Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Németh László: Budapest meghódítása

Magyar szerencsétlenségeink közt egyike a legnagyobbaknak, hogy a múlt század elején nem a színmagyar Debrecen, hanem Pest-Buda lett az ország fővárosa. Lélekszámra az alföldi város inkább előtte járt akkor még a Duna-mentinek: hagyomány, fekvés, kereskedelem, hivatal azonban itt jelölte ki a jövendő magyar metropolisz helyét. Egy tizenkilencedik századi főváros: megevett falukból, fakóra szítt vidékekből, az ország legjobbjaiból táplálkozik. Lássuk, mi volt a következménye, hogy ez a fővárosképződés minálunk egy idegennépű városban indult meg?
A főváros kiválaszt. Irányokat elnyom, másokat felemel. A kevert Pest-Buda mindig azt választotta, amit asszimilánsainak legkönnyebb volt választania: a legfelületesebbet. A század eleje két mély magyar költővel kínálta meg: Csokonaival és Berzsenyivel, s ő elfogadta a németet másoló Kazinczyt. Kecskeméten elfeledve hal meg az egyetlen nagy magyar drámaíró, s Pesten egy másik, szerencsésebb drámaíró egy új híg magyar irodalmat alapít. Pesten bukik el Széchenyi, s győz Kossuth; itt nem értik meg a magyar reform nagy gondolkozóit, s ünneplik a külföldi demokrata mozgalmak kávéházi másolóit. A gyönyörűn mesélő Jókai Pestről méri hasisát, s a magyar realizmus nagy képviselői idejönnek elnémulni, és haldokolni. Ami a magyarságban felületes: azt a félmagyar Pest-Buda vitte győzelemre, ami mély, vajúdó, messze mutató: őbenne tengett.
A főváros mindig sokkal több középosztályt ad, mint amennyi lélekszám szerint megilletné. Budapesten ma is négy-ötször annyi érettségi bizonyítvány készül, mint más milliós foltján az ország[254]nak. Amikor 1867 után a régi földbirtokos-középosztály felváltása megkezdődik: pest-budai bennszülöttnek nagyszerű tér nyílik, hogy friss diplomájával az országot, mint hivatalnok, gazdasági szervező, vagy a szabad pályák embere elárassza. De ez még a kisebbik befolyás. A nagyobbik: hogy a fővárosban ő van otthon – az egyenként fölszivárgó vidékit ő fogadja, s neveli magához. S minthogy az ember a maga fajtájához könnyebben alkalmazkodik: Galíciából a Terézvárosba, vagy Budakesziről a Városházára mindig könnyebb lesz az út, mint a magyar falvakból a „magyar” fővárosba. Amerika kapja a több kiszorított magyart, s Budapest a több fölvándorló svábot és zsidót. Az a kis mag, amelyhez ez a roppant város hozzáverődött: a maga provincializmusát teszi meg magyar szellemnek s a maga véréből és neveltjeiből ad az országnak középosztályt.
A központosított államban: a főváros az ország; s ha a főváros beteg és idegen, e betegség foltjainak az egész ország testén ki kell ütniök. Amit a falukutatók a faluban látnak, csak látszólag falusi baj. A hűbériség azért bűnözhet, mert az országok lelkiismeretévé tett város nem vált meg tőle. Ha a jegyző, pap, orvos nem jó, a főváros nevelte. Ha a nép lelke táplálék nélkül maradt: a fővárosi írók mulasztottak. Nem ok nélkül mondtam írótársaimnak: Nektek Baranyába kell mennetek, hogy a pusztulást meglássátok? Az csak a következmény, az ok itt van bennem és bennetek. Aki Magyarországot akarja megváltani, Budapesten kell kezdenie. Budapest meghódítása nélkül nincs Magyarország. S nem egy jel mutatja, hogy Budapestet igenis meg lehet hódítani.
Ez is a szellemben kezdődik. Ahogy a Kazinczy pesti triásza s Kisfaludy Károly Aurorája volt a vidék, ahol száz-százhúsz éve a magyar irodalom pest-budai borelvizezése végbe ment, Budapest visszahódításának is a század végén Pestre beszivárgó magyar írók voltak megindítói. Az író igen sokszor egy-egy süllyedő osztály vagy csoport utolsó szava, s ezek a kisnemes-ivadékok nem egyszer egy-egy megyét hozták az üres iszákjukban – egy-egy csipkerózsa-vidék fájdalmas magyar zamatú emlékeit. A fővárosban még csak egy „fondaco dei ungheresi” sem fogadta őket, mint Velencében a német vagy török kereskedőket, oda kéredztek be, ahol írni és emlékezni lehetett – ki Kiss Józsefhez, ki a német Herceg Ferenchez, később a Nyugatba –, de az elhagyott szülőföld, az ősök szokásjoga, s a hozzászerzett műveltség harcolt értük is. Hazátlanul és támogatók nélkül is ők lettek itt a legjobb írók. Ha az irodalomtörténet e korból ércet olvaszt: az ő erük csordul ki sárga fényben.
