeit elvesztett mai magyarság legjellemzőbb típusa. Az újabb antropológiai vizsgálatok azonban ennek ellene mondanak. Az kétségtelen ugyan, hogy a mai magyarság zöme valóban rövid fejű, ha azonban a testmagasságot is figyelembe vesszük, kiderül, hogy a mai magyarság átlagos termete lényegesen magasabb, mint az alpi rasszé. A szem, haj és bőr színének elterjedéséből viszont megtudjuk, hogy a rövidfejűeknél majdnem a fele világos színű, s több mint 1/3-a határozottan magas termetű. Az alpi rasszra tehát országos átlagban alig jut 15%. Mivel pedig az alpi rassz hazánkban egyfelől a városi, iparos és munkás osztályban, másfelől vidéken ott fordul elő nagyobb százalékban, ahol szláv vagy délnémet telepítés történt, nyilvánvaló, hogy nagy részük nem eredeti alkotóeleme a magyar nemzettestnek. Ezt bizonyítják a honfoglalás kori csontvázak is.
Nem marad más hátra ezek után, mint hogy a magyar nemzettest rövid fejű elemei nagyobb részének eredetét más rövid fejű rasszok körében keressük. Ilyen pedig kettő van még Európában. Egyik a mérsékelten rövid fejű, világos színű, kisközepes termetű kelet balti rassz, a másik nagy fokban rövid fejű, magas termetű, sötét színű, dinári rassz.
Ha a termet, koponyaalak, szem-haj-bőrszín elterjedését hazánkban tüzetesen szemügyre vesszük, feltűnik, hogy dél és délnyugat felé az átlagos testmagasság fokozatos növekedésével párhuzamban halad a koponya rövidülése és magasodása, valamint a színezet sötétülése. Azt is észrevesszük itt, hogy a nyakszirt lecsapott, az arc magas, az orr pedig nagy, kiálló és horgas. Kétségtelen tehát, hogy a dinári rassz elemeivel van dolgunk. Gyakoriságát országos átlagban 20%-ra becsülöm, Dunántúl és az Alföld déli részein azonban a 30–35%-ot is meghaladja. Gyakoriságának növekedése dél felé délről való bevándorlásra utal. Hiteles honfoglalás kori csontvázak tanúsága szerint képviselve volt már a honfoglaló magyarok között is, a jazyg-szarmatáknak pedig egyik fő rasszelemét alkotta. Nyilvánvaló tehát, hogy a magyar nemzettestben szereplő dinári elemek egy része honfoglalás előtti, egy része honfoglaló magyar, nagyobb része azonban a későbbi századokban, főleg a török hódoltság alatt és után szivárgott be. A mai magyar nemzettestnek mindenesetre lényeges alkotórésze. [261]
A keletbalti vagy keleteuropid rassznak a magyar nemzettestben való szerepére először Kollmann, bázeli antropológus mutatott reá, bár első leírása nagy hazánkfiától, Bél Mátyástól származik, aki ezt tartotta a magyarság „legfajbélibb” típusának. Azóta a vizsgálati adatoknak ezreivel tudjuk igazolni mi is, hogy a keleti finnek legfőbb rasszeleme: a keletbalti rassz a magyar nemzettestnek is egyik legfontosabb és legősibb rasszeleme. Gyakoriságát magyarországi átlagban legalább 20%-ra becsülöm, s az ország minden részében és minden társadalmi rétegében meglehetősen gyakori. Ősiségét bizonyítja, hogy a hiteles pogány sírok csontvázanyagának tanúsága szerint a honfoglalók között, a közrendi sírokban egyik uralkodó rasszalak. Kétségtelen, hogy az eddig elsoroltak mindegyikénél sokkal nagyobb arányban és több joggal tarthat igényt a „magyar típus” jelzőre.
A mai magyarság nagy fokban rövid fejű elemei egy részénél feltűnik, hogy azok nem olyan magas termetűek, mint a dináriak, homlokuk inkább kissé rézsútos, nyakszirtük kevésbé lecsapott, álluk pedig kissé visszahúzott. Ezek a dinárival rokon elő-ázsiai vagy taurid rassz maradványai. Bár szórványosan az ország minden részében előfordul, a törökök által huzamosabb ideig megszállt területeken pedig egyenesen szembetűnő, mégsem játszik nagyobb szerepet a magyar nemzettestben. Gyakorisága magyarországi átlagban legfeljebb 4–5%. Ritka a honfoglaló magyar sírokban is, ellenben az avar, valamint a jazyg-szarmata temetőkben észrevehetően gyakoribb.
