Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Vonaton utazom – tiszta, kényelmes, tágas fülkében –, a pompásan metszett, hatalmas üveglapon csak úgy dől be a világosság.

Megművelt tájak, virágos fennsíkok – magányos, vörhenyes sziklák, évezredes romok, páfránnyal bezöldelt szakadékok és festői vadonba olvadt, tropikus kultúra csapódik be az ablakomon szicíliai panzióval az előtérben. Minden művészileg elkeverten, elrendezetten.

Amerre a vonat elrobog, véges-végig szépség és kultúra, amit egy ember egész életen át gyűjtött össze, hogy egy 139 oldalas könyvben az asztalunkra tegye. Olyan finom, halk és közülünk csak reá jellemző szerény gesztussal, hogy az olvasók legtöbbje nem is tudja: mennyi mindent kapott beágyazva ebben a kis regényben a régi és tegnapízes ma Szépségéből. Nem tudja, mert Szenteleky könyve, bár érdekes olvasmány, nem tartozik azok közé, melyek mázsás visszhanggal csapódnak le a közönség asztalára.

Szentelekynek bizonyos írásokra a „Szép” szó a kedvenc jelzője, értvén ez alatt: szépet, művészit, értékeset – átlagból kiemelkedőt. Ez az aposztróf illik legjobban az ő könyvére is.

Az ily regényt, hogy értékelni tudjuk, szeretettel kell megközelítenünk, s nem csak két vagy több ember meséjét keresni mögötte: lehajolva kell tallózgatnunk az elhullajtott szépségkalászokat, mint ahogy egyforma szeretetben görnyedve vizsgálja a természettudós a nagyobb és kisebb életeket, mert mindegyikben egyformán a teremtés magasabb értékű szépségét látja.

Az Isola Bellát olvastam, s mintha vonaton utaztam volna: rázkódás nélkül gördültek tova a kocsikerekek – nem túl gyors, de nem is lassú tempóban kanyarodtunk felfelé a spirális pályán. Egyszer-kétszer pillanatnyira elsötétülő alagútba robogtunk be, majd mélységbe szédítő viadukton zakatoltunk keresztül – az érdeklődésnél és kíváncsiságnál magasabbra fokozott izgalommal, de a ciklonikus atmoszféra torokszárító nyomásától mentesen s a bizonyosságnak azzal az érzésével, hogy a regény nem tartogat a számunkra kisiklást vagy karambolt. Rábíztam magamat a mozdonyvezetőre, kinek szemei, ha lázasan is, de okosan figyelték a minduntalan elkanyarodó pályát. (Ha történetesen a volánnál ült volna, akkor sem tartottam volna attól, hogy a keskeny sziklaperemen elvesztheti keze a bizonyosságot.) Mert Szentelekyben sok a magafegyelmezettség – jó néhányan tanulhatnánk tőle közülünk. S én mégis azt szerettem volna, ha a vonat kiszabadul a keze alól, hogy gátlás és fékezés nélkül fussa be a pályáját, még ha sziklákról százszorosan visszamennydörgő mélybe zuhanás árán is.

Szenteleky nem tépte fel a legbelső szívkamrákat, hanem két kézzel szorította le az indulatok lázadását. (Lucie és Inge között pl. nem kelti fel a rivalitást.) A mérséklet embere ő az életben és a művészetben egyaránt.

A regény vonatát magasabb célkitűzése nem engedi a természetesebb és közelebb álló irány, Lucié felé, hanem Inge felé kényszeríti, talán hogy az elbeszélésnek novellában való, tehát rövidebb kifutását meg banalitását is megakadályozza, s hogy elmélyítse a kommunista és humanista világszemlélet szordínós hangú szembeállításával.

A regény beállítása természetes.

Ingét szeparált önállósága szinte predesztinálja a regény középpontjába. De ábrázolását fogyatékosnak érezzük. Nem látjuk világosan. Hiába tudjuk, hogy szőke a haja –, széles és kemény a válla, s hogy izmosak a lábai, mégis kontúrtalan marad a számunkra. Nincs hozzánk melegítő és szemünkkel érzékelhető testisége. Nem lebeg a levegőben, de léleknő marad szinte véges-végig.

Ennek okát legelsősorban Szenteleky egyéniségében kell keresnünk, aki szemérmesen elzárkózik az alakok érzékibb ábrázolása elől. Azt hisszük, hogy e sajátossága vérré vált szépségkultuszával függ össze, mely nem tesz és nem mond semmi olyat, ami pírt csalhatna az arára, s ami árulója lehetne a lefékezett, de sokszor éppen nem esztétikus életfunkciós gondolatoknak.

A szexualitás jóformán teljesen száműzött regényéből. Egyedül Lucie áll előttünk frissen, gyöngyvirágillatos, megejtő leányságában, oly természetes-finoman, tisztán és érzékelhetően, amilyennek csak egy lélekembernek nem lehet végcélja a szerelmi kiélés, mert neki lelki párra is szüksége van. Lucie pedig nem az. Szabolcs tehát menekül az őt jellemző, szelíd elhárítással a közös sors vállalása elől, mert ha vállalná, úgy állnia kellene is a helyét, bármibe is kerüljön.

Így gyúrja ki magának saját testéből és véréből, a saját képének hasonlóságára a néki való, gondolkozó asszonyt: Ingét, aki világnézetileg látszólag ellenlábasa, s akit ilyformán szellemileg is le kell gyűrnie.

(A könyvnek ezek az oldalai bő alkalmat adnak az írónak, hogy kifejthesse világnézetét, bár Inge meggyőzése nem győz meg bennünket is, mivel érvelése nem eléggé erős, meg nem is eléggé kiépített. Itt is megrövidítette gondolatfűzését, ez egyszer hátrányára.)

Hogy Ingének volt-e valóságból vett modellje, számunkra nem fontos. De ha volt is, Szenteleky nem idegzette be eléggé a felhasznált modell lelkiségét, mert nem tudta a regényben igazán életre kelteni.

Inge, Szenteleky intenciója szerint, csak a regény elején mutatkozik meg előttünk. Itt bizonyos elfogadható egyéniséget vesz fel. De később egészben vagy részben felolvad Szabolcs (vagy az író) egyéniségében. Az 57. oldalon egyenesen szócsövévé válik Szabolcs önvallomásainak.

Van egy pompásan megírt naplórészlet a 132. oldalon, melynek hangja magas, férfias gesztusú, széles hangskálájú, érett asszony (tragikának is mondhatnám) alakját idézi fel emlékezetemben, sorsvertségében, de az igazi Inge nem ebből a nemes, klasszikus keménységű anyagból való – nemes lelkű ő is, de nem nagy, történelmi szerepre született – rajongó kommunizmusa diáklány szalmatüze, szellemi meghódítása túléreztetett erőpazarlással történt. Az igazi Inge, akit a regény utolsó lapjain ismerünk meg, arra született, hogy becsületes és gyöngéd szívű asszonya legyen egy embernek, akiben a kötelesség erősebb a szerelemnél, annyira, hogy vállalja akkor is, amidőn nyegle és lelkiismeretlen férfiak módjára ki is bújhatnék alóla, mert a gyermek a bevett társadalmi szokások előírásával ellentétben házasságon kívül fogamzott.

Ez az Inge, a vágyott élettárs földi alakja kevesebb annál, akit Szabolcs várt, de ki kapja az életben egyszerre Ingét és Luciet?

Lucie-n nincs semmi korrigálnivalónk. Mellékvágányra tolt szerepében is tisztán látjuk magunk előtt.

Jeanett távolabb álló, hűvösebb, ami szerepénél fogva természetes is.

Kitűnően megrajzolt alak Duhaut, a kicsiny, szemüveges tanár, az ókori szobrászat professzora, jellemzően németes rendszeretetével s vastag noteszével, – meg Mellaert úr, a flamand operaénekes, aki haragos Piccardként jelenik meg képzeletemben – s ugyanúgy: Balthasar tisztelendő úr, a kékszemű, nagy gyermekember.

Legtökéletesebb a regényalakok közül Szabolcs, akibe az író nagyon sokat adhatott a maga egyéniségéből, anélkül azonban, hogy minden lélekfiókot kinyitogatott volna.

Pedig az Isola Bella elsősorban epikai álcás, lírai közvetítés. Ha megbolygatjuk az oldalakat, líra meztelenedik ki előttünk a feltakart sorokból. Nagy, széles líra: szépségről, jóságról, humanizmusról. Líra, mely nem juthat szóhoz, mert kevés számára a szorító versköntös, s mely kénytelen idegen emberek légkörébe transzportálódni, hogy kifejezhesse azok száján a mi fájdalmainkat és kékmadár-ruhás vágyódásainkat. Szemérmes, piruló líra, mely annyira feszül a közlési vágytól, hogy kibuggyan majdnem valamennyi regényalak száján, de míg Duhaut és Mellaertből egyéniséget segít formálni, Inge individuumát elsápasztja; hasonlóvá teszi Szabolcshoz. Inge nagyon sok helyen nem a maga szavait használja, és nem a maga gondolatait közvetíti, hanem Szabolcséit. Lucie is, aki pedig minden mozdulatában elevenen áll előttünk, ha lírailag akar megnyilatkozni, Szabolcs nyelvén beszél hozzánk.

Szenteleky epikai keretbe szorított, de ki-kicsapó lírája nagyon jellemző reánk, írótársaira is.

Mindnyájan lírikusok vagyunk, még azok is, akik a líra talajvesztése folytán prózába kényszerültünk. Csak egyet említek: Kristályt, s akinek hatalmas lírai közölnivalói minden epikai keretet áttörnek. Vagy Gergely Boriskát, aki eléggé megtalálta a próza hangját, de kritikájában annál feltartóztathatatlanabbul hullámzik elő minden elfojtott líraisága.

Akarva, nem akarva, annyi sok mindent kell magunkba fojtanunk, hogy nem tudunk másként megszólalni, csak a líra hangján.

Senki se vesse hát szemükre, hogy közülünk még a legnagyobb is lírát takargat epikájának subája alatt.

Vonaton utaztam, spirálisan felfelé kanyarodó pályán, s észre sem vettem, hogy közben a csúcsra jutottam, mert újra lenn állok a hegy lábánál, indulásra készen a fekete ugaros, akácos nagy alföld felé, mely szélidőn nagy porfelhőket kavar a magasba, de június végén egyetlen aranytengert ringat felém a Telecskára, egészen a Duna messzi ködmedréig, a Fruška Gora aljáig.