Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. április 15) 4. szám

Herczeg Ferenc: Köszöntő

A magyar Délvidék Nagy-Magyarország köztudatában a kék ég, az arany búzatáblák, a szép nők, a bővérű férfiak, a gyorslábú lovak, a véget nem érő nótázások hazája volt. A délvidéki embereknek biztosan akkor is voltak gondjaik és fájdalmaik, de a világ a habzó serlegű, dalos magyar Provence-t szerette látni, és mint fiatal kezdő, e sorok írója is ezen a csapáson botorkált.
Bizonyos, hogy a magyarok Istene gazdagon megajándékozta ezt az országrészt. Ha azonban Isten ajándékoz, akkor megköveteli az embertől, hogy erősen fogja és meg is védje az égi ajándékot. Mert az Úr nem a birkanyájak, hanem a gondolkodó és bátor emberek Istene.
Jöttek a nagy viharok, és a Délvidék leszakadt Magyarország testéről, elsüllyedt a világtörténelem háborgó tengerében. Ki felelős a mérhetetlen szerencsétlenségért? Mi magunk valamennyien, egyenként és együttesen, akik nem tudtuk megtartani Szent István örökségét. Abban az órában, mikor elvesztettük, eszünkbe jutott, hogy ezer éven át nem is volt ez mindig a mosoly országa, a török idők óta több könny és vér folyt a Délvidékért, mint a Magyar Anya bármely más gyermekéért.
Ma egy újonnan feltámadt Délvidékkel állunk szemben. Ez többé nem a verőfényes magyar Provence, hanem a gondok, a munka, a harcok országa. Egy fehér lap, melyet a történelem nyújtott át a magyarságnak; egy kérdés, melyet a népek Istene intéz a nemzethez; egy parancs, mely minden magyar embernek szól. „Íme, az Úr megmutatta nektek az Ígéret Földjét, most már a ti dolgotok, hogy a Valóság Országa legyen belőle.”
Hölgyeim és Uraim, a mai nap a délvidéki magyar erő megmozdulásának ünnepe. Ne mosolyogjanak, kérem, hogy az írótoll embere erőről beszél! A számra nézve kis népek nem fizikai, hanem kulturális fölényükből merítik az erőt. Aki karddal harcol, az végül is kard által hal meg; de van egy erő, melyet sem megölni, sem legyőzni nem lehet: az örök szellem ereje. Az olyan népet, melynek egyéni kultúrája van, elnyelhetik a történelmi katasztrófák, elnyelhetik, de megemészteni nem tudják. Ha mi erősíteni akarjuk Magyarországon a magyarságot, ha győzhetetlenné és halhatatlanná akarjuk tenni: fejlesszük a kultúráját, ennek pedig leghatásosabb fegyvere az írótoll.
Teleki László gróf, a tragikus sorsú nagy hazafi nyolc nappal halála előtt leírta a következő szavakat: „Tegyünk az irodalom útján, amit tehetünk, egyéb sikereset és huzamosan tartót úgysem tehetünk.” Szenteleky Kornél, a ma alakuló irodalmi társaságunk névadó védőszelleme a maga idejében felismerte ezt az igazságot. Az ő forró, tiszta és bátor hazafisága útnak indult, hogy meghódítsa a Délvidéket az irodalom fegyverével. Szenteleky vállalkozása gyönyörű örökségként szállott utódaira. Tudjuk azonban, ahhoz, hogy kultúra legyen az írott szóból, nemcsak író, de közönség is szükséges. Igen, tisztelt közönség, minden embernek, minden magyarnak, a legkisebbnek, a legszegényebbnek is módjában van, hogy haszonnal szolgálja, hogy gazdagítsa és erősítse a nemzetét. Csak szeretnie kell a magyar írást!
Erre gondolva mint délvidéki a délvidékieket, atyafiságos szeretettel köszöntöm a Szenteleky Társaság tagjait, és vendégeit és Teleki László gróf szavaival kérem Önöket: „Tegyünk az irodalom útján, amit tehetünk!”

[Kép 01] Herceg Ferenc [145]