Többen hirdették már Magyarországon s máshol, hogy a magyarság eredetileg a mongol rasszkörből szakadt ki, s csak többszöri keveredés folytán vesztette el eredeti mongolid jellegét. Ezt az állítást látszólag alátámasztja az a tény, hogy a mai magyarságban valóban találunk vidékeket, ahol nemcsak mongoloid, azaz mongolszerű, hanem határozottan mongolid, azaz a mongol rasszkörbe tartozó vonások tűnnek szemünkbe. Ilyenek a Palócság. Dunántúl északnyugati része, Jász-Kunság, Székelyföld. Ezen kívül az országnak csaknem minden részében találunk szórványosan többé-kevésbé mongolid arcokat. A mai magyarságban szereplő ez a mongolid elem azonban országos átlagban 4–5%-nál többre nem tehető, bár egyes palóc községekben gyakorisága 20–25%-ra is felemelkedik. Ha most a honfoglalás kori magyar csontvázakat tanulmányozzuk, kiderül, hogy a honfoglalók között a tiszta mongolid rassz alig egy-két százalékban volt képviselve. Leggyakoribb még a szibirid-rassz, annak is főleg un. europo-szibirid alakja, amely jellemző módon az ugorok között található. A magyarság mongolid eredetéről beszélni tehát tiszta fantázia, amely ellenkezik a rendelkezésre álló hiteles adatokkal. Ezzel szemben egész sereg avar kori temető bizonyítja ma már, hogy az avarok egyes törzsei és vezető rétegei csaknem tiszta mongolid rasszjellegűek voltak. Nagyon valószínű tehát, hogy a mai magyar nemzettestben szereplő mongolid ele[262]mek nagyobb része beolvadt avar maradvány. Ezt annál is inkább feltehetjük, mert egy részük ma is főleg azokon a területeken található, ahol egykor avarok és besenyők éltek.
Ha a magyar nemzettest eddig tárgyalt összes europid és mongolid rasszelemeit összeadjuk, kiderül, hogy még közel 30% marad fenn olyan nem mongolid rasszelemek számára, aminőkről eddig még nem szóltunk. Az elmondottakból azt is tudjuk, hogy ennek a rasszelemnek túlnyomórészt barna komplexiójúnak, rövid fejűnek és közép körüli, vagy mérsékelten nagyközepes termetűnek kell lennie. Ilyen az europid és mongolid rasszkör széles érintkezési határán keletkezett, legnagyobb tömegben ma is ott élő un. turanid rassz, amely Szibériától Oroszországon keresztül mélyen be Középeurópába, sőt egészen Franciaországig, s északról le Indiáig, Perzsiáig és a Balkánig kisebb-nagyobb százalékban mindenütt megtalálható. Magyarországon először a hunokkal és avarokkal, valamint a jazyg-szaratákkal, majd később a honfoglaló magyarokkal és kunokkal került be nagyobb tömegben. A honfoglaló magyaroknak a sírleletek tanúsága szerint vezető rétegét alkották, s ma is a színmagyar területeken, és a kunok között van a legtöbb turanid rasszjellegű egyén. A turanid rassz magyarországi képviselői azonban különböznek kissé az ázsiai turanidoktól, főleg abban, hogy közelebb állanak az europid rasszkörhöz. A turanid rassznak ezt a Magyarország földjéhez kötött, kifinomodott, teljesen europizálódott változatát neveztem régebben kaukázusi mongoloidnak, s ezt nevezem újabban „Alföldi rassz”-nak, mivel legjellegzetesebb képviselőit a nagy magyar Alföldön és Dunántúl találjuk. Ez az „Alföldi rassz” felel meg a régebbi, hazai szerzők „törökös magyar típus”-ának, vagy legalábbis azok egy részének, s a mai magyarság típusai közül reá illik legjobban a „magyar típus” megtisztelő kifejezés, úgy számánál, mint ősiségénél fogva, mert ez ilyen alakban, és főleg ilyen fiziognómiával sehol másutt a világon nem található.