A magyar életerő illedelmesen még, de már követelni kezdi ezekben a városi életformát öltött költőkben Budapestet. Sok vita folyt arról, kijátszotta és fölhasználta-e őket a zsidó réteg, amely kiadta, pénzelte, s olvasta őket. Visszanézve én inkább a magyar életerő gyönyörű hadi csínyének látom ezt a zsidó-magyar szövet[255]séget, mert ha a zsidóság a magyar hűbériség és németből asszimilált altisztjei ellen vitt rohamában úgy hivatkozhatott is rájuk, mint a magyar ügy velük lobogó zászlóira, ez a magyar ügy ebben a szövetségben mégis csak rést talált, szóhoz jutott, s nagy szószólóiban, egy Adyban, Móriczban, Szabó Dezsőben a fölidéző bűvészinasoknak rémületévé, s a növő magyar ifjúságnak szívdobogtató reménységévé lőn. Sokszor elgondolkozom, vajon a Nyugat alapítói, ha tudják, mi nő e bevett magyarok szavaiból, adnak-e teret nekik. Két évtizeddel később, amikor látták a vetést, mindenesetre elverték volna. Persze attól, hogy Budapesten a helyi provinciális irodalomban már egy országos magyar is helyet szorított magának, a főváros nem lett még magyarabbá. A hordalék városban magyar olvasót alig talált ez az irodalom, az idegenek meg úgy olvasták, s arra magyarázták, ahogy tudták, s amire kedvük tartotta. Igazi magyar tömegeknek kellett ebben a városban összegyűlniük, s olvasóvá serdülniük, hogy a magyar szellem e fogsággá vált szövetségből megváltódjék. Trianon után lassan ezek a tömegek is megjöttek, s napjainkban itt-ott már jelentkeznek. Az 1920-i ország csonkításnak sok hátránya mellett volt egy előnye: jogában csaknem egységessé tette a maradék Magyarországot. Addig egy húszmilliós birodalom ontotta koldusait és vállalkozóit Budapestre; a húszból azonban csak tíz volt magyar, s a felözönlők közt aligha értük el még az ötven százalékot is. A magasabb műveltségű zsidó-német bennszülöttek, s a feltóduló Bábel közt ez a magyar-töredék nem is érvényesíthette jellegét; a főváros nyelve, mint az államé: magyar lett, de a lelke idegen maradt, és elidegenedett. Egész más a kép Trianon után. Pesten fele annyi gyerek születik, mint ötven évvel előbb, s a főváros felé szítt falu: hosszú karavánban ontja a falusi nyomorukból futó fajmagyarokat. Békés, Szolnok, Zala: a legmagyarabb vidékek a főtápláló forrásai ennek az ember-elpárolgó Budapestnek. A zsidóság, mely a háború végire csaknem egész tömegében városlakó lett, még rosszabb születési statisztikát mutat, mint a többi városi népesség; a Budapest körül lakó svábság szapora, s gyorsan illeszkedik, de a háború előtti tót, szepesi, szerb, bánáti stb. áradathoz képest mégis csak egy ér a Pest felé folyó magyar százezrekben. Amit a század elején Amerikába dobtunk át elveszni – azt ma Budapestre szivattyúzzuk fel a magyar nyelvű fővárost igazán megmagyarosítani. Hogy a falu győzi-e gyerekkel a városoknak ezt az örökös feltöltését: kérdés, de hogy ha ez még harminc évig így mehet, Budapest lesz az ország legmagyarabb foltja: alig kétséges.
E visszahódító tömegek ostromát a legtovább a középosztály állja. Őket még a régi, bábeli Magyarország vetette föl, s fiaikban inkább fölebb hágnak, minthogy kiselejteződnének. Minisztériumok, egyház, hadsereg, városháza stb. velük van tele: de hiába tartják maguk, hiába zárkóznak el tudatlanságba és előítéletbe; nekik is el kell tűnniük, amerre minden emelkedő réteg eltűnik – fölfelé. [256] Budapesten, ahol olyan kevés a középosztályi gyerek, ez a fölfelé-eltűnés még gyorsabb, mint másutt. A régi középosztály soraiba benyomul az új: az altisztekké és házmesterekké előlépett „puszták népe” kitaszítottak gyermekeiben. Ha valami nemzeti katasztrófa ezt a folyamatot el nem metszi: a Budapesten megfészkelt magyar szellemnek s a Budapestre felözönlő magyar tömegnek: nem is olyan soká boldog, felismerő szerelembe kell összecsapnia. Néhány mozdulatát látjuk is már ennek az összecsapásnak. Kis polgáristák a tornateremben Kodály-dalokat énekelnek, Szabó Dezső hatvanadik születésnapját magyar ezrek ünnepelték meg, s a Belvárosi Színházban 125-ször ment egy darab, amelyet magyar író írt magyar színészekre magyar fájdalmakról.
Beengedi-e fejezni a történelem ezt a hódítást? Orvosává lehet-e a város az országnak, mely mérgezője volt. Vagy megint sárba kell buknia a fölemelkedőnek, s egy visszaidegenedett főváros ellen indulhat, ha indulhat új rohamra a méhében megapadt magyar falu?