Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Deák Leó: A szellem küzdelmei a Délvidéken

A magyarságnak ezeresztendős történelme során éppen elegendőképpen állott módjában megismerkednie a sors játékának ezerféle változatával és szélsőségeivel, élvezhette a sors kezének simogatásait, az öröm mosolyát gyakran váltotta fel a bánatnak könnyzápora, a jövő képének reménysugarait gyakran homályosította el a kétségbeesés sötét éjszakája. Már ott volt fejlődésének és életbiztonságának a zenitjén, amikor emberileg kiszámíthatatlan események a végső pusztulás útjára vetették, azonban arra a kilátástalanságra, reményfosztottságra, indokolt kétségbeesésre olyan oka még soha nem volt, mint amit az elmúlt világháborúnak az eseményei idéztek elő. Tegyük hozzá, hogy ez a sorscsapás is, mint sok más a magyarság történelmében, ártatlanul érte a magyar nemzetet. A magyarság fája rettentő szélviharba került, erős ágai a törzsről letöredeztek, és a vihar szárnyán messze idegenbe kerültek. Voltak ágai, mint Erdély részeinek esetében, ahol a letört ág termékeny talajra esett, és hozzáértő, gondos kezek ápolásába került, mert Erdély talaja az évszázadok küzdelmeiben megerősödött, termékennyé vált a magyar nemzeti eszmének, egy magasabb magyar kultúréletnek befogadására és táplálására, akár a nemzeti gondolat megmentésére is. Az észak-magyarországi részek Erdélyhez hasonlóan történelmi múltból táplálkozhattak, társadalmuk hozzáedződött a harchoz, ellenálláshoz, önállósághoz, a nemzeti gondolatnak a fogalmát és vonzóerejét már régen kiterjesztették uralkodó eszmeként a gens fidelissima generációira is, csak a déli végek, a Bácskának és a Bánátnak istenáldotta, gazdag földje és szerencsés népe volt az, amely az elszakítottság percében és az azt követő években kénytelen volt rádöbbenni a történelmi múlt hiányára, elhagyatottságára és saját magyar kultúrértékének gyengeségére. Hiába a zsíros termőföld, hiába a munkához szokott, edzett karok és hiába az akarás, a magyarság fájáról a Délvidékre szakadt ág csak nem tudott talajba kötni, életre kapni. Oka-e ennek a közismert jólét, oka-e az önzés, avagy a talajnak, a rögnek, a határnak bolond szeretete, amely minden erőt, érzelmet leköt és abszorbeál, eszményt nem keres, és magasabb értékek élvezetét másodsorba helyezi? Avagy megszokta egész élete során az anyaország központi irányítását, a vazallus kiszolgáltatottságát?
Mint szárazra vetett hal, kapkodtunk levegő után. Társadalmi, politikai és kulturális életünk az anyaországi irányítás és befolyás hiányában vezetőket keresett. Úgy látszott, hogy ezek is csak az anya puha ölében találtak magukra, mert szabadlábon eltűntek a küzdelem porondjáról. A kísérletezés, hogy az ezernyi bajjal küzdő anyaország társadalmával létesítsünk összeköttetést, és kultúránkat onnan szerzett vérátömlesztéssel mentsük meg, a lehetetlenségek közé tartozott.
És mégis megtörtént a lehetetlen. A vér nem vált vízzé, a nemzeti gondolat nem veszett el, mert a reményben éltető erőre talált. Igenis kialakult a délvidéki magyarságnak speciális társadalmi, politikai és kulturális szervezete, amelynek alapját és összefogó kapcsát a nemzeti gondolathoz, az ezeréves történelemhez való ragaszkodás, a délvidéki magyarság birtokállományának mindenáron megmentésének célzata képezte. Ha ez sikerült, ahogy sikerült, mert ezt a birtokállományt csorbítatlanul adtuk vissza az anyaországnak, kimagasló része van ebben dr. Szenteleky Kornélnak. A kultúra munkása volt, a magyar irodalom berkeiben élte le életének szabad [146] perceit gyermekkorától egészen korán bekövetkezett haláláig. Arany epikája, Vörösmarty klasszicizmusa és Petőfi lírája voltak múzsái. Egyéniségének alapjellegét képező szerénységével tűnt fel kicsi, semmitmondónak látszó falusi munkájával, azonban szenvedélyes lelke, olthatatlan szomja minden iránt, ami szép és nemes, őt hamarosan a kultúrmunkások élére állította. Onnan jött, abból a társadalmi rétegből, ahol a megszállás alatti magyarság elnyomóit ismerte meg, azonban lelke nem volt azonos ezekével. A jugoszláviai magyarság azonnal ráismert Sztankovits Kornél őszinteségére, felismerte benne az együtt érző magyar lelket és az alkalmasságot arra, hogy az egyetemes magyar kultúra fájáról ideszakadt ágat gondozásába vehesse. Kérni kellett, könyörögni, hogy ezt a nemes munkát vállalja és végezze, mert Isola Bella-i szerénysége mint életének alapvonása tiltakozott a vezető szerep ellen. Megfelelt hivatásának, bár neki is, mint minden alkotónak, gáncsoskodók és gúnyolódok tömegével, a hitetlenek hadával kellett megküzdenie. Fanatikus hite mindent legyőzött. Odadobta nekünk a jelszót, amit azóta sem feledtünk el: „Szeressük azt, ami a miénk!”
Tényleg ez a „miénk” nem volt sok, nem volt nagy, nem volt tündöklő, a szakadt ág gyenge, erőtlen és szégyenletesen kicsi volt, de a miénk volt. Szeretet kellett ennek az ápolásához és életben tartásához, Szenteleky Kornél megismerte és megmutatta példaképp ezt a szeretetet, és mi az idegen talajból hozzánk szegődött Szentelekynek útmutatását nem szégyenlettük megfogadni és követni, és megszerettük azt, ami a miénk. Valljuk azonban be, hogy ez a „miénk”, ez volt a jugoszláviai magyar kultúrlélek, ez a mi kincsünk, amit olyan büszkeséggel adtunk most vissza az anyaországnak, elsenyvedt volna, ha Szenteleky Kornél nem mutatja meg nekünk saját példájával a módot, ahogy azt megmenteni lehet. Igen, megszerettük ezt a csenevész kultúrát, mert a miénk volt, és elszakadva a lenyűgöző és magához ölelő gazdag, zsíros talajtól, követtük Szentelekyt, ennek az értéknek felismerőjét, megmentőjét. Valljuk be: ha a jugoszláviai magyarság kultúrfejlődésének görbéjét óhajtjuk geometriai formában megrajzolni, akkor annak emelkedését zenitjéig Szenteleky Kornél vezetése, munkássága alkotja.
Mint a mohamedán Mekkájához, úgy zarándokolt minden esztendő nyarán egy kis csoport Ószivác községbe, annak római katolikus templomába, majd onnan a Telecskai-domb tetején, az elhagyatott helyen fekvő római katolikus temetőbe, az édesanya szeretete emelte szerény síremlékhez, amely előtt kevés és félő szóval, de annál több és mélyebb elmélkedéssel áldozott Szenteleky Kornél emlékének.
Ma pedig a volt jugoszláviai magyarság kultúrájának bölcsőjét jelentő síremléknél sokkal maradandóbbat óhajt állítani a Szenteleky Kornél Társaság megalapításával néhai Szenteleky Kornél emlékére és az általános magyar kultúra nagyobb dicsőségére.