Magyarország különböző vidékein természetesen e rassznak is vannak szelekció útján létrejött különböző tájtípusai. Ezek részletes megállapítása és leírása a jövőben végzendő magyar embertani kutatások feladata, amelynek minél nagyobb arányú rendszeres megindítása immár halaszthatatlan nemzeti kötelesség.
Foglaljuk most össze a magyarság embertani kialakulását mai tudásunk alapján. A honfoglaló magyarság, mint főleg turanid, keleteuropid és taurid, kisebb részben mint nordicus, mediterrán és mongolid rasszelemeket tartalmazó biológiai életközösség jött e hazába. Az itt talált jazyg-szarmata, hun-avar, gepida, bolgár, szláv stb. maradványokban ismét részben turanid, mongolid, taurid, keleteuropid, részben nordicus, alpi, mediterrán, dinári rasszelemekből álló kisebb-nagyobb etnikai rögöket olvasztott magába. Majd a bevándorló besenyők és jászkunok, az itt maradt tatárok és törökök, s a betelepített németek, északi és déli szlávok stb. beolvadásával újból előbb turanid, taurid, keleteuropid, mongolid, majd ké[263]sőbb nordicus, mediterrán, s főleg nagy tömegű alpi-dinári rasszelemekkel gyarapodott. Ebből a vázlatos képből megállapíthatjuk, hogy a honfoglalók embertani alapon is édes testvéreket találtak már a Duna medencében, s így a magyarságot alkotó legfőbb rasszelemek honfoglalása legalább 1500 évre megy vissza. Az is hiteles adatokkal igazolható tény, hogy a honfoglalók eredeti rasszelemei a sok vérveszteség ellenére sem pusztultak ki, hanem hol tisztábban, hol keveredve, ma is közöttünk és bennünk élnek, s a magyar nemzettestnek ma is gerincét alkotják.
És ha most újból felvetjük a kérdést: „Van-e hát magyar típus?” – arra több szempontból is igennel felelhetünk.
Van magyar típus, mert mint láttuk, van a magyar nemzettestnek olyan rasszeleme, amelyik Magyarországon az ezeréves magyar biológiai történet folyamata alatt a turanid rasszból fejlődött magyar, alfölditípussá, amely számban is oly nagy, hogy reányomja bélyegét a magyar nemzettestre.
De van magyar típus, és főleg vannak magyar típusok azért is, mert azok a rasszok, amelyekből a magyar nemzettest áll, de amelyek más nemzettestekben is előfordulnak, Magyarországon, e speciális természeti és társadalmi miliőben, e speciális, megszabott körben mozgó rasszkereszteződésben, s főleg a történelem fejlesztette speciális magyar lelkiség hatására, az eredeti rassztípus lényegének megmaradása mellett is másképp nyilvánulnak meg Magyarországon, más fiziognómiát, testmozgást, élettempót váltanak ki, mint más természeti miliőben, s főleg más nemzettesten belül. Ám éppen ez a „más” az, ami a magyar embert az azonos nordicus, dinári, mediterrán, alpi keletbalti stb. alap rasszjelleg ellenére is megkülönbözteti az idegen nemzetiségűtől, s külsejében, arcvonásában is magyarrá, „magyar típus”-sá teszi.
Tagadhatatlan tehát hogy a magyar nemzettest mint a benne képviselt rasszelemeknek mennyiségéből és minőségéből adódó speciális rasszbeli összetételű, e hazában ezer éve együtt élő, egymással kereszteződő biológiai életközösség, amelyet a történelem eseményei kovácsoltak össze, emeltek öntudatra, s tettek azzá, ami: testben, típusban, öröklődő bélyegeiben harmonikusan sokszínű, lélekben, öntudatban, nemzeti érzésben egységes történelmi fajjá, azaz „magyar”-rá – különbözik a világ minden más népétől, minden más néptesttől. Elsőrangú nemzeti kötelesség, hogy ezt a jellegzetes magyar rasszbeli összetételt, s a belőle fakadó „nemzeti fajiság”-ot, a jövő számára is megvédjük, megőrizzük, mert csak így maradhat meg a magyar „magyar”-nak.
Budapest, 1939. május [